1948-ban kezdtem dolgozni az Országos Tervhivatalban, és tudomásom szerint Hetényi is akkor kezdett, de ő a Gazdasági Főtanácsnál. Én akkor 24 éves voltam, ő 22 éves, két évvel volt fiatalabb nálam. A Főtanácshoz Vas Zoltán vette fel, azt hiszem, egyenesen az egyetemről. A Tervhivatal akkor koalíciós intézmény volt, elnökségében ott voltak a koalíciós pártok képviselői, és Vajda Imre, egy régi szociáldemokrata vezette. S bár volt kapcsolat a Tervhivatal és a Gazdasági Főtanács között, Hetényit akkor én személyesen még nem ismertem. 1949-ben döntöttek úgy, hogy a Tervhivatalt és a Főtanácsot fuzionáltatják, most már nem tudom megmondani, hogy inkább a Tervhivatalba vitték át a Főtanácsot, vagy fordítva, de a két intézmény egyesült. Vezetője Vas Zoltán lett, aki megtartotta a Gazdasági Főtanács egész személyzetét. Így kerültem Hetényivel egy helyre, a Nádor utcába, de én az Anyaggazdálkodási Főosztályon dolgoztam, ő pedig a Közgazdaságin. Itt sem kerültünk személyes kapcsolatba, bár volt munkakapcsolat a két főosztály között, de hát nagyon sokan voltunk, a Közgazdasági Főosztályon nagyjából nyolcvanan.
Ismeretségünk akkor kezdődött, amikor a Közgazdasági Főosztályra kerültem. A Közgazdasági Főosztálynak Csikós-Nagy Béla volt a vezetője, de éberségi okokból, bár nem tartóztatták le, de leváltották és elhelyezték. Utána egy képzettség nélküli embert neveztek ki, akit azonnal el is vittek pártiskolára. Éppen szokásos értekezletünk volt az Anyaggazdálkodási Főosztályon, amikor a főosztályvezető szinte mellékesen szólt nekem, hogy menjek be a főnökhöz, Vas Zoltánhoz. Vas nem teketóriázott, annyit mondott: Kinevezem magát megbízott főosztályvezetőnek a Közgazdasági Főosztályra”. Ennyi volt, mehettem vissza. Sokáig csak megbízott főosztályvezető voltam, mert Vas nyilván meg akart szabadulni a képzetlen kádertól, de nyíltan nem tehette. Így mentem át a Közgazdasági Főosztályra, ahol megismerkedtem a munkatársakkal, köztük Hetényivel is.
A Közgazdasági Főosztályon nagyon különböző minőségű emberek voltak, és én azonnal célul tűztem, hogy a nem odavalókat eltávolítom. Közbevetőleg, ez olyan jól sikerült, hogy amikor 1954-ben a nagy racizás következett, egyedül a mi főosztályunkról nem kellett senkit elküldeni, mert addigra már a végére jártunk. Átnézve a munkájukat, megismerve a munkatársakat, rögtön láttam, hogy Hetényi kiválóan felkészült, gondolkodó valaki, akivel nagyon jól együtt lehet működni. A Tervhivatalban a legnehezebb időkben is nagyon jó munkahangulat volt. Ott az elnök is úgy dolgozott, hogy nem törődött a hierarchiával, hanem a kérdésével egyenesen ahhoz fordult, akinél az információ volt – ha az előadó tudta a legtöbbet, akkor egyenesen hozzá. Fölhívta és megkérdezte. Ugyanígy tettek az elnökhelyettesek és a főosztályvezetők. De közvetlenül nem utasítottak. Arra nagyon ügyeltek, hogy a döntés előtt bárkit megkérdeztek, de utasítást mindig a hierarchián keresztül adtak, sohasem kerülték meg a főosztályvezetőt, az osztályvezetőt. Hetényivel az hozott minket össze, hogy vele mindig lehetett ilyen vagy olyan problémáról beszélni. Az ember odafordult hozzá: „Van öt perced? Gyere már be, itt van ez vagy az a dolog, te hogy látod?” És mindig volt rá ötlete, készségesen gondolkodott a megoldáson.
Ezekben az időkben a köztünk lévő kapcsolat szigorúan munkakapcsolat volt. Szét is kerültünk, én ugye az éves tervek főosztályára, ő pedig a távlati tervezésre. Természetesen e kettő között is volt állandó kontaktus, de nem napi jellegű. Szorosabb kapcsolat a hatvanas években jött létre köztünk. Érdekes eset, tulajdonképpen kellemetlenül is alakulhatott volna. 1966-ban kormánybizottságokat hoztak létre az Új Gazdasági Mechanizmus előkészítésére. Életre hívtak egy tervezési bizottságot is, na de ki legyen a vezetője. Éreztem, hogy a vezetők bajban vannak, hogyan mondják meg nekem, aki akkor elnökhelyettes voltam, hogy nem engem, hanem Hetényit akarják kinevezni, aki ekkor a beosztottam volt, főosztályvezető. Nem is annyira Ajtai, az elnök akarta így, hanem a pártban döntöttek e mellett. Én elvágtam azzal a kellemetlen helyzetet, hogy egyenesen megmondtam az elnöknek, engem egyáltalán nem zavar, hogy nem engem neveznek ki, én Hetényivel nagyon szívesen, nagyon jól együtt tudok dolgozni. Így is lett. Hetényi teljesen természetesen viselkedett, kiválóan vezette a bizottságot, amelyben óriási viták folytak. Ugye azért nem engem akartak akkor Nyers elvtársék a pártban, mert nekem kételyeim voltak a piac önszabályozásával kapcsolatban, én hittem a tervezésben, persze nem a szűk, utasításos értelemben. Hetényi nagyon okosan, intelligensen középen állt. Ez nem azt jelentette, hogy középutas lett volna, ellenkezőleg, komoly érvei voltak mind a tervezés, mind a piac kapcsán. Ő hozzám képest közelebb állt a piacpártiakhoz, akkor az volt az uralkodó irányzat, de mivel nagyon is sok megvoltak a tapasztalatai a tervezésről, jól tudott érvelni az értelmes tervezés mellett.
A fő vita tulajdonképpen egy látszólag tyúk-tojás vita volt. Melyik az elsődleges: a gazdasági mechanizmus vagy a gazdaságpolitika? Én azt vallottam, ma is úgy gondolom, hogy a gazdaságpolitikának nemcsak a gazdaságra, hanem a társadalom folyamataira is ki kell terjednie, meg kell határoznia a célokat, éppen hogy a tervezésben, és a gazdasági mechanizmus ennek a gazdaságpolitikának csak eszköze. Tudjuk, hogy a másik oldal az ellenkezőjét vallotta. Ezek a viták nagyon őszinték és hasznosak voltak, ma látjuk, hogy kinek lett igaza. Itt közbevetek egy érdekes esetet. Akkoriban mindenki a jugoszláv mechanizmusról beszélt, mint példáról, és engem elküldtek Jugoszláviába, hogy nézzem meg őket, számoljak be a tapasztalatokról. Szerencsém volt, mert a bosnyák partneremmel nagyon összemelegedtem, ő is érdeklődött mifelőlünk, mert náluk a tervezés gyerekcipőben járt. Az első nap a fogalmak lefordításával telt, külön szótár kellett hozzá, hogy az ember megértse a rendszerüket. De amit azután láttam a vállalatoknál és a hivatalokban, az teljesen elképesztett. Olyan bürokrácia, akkora gúzsbakötése a vállalatoknak, mint ami ott volt, nálunk már régen nem létezett. Hát én ezt szépen le is írtam, nem is nagyon örültek neki itthon.
A hatvanas évek végi együttműködés hozott igazán össze Hetényivel. Kiderült, hogy ő is irodalomkedvelő, én is az vagyok, na akkortól már nemcsak a munkáról, hanem könyvekről is beszélgettünk. Remek beszélgetőpartner volt, nagyon jól megértettük egymást. És amikor én lettem a Tervhivatal elnöke, ő volt az államtitkár a hivatalban. Óriási terhet vett le a vállamról, mert az elnöki munka már nagyon sok politikai és diplomáciai feladattal jár, az ember nem tud annyit törődni a Hivatallal, amennyit szeretett volna és kellett volna. Hetényivel a hátam mögött teljesen nyugodt lehettem. Mindenről mindent tudott, ami a Hivatalban történt, határozottan döntött, teljesen kézben tartotta az ügyeket. Nála a távlatok, a stratégia teljesen összhangban volt a részletekkel.
Azután 1975-ben miniszterelnök lettem. A történet egyszerű. A Politikai Bizottság tagjaként megkaptam az anyagot a személyi változásokról. Felhívott engem Kádár elvtárs: „Megkapta? – Megkaptam, Kádár elvtárs. – Olvasta? – Igen, olvastam. – Készül Moszkvába? – Igen, Kádár elvtárs. (Ugyanis éppen jött a KGST soros ülése, arra kellett mennem.) – Hát menjen el nyugodtan, addig ne is törődjön az egésszel. Majd ha hazajött, beszélünk.”
Így is lett. Hazajöttem, Kádár elvtárs hivatott, és elmondta, hogy úgy döntöttek, miniszterelnök leszek. Mit szólok hozzá? Én meg azt kérdeztem: „Hát hogyan dönthettek így, amikor nem is ismernek?” Ezen nagyon megütődött, s mondta, hogy azért ők jól ismernek. De valójában Kádár elvtárs nem igazán ismert engem, Hetényit pedig egyáltalán nem ismerte. Én ugyan voltam a társaságában, amikor nemzetközi tárgyalások voltak. Az első drámai volt. 1957-ben szakértőként részt vehettem abban az első magyar kormánydelegációban, amelyik a Szovjetunióba utazott Kádár elvtárs vezetésével. Abból nagyon sokat tanulhattam. Akkor sokat voltunk együtt a vezetéssel, persze én csak hallgatóként. Később, amikor én voltam a magyar-lengyel közös kormánybizottság magyar vezetője, ilyen minőségben is együtt utazhattam Kádár elvtárssal. Így volt ez 1964-ben is, Hruscsov leváltásakor. Nowa Hutában voltunk, és látjuk, hogy egymás után hívják ki Gomulkát és a lengyel vezetőket. Akkor mondta el nekik Brezsnyev telefonon, hogy Hruscsovot leváltották. Azután kihívták Kádár elvtársat is. Visszajött, szűkszavúan elmondta a dolgot, és hozzátette: ”Fogadjunk, hogy mindjárt jönnek a lengyelek, hogy változtassuk meg a közös közleményt.” És valóban, előálltak nagy zavarban, hogy így meg úgy, más közös közlemény kellene. Mire Kádár elvtárs azt mondta nekik: „Nem értem a dolgot, elvtársak. Hát mi történt, nem omlott össze a világ. A Szovjetunió ugyanaz maradt, mi is ugyanazok maradtunk.” Erre aztán annyiban maradt a dolog.
Hetényi pénzügyminiszteri kinevezésének megint egyszerű a története. Ez is egy kellemetlen üggyel kezdődött. Huszár István volt a Tervhivatal elnöke, aki tudós és nagyon okos, rendes ember, alkalmas egy egyetemi tanszékre, vagy alkalmas volt a KSH vezetésére, de a Tervhivatal élére nem volt való. Ezt nekem, bármennyire is sajnáltam emberileg, jeleznem kellett. Általában a ciklus végén születtek a fontos személyi döntések. Erről sok mítosz kering, a valóság sokkal egyszerűbb. Az egyik Politikai Bizottsági ülésen 1979-ben, Kádár elvtárs azt mondta: „Most arra kérem a Politikai Bizottság tagjait, hogy az ülés után maradjanak itt egy kicsit.” Ottmaradtunk. Akkor azt mondta nekünk: „Elvtársak, most mindenkit arra kérek, hogy írja le nekem, kézzel, egy papirosra, és adja át a jövő héten, hogy a saját területén hol lát problémát személyi kérdésben!” Na most tudni kell, hogy nem személyeket kért a papírra írni, hanem problémákat, hogy például gond van a Tervhivatallal, stb. Lehetett egymással konzultálni, és voltak is, akik konzultáltak, de én sohasem tettem. Én úgy gondoltam, hogy helyes, ha mindaddig titokban tartjuk a személyi ügyeket, amíg döntés nem született – ez volt Kádár elvtárs szigorú elve –, de azt is vallottam, hogy az, amiről egy ember tud, az titok, amiről kettő, az félig titok, de amiről már három, az nem titok.
Akkor Kádár elvtárs mindenkitől megkapta a cédulákat, természetesen nem mondta meg, hogy ki mit írt, sem azt, hogy mi az ő álláspontja, hanem összefoglalta a következő PB-ülés után, hogy hol vannak a fő problémák. És akkor mondta, hogy most már gondolkozzunk a személyekről, kikkel lehet a problémákat megoldani. Én természetesnek tartottam volna, hogy Huszár helyére az OT államtitkára, Hetényi kerüljön, de tudtam, hogy őt nem fogadnák el. Hetényit nem ismerték igazán a pártban, az OT elnökség nagyon is bizalmi funkció volt. És akik meg ismerték Hetényit, azok tudták róla, hogy autonóm ember, mindenről van véleménye, és azt meg is mondja, méghozzá sarkosan, egyáltalán nem kíméletesen. Ezért, ha nem is voltak nyílt ellenségei a pártban, de igazán nem is kedvelték. Akkor arra gondoltam, hogy Faluvégi Lajost fogom ajánlani, akit jól ismertek és becsültek a pártban, mint tekintélyes pénzügyminisztert, és azt is tudtam, hogy Faluvégi a költségvetés felől épp eléggé ismeri a tervezést ahhoz, hogy ne jöjjön zavarba. A Pénzügyminisztériumban pedig Hetényi tökéletesen alkalmas lesz, és azt el is tudják fogadni. Az igazság az, hogy Nyers elvtárson múlt, aki melegen támogatta Hetényit, ők jól ismerték egymást a ’68-as reform körüli munkálatokból. És támogatta őt Fock elvtárs is, amire azután Kádár elvtárs is rábólintott.
Tudtam, hogy Hetényinek nem okoz gondot a költségvetés, hiszen jól ismerte a tervezés oldaláról. Felélénkítette a Pénzügyminisztériumot, és kétségkívül ott ő vezényelte le a párt és a kormány által elhatározott reformot, a kisvállalkozásit, a vállalati-szervezetit, a bank- és az adórendszerét. De a gazdaságpolitika középpontja továbbra is a Tervhivatal és a tervezés maradt, noha természetes módon volt bizonyos súlyponteltolódás a Pénzügyminisztérium irányába.
A nyolcvanas évek közepére állandósultak a súrlódások a kormány és a párt között, akkor már teleduruzsolták Kádár elvtárs fülét is, hogy így meg úgy, a miniszterek ezt csinálják, meg azt. Apró példa, de jellemző. Itt volt Kohl, és a beszélgetés közben valahogy kiderült, hogy még nem járt a Hortobágyon. Nosza, megszerveztük, hogy menjen le, nézze meg. És bár a protokoll nem indokolta, de úgy gondoltam, hogy Marjai kísérje le. Marjai jól beszél németül, járatos a nemzetközi tárgyalásokban, és mégiscsak három és fél óra volt oda is, és vissza is, Marjai tud beszélgetni. Na erre elkezdik susmorogni Kádár elvtársnak, hogy mit is keresett ott a Marjai, miféle dolog ez, mit akar a kormány. Addig-addig, hogy egyszer csak rám néz ferdén és megkérdi: „Mondja, mit keresett ott a Marjai, mi dolga volt neki ott?” Erre már felmérgesedtem, s visszakérdeztem: „Hát mit gondol, mit keresett ott? Ultizott. Hosszú az út, nincs annyi látnivaló. Talán azt hiszi, hogy Marjai kiadott valami államtitkot?” Erre elnevette magát, és mondta, hogy ugyan, dehogy, Marjai még bennem se bízik. S hagyta ennyiben. Csakhogy a dolgok így mentek, bizalmatlanság volt. Ma azt mondják, hogy az a kormány nem volt reformkormány, nem csinált semmit, vagy éppen a reformok ellen dolgozott. Ugyan már, miféle kormány az, amelyiknek a miniszterei reformerek, de az egész kormány nem az!
Hetényi nem hagyta magát a vitákban, és tőle mindenképpen meg akartak szabadulni. Nem tudtam megvédeni ’86-ban, de akkor már magamat se tudtam. De utána is jó viszonyban maradtunk. Eljött hozzánk évente egyszer, majd amikor már tudtam, hogy nehezére esik, én látogattam meg, és a végén rendre hívtuk egymást telefonon.
