Ennek a kis írásnak nem tárgya Hetényi István politikai működése a negyvenes évek végétől, pályakezdésétől 1980-ig, pénzügyminiszterré válásáig. Nem keresek választ arra, hogy mi vonzotta a fiatal polgárfiút a Kommunista Párthoz, meddig és miben hitt. Nem kívánom se kérdezni, se megválaszolni, hogyan tudta kényes emberi és polgári ízlése, ne mondjam, erkölcse, megemészteni a Rákosi-rendszer rémuralmát, a koncepciós pereket és kivégzéseket, a kitelepítéseket, a polgár- és civilizáció-ellenes kampányokat. Mások, máskor fogják leírni, milyen volt a tehetséges és feltörekvő tervhivatali tisztviselő viszonya a Nagy Imre-féle „új szakaszhoz”, majd a tragikus rákosista visszakanyarodáshoz, mit gondolt 1956-ról, majd az utána következő szörnyű megtorlásokról, és a közelében is zajló tisztogatásokról. Nem elemzem, tették mások, Hetényi viszonyát az 1968-as reformokhoz, a hetvenes évekbeli ellenreform-időszakhoz. Melyek voltak Hetényi István politikai kihívásai pénzügyminisztersége (1980-86) időszakában?
Lázár György akkori miniszterelnöktől tudjuk, hogy 1979-ben, Huszár István tervhivatali elnök, miután leváltották, Hetényi István tervhivatali államtitkárt szerette volna elnöknek, de tisztában volt azzal, hogy a pártközpont soha nem fogadná el. Ezért a megbízható Faluvégi Lajos pénzügyminisztert javasolta az OT elnökének, és a helyére Hetényit Pénzügyminiszternek. Kádár János és a párt Politikai Bizottsága elfogadta ezt a személyi változást. A kinevezés jól mutatja Hetényi és a Pénzügyminisztérium státusát a rendszer hierarchiáján belül. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején a hierarchia csúcsán az MSZMP főtitkára, Kádár János állt, a legfontosabb döntéshozó szervezet az MSZMP Politikai Bizottsága volt. A Politikai Bizottság és a Titkárság tagja volt a gazdaságpolitikai titkár, ezt a funkciót Hetényi idején mindvégig Havasi Ferenc töltötte be. A gazdaságpolitika csúcsszerve a pártközpont Gazdaságpolitikai Osztálya, amelynek osztályvezetője a gazdasági csúcsminiszterekkel, a miniszterelnök-helyettesekkel volt egy szinten, az osztályvezető-helyettes a gazdasági miniszterekkel. A párt-és az állami hierarchia összekapcsolódott: a miniszterelnök – Hetényi idején Lázár György - a Politikai Bizottság tagja volt, alárendelve nemcsak Kádár Jánosnak, de Havasi Ferencnek is. A kormányon belül, az Országos Tervhivatal a gazdaság csúcsminisztériuma volt, elnöke – Faluvégi Lajos, a Központi Bizottság tagja – felügyelte a Pénzügyminisztériumot. Hetényi nem volt a párt Központi Bizottságának tagja, a Pénzügyminisztérium nem volt politikailag kiemelt intézmény.[1]
Ideológiailag Hetényi nem volt „gazdaságfilozófiájában” marxista-leninista. Ha a marxi tanítások jelentettek is egykor valamit számára, a hetvenes évek végére mindez teljesen lekopott róla. Gondolkodásmódját politikai szempontból szkeptikus pragmatizmus jellemezte. Ösztönösen irtózott minden vakhittől. Racionalista tervgazdász volt, aki jól ismerte Oskar Lange, Mihal Kalecki, Erdős Péter, Jánossy Ferenc munkáit, s az ésszerű állami magatartással kívánta korlátozni mind a piac, mind a politikai hatalom ésszerűtlenségeit, a gazdasági érdekcsoportok befolyását. Ha valamiben hitt, az ésszerű államigazgatás létrehozása és működtetése volt.
Álma a tervhivatali elnökség, és nem a pénzügyminiszterség. A Tervhivatal harminc éven át az otthona volt. Mindent és mindenkit ismert. A Tervhivatalban, az állam „vezérkarában” eljutott a stratégiai tervező, a „vezérkari főnök” általános helyettese tisztségéig. S mivel a vezérkarnál bajtársias, szabad szellem, egyfajta „patrícius demokrácia” uralkodott – szabad száj és tett belül, semmit kívül -, nem tudott mit kezdeni a Pénzügyminisztérium fegyvernemi hierarchikus szellemével. Nem azért beszélt szabadon és cselekedett demokratikusan új minisztériumában, mert merész volt, vagy demokratikus akart lenni, hanem mert megszokta – szabadsága a kivételezettek szabadsága volt. Tökéletesen magáévá tette, hogy eredményt csak belül, az egymásközti szabad viták, beszélgetések utáni határozott döntésekkel lehet elérni, kint csak zavar, káosz és értetlenség uralkodik. Kivinni a döntéseket, a megfontolásokat az utcára értelmetlenség, a tudás és a felkészültség bent van. Az OT az Ész Köztársasága volt Hetényi szemében – savanyú, sárga, de a miénk –, azzal a feladattal, hogy elmagyarázza a világot a Politikusok Birodalmának.[2]
Hetényit „száműzték” az Ész Köztársaságából, és alighanem visszavágyott. Majd, akarva-akaratlan, az erre korábban alkalmatlan, nem vezérkari Pénzügyminisztériumban, elkezdte újrateremteni az Ész második köztársaságát. Ott se akart többet, mint patrícius demokráciát, ám a történelmi idő és az ott talált fiatalok eljutottak a plebejus demokrácia követeléséig és megkérdőjelezték a Politikusok Birodalmát. A felvilágosító racionalitás mellé a reformok kigondolása és véghezvitele került. Hetényi Istvánnak a megalkuvás, a menekülés vagy a kiállás között kellett választania.
Hetényi és a „nyers politika” ütközése
1980-ban jókor is, rosszkor is érkezett Hetényi a Pénzügyminisztériumba. Az ország és általában a szovjet típusú rendszer válsága, amely gazdaságilag az egész tömbben, politikailag a lengyel Szolidaritás tömegmozgalmában, majd a katonai szükségállapotban jelentkezett, Magyarországot kényszerűen a nyitás és részben a reformok irányába szorította. Ez a folyamat fölértékelte a pénzügyek szerepét és megnövelte a Pénzügyminisztérium súlyát a kormányon belül, illetve a pártközponttal szemben. Nem tudjuk, hogy mekkora lett volna Hetényi István nélkül a PM súlya és befolyása a nyitás és a reformok politikájára, de annyi bizonyos, hogy 1980 után a Pénzügyminisztérium esélyhez jutott, és Hetényi vezérkarrá akarta formálni, így maximálisan kihasználta ezt az esélyt.
De rosszkor is érkezett Hetényi 1980-ban, mert azonnal szembesült azzal, amitől egész korábbi életében irtózott: a helyi politikai konfliktusok sorával. A korábbi miniszter, Faluvégi Lajos, 1956-os „kisiklása” ellenére teljesen megbízhatónak számított, és politikailag keményen kézben tartotta a minisztériumot. A minisztérium párttitkára, Kenyér István keményfejű, de becsületes és a politikai ügyeket békésen intéző személyiség volt. Személyzetise, Lakos Éva, mint régi illegális kommunista, majd államvédelmista, akit 1952-ben letartóztattak a PM-ben, 1956-ban békítő, később reformista szerepet játszott, és komoly segítséget nyújtott Faluvéginek ahhoz, hogy fiatalítást hajtson végre a minisztériumban. Faluvégi Lajos, Lakos Éva és a Pénzügykutatási Intézet élére 1975-ben kinevezett Hagelmayer István „hatvannyolcas minisztériumot” akartak, s mindent megtettek azért, hogy a minisztérium és kutatóintézete állományát a közgazdasági egyetem legjobbjaival töltsék fel, beleszámítva azt a kockázatot is, hogy ezek a fiatalok azonnal ütközni fognak szakmailag, netán politikailag az idősebb generációval. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a kockázat azzal növekedett, hogy a fiatal reformközgazdászok kapcsolatot kerestek és találtak a szerveződő ellenzékkel, s ezzel átléptek egy határt. Már ekkor, ha lazábban is, de létezett a kapcsolat a demokratikus ellenzék személyiségeivel, így mindenekelőtt Szalai Erzsébet[3] és részben Lengyel László révén Kis Jánossal, Demszky Gáborral, és Polgár Miklóson keresztül a SZETA-val, Solt Ottiliával. Ezt a határátlépést és az ebből származó politikai összeütközéseket már Hetényi Istvánnak kellett kezelnie.[4]
Hetényi István származása és modora következtében nem számított igazán „száz százalékosnak”. A minisztérium politikai vezetése nem összpontosult a kezében. Az MSZMP Központi Bizottsága Gazdaságpolitikai Osztálya és a minisztérium 1980-ban választott Pártbizottsága külön-külön és együtt erős politikai hatalmat gyakoroltak. Az új párttitkár, Morvaközi László buta, erőszakos és konfliktuskereső alkat volt, aki folyamatosan kereste a rendcsinálás lehetőségét, az Ügyet, amelynek révén képességeit megmutathatja. Hetényi közönséges Albutának tartotta, és úgy bánt vele, mint egy vízfejű idiótával. Mindent megtett kezdettől fogva, hogy minisztériumában politikai ügy ne legyen, s ha mégis, ő távol maradjon tőle. Hetényi azt a megoldást választotta, vagy választatták vele, hogy a szakmai kérdésekbe nem tűrt beleszólást a minisztériumi pártszervezettől és titkárától, ellenben a politikai ügyekbe a lehetőségek szerint nem avatkozott. Erre a kilencvenes években így emlékezett vissza: „Készültek persze publikálatlan tanulmányok, létezett öncenzúra, a KISZ-szervezet dolgozatából is hatalmas botrány lett. Érdekes egyébként, hogy a pártszervezet minden ilyen esetben beszaladt az állami ernyő alá, azt várta volna, hogy miniszterként én tegyek rendet, s szörnyen meg volt lepve, amikor azt válaszoltam, hogy a párttagok viselt dolgait a párttaggyűlésen kéretik megtárgyalni. Nagyon remélem, hogy miniszterségem idején senkit nem ért egzisztenciális sérelem.”[5]
Természetesen Hetényi is pontosan tudta, hogy a pártszervezet azért fordult hozzá, hogy adminisztratív, munkaügyi oldalról fenyegesse a renitenseket, végső soron távolítsa el a minisztériumból. A pártvezetés a Pénzügyminisztériumot politikai csúcsintézményként is kezelte, ahol dolgozni csak megbízható szakembereknek szabad, s a megbízhatatlanság azonnali eltávolítást jelentett. Hetényi a Pénzügyminisztériumot közigazgatási intézményként, szakmai szervezetként fogta fel, amely nem politizál, és a munkatársak a kötelező állami fegyelmen kívül nem tartoznak külön politikai felelősséggel. Ám a nyolcvanas években szinte valamennyi szakmai kérdés közvetlenül politikai üggyé változott, és a politikai ügyek egy része se volt könnyen leválasztható a szakmaiakról.
Hetényi első „politikai megbízatása” a Politikai Bizottság 1980-as, a kisvállalkozások fejlesztéséről szóló határozatának állami kidolgozása és végrehajtása volt. Ebbe a munkába fiatal szakembereket vont be, mindenekelőtt Csillag Istvánt, és a PM sikeresen alakította ki a gazdasági munkaközösségek és a kisszövetkezetek intézményi rendszerét. Majd 1981 tavaszán a Pénzügyminisztérium befogadta az Állami Tervbizottság 2/1981. IV. 7. számú határozatát a gazdaságirányítás komplex továbbfejlesztéséről, és a miniszter rögtön kiadta ennek kidolgozását a Pénzügykutatási Intézetnek és a Pénzügyminisztérium KISZ szervezetének. A bonyolult megfogalmazású cím alatt a magyar reformmodell lehetséges továbbfejlesztésének munkája állt. A Pénzügykutatási Intézetben Hetényi javaslatára Antal László látott munkához. A PM KISZ szervezetének 1980-ban választott vezetése – Draskovics Tibor titkár, a vezetés tagjai közt Bokros Lajos, Csillag István – a munkában jó lehetőséget látott arra, hogy szakmailag megszervezze magát, véleményét eljuttassa nemcsak a miniszterhez, hanem a minisztériumon kívülre is.[6]
A Fehér könyv ügy
„Másutt is van harca a gondolatnak. De másutt a gondolat ellen a gondolat harcol. Nálunk a gondolat ellen a – gondolatiszony.”
Ady Endre: A gondolat ellen
A fiatalok 1981 nyarát és kora őszét szakmai anyagok írásával és megvitatásával töltötték, hogy az októberi határidőre összefüggő reformanyagot tudjanak kiadni a kezükből. Felfogásukat erősen befolyásolta mindaz, ami ebben az időben Lengyelországban történt.[7] Az anyag, amelyet a fiatalok maguk közt „Fehér könyv”-nek neveztek, első változatban, öt írással és egy összefoglalóval el is készült.[8] Átadásra került a minisztériumban, illetve eljutott magánemberekhez, így ellenzékiekhez is. Tekintettel arra, hogy az anyag már a címoldalon jelezte, hogy az ÁTB határozatra a PM megbízásából készült, továbbá, hogy a minisztérium házinyomdájában nyomtatták ki, és Matolcsy György szerkesztő elküldte a társminisztériumoknak, tökéletesen hivatalosnak látszott. Kitört a botrány. Ebben a „hivatali szamizdatban” három koncepcionális újdonság volt. Az első, hogy megállapította, fokozódni fognak a szocialista országok gazdasági bajai, és ezek csak „átfogó és radikális reformokkal oldhatók meg”.[9] Ide tartozik, hogy az anyag társadalmi és politikai reformokat is követelt. Ugyanakkor fontos változás a korábbiakhoz képest, hogy a szerzők elfogadták, nincs egyetlen megoldás, ellenkezőleg, a mechanizmusok és gazdaságpolitikák versengéséről van szó, egymás mellett élhet a korlátozott állami, a menedzser piaci és az önigazgatói rendszer. A második újdonság, hogy a „Fehér könyv” rámutat a felülről indított reformok korlátaira, és ennek megfelelően társadalmi párbeszédet és ellenőrzést javasol.[10] Harmadszor, az egyik tanulmány alapján az összefoglaló javasolta a kelet-európai kis országokból álló „kis-KGST” létrehozását.
A PM párttitkára azonnal a visszavonás és a bezúzás mellett kardoskodott, s a hivatal mindent meg is tett, hogy a példányokat visszaszerezze. Hetényit felháborította, hogy a fiatalok „visszaéltek a türelmével”, hogy „olyan dolgokba ütik az orrukat, amelyekhez egyáltalán nem értenek, és nem is rájuk tartozik”. Különösen dühítette, hogy a „Fehér könyv” éppen azt a magatartást nevezte „jozefinista illúziónak”, amelyet ő évek, évtizedek óta képviselt, s úgy vélte, hogy a fiatalok radikalizmusa lehetetlenné teszi a türelmes reformmunkát.[11] A „politikai láthatatlanságnak” vége szakadt, s Hetényi nem tudhatta, hogy ebben a helyzetben a politika nem akar-e példát statuálni. A miniszter a pártközpontban magyarázkodásra kényszerült, de hátra volt még a fekete leves.
1981. november közepén Magyarországra látogatott Jurij Andropov a KGB főnöke, az SZKP Politikai Bizottságának tagja, aki a feszült nemzetközi helyzetben arról tájékoztatta a magyar vezetést, hogy Lengyelországban várhatóan a közeljövőben szükségállapot kimondására kerül sor, de ezt a lengyel elvtársak – Kádár megkönnyebbülésére -, saját erőből fogják megoldani. E tárgyalásokon Andropov szóvá tette, vajon hivatalos álláspontja-e a magyar pártnak és kormánynak a Magyarországból, Csehszlovákiából és Lengyelországból összeálló „kis KGST” gondolata, amely a magyar Pénzügyminisztérium hivatalos kiadványában olvasható. A KGB vezetője Patai Mihály dolgozatából, illetve a „Fehér könyv” összefoglalójából idézett. A magyar vezetők azonnal tagadták, hogy hivatalos álláspontról lenne szó, de ettől fogva a botrány nehezen volt elsimítható.[12] Ettől kezdve már nem Pénzügyminisztérium-ügyről, hanem a magyar-szovjet kapcsolatokról, és a magyar pártvezetésen belüli viszonyokról volt szó. Ha Kádárnak és a pártközpontnak érdeke, hogy engedjenek a szovjet nyomásnak, akkor hiába Hagelmayer, hiába Hetényi, azonnal adminisztratívan fölléptek volna a „Fehér könyv” szerzőivel szemben. Nem ez, hanem az eltussolás állt érdekükben.
A december 13-i lengyel szükségállapot egyszerre taszította mélyebbre a „Fehér könyv”-et és szerzőit, de paradox módon meg is mentette. Radikális reformokról, „kis KGST”-ről szó sem lehetett, a politikai légkör jéghidegre fagyott. Ám Reagan elnök brutális döntése a hitelembargóról pillanatok alatt megrendítette a magyar fizetőképességet, s a politikai vezetésnek nyitnia kellett az IMF, Amerika, a Nyugat felé. Az „álradikális ellenzéket” – Kis János körét -, a pártvezetés azzal vádolta, hogy céljuk „a Magyar Népköztársaság politikájának lejáratása” és annak bizonyítása, hogy a rendszer „Magyarországon sem »demokratikusabb«, mint a többi szocialista országban”.[13] A Kádár-rendszer bizonygatni kezdte, hogy demokratikusabb a többieknél. Gyorsan le kívánt válni a szükségállapotot kimondó, fizetésképtelen Lengyelországról és a bezárkózó, adósságát visszafizető, brutális diktatúrát bevezető Romániáról, hogy pénzhez és levegőhöz jusson, de mindezt úgy akarta tenni, hogy ne okozzon sérelmeket a szovjet érdekeknek, és meghúzza az ellenzékiség határait.[14] Ekkor a legkevésbé egy pénzügyminisztériumi politikai botrány hiányzott, főleg olyan szakértők körül, akiket a vezetés használni akart.[15] A politikai vezetés az elhallgatás és elhallgattatás mellé állt.
A kezdetben ijedt, és ezért dühös Hetényi szívesen öntötte haragját a közvetlen környezetében lévő fiatalokra – Draskovics Tibor KISZ-titkárra, akkori személyi titkárára Radnai György korábbi KISZ-titkárra, Csillag Istvánra, akivel szoros volt a szakmai kapcsolata -, de semmilyen adminisztratív intézkedést nem tett; majd december közepétől fokozatosan fékezett, altatott. Már ekkor megmutatkozott a miniszter óvatos védekező magatartása: nem volt hajlandó nyomozásra, a minisztériumon belüli „kemény mag” körülhatárolására, a radikálisok elkülönítésére és leválasztására. A problémát és a szereplőket mindig és mindenkor együttesen kezelte. Nem kívánta megkönnyíteni a pártszervezet dolgát, hogy az állami vezetés nevében megnevezze az „értelmi felbujtókat”, elválasztva őket a „megtévesztettektől”. És nem akarta megnehezíteni a fiatalok dolgát, sem hogy elhatárolódjanak egymástól vagy feladják egymást.
Amikor sor került a tavaszi KISZ-értekezletre, Hetényi már hetek óta az eljelentéktelenítés, az észre nem vevés politikáját folytatta.[16] Ennek a KISZ-értekezletnek minden érintett nagy jelentőséget tulajdonított, a fellépők viselkedését még évtizedek múlva is visszaemlékezések és ennek megfelelően mítoszok őrzik. Annyi bizonyos, hogy az érintett fiatalok, akár a miniszter, akkor már hónapok óta komoly nyomás alatt álltak. Amikor Bokros Lajos, szokásához híven minden politikai érzék nélkül, támogatóan fölvetette a „Fehér könyv” ügyét, amelyről addig mindenki kínosan hallgatott, és Matolcsy György elfehérülten elhatárolta magát önmagától, Hetényinek igen rossz szerep jutott. A miniszter nyilvános állásfoglalásra kényszerült, s ebben igen fenyegető és a legkevésbé sem nagyvonalú hangnemet ütött meg. Nemcsak szakmailag kicsinyelte le az anyagot, de hozzá tette, hogy az irodalomjegyzékben föltalálhatta Kuroń és Michnik neveit, de Kádár Jánostól egy sort sem. Legveszedelmesebben az hangzott, hogy „az ő minisztériumában nincs helye azoknak, akik olyan sorokat írnak le a rendszerről, mintha farkas lenne báránybőrben”, és »jozefinista illúziónak« nevezik egész tevékenységünket. Ebből komoly következményeknek kellett volna származniuk – de nem származtak. Itt figyelmeztette Hetényit akkori kedvence, Csillag István, a helyére és az idejére, apósának anekdotájával. „Ebből a fiúból még bármi lehet…” Hetényi ezt élvezettel emlegette élete végéig.[17]
A Fehér könyv ügye fontos tanulási folyamat volt minden szereplő számára. Hetényinek meg kellett ismerkednie a politikai csatározás kellemetlenségeivel, de ami ennél fontosabb, megtanulta, hogy vannak emberei, akiket csapattá formálhat, és akiket meg kell, és meg is tud védeni. A Tervhivatalban nem számított „embervadásznak”, „csapat-összeállítónak”, de pénzügyminiszterként fokról-fokra azzá vált. Szerette a tehetséget kiválasztani, kipróbálni, engedte, hogy a tehetségek megszervezzék magukat, és ha morogva is, de megvédte őket. Kezdetben még nem tudta, hogy ezt fogja tenni, csak események sorozata tudatosította benne.
Ugyanezen a tavaszon, 1982 februárjában élte át Hetényi miniszterként, hogy 107 aláírással hozzá fordultak a külföldre engedély nélkül küldhető és vihető ajándékok tárgyában. A határon túli, mindenekelőtt erdélyi magyarok támogatásában nagy jelentőségű volt, hogy miből mennyit lehet átvinni engedély nélkül a határon. Az őrült román politika hatására minden eltűnt a boltokból, így hosszú magyar konvojok álltak órákat a határon, hogy átvigyenek mindenféle árucikket rokonaik, ismerőseik, vagy egyszerűen magyar felebarátaik részére. Az 1981. novemberi szigorítás, a tilalmi lista kiszélesítése komolyan érintette ezt a mentő tevékenységet. Hetényi 1982 áprilisában válaszolt. Először a hivatali érveket vette elő: az árukivitel veszélyezteti a magyar áruellátást, nyerészkedést vált ki, az érintett szocialista országok behozatali intézkedései szigorúbb korlátokat szabnak, és végül, hogy nem lehet nemzeti hovatartozás alapján kedvezményeket adni. Megkockáztatja a feltételezést, hogy a „környező országokban élő magyar nemzetiségiek részére, mint posta küldeményt, feltehetően nem is adnák ki”. Majd igazi Hetényi-mondatok következnek: „Mindezek figyelembevételével javaslatának megvalósítása nem időszerű. Biztosíthatom ugyanakkor: ahogyan a körülmények engedik, az objektív helyzet lehetővé teszi, változtatunk a kiviteli-kiküldési szabályokon, enyhítünk a korlátozó feltételeken. Azonban kérem Önöket, szívleljék meg Kölcsey tanácsát: »Szeretni az emberiséget: ez minden szívnek elengedhetetlen feltétele. Az emberiség egésze nem egyéb számtalan háznépekre oszlott nagy nemzetségnél, melynek mindegyik tagja rokonunk, s szeretetünkre és szolgálatainkra egyformán számot tart. Azonban jól megértsd! az ember véges állat, hatása csak bizonyos meghatározott körben munkálhat…«”[18]
Reformbizottságoktól a XIII. pártkongresszusig
„Lehet, hogy nincs igazam. Azért tartom magamat Erasmus és Montaigne tanítványának, szemben a legtöbb ember, különösképpen kortársaim Loyola-i, Luther-i és Kálvin-i lelkületével, hogy bevalljam.”
Cs. Szabó László: Disputa a magyar demokráciáról
Ha a kádári vezetés 1982 júniusáig tartózkodott az ellenzékkel szembeni fellépéstől, az IMF-hitel megszerzése után már nem fogta vissza magát. Júniusban személyi követéssel közvetlenül zaklatni kezdte Demszky Gábort, Kis Jánost és Kőszeg Ferencet. Ennek a Magyarországon szokatlan üldözésnek nagy lelki és erkölcsi hatása volt az ellenzékiekkel kapcsolatot tartó reformközgazdászokra. Szalai Erzsébet, aki már a lengyel szükségállapotra is külön akcióval szeretett volna reagálni, az üldözések hatására szolidaritási megnyilvánulást követelt a többiektől. Szalai a minisztériumi alapszervezet taggyűlésein fölszólalt a lengyel szükségállapot magyar támogatása, majd az ellenzék rendőri zaklatása ellen. „Az egyik emlékezetes taggyűlésen Rocskai János, a PM akkori párttitkára fejemre olvasta összes bűneimet. Hogy aláírásokat gyűjtök, hogy elmegyek tüntetni a Bem térre, hogy szolidarizálok a Szolidaritással, hogy szabadegyetemre járok. Szerinte oly mély a kapcsolatom a Demokratikus Ellenzékkel, hogy eljött az idő a választásra: vagy az MSZMP tagja maradok, vagy velük tartok. Emlékszem, mellettem ült Bokros és Lengyel, s azt sugdosták a fülembe, hogy erre nem szabad válaszolni, ez provokáció. Én meg, mivel vártam már, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, felugrottam, és azt mondtam, hogy kilépek a pártból.”[19]
Szalainak ez a lépése komoly belső meghasonlást okozott az intézetben és a minisztériumban. A fiatalok döntő többsége öngyilkos akciónak vélte, s a korábbi élet–vonalvezetésük feladásának. Miközben Szalai Erzsébetet is féltették az állásvesztéstől és a rendőri üldözésektől, természetesen saját helyzetüket is végig kellett gondolniuk: mi lesz velük, ha eltávolítják őket, ha elvesztik az állásukat, a legális publikálási lehetőségüket? Hogyan fognak tovább élni a margón, társadalmi támogatottság nélkül, anyagilag ellehetetlenülve? Lehet-e szakmát csinálni adatok és információk nélkül?[20] És itt voltak az elvi kérdések: vajon várható-e Magyarországon a Szolidaritáshoz hasonló munkásmozgalom kifejlődése, jönnek a nagyüzemek szakmunkásai, és ők adják egy következő társadalmi megmozdulás gerincét, vagy a közigazgatásban és a vállalatoknál dolgozó „ifjú törökök”, „fiatal tisztek” mozgalmát kell-e élesztgetni a kutatóintézeti és ellenzéki körök hálózatával? Szalai szerint az előbbi volt várható, a többiek és az ellenzékiek szerint inkább az utóbbi.[21] A kilépés vagy bennmaradás dilemmáját a személyes és a személytelen kérdések együttesen döntötték el, a reformközgazdászok a bentről változtatni stratégiai döntését hozták meg. Kis János és köre mindent megtettek azért, hogy Szalait lebeszéljék, s mindenkit óva intettek a hasonló akcióktól. Számukra sokkal nagyobb értéke volt a reformközgazdászoknak az apparátusokon belül, mint kívül, hiszen így jutottak információkhoz és befolyáshoz.[22] „Akkor engem arra kértek, hogy bocsássam el. Nem vállaltam. Továbbra is velünk dolgozott” – nyilatkozta később Hagelmayer István.[23] Hetényi ugyancsak védelmére kelt, nem adta nevét a kirúgásához.
1983 szeptemberében megérkezett az enyhülés, a reformok második hulláma. A politikai vezetés szembesült az új szovjet irányvonallal, a Brezsnyev helyére lépő Andropov nyitást mutató szándékával.[24] Másrészt azzal, hogy a restrikció és az importkorlátozás, illetve az IMF felé nyitás önmagában nem oldják meg a válságot, és reformok felvállalására kényszerültek. A Politikai Bizottság határozata alapján hét kormányzati munkabizottság alakult, amelyből kettőt – a gazdasági szabályozó rendszer és a vállalati szervezeti reform – Hetényi István vezetett.[25] Hetényi az előbbi titkárának Surányi Györgyöt, az utóbbiénak Csillag Istvánt kérte fel. „A reform-előkészítő munkába való bekapcsolódás a személyes életútra is meghatározó befolyással volt. Ekkor alakították ki a résztvevők a fiatal reformer szerepét. Részvételük a nagy horderejű, vagy legalábbis annak ígérkező döntések előkészítésében fontos tapasztalatokat, ugyanakkor egyfajta szocializációt is jelentett. Néhány kutató számára a bizottsági munka új kapcsolatokat hozott, egyéni karrier utakat nyitott meg. Mások számára pedig soha vissza nem térő alkalom volt a bizottságokban történő felső szintű döntés-előkészítés résztvevő megfigyelésére és elemzésére.”[26]
Hetényi elemében érezte magát. A reformbizottságokat az 1953-as Nagy Imre, és az 1968-at előkészítő bizottsági munka szellemében fogta fel. Mit sem törődve a korábbi politikai ügyekkel, mindenkit bevont, akit szakmailag jónak látott. Természetesnek tartotta, hogy Antal és Tardos tagjai legyenek a vállalati szervezeti munkabizottságnak, és a dolgozó titkárság tagjai közé beválogatta Draskovics Tibort, Lengyel Lászlót, Matolcsy Györgyöt, Voszka Évát; a gazdasági szabályozók bizottságának titkárságába Asztalos Lászlót és Bokros Lajost.[27] Jóindulattal tűrte, hogy megszervezzük a szerdai vitaköröket, ahol a hét bizottság valamelyikében dolgozók és a kívülálló szakértők megvitathatták egymással az anyagokat, és hogy mi történt az egyes üléseken.[28] Hetényi nyugodtan elmondhatta, hogy mindkét bizottsága komoly eredményeket ért el. A gazdasági szabályozók reformbizottsága, a Nemzeti Bank tiltakozása ellenére, a fiskális és a monetáris politikák, illetve intézményrendszer kettéválasztását, a kétszintű bankrendszer bevezetését javasolta.[29] A vállalati szervezeti bizottság az egységes állami tulajdon felbontását, a vállalati tanácsok választását, a nagyvállalati monopolhelyzetek oldását.
A bizottságban két fő irányzat rajzolódott ki. „Az egyik tábor – benne Sárközy Tamás – az ágazati és pártirányítást tekintette a nagyobbik rossznak. Ezt kívánta mindenáron korlátozni. Ennek érdekében központosított, funkcionális kormányzati felépítést szorgalmazott, s megvalósíthatósága érdekében hajlandónak mutatkozott a szocialista nagyipari lobby szövetségét keresni. A másik tábor Hetényi István pénzügyminiszter körül tömörült. Ők a lobbysták hatalmát akarták mindenekelőtt megtörni, és ezért a pénzügyi szektor reformját és a kisvállalkozások, köztük a magán- és szövetkezeti vállalatok felfuttatását pártolták. A második tábor a kisvállalkozás és a verseny pártolását nemcsak gazdasági szempontból, hanem társadalmi megfontolásokból is támogatta. Ez bizony szakított az új mechanizmus pusztán megengedő álláspontjával, ami a mezőgazdaságra korlátozódott; s túllépett az 1982-es leiratok általános, immár minden tevékenység felett »szemet hunyó«, jóindulatú közönyén is. Most már kimondottan veszélyes, a fennálló alá-fölérendeltségi viszonyokat alapjaiban kikezdő – a beosztottakat potenciálisan főnökké tevő -, tétre menő, éles és kíméletlen versenyre szólítottak fel.”[30] Itt végre nem hitviták, hanem tartalmi viták folytak.
De már 1984 tavaszán megérkezett az ellen-reform hulláma. Februárban meghalt Jurij Andropov, és utóda, Csernyenko hidegháborús irányba fordította a Szovjetuniót. A csalódott, magába forduló Kádár politikai helyzetértékelése ekkor tartósan egy szovjet hideghullámot jósolt, második Brezsnyev-korszakot. Mindenkit óvatosságra, s a reformok elhallgatására intett. Kiderült, hogy a reformbizottságok többsége semmire se jutott, és a Hetényi-bizottságok javaslatait se fogják úgy és akkor bevezetni. Sőt, már a Hetényi-bizottságok végső szövegét is felpuhították – a reformhullám véget ért, mielőtt igazán elindulhatott volna.[31] Komoly csalódás volt ez a fiatal reformközgazdászoknak éppúgy, mint a sokat tapasztalt Hetényinek. De ha a fiatalok többsége ezt a háború elvesztéseként élte át, Hetényi legföljebb csatavesztésként. Ő annak örült, hogy az 1984. áprilisi párthatározatba milyen sok minden bekerült a vállalati decentralizációról és a vállalati vezetési formákról, plusz sikerült beerőszakolni a személyi jövedelemadó gondolatát.
A csalódottság időszakában mutatkozott az igazi különbség Hetényi és a reformközgazdász fiatalok gondolkodásában. Ahol a fiatalok érdeket és ellenérdeket, ideológiai pro és kontra helyzetet láttak, ott Hetényi egyszerű ostobaságot és ésszerűtlenséget. Hetényi bizonyosan elfogadta Cipolla emberi butaságról szóló harmadik (arany)törvényét: „A buta személy olyan személy, aki más személynek vagy személyek csoportjának úgy okoz kárt, hogy neki magának viszont semmiféle előnye nem származik belőle, sőt kifejezetten veszteséget szenved el.” Ha az emberi társadalom okosakat, ügyefogyottakat, gazembereket és butákat foglal magába, akkor – mondja Cipolla -, a legveszélyesebbek a buták. „Életünket olyan események tarkítják, amelyek pénzünk, időnk, energiánk, étvágyunk, nyugalmunk és jó kedélyünk elvesztésével járnak néhány abszurd teremtmény felfoghatatlan cselekedetei miatt, akik a legváratlanabb és legalkalmatlanabb pillanatban toppannak elénk, hogy károkat, frusztrációt és nehézségeket okozzanak nekünk anélkül, hogy abból nekik bármiféle nyereségük származna. Ki tudja, ki érti vagy képes megmagyarázni, hogy ez az abszurd teremtmény miért teszi, amit tesz? Igazából nincs magyarázat, helyesebben csak egyetlen magyarázat van: a szóban forgó személy buta.”[32]
Hetényi tudta, hogy a buta butát választ, a Főbuta és az Albuta bizonyosan megtalálják egymást. Gyanúm szerint, a brezsnyevi-andropovi-csernyenkoi Szovjetuniót nem a Gonosz, hanem a Buták birodalmának tartotta, s hitte, hogy a magyar pártvezetők zömét is a butaság, nem érdekek, gonoszság, gazemberség vezérli. A reformközgazdászok ki akarták találni ellenfeleik gondolatait és vezérlő motívumait, Hetényi szerint nem voltak gondolataik, s a butaságot nem vezérli más, csak a butaság. Az előbbiek hittek a haladásban, Hetényi mintha az örök körforgást látta volna maga előtt. (Tragikus helyett szkeptikus Sziszüfosz.)
A nagyobb baj 1984 őszén következett be, amikor elindult a XIII. pártkongresszus és a VII. ötéves terv előkészítése. A kádári vezetés a nagyvállalati érdekcsoportokkal, az agrárlobbyval és a megyei pártbizottságokkal a háta mögött befejezettnek nyilvánította az 1982 óta követett restrikciós, egyensúlyi politikát, és növekedési, életszínvonal-emelési politikát hirdetett meg. Ez már vérre ment. A Lázár-kormányban Hetényi, Faluvégi és Marjai – Lázár óvatos támogatása mellett –, ellenálltak a politikai nyomásnak, s megpróbálták fenntartani a korábbi egyensúlyi politikát. A pártközpont politikai oldala, a megyei és a nagyvállalati párttitkárok Kádár támogatásával erősen szorongatták Havasi Ferenc gazdaságpolitikai titkárt és a Gazdaságpolitikai Osztályt, hogy adjanak szabad utat a növekedésnek. A két erő közé szorult Havasi – „nézett Kádárra, mint liba a rókára” (Sárközy) –, végül az erősebb mellé állt, s a kongresszusi előterjesztés megsemmisítette az egyensúlyi politikát.[33] Hetényi és minisztériuma 1984 őszén, szokatlan egységben és keménységgel figyelmeztetett a kongresszusi pártaktíván a növekedési politika veszélyeire.[34] A tavaszi kongresszus a növekedési politika mellett döntött. Ez a döntés a szigorú költségvetési politika fellazítását is jelentette. Hetényi napjai megszámláltattak.[35]
A XIII. pártkongresszustól az eltávolításig
„Gondold meg, amint nem veheted rossz néven, ha a fügefa fügét terem, úgy azt sem, ha a világrend azt hozza létre, amitől terhes. Csúnya dolog volna, ha az orvos vagy a kormányos rossz néven venné, hogy a beteg lázas, vagy hogy ellenszél támadt.”
Marcus Aurelius: Elmélkedések
1984 végétől megindult az örökösödési harc és az őrségváltás az MSZMP-ben. „Kádár János személye körül egyfajta »negatív legitimációs« mechanizmus alakult ki, egészen az 1980-as évek közepéig. A szűkebb politikai vezetés és a társadalom nagy része is hangoztatta, hogy Kádár Jánosnál csak rosszabb vezető jöhet, tehát az a jó, ha Kádár jános mennél tovább marad az ország egyes számú politikai vezetője. Ez a Kádár személyéhez kapcsolódó korlátozott és negatív legitimáció 1985-1986 körül szűnt meg, amikor is a szűkebb politikai vezetés, az értelmiség túlnyomó többsége és a társadalom nagy része számára is nyilvánvalóvá vált, hogy Kádár János felett eljárt az idő, nem képes követni a reformok felgyorsított folyamatát, sőt, azok akadályozójaként lép fel.”[36] Megjelentek az őrségváltók, utat tört magának az őrség-, és nemzedékváltás gondolata.
Grósz Károly (1930-1996) a budapesti pártbizottság első titkára lett, és ezzel automatikusan be kellett kerülnie a Politikai Bizottságba (a XIII. kongresszuson be is választották). Berecz János (1930) 1985-ben visszakerült a pártközpontba, és a Központi Bizottság ideológiai titkárává vált. Öldöklő küzdelem indult először a Kádár melletti, majd a Kádár utáni első helyért Havasi Ferenc és Grósz Károly között. A XIII. kongresszuson egy fiatalabb csapat jelent meg a pártközpont irányítói szintjén. A fontos Gazdaságpolitikai Osztály vezetőjévé Németh Miklóst (1948) nevezték ki. A pártkongresszus a nagyvállalati és területi pártbizottsági érdekcsoportok győzelmét hozta, amelyek beruházást és növekedést követeltek. A Lázár-kormány egyensúly-barát tagjai – Faluvégi Lajos, Marjai József, Hetényi István, maga Lázár György - akadályaivá váltak az új politikának és az őrségváltásnak. Csak idő kérdése volt, hogy mikor szabadulnak meg tőlük.[37]
A pártkongresszus egymás felé lökte a reformközgazdászokat és az ellenzékieket. A kádári párt láthatólag fölélte tartalékait. A gazdasági válság fokozatosan politikai válságba ment át. A párbeszéd, a vita kezdeményezése a hatalommal lehetetlenné vált. 1985 tavaszától a minisztériumi reformközgazdászok radikalizálódtak: egyre kisebb reményt láttak a hivatali úton kivihető reformoknak, egyre többet a társadalmi támogatású, civilekkel összefogó akcióknak. 1985 júniusában került sor az ellenzék monori illegális találkozójára, ahová a 45 résztvevő közé, a Hetényi vezette Pénzügyminisztérium kutatóintézetének három munkatársát is meghívták: Antal Lászlót, Lengyel Lászlót és Szalai Erzsébetet.[38] Antal és Lengyel párttagok voltak, Antal a kutatóintézet igazgatóhelyettese. „A monori találkozó után is volt botrány, mert elment Antal László és Lengyel László” – emlékezett vissza Hetényi 1998-ban. „A kerületi pártszervezet vizsgálatot kezdett. A pártközpont kiadta, hogy itt folytassák le a pártfegyelmit. Az itteni párttitkár visszaüzent, miért én csináljam, legyen nálatok fegyelmi ügy, ha nektek fáj. Akkor bejöttek, megbeszéltük, hogy elkészítünk valamiféle jegyzőkönyvet. Így ment ez.”[39]
Monor elindította az ellenzéki csoportok és a fél-ellenzéki reformközgazdászok intézményesülését. A reformközgazdászok elismert és elfogadott csoportnak számítottak, akiknek joguk, hogy ott üljenek egyenrangúan az ellenzéki szervezett csoportok képviselői között. Továbbá a reformközgazdászok Monoron és minden más fórumon követelték, hogy szükség van a helyzet elemzésére és olyan program megfogalmazására, amely kivezet a válságból. Monor után egyfajta program versenyfutás indult, részben a párt és az ellenzék, részben az ellenzéki csoportok között – ki és mikorra írja meg a maga hiteles, társadalmilag képviselhető programját.[40] Ekkor ért egymáshoz legközelebb a reformközgazdász csapat és a demokratikus ellenzék, hogy 1987 őszéig a legszorosabb munkamegosztásban együtt dolgozzanak.[41]
1985 nyarán és őszén Hetényi három fronton is ütközött a politikával. Nem adta fel az 1983-84-es második reformhullám folytatását, és arra ösztönözte a pénzügykutatósokat, hogy foglalják keretbe az eddigi reformkezdeményezéseket. „Tulajdonképpen az az ötlet, hogy a különböző részreformokat össze kellene illeszteni, már nagyon időszerű volt. Tele voltunk jelszavakkal: kell-e a reform reformja, reformáljuk-e meg a reformot, szükség volna-e teljes gazdaságpolitikai fordulatra – ami persze azt jelenti, hogy az ember éppen arra néz, mint korábban –, de nem született átfogó szintézise a reformtéziseknek. Erről már 1984-ben beszéltünk. Talán még én is kértem a pénzügykutatósokat, próbálják összerakni, nézzük meg, mi jön ki belőle. 1985 augusztusában már a miniszterelnöknek kezdtük mondogatni, hogy változásra volna szükség a pénzügypolitikában, időszerű volna egy pénzügyi reform. Antal Lászlót megkértem, írja meg, amit erről tud. Írt harminc oldalt. Abból én írtam nyolcat. Igyekeztem állami vezetői fejhez alkalmassá tenni az anyagot.”[42] Nem fogadták el.
Hetényi a legtöbb esélyt az adóreformban látta, és 1985-86-ban többször is megpróbált áthatolni a pártközpont és a Politikai Bizottság falán. „Az adóreformot egyébként háromszor vittem be PB-ülésre. Kétszer kidobtak vele.”[43] Utódja, Medgyessy Péter sajátosan magyarázza el az adóreform történetét. „Én egyáltalán, szabad kezet kívántam magamnak a saját embereim megválogatásában. Ezt az ígéretet megkaptam [1986 végén]. A másik kikötésem az volt, hogy a politika nem áll ki a hátam mögül, akkor sem, ha megcsináljuk az adóreformot. Mert nagyon ambivalens volt ebben a politika: egyrészt demonstrálni akarta, hogy képes megújulni, meg azt is, hogy elindul a piacgazdaság felé, ugyanakkor félt is” – mondta Rádai Eszternek Medgyessy 2001-ben. „Mi volt a sorrend? Előbb született meg a döntés az adóreformról, és ehhez találták meg magát, vagy azért lett éppen maga miniszter, mert ez az egész már korábban is a »szívügye« volt?” – hangzik a kérdés. „Elég nyilvánvaló volt mindig, hogy én ezt nagyon akartam. Hetényi (aki nagyon bölcs ember, és aki mindent és mindennek az ellenkezőjét is tudja), éppen rendkívüli intelligenciája miatt – mert pontosan látta a kockázatokat és a buktatókat is – ebben végül is ambivalens volt. Tehát szerette volna, de azért kicsit félt is tőle. Én a magam akkori tudatlanságával – ha szabad ezt így mondanom – bátrabb voltam, sokkal dinamikusabb, és azt gondoltam, ezt mindenképpen meg kell csinálni, és meg is lehet csinálni. És igazam volt, meg lehetett csinálni. De ehhez egy olyan miniszterre volt szükség, aki elkötelezett az ügy iránt, érti is, miről van szó, és van mögötte támogatás is, egy megfelelően biztos háttér.”[44] Hetényi e szavakra csak mosolyogna. Teljesen elszánt és felkészült volt az adóreform ügyében, amelyet a Kupa irányította Adóreform Titkárságon, és nem Medgyessyvel készített elő. A Politikai Bizottság nem engedte.
Hetényi harmadik ütközésére az 1986-os költségvetés tervezésekor és elfogadásakor került sor. Minden lehetséges eszközzel védte az egyensúlyt, azon igyekezett, hogy csökkentse a kiadási oldalon az agrár-, és az ipari támogatásokat. A politikai vezetés erőteljes nyomása alatt verekedett valamennyi tételért. Pénzügyminiszterként pontosan tudatában volt annak, hogy az egyensúlyi gazdaságpolitika és az intézményes reformpolitika ikertestvérek: a helytelen gazdaságpolitika megsemmisítheti a reformok eredményeit, és a reformok elmaradása megnehezíti, vagy lehetetlenné teszi a megfelelő gazdaságpolitikát. Hetényi a harmadik ütközetben is vereséget szenvedett.
A Pénzügyminisztérium nevezetű hajó 1986 tavaszára léket kapott. Addig egyszerre volt a gazdaságpolitikát komolyan befolyásoló pénzügypolitika és a reformok vezető intézménye, legyen szó fiskális restrikcióról, adókról, vállalati szervezetről, bankrendszerről. Minden lefékeződött. Hetényi és Faluvégi utóvédharcokat vívtak. Az ügyek középpontja átkerült a nagyvállalati lobbycsoportokhoz és a pártközponti alkudozásokba. Amikor 1986 áprilisában Antal és Lengyel a gazdasági válság előrehaladásával párhuzamosan egy anyag előállításáról beszéltek, már nem a Pénzügyminisztérium és nem Hetényi István álltak a megrendelői első helyen, hanem Nyers Rezső, majd Nyers tanácsára Pozsgay Imre. A Fordulat és reform megtervezésében és megírásában természetesen volt Hetényinek szerepe, mert Antal neki írta le először helyzetjelentését a gazdaság állapotáról, Bokros és Surányi a fiskális és monetáris restrikció szükségességéről. De végül a Hetényivel leginkább szoros viszonyban állók közül senki se kérte tanácsát a tanulmány megírásához, és nem is mutatták meg neki a készülő anyagokat.[45] Ennek aligha volt politikai vagy emberi oka. Sokkal inkább arról volt szó, hogy amiről nem tud, azért nem kell felelősséget vállalnia. Mindannyian tudtuk, hogy a Fordulat és reform nem(csak) szakmai, hanem politikai tett. És azzal is mindenki tisztában volt, hogy Hetényi helyteleníti a politikai tetteket, mert szerinte akadályai a szakmai lehetőségeknek. Valahogy azt is gyanítottuk, hogy Hetényi immár nem tud bennünket megvédeni – önmagát se tudta.
Hetényi az 1987-es költségvetés előkészítésében 1986 nyarán már visszatért a restrikciós politikához, s a pártközpont hallgatólagosan tudomásul vette, hogy a növekedési politika járhatatlan út. Kimondani azonban nem lehetett, a pártkongresszus határozatai érvényben maradtak. Havasi 1986 novemberére ígérte Kádárnak, hogy a Központi Bizottság ülése elé terjeszti a gazdasági helyzetről és a szükséges gazdaságpolitikáról szóló anyagot. A KB apparátusa Németh Miklós osztályvezető vezetésével munkához látott, de ennek az anyagnak a megírásába már nem vonták be a kormányt, se a Pénzügyminisztériumot, se a Tervhivatalt. Az új koncepció szerint nem az államnak, hanem a pártnak kellett gazdaságpolitikai iránymutatást adnia. A pártanyag megírásához a pártközpont kikérte a „tudomány” véleményét, így az akadémiai és a háttérintézmények álláspontját.[46] (Ebbe a koncepcióba illett bele, hogy Nyers Rezső tanácsára Havasi Ferenc fogadta a Fordulat és reform képviselőit, Antal Lászlót, Tardos Mártont és Lengyel Lászlót.[47])
Hetényi az utolsókig küzdött, immár a nyilvánosság előtt is. A rendcsináló és a pártvezetés fegyelmezetlenségén feldühödött Kádár János, a Politikai Bizottság 1986. szeptember 9-i ülésén kirohanást intézett az ellenzék ellen. „Mindenféle politikai, gazdasági, társadalmi gondjaink mellett megengedhetetlennek tartom, hogy engedményeket tegyünk az ellenzék legalizálása területén. Nehéz körülmények között dolgozunk és harcolunk, de ezt az 1986-os őszt nem engedjük felhasználni arra, hogy az ellenzéki, ellenséges elemeket legalizálják, befolyási, működési lehetőségeiket bővítsék. Ütközni kell, ha kell! Nekem ez a véleményem. Szerintem ezek az elemek a türelmi határt elérték, ezért az ütközés elkerülhetetlen.
Nagyon sok területen észleljük, hogy nem működik az az elemi szabályunk, hogy a párthatározat kötelez. Aztán az sem, hogy mindent a helyén tárgyaljunk és ne máshol. Szaporodnak a mindenféle föllépések felelős pártfunkcionáriusok részéről. Hallom, hogy Nyers elvtárs megint nekidurálta magát valahol, tartott egy elfogadható előadást, de a kérdésekre adott válaszában félig-meddig leváltotta a kormányt, mit tudom én kik előtt. Hetényi ír egy cikket, amelyben azt a nézetét fejti ki, hogy de jó volna, ha Magyarországon érvényesülnének az ár- és pénzviszonyok.[48] Nincs nekünk állásfoglalásunk, nincs nekünk gyakorlatunk, ami el van fogadva? [A XIII. kongresszus határozataira utal.] Ha készülünk a Központi Bizottság őszi ülésére [a KB 1986. november 19-20-i kitűzött üléséről szól, amely határozatot hoz a gazdasági munka javításáról és a ’87-es költségvetés irányelveiről], jó lesz megjegyezni ezeket a kis tapasztalatokat is, amiről itt ma beszélgettünk.”[49] Megjegyezték.
Hetényi Istvánt 1987. január 1-vel nyugdíjazták. A ’87-es költségvetést már ennek tudatában terjesztette elő. A Lázár-kormány, és a Hetényit leváltó Havasi Ferenc fél évvel élték túl Hetényi távozását. Grósz Károly győzedelmeskedett. Ő került az új kormány élére, Havasi helyére pedig Németh Miklós. A feltörekvők, az őrségváltók megtalálták patrónusukat Grósz Károly személyében. Hetényi a hatalmasok és a hatalomvágyók szemében a „múlt emberévé” vált. Maga se tudta, hogy ekkor lépett a jövőbe.
