HTML

Hetényi Kör

2012. június 6-án megalakult a Hetényi István (1926-2008) ne­vét viselő szakmai-baráti kör, melynek tagjai a volt pénzügy­miniszter egykori munkatársai és tisztelői. A Hetényi Kör adó­szakértőkből és közgazdászok­ból áll, célja a magyar adó­rendszert érintő javaslatok ki­dolgozása és nyilvános szak­mai vitája.

Moderálási alapelvek

Mielőtt hozzászól, kérjük olvassa el moderálási alapelveinket.

Portfolio.hu


Feliratkozás

Beszélgetés Draskovics Tiborral

2012.06.06.

Lengyel László: Hol és mikor ismerkedtél meg Hetényi Istvánnal? Gondolom, hogy nagy valószínűség szerint ugyanakkor, amikor én is?

Draskovics Tibor: A konkrét eseményre nem emlékszem, de KISZ-titkári minőségemben beszéltem vele először, mert hivatali minőségben miért találkoztam volna én vele? A legelső találkozás KISZ-titkárrá történt választásom után két-három nappal történhetett. Meghívást kaptam a vezetői értekezletre a minisztertől, ahol a párt, a szakszervezet, a KISZ-titkárok és a miniszterhelyettesek voltak jelen. Valami béremelési, jutalmazási, nem tudom milyen ügy volt, amiért összehívtak bennünket, hogy ezt megbeszéljük, gondoltam én… De valójában azért hívtak bennünket össze, hogy megmondják, hogy mit döntöttek fent. Én meg úgy gondoltam, hogy friss KISZ-titkárként nekem meg kell mutatnom, hogy ez nem így van – ha megbeszélés, akkor legyen megbeszélés. Miután többen hozzászóltak, azt mondtam, hogy ha netán azért jöttünk volna össze, hogy megbeszéljük a dolgot, akkor én a KISZ nevében azt az álláspontot képviselném, hogy… És éreztem, hogy megfagy a levegő körülöttem. Egyedül Hetényi volt az, aki normálisan reagált, megértette a helyzetemet, és megpróbálta elkenni a dolgot, hogy tulajdonképpen most ezt azért itt megbeszéljük. Aztán többen félrevontak és megpróbáltak meggyőzni arról, hogy ezt nem így kell csinálni. Biztos volt vele még több négyszemközti beszélgetésem is KISZ-titkári minőségemben. De ezekből nem emlékszem semmi igazán súlyosra, mindig nagyon normális beszélgetések voltak. Azután következett egy nagyon súlyos KISZ-es beszélgetés, amikor a Fehér Könyv…

Lengyel László: De hát ez nem volt olyan sokkal később, amikor kitört a botrány, talán ’82-ben.

Draskovics Tibor: Igen, egy évvel megválasztásom után történt. Volt közöttünk egyfajta bizalmi viszony, és akkor, amikor megjött az oroszok tiltakozása és kitört ez az egész botrány. Akkor behívott, és szerintem másfél órán keresztül majdhogynem ordítozott velem, amit egyébként – jól tudjuk – soha nem tett, majd átadta a Fehér Könyv bevezetőjét (azt ugyebár Te írtad), kipreparálva. Ez olyan 26 oldal volt, kétsoronként megjegyzésekkel, mint egy előterjesztés vagy jogszabálytervezet. Rettenetesen fel volt dúlva, leginkább azért, hogy miért vagyunk ilyen hülyék, hogy a gazdaságpolitikai törekvéseknek egy ilyen politikai felhangot adunk, és ezzel szinte lehetetlenné tesszük ezek érvényesítését. Ugye az egész történetet ő indította azzal, hogy felkért bennünket egy fél évvel korábban… Te erre igazán emlékezhetsz… Ez csak úgy eszembe jutott.

Lengyel László: Nagyot ugrottunk előre. Amint majd látni fogod, Csillag Pista az írásában hosszan megemlékezik arról a KISZ küldöttgyűlésről, ahol a botrány kitört. Ezt te hogyan élted meg, hiszen akkor pénzügyminisztériumi KISZ-titkár voltál? Ez úgy kezdődött, hogy normálisan fel sem merült az ügy, tehát úgy tűnt, hogy semmi sem lesz, de egyszer csak Bokros Lajos felállt és közölte, hogy azt a vonalat kellene követnünk, ami a Fehér Könyvben van és hogy beszéljünk róla. Valószínűleg lelkiismeret-furdalása volt, mert ő nem írt a kötetbe. Onnantól kezdve lezúdult a lavina. Emlékszem, szegény Matolcsy Gyuri is önkritikát gyakorolt, Csillag Pista először önbírálatot mondott, aztán később ezt anekdotikus formában tudjuk, hogy „apósom története, hogy ez a fiú még senki, de lehet belőle miniszter”. Ezen a gyűlésen Hetényi ordítozott. Igen keményen szidta a szerzőket, olyan hangon, amit aztán soha többet nem hallottunk. Lényegében kiutasította azokat az apparátusból, akik ilyeneket írnak. Nem tudom, hogy ezt te hogy élted meg, bár az általa elmondottak legalább nyolcvan százaléka nekem szólt: volt itt báránybőrbe bújt farkas, kamaszos lázongás, stb. Emlékszem, hogy az irodalomjegyzékhez hozzáfűzte, hogy például Kádár Jánosnak nincs szövege, de Michniktől és Kurontól van. Ez képesztett el a legjobban, tudnivaló, hogy sohasem idézett volna Kádár Jánostól, nem is volt mit.

Draskovics Tibor: Én úgy emlékszem, bár lehet, hogy már összecsúsznak az idők…

Lengyel László: …ez ’82 tavaszán volt…

Draskovics Tibor: ... igen. A Fehér Könyvvel kapcsolatos történések egymásutánját már nem tudom pontosan, de a küldöttgyűlésen már elég világos lehetett, hogy a dolognak nem lesz más következménye, mint egy általános és elvi „lecseszés”, ami azért az első napokban egyáltalán nem volt biztos. Korábban mindnyájan azt éreztük, hogy ebből akármi is lehet, és nyilvánvalóan politikai szándék kérdése, hogy a dolog meddig turbósodik. Én úgy emlékszem, hogy akkorra már tisztában voltunk azzal, hogy emiatt se munkajogi, se egyéb retorzió nem lesz. Lett viszont egyfajta politikai számkivetettség. Bennem az él – és ebben nyilvánvalóan befolyásolnak a Hetényivel folytatott négyszemközti beszélgetések –, hogy ő ott azért alapvetően színházat játszott. Nekem az volt a benyomásom, azért használ olyan nagyon kemény hangot, hogy más már ne akarjon „keménykedni” velünk. Ő megtette, ami szükséges volt. Szerintem egyszerre védte a saját fenekét, ami természetes, és védte a miénket is. Mindig ezt éreztem benne.

Lengyel László: Igen, ezt éreztem én is.

Draskovics Tibor: És akkor utána volt egy féléves száműzetéses szakaszunk, amikor nem volt ajánlatos velünk szóba állni. Talán emlékszel, hogy annak az évnek a vége felé (én decemberre emlékszem) volt valamilyen rendezvény, valami pártbizottsági ülés lehetett, ahol Hetényi felszólalt. Akkor nagyon jópofa módon jelezte, hogy vége a száműzetés korszakának. Egy Mrożek novellát mesélt el. „Tudják, van Mrożeknek egy novellája, amelyben áll a szovjet hősi emlékmű a kisváros főterén, és lezajlanak a rendes ünnepségek, koszorúz ez, koszorúz az. És egyszer csak megjelenik két gyerek, akik virágot hoznak. Mondják az őrök: Áh, nagyon jó, ugye ti a Népszövetségtől jöttetek? Mondják a gyerekek: – Nem, mi nem a Népszövetségtől jöttünk. Akkor az iskolától jöttetek? Mondják a gyerekek: Nem, mi nem az iskolától jöttünk. – Akkor az úttörőszövetségtől? – Nem, onnan se. Mi csak úgy magunktól jöttünk. – Mit képzeltek, elmentek a jó … francba…”[1] És ezzel vetett véget ennek a szakasznak. Attól kezdve ez az ügy le volt zárva.

Draskovics Tibor: Ezután következett 1983-ban a Politikai Bizottság kezdeményezte reformbizottságok korszaka, és a IV. munkabizottságba azokat szedte össze, akik a leginkább „fekete seggűek” voltak abban a történetben. Csillag, te, Matolcsy, én, egyedül a Voszka Éva nem volt benne a Fehér Könyvben semmilyen módon.

Lengyel László: Igen, és még hozzávette Bauert és Tardost is, akikért mi jótálltunk, benne lehetettek a bizottságban. Nagyon tisztességesen viselkedett. Lehívatott, lementünk hozzá, féloldalról rám nézett, és azt mondta, hogy „akkor most bevonjuk Lengyel elvtársat”, és ezzel világossá tette, hogy túl vagyunk a dolgon.

Draskovics Tibor: A munkabizottság történetét egy abszolút szubjektív részlettel kezdem. Számomra ez azért volt hihetetlen élmény, és ezt senki sem tudja, mert akkor én el akartam menni a minisztériumból. Én akkor a jogi koordináción voltam a Titkárságon, ami eleinte nagyon érdekes volt. De világos volt, hogy ez abszolút periféria a minisztérium fősodrához képest. Ott semmit normálisan megtanulni, vagy pályát elindítani igazán nem lehetett, mert ott több volt a formális elem, mint a tartalmi, és nem láttam esélyét annak, hogy onnan hogyan lehet máshová keveredni. Egy ideig a KISZ ellensúlyozta ezt a periférián-létet, mert ott azért benne voltam a minisztériumi fél-szakmai, fél-politikai közéletben, de azért világos volt, hogy megyek a vége felé. Akkor eldöntöttem, hogy – bármennyire is nem fűlt hozzá a fogam – elmegyek ügyvédnek. Olyannyira, hogy beszereztem a szükséges nyomtatványt, kitöltöttem, és ott hordtam a táskámban, és gyűjtöttem az erőt és a bátorságot, melyik nap fogok Szántóval beszélni róla. Miközben ehhez gyűjtöttem a bátorságot, egyszer csak behívott és közölte, hogy létrejön ez a munkabizottság, és a miniszternek az a szándéka, hogy vegyek részt benne, ezért ő hozzájárult, hogy erre az időre átmenjek oda.

Ez az én életemben egy nagyon nagy változás volt. Utóbb kiderült, hogy még nagyobb váltás, mint ahogy gondoltam, mert akkor kaptam az első igazán izgalmas szakmai feladatot. Ráadásul ez első lépése volt egy olyan sorozatnak, ami tulajdonképpen eltartott egészen a rendszerváltásig: nekiláttunk, hogy lebontsuk az addig kialakult gazdasági és jogi struktúrákat. Ezt persze akkor még nem tudtuk, csak akkor látjuk, ha egybe rakjuk – és az életem hál’ Istennek úgy alakult, hogy mindebben ott voltam. Csináltuk a vállalatirányítás átalakítását, aztán jött a bankreform, utána az adóreform, a társasági törvény, az értékpapír, a tőzsde. Felépítettük a piacgazdasági intézményrendszert. Úgyhogy én hihetetlenül élveztem, és a személyes fejlődésemhez rettentő sokat adott. Részben, mert a feladat volt nagyon izgalmas, részben pedig a közeg, amelyben dolgozhattam. Ti egy olyan intellektuális húzóerőt jelentettetek, amit én korábban nem tapasztaltam, ami az embert elkezdte inspirálni: tessék olvasni, gondolkozni, új dolgokat kitalálni, nemzetközi dolgokat megnézni. Ez azért a normál minisztériumi munkában nem volt…

Lengyel László: Cikket írtunk közösen. Szerintem te azóta se írtál cikket.

Draskovics Tibor: Hát nem nagyon. A normál minisztériumi munkában ezek nem voltak magától értetődőek. Én úgy éreztem – persze nyilván nem én vagyok hivatott ezt megítélni –, hogy ennek a munkának a révén kezdtem valamiféle szakmai értelemben vett elismertséget találni a házban, tehát számomra ez abszolút sorsfordító volt. Valószínűleg az egész pályám más irányt vesz, ha ez az egész nem történik meg. Zárójelben: abban az értelemben is sorsfordító volt, hogy ennek révén kezdtem házon kívül előadásokat tartani, bizonyos maszek munkákat végezni, új kapcsolatformákat, mozgásokat hozott, némi pénzt is, aminek azért akkor nagy jelentősége volt.

Ha kicsit kevésbé szubjektívan tekintek vissza, akkor több év távlatából is imponáló az az alaposság, a nagyon részletes feldolgozás, a széleskörű vita, ahogy ezek a dolgok készültek. Ma nyilván a tartalom tekintetében szinte vicces, amiket akartunk. De onnan nézve hihetetlenül nagy volt a lépés, hogy azt tűztük ki magunknak: hogyan lehetne a minisztériumokat és a vállalatokat egymástól elvágni. És a munkamódszer ma is irigylésre méltó. Bár így készülnének dolgok! Aztán majdnem ugyanezt lehetett látni a bankreformban, vagy az adóreformban később. Szerintem a rendszerváltás óta soha semmi ilyen megalapozottan nem készült. Ebből nem következik, hogy azóta csak rossz dolgok történtek, és az meg olyan jó lett volna, de azóta semmire nem volt annyi idő…

Lengyel László: Pedig ha belegondolsz, viszonylag ez sem volt olyan hosszú idő: ’83 novemberétől ’84 áprilisáig tartott, és akkor létezett még a többi munkabizottság is. Akkor Hetényi vezette a bankbizottságot is, egyszerre két helyen kellett elnökölnie.

Draskovics Tibor: Ez abszolút példaértékű volt. Én imádtam… Én imádtam, és hát annyit megértettem a gazdaságból, mint előtte sok-sok éven keresztül nem.

Lengyel László: Hogy élted meg, mikor ajánlatot tett neked, hogy legyél a titkára?

Draskovics Tibor: Ma már nem emlékszem, hogy miért, de valahogy ez benne volt a levegőben. Amikor behívott és megkérdezte, hogy vállalom-e, igazából már csak formalitás volt, valahogy ez úgy következett az előzményekből, és természetesen hihetetlen büszke voltam. Valódi gondot okozott nekem, hogy ha vége van ennek a reformmunkának, akkor mit fogok csinálni. Mert visszamenni ahhoz, amit korábban csináltam, azt nem nagyon szerettem volna, ugyanakkor már eszem ágában sem volt elmenni a minisztériumból, mert beleszerettem a dologba. Ez nekem egy nagyon jó kilépés volt, és egy másik meghatározó szakasza az életemnek, hogy vele dolgozhattam.

Nem is csak azért, hogy milyen emberi volt, mert egyébként az volt, hogy semmilyen miniszteri allűr nem volt benne. Ma azt mondanánk rá, hogy a legjobb értelemben vett polgár, akinek autonóm véleménye van, aki erős a szakmájában, de hihetetlen kulturális beállítottsága van, aki olvas három nyelven, aki a családját összetartja – az élet teljessége látszott rajta. Az ember ezeket a vonatkozásait egy picit jobban látja, amikor ott van közvetlenül mellette. Egészen imponáló volt sok mindenben, de legalább két dolog, amiből egyet, azt hiszem, jól megtanultam és csinálok, a másikat csak szeretném csinálni, de nem tudom. Az egyik az alapállás, hogy „persze nem én döntök el minden dolgot, hanem egy hierarchikus, hatalmi mezőben kell dolgozni, de mindig azon dolgozom, hogy én mit szeretnék elérni, mit szeretnék megvalósítani, hogyan tudom az egyes szereplők között, adott esetben felettem levők között ezt a dolgot átvinni, és nem azzal foglalkozom, hogy ők mit akarnak, és engem mire akarnak rávenni” – ez a magatartás meghatározó volt. Persze amit kell, azt az ember vagy igyekszik megcsinálni, vagy valahogy kikerülni, de közben mindig azon töri a fejét, hogy ő maga mit szeretne elérni. Ez azért ma sem tipikus. De szerintem ez ad értelmet annak, hogy az ember komoly funkciót vállaljon: ne azért, hogy mások szándékainak a megvalósítója legyen, mert az engem vonz. Azt látni, hogy a legkritikusabb helyzetben (mert nagyon nem kedveztek a körülmények a szerintem vitathatatlanul pozitív és progresszív szándékai megvalósításának), amikor nem sikerült valamit átvinnie, egyáltalán nem látszott rajta, vagy legalábbis nem mutatta, hogy kétségbeesett volna, vagy feladta volna. Ehelyett mondjuk a történteket követő délután összehívott bennünket, és azon kezdett gondolkodni, hogy mi nem volt jó; esetleg nem jól tudtuk előadni, hibáztunk, vagy nem jól csináltuk, akkor nézzük meg, hogyan kellene másképp megoldani. Ez nekem egy életre szóló élmény volt, és a személyes magatartásom egyik központi elemévé vált.

A másik a szakmai színvonal fenntartása és megkövetelése. Ez ma, visszatekintve, elég nehezen hihető, mert hát ha belegondolunk az akkori struktúrába, egy akkori miniszter leginkább a közigazgatási államtitkárhoz volt hasonlatos, hiszen a pártközpont osztályvezetője, az illetékes KB titkár volt a mai értelemben vett miniszter. A közigazgatási államtitkár volt, aki a javaslatokat tette, a szakmai részleteket kidolgoztatta az apparátussal. De persze Hetényinek a stratégiára is volt elgondolása, amit hol jobban, hol kevésbé tudott érvényesíteni, és hihetetlen aprólékossággal tudott minden kérdéssel foglalkozni, és megkövetelte a színvonalat.

Hogy megint szubjektív legyek, én közig-államtitkárként is, és most itt is próbálok valami hasonlót csinálni, de mivel nem vagyok vele összemérhető, nem tudom azt az igényességet megkövetelni, mint amit ő képviselt, legfeljebb csak szeretném. Nem lehet úgy az államigazgatásban felelősségteljes vezetői munkát végezni, hogy az ember a fontos ügyek részleteibe nem megy bele, nem érti meg, nem teszi világossá az apparátusnak, hogy mit akar elérni. Nem teszi fel a jó kérdéseket, és nem engedi a dolgot, míg arra nincs válasz. Ezeket a dolgokat én tőle tanultam meg. Ez egy olyan korszak volt, amikor a közigazgatás sokkal alaposabban járta körbe az ügyeket, mint ma. Ma sokkal több a felszínesség, sokkal kevesebb az elemzés. Hetényi akkor is kilógott a sorból a maga igényességével.

Lengyel László: Mennyire jellemezte őt egy harmadik dolog, egy bizonyosfajta koalíció megvalósítása másokkal a közigazgatáson belül? Mert az a megkerülő harcmodor, amivel ő manőverezett, közigazgatási szövetségeseket kívánt. Mennyire voltak szövetségesei más közigazgatási, vagy politikai szereplők? A házon belül csapatban játszott, azt éreztük, de nem derült ki abban a politikai mezőben, mennyire tudott kívül taktikázni, mennyire volt ereje ehhez? Hiszen te is tudod, aki nem volt a pártközpontban, annak duplán kellett figyelnie azt, hogy mi fog történni adott esetben, ha a pártközpontban elmozdulnak a dolgok. Vagy vajon figyelte-e, hogy egy másik miniszter a szövetségese, vagy éppen ellenkezőleg?

Draskovics Tibor: Semmit nem lehetett ebből érezni, nyilván nem volt elég vájt a fülem vagy a szemem. De most megpróbálok visszaemlékezni. Titkárként persze elég jól lehetett látni, kivel találkozik, beszél, de semmi jellegzetesre nem emlékszem. Bizalmas beszélgetésekre másik miniszterrel, ha amúgy egyébként azt nem indokolta az asztalon lévő előterjesztés, ilyenekre nem nagyon emlékszem. Faluvégivel szoros viszonya volt, szerintem személyes jó viszony, nem tudom, baráti volt-e, de szoros szakmai munkakapcsolat volt közöttük, amit a munkamegosztás is indokolt, hiszen Faluvégi gyakorolta a felügyeletet miniszterelnök-helyettesként, így láthatóan vele volt szoros egyeztetés. Ballai elvtárssal. a gazdaságpolitikai osztály vezetőjével (ezt a kontextusból lehetett érezni), nem ilyen szövetségesi volt a viszony, inkább arról szólt, hogyan lehet őt semlegesíteni, megnyugtatni, információval ellátni. Arra emlékszem, hogy Veress Péterrel, az akkori külkereskedelmi miniszterrel, valamivel szorosabb viszonya volt, mert ő is polgár volt, egész megjelenésében.

Lengyel László: Azért kérdezem, mert az a mítosz járja, hogy Hetényi tulajdonképpen Aczél György embere volt. Valamilyen mértékben összefüggésben volt a politika egy olyan mezőjével, amely őt védte. Másképpen ugyanis nagyon nehéz megmagyarázni, hogy hogyan maradt életben.

Draskovics Tibor: Ez teljesen jogos. Ezt nem tudom cáfolni, de hogy jelét nem láttam, az egészen biztos.

Lengyel László: Nem jelent ott meg? Nem beszéltek?

Draskovics Tibor: Hát, az nem állíthatom, hogy nem jelent ott meg, de én soha nem láttam, tehát nem volt rendszeres vendég, az egészen biztos. Lehet, hogy voltak olyan találkozók, amiket abszolút láthatatlan módon bonyolított. Lázárral, mint miniszterelnökkel nagyon keveset beszélt. Az egy esemény volt, hogy „hívjuk fel elvtársat”, az kifejezetten ritka volt. Az azért látszott, hogy gazdasági kérdésekben a Faluvégivel, Lázárral volt egyeztetés, komoly ügyet nem vitt úgy följebb, hogy azt előre ne beszélte volna meg velük, de ez normális volt, hiszen másképp nem is lehetett volna csinálni.

Lengyel László: Érződött, hogy mekkora ellenféllel áll szemben, amikor a Havasival birkózott? Vagy nem is jutott erre a szintre? Merthogy végül is ellentétbe kerültek, úgy igazából ’85 után, amikor a pártkongresszuson meghirdették a felemelkedést a laposkúszásból, a növekedést, és Hetényi nem volt hajlandó utána menni a költségvetéssel. Ettől kezdve ideológiailag a Havasi-féle intenciókkal, a párt álláspontjával ment szemben. Volt-e ő olyan súlycsoportban, hogy a pártközpont ilyen magasságáig elérjen?

Draskovics Tibor: Azért nem tudom, mert nem tudom szétválasztani azt, ami a pénzügyminisztériumi ethosz részeként magától értetődő volt, hogy vagyunk mi, a progresszívek, és ülnek ott a pártközpontban a reakciósok, mert ugye ez volt az alapállás. Mindannyian így gondolkodtunk erről, és időnként történt kellemes meglepetés, mondjuk ez az egész vállalatirányítási történet, hogy egy ilyen keresztül tud menni. Nem emlékszem, hogy valami nyilvánvaló konfliktus nyomát lehetett volna látni. Ami tulajdonképpen meglepő, hogy a GPB-ben[2], ahol a gazdaságpolitikai jellegű döntések születtek, ahol a terv, a költségvetés fazonja meghatározódott, meg az új dolgokról döntés született, ott azért ahhoz képest, ahogy a korszakról általában gondolkodunk, meglehetősen nyílt viták zajlottak. Akkor, titkárként láttam emlékeztetőket, hallottam az általa tartott tájékoztatókat, és az egy bevett dolog volt, hogy ő vagy más vitt oda valami javaslatot, amiről vita volt, és úgy döntöttek, hogy nem. Elő lehetett terjeszteni, eljutott a vitáig, nem gyilkolódott le már korábban, nyilván tele volt öncenzúrával – mert mindenki patikamérlegen mérte, hogy mit szabad leírni és mi az, amit csak szóban lehet elmondani –, de azt hiszem, hogy legalábbis a gazdasági kérdéseket illetően (a többit én nem láttam) normális, viszonylag nyílt viták folytak, ahol a politikai hullámzástól függően ő vagy alulmaradt, vagy támogatást kapott. De voltak viták.

Lengyel László: Milyennek láttad a PM hangyabolyt felülről? Érzékelhető volt, hogy ő milyennek látja a saját apparátusát, mit gondol a fiatalokról, mennyire tudja, hogy mi történik odalent?

Draskovics Tibor: Abban is nagyon korrekt volt, hogy még nekem se tett dehonesztáló megjegyzéseket, nem hülyézte le X-et vagy Y-t, pedig közöttünk kialakult egy bizalmi kapcsolat, Megtartott mindig egy korrekt főnök-beosztotti viszonyt, beleértve azt is, hogy végig „Draskovics elvtárs”, „Hetényi elvtárs” megszólításban voltunk. Persze lehetett érezni, hogy van a főosztályvezetőknek, szakértőknek, fiataloknak egy köre, akikben jobban bízik, akikre számít bizonyos ügyek kapcsán, és lehetett érezni, hogy vannak szereplők, mondjuk, Morvaközi, a párttitkár, aki egy szélsőséges példa, akiket tudomásul vesz, de nem tart sokra. Érződött az is, hogy még a helyettesei között is Vincze Imrét vagy Kállai Lajost nem sokra becsülte, de ez mindig megmaradt olyan keretek között, hogy inkább a metakommunikációból lehetett kiérezni, mint bármi másból. Nagyon keményen kézben tartotta az apparátust, és minden fontos ügyön rajta tartotta a kezét.

Lengyel László: Te a leváltásáig voltál a titkár?

Draskovics Tibor: Nem. Én ’84 tavaszától ’86 szeptemberéig voltam mellette.

Lengyel László: Jó, de akkor már utána senki sem lehetett mellette, mert 1987. január 1-jével ment nyugdíjba. Te érezted, hogy el fog menni?

Draskovics Tibor: Hát azt, hogy „fogy a levegő”, azt sok-sok jelből lehetett érezni. De hogy ez mikor és hogyan fog bekövetkezni, azt nem. Amikor eljöttem tőle, akkor még nem tudtam. Az eljövetelem sem ezzel függött össze, hanem megállapodtunk együtt annak idején egy ütemezésben, hogy körülbelül két évig leszek a titkára. Nagyon normálisan elmondta, hogy szerinte ennyit egészséges ott tölteni, teljesen igaza volt. Amikor odamentem, csak annyit mondott, hogy persze, ha megállom a helyem, akkor majd keresünk valami izgalmas feladatot, aztán néhány hónappal a ciklusom letelte előtt mondta, hogy azt akarja, hogy a jogi osztály vezetését vegyem át. Elég logikus lépés volt, de ezt a maga módján nagyon szisztematikusan előkészítette, az akkori jogi osztály vezetőjét elhelyezte főosztályvezető-helyettesnek egy másik minisztériumba, megcsinálta a helyet, és akkor engem áttett oda. Magyarán én nem azért jöttem el tőle, mert ő már készült elhelyezni a munkatársait, hanem ez a normál menetrend szerint alakult.

Lengyel László: Emlékszel valami reakcióra a „Fordulat és reform” időszakból? ’86 tavaszán kezdődött, és ’86 novemberében volt egy MSZMP KB ülés a gazdaságpolitikáról, és arra hajtottunk, hogy ez még előbb meglegyen. Az első fizikailag is megfogható papír októberben került ki, amit még ő is megkapott. De a munkák már márciusban elkezdődtek. Ekkor még a titkára voltál. Surányi György arra emlékszik, hogy bizonyos értelemben a „Fordulat és reform” elindítója is az Öreg volt, mert magához hívatta hármukat, őt, Antal Lászlót és Bokros Lajost. Azt mondta, hogy ő nem érti, hogy a folyamatok miért mennek ilyen mértékben és ekkora váratlansággal a negatív tartományba, mert bizonyos dolgokat el lehet helyezni ebben a térben, de a gyorsaságuk teljesen érthetetlen. És mondjanak valamit arra, hogy mi a csuda történik itt, egyrészt monetárisan, másrészt fiskálisan, mert költségvetésileg látja, de a hitelágon nem. Ebből írtak ők hárman egy első változatot, ami aztán monetáris megszorításként bekerült a „Fordulat és reform”-ba. Ez hiteles történetnek hangzik. Nem ezzel indult a „Fordulat és reform”, de biztos, hogy szegény Antal László, akit már sajnos nem tudok megkérdezni, de Hetényi véleményétől megerősödhetett az ő rémképe, hogy itt mindennek vége, a válság a nyakunkon, Ha Hetényi is, mint pénzügyminiszter, jelezte, hogy itt valami nagy baj van, akkor ez feltehetően igazolta Antal László személyes benyomását. Mire emlékszel?

Draskovics Tibor: Ilyen beszélgetésre ugyan nem emlékszem, de az egészen bizonyos, hogy ha az úgy volt, ahogy te azt mondod – és az időkből ez következik –, én akkor még mellette voltam. Rendszeresen részt vettem a „Fordulat és reform” vitákon, beszélgetéseken, amiben akkor bizonyosan nem volt semmi tilalmas vagy rejtegetnivaló. Akkor egész biztosan beszéltem is vele erről, még ha felszínesen is, mert szóba kellett, hogy kerüljön. Elég világos, hogy ő ezt nem tekintette valami negatív, vagy félelmet keltő lépésnek, de bevallom, nem emlékszem.

Lengyel László: Jó, akkor még mesélj el még egy dolgot. Hogyan láttad a nyugdíjazás utáni életpályáját, bizonyos értelemben a rendszerváltás után? Hiszen a pénzügyminiszterséged alatt a tanácsadód volt, és nemcsak neked, másoknak is.

Draskovics Tibor: Igen. Valahogy a nyugdíjba vonulása és rendszerváltásig terjedő idő mintha kiesett volna nekem, nem tudom, mit csinált, hogy volt. Nem tudom. Az él bennem, hogy a rendszerváltást követően kezdtem vele rendszeresebben beszélni, szakmai és egyéb kérdésekről. Akkor egy rövid ideig helyettes államtitkár voltam, és ez annyiból érdekes az ő sorsa szempontjából, hogy bejött hozzám valamikor ’90 nyarán vagy őszén, hogy kéne valami pénzkereseti lehetőség, mert vacak a nyugdíj, stb. És így lett az Állami Biztosító Felügyelő Bizottságának elnöke. Ez valahogy felügyeletileg hozzám tartozott, és akkor, amikor őt oda betettem, akkor persze még nem tudtam, hogy mivé fog válni, mármint hogy ő ott intézménnyé növi ki magát, és aztán végig az Aegonnál marad. És akkoriban többször beszélgettünk. Amikor ’94-ben visszakerültem államtitkárnak, onnan kezdve rendszeresebben találkoztunk, és akárhol voltam, tartottuk a kapcsolatot. Ami egyszerre volt hihetetlenül tiszteletre méltó, ugyanakkor persze, ismerve őt, egyáltalán nem meglepő: hogy milyen magától értetődő természetességgel vált ugyanolyan elismert értőjévé a piacgazdaságnak, mint amilyen volt a korábbi periódusban, és ez nem valami neofita buzgalom volt, hanem tényleg értett hozzá. Bizonyos értelemben meg is tanulta az új dolgokat. Ami nagyon érdekes – nyilván részben az Aegon révén, illetve más munkák révén is –, az a mikroszféra dolgaival való megismerkedése. Szemben azzal, hogy a mikroszférával neki korábban soha nem volt találkozási felülete, hiszen mindig makro ügyekkel foglalkozott. Hát ugyanilyen élmény volt vele beszélni vállalati ügyekről, számvitelről, hogy hogyan kell egy biztosító mérlegszerkezetét egészségesen megtervezni, mint a makro pénzügyekről. Azért ez nem semmi…

Lengyel László: És mindezzel együtt egyre idősebb lett, és mégis részt vett mindenben. Most össze tudod hasonlítani a pénzügyminisztereket. Hol helyeznéd őt el te, aki láttad őt közvetlen közelről, hogy hogyan csinálta? Nem mítoszt várnék, hanem összehasonlítást. Te abban a korszakban is, meg ebben a korszakban, demokratikus és piacgazdasági feltételek között is láttad a minisztereket. Hogyan határoznád meg, hol helyeznéd el az ő pénzügyminiszterségét?

Draskovics Tibor: Az első megjegyzés, hogy én olyan mértékben pozitívan elfogult vagyok az ő irányában, hogy semmifajta objektivitásra nem vagyok képes. A második: ne felejtsük el, hogy neki azért volt hat éve, soha senkinek ennyi nem adatott. Soha pénzügyminiszternek nyugodt építkezésre – se az apparátus szerkezetét, személyi összetételét, se hosszabb távú szakmai stratégiákat illetően – nem volt módja. Azért neki erre volt, még ha ezeknek egy részét el is sodorta az élet. Azért azt gondoljuk meg, hogy az az adóreform, ami 89’-ben elkezdett működni, az hány éven keresztül érlelődött a Hetényi szervezésében, hiszen a szakmai előkészítése az ő ideje alatt történik meg. Nem vitatható, hogy mindenképpen kiemelkedő miniszter volt. Ami túl az időn és stratégiai tudáson kiemeli őt, az az elméleti és gyakorlati ismeretek egyaránt nagyon magas szintje. Ugyanakkor utódaim jóval kritikusabb és gyorsabban változó körülmények közepette, sokkal kevésbé megalapozott és nagyobb szabású döntéseket kellett, hogy hozzanak. Gondoljunk csak az egész piaci átállásra, ’89 környékén, ahol mondjuk a kötött devizagazdálkodásból egy év alatt mentünk át a másikba, vagy a KGST lebontására, vagy a szembenézésre a csődhullámmal… Ezért nem lehet igazán összemérni a teljesítményeket, és nem lehet megmondani, hogy hogyan menedzselte volna azt a válságkorszakot mondjuk ’91-től ’94-ig. Hogyan menedzselte volna a ’95-ös válságot Bokros helyett, nem tudom. Azt nem tudom, hogy az a fajta bátor, talán kicsit vakmerő magatartás, amire itt jó néhányszor szükség van, az benne megvolt-e. Amikor én ismertem, akkor ez nem derült ki. Hozzátéve persze, hogy olyan emelkedett bölcsességgel tudta nézni ezeket a hektikus változásokat, és tudott ezekről úgy beszélni, mintha igazából nem lenne jelentőségük, hogy meglehet, kevesebb füsttel és több lánggal tudott volna menedzselni nehéz szituációkat, de ez csak feltételezés. Nem tudom.

Lengyel László: Lehetséges, hogy ha talán valaki ebben a viszonylag nyugalmi korszakban másképp csinálja, akkor talán ezekre a válságokra nem kerül sor. Tehát azt gondolom, hogy ő egy jó válságelhárító volt. Hiszen végig válság volt a nyolcvanas években is, a kezdettől fogva, hiszen ezt az egészet a legsúlyosabb adósságválságból kiindulva csinálta végig, ’82-től, egy majdnem fizetésképtelenné vált országban. Most éppen veled beszélgetve újra meggyőződtem arról, hogy ez volt talán az első és talán az utolsó időszak és hely, ahol csapat jött létre. Mindenki emlékszik arra, hogy együtt játszott a másikkal, nem csak azért, mert aztán ebből a társaságból számos miniszter, államtitkár, mindenféle került ki, hanem azért is, mert bármilyen furcsa, még ma is, 25 évvel a történtek után, egy nyelven beszélnek egymással.

Draskovics Tibor: Az ugye nem a Hetényi érdeme volt, hogy ő alatta ennyi utóbb tehetségesnek bizonyult ember ott összegyűlt. Azt az akkori pénzügyminisztérium levegője hozta össze. De hogy jól tudta futtatni ezt a társaságot, tudott nekik teret, kihívást, lehetőséget adni, az mindenképpen az ő érdeme. Ha ma körbenézünk, nagyon illusztrisnak tűnő társaság volt ott.

 

2009. március 11.

 

[1]: Sławomir Mrożek „A forradalmár szobra” című novellájáról van szó.

[2]: Szántó Miklós a Pénzügyminisztérium Titkárságának vezetője volt.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://hetenyi-kor.blog.hu/api/trackback/id/tr124680999
süti beállítások módosítása