HTML

Hetényi Kör

2012. június 6-án megalakult a Hetényi István (1926-2008) ne­vét viselő szakmai-baráti kör, melynek tagjai a volt pénzügy­miniszter egykori munkatársai és tisztelői. A Hetényi Kör adó­szakértőkből és közgazdászok­ból áll, célja a magyar adó­rendszert érintő javaslatok ki­dolgozása és nyilvános szak­mai vitája.

Moderálási alapelvek

Mielőtt hozzászól, kérjük olvassa el moderálási alapelveinket.

Portfolio.hu


Feliratkozás

Kun István: Az új éhínség igézete

2013.10.13.

A magyar földbirtok-politika nem az a kifejezett sikertörténet. Sem a jobbágy-felszabadítással nem vált azzá, sem az 1945-ös földosztással. Mindkettő antagonisztikus ellentmondásokat gerjesztett. Egy interjúból idézek, amelyben a modern paraszti gondolkodás óriása, s egyben az utolsó hiteles parasztvezér, Szabó István (89 éves) összegez:

„1948-ban kezdeni kellett valamit a mezőgazdasággal, mert egyszerűen nem volt árualap az országban, közel álltunk az éhezéshez. A termelőszövetkezeti rendszer valamit javított ezen, de 1956-ban szétugrottak a szövetkezetek. Három év múlva megint komoly helyzet alakult ki, vagy jegyrendszer, vagy éhezés, vagy egy radikális átszervezés. Az utóbbit választotta az ország vezetése. Nem volt könnyű feladat, ezt személyesen tapasztaltam meg, hiszen ebben az időben már országgyűlési képviselő voltam, és az erről szóló KB-ülésre, mint agrárszakembert meghívtak. Az első titkárok hőbörögtek, hogy nálunk nem fenyeget éhínség, mint a Szovjetunióban. Kádár erre felállította Nyers Rezsőt, aki akkor éppen pénzügyminiszter volt, aki 40 percig sorolta tételesen a hiányokat és a stagnálás számadatait, ami aztán lehűtötte a kedélyeket. Világossá vált, hogy a mezőgazdaságot át kell szervezni, mert… a termelés nem megy, stagnál a gazdaság, kár hazudni magunknak. Kevesen tudják, hogy csak 1966-1967-re értük el az utolsó békeév, vagyis 1938 produktumát.”

Intézőből vezérigazgató – Hetek, 2013. 07.05.

Az idén elfogadott földtörvény (2013. évi CXXII. törvény a mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról) egy hosszú és fájdalmas időszak új elemekkel dúsított, alamuszi prolongálása.  Ennek megértéséhez körül kell járnunk legalább a háború utáni évtizedeket

Mi volt a történtekben fájdalmas? A manapság könnybe lábadt szemmel, áldón emlegetett 1945-ös földosztás évszázados földéhséget elégített ki, ennyiben örömteli, igazságos és emberi volt, ám furcsa viszonyokat teremtett.  Az újgazdák szinte semmivel nem rendelkeztek a termeléshez, olykor a létezés határán álltak. Elképesztő helyzet alakult ki, amelyet ma már hihetetlennek tartanánk. Egykori munkatársam – verébcsontú kicsi ember – például vett Nyíregyházán egy szekeret, aztán ló és segítség hiányában maga húzta hazáig. Alig húsz kilométer. Mások maguk kezdték ásni öt-hat holdas birtokukat. Ásni igen, de ennyit? Ínszakasztó! A lovakért gyilkolástól se rettentek vissza némelyek, zsírosabb üzletnek bizonyult, mint a srenkeseknek (betörőknek) bankok trezorját megfúrni. Anyai nagyanyám – ő ugyan nem juttatott földön gazdálkodott, esete mégis jellemző - kézzel vettette el karácsonykor búzát, méghozzá hóra, mert lova ugyan lett volna, de egész Kuncsorbán és környékén nem talált egy működő vetőgépet. Akkoriban még tudtak kézzel is szépen vetni, amit aztán a jó föld meghálált. Nyáron meg jöttek az arató bandák, utánuk meg a cséplőgépesek, hogy aztán az összes búzát beadja a gazda Fegyverneken. Kombájnról viszont csak a pesti lapokat olvasók tudhattak már a háború előtt is, fényképes hirdetésről, a rónákon még a lovak vontatta kévekötő aratógépet is csodabogárként bámulták.

Mit várhatott ilyen körülmények között az ország? Megbízható ellátást? Nem. Feketézőket. Füstölt sonkáért irhabundát lehetett a fővárosban cserélni, hízott libáért divatos, prémes gallérú mikádó kabátot, egy pár tyúkért aranygyűrűt. A feketézőket – az élelmet Pestre hurcolókat – a rendőrség keményen üldözte, habár a gazdasági tótumfaktumnak kinevezett Vas Zoltán hamar letiltatta az üldözést. Minden ennivalóra szükség volt. A földet megkapták az újgazdák, ám a főváros éhezett. Vidéken a cukorrépa termelőknek nem pénzzel, hanem finomítatlan barna cukorral fizettek a gyárak, ők azt cserélték más parasztokkal hidegen sajtolt napraforgó olajra. Egyik sem megvetendő, különösen nem az aromás olaj!

Mindez alig segített az alapgondokon. Rákosiék szovjet módszerrel próbáltak úrrá lenni a nehézségeken: kolhozokat szerveztek, hatalmi szóval, erőszakkal, s lehetetlen körülmények közé sodorva az új szövetkezeteket. Beruházásaikat nem, vagy alig támogatták, viszont a beszolgáltatás ezeket is sújtotta, méghozzá olyan ridegen, hogy immár a falu is szűkölködött. Többet dolgozni nem bírt, jövedelme nem volt, amit a termésből megtarthatott (a „fejadagot”, vagyis 240 kiló búzát), az is csak nagyon beosztva mentette meg az éhhaláltól. Mert be kellett szolgáltatni – és fillérekért ám! – baromfit, tejet, disznót, sőt a saját (valamennyi házi) disznóvágás esetén a zsírt is, mert a „közellátás” így kívánta. Sokan kerültek börtönbe akár be nem jelentett disznóölésért - ezt feketevágásnak nevezték -, akár öt kiló liszt meg négy doboz cipőpaszta miatt (ezek egy nyíregyházi kirakatba tett bűnjelek voltak, másfél év büntetés), habár odáig talán nem jutottunk, mint a Szovjetunióban: ott a „közellátás veszélyeztetése” miatt számos kolhozelnököt tarkón lőttek.

Parasztnyúzó agrárpolitikát folytattak, s emiatt a téeszek alig segítettek az ország élelmezésen, és különösen a rossz terméseket hozó 1952-es évben. Már nemcsak a főváros, hanem az egész ország éhezett. (Hogy miként élt ez időszakban a magyar a vidéknek hívott városokban, azt A kölyökszakács tőgypörköltje című memoárrészletben, tapasztalatból megírtam – ESŐ c. folyóirat, 2011. 4. szám).  És a Nagy Imre kormány 1953-as intézkedései nyomán, majd három év múlva jöttek ismét az egyéni gazdák, már valamivel jobb felszereléssel. A hozamaik azonban olyan gyatrák voltak, hogy ismét következett a „valamit tenni kell” ideje. A téeszek szervezése. Némileg, alig emberibb körülmények között, mint a Rákosi-érában - de hát a káderek maradtak többnyire a régiek. A hatvanas években kialakult a nagyüzemi rendszer. Az ország nem lerabolni akarta ezeket, mint korábban, hanem egyre növekvő segítséget nyújtott a gazdálkodás feltételeinek megteremtéséhez. Ez meglátszott az eredményeken. Ma – főként vidékidegen urbánusok, meg hát barázdaillatot sosem szippantók – kevélyen szidják e korszakot, hogy micsoda disznóságokat műveltek a komcsik, erőszakkal elvették a parasztoktól a földjeiket, az igazán érintettek pedig a szidalmazók anyukáit emlegetik, s egyre sűrűbben. És ábrándoznak róla, hogy a téeszeket újjá kellene éleszteni. Mert volt munkahelyük, volt megélhetésük, méghozzá olyan, amilyen korábban sosem.

Az újjáélesztés azonban lehetetlen.

*

Következett a rendszerváltozás. „Adjátok vissza a parasztnak a földet, s garantálom, hogy az élelmiszerek majd a felébe kerülnek!” (Torgyán József.) A követelésbe naivan beugrott az Antall-kormány, a prognózis másik felének megvalósulását némiképp fogyatkozó türelemmel várjuk. A nagyüzemi rendszert szétverték. Új földosztásnak látták egy olyan társadalomban, amely már erősen különbözött az 1945-östől. Csakhogy amíg a háború után sem politikailag, sem emberileg nem volt más választás, tehát a paraszti földéhséget ki kellett elégíteni az előre alig látható gubancok ellenére, a rendszerváltozás után már nem számítható a törvényszerűségek körébe. Az új földosztást mégis történelmi jelentőségűnek hitték. Nekem Szűcs M. Sándor dicsőítette, aki a Bereg országgyűlési képviselője lett 1990-ben, mint MDF-es jelölt, s református lelkészként néhány holdon maga is gazdálkodott. Büszkesége nem ismert határt: „Ez a koalíció harminc évre szól!” Feledhetetlen szöveg.

A bornírtságokra a koronát a Boross-kormány tette föl 1994-ben: Európa legreakciósabbjaként, a piacgazdaság alapelveit tagadó módon eltiltotta a termőföld tulajdonának megszerzésétől a társas gazdaságokat, a még megmaradt szövetkezeteket, és a már létező társaságokat. Nem kellett volna ennek így történnie, hiszen nem mindenütt követtek el őrültségeket. A német egyesülés után a volt NDK területén működő téeszeket és állami gazdaságokat békén hagyták, a korábbiak négy-ötöde ma is sikeresen működik. A magyar és német eljárás között óriási a diszkrepancia: ma sok német sertéshúst és német vajat eszünk. Azelőtt ilyesmit mi szállítottunk oda. Micsoda birtokpolitikai diadalunk a fordítás!

Ha e birtokpolitika sikeres, akkor – az ötven év előtti téeszesítés nyomán – az ágazatnak néhány év alatt utol kellett érnie az utolsó „békeév”, mondjuk az 1985-ös produktumot. Nem érte utol. És azóta se. A megközelítés is kevéssé reményteljes. Az akkori teljesítménynek a mezőgazdaság ma talán az 55 százalékát képes nyújtani. Egyes urbánusok szerint azért, mert a KGST-ben az elszámolások nem a valós ár szerint estek meg, így mindent el lehetett adni. Marhaság. Vevő tényleg lett volna minden élelmiszerre, fizetni azonban nem tudtak. A szovjet elszámolás pedig a bukaresti elv alapján, az utolsó három év nyugati átlagára szerint történt meg, mert hát az élelmiszert energiáért programban velük is dolláralapon ment a kereskedés. Teljesítmény született, s az eredményezte a viszonylagos, de korábban elképzelhetetlen falusi jólétet.

Az ágazat mai zsenge produktuma a rossz politikai döntések, a voluntarista birtokpolitika következménye. A kibontakozás kezdete az lenne, ha ezt a politikai osztály végre beismerné. Eddig nem tette, s - jóstehetség nélkül jósolom - eztán sem fogja. A fejlődést csak az indíthatná el, ha a birtokpolitikát új alapokra helyeznék.

És ebbe az ingoványba hajtott bele az új földtörvény.

*

Három lényeges momentuma van e törvénynek: 1. Kinek mekkora lehet a birtoka, és mit ér az? 2. Hogyan szerezheti meg valaki a föld tulajdonát, vagy haszonbérletét? 3. Milyen hatása várható az új földbirtok-politikának?

Korábban az egyéni gazdálkodó maximum 300 hektár földet szerezhetett meg tulajdonba. Ezt a rendelkezést csak az a balek tartotta be, aki nagyon be akarta tartani. Így aztán nem csoda, ha gatyaszárig elszegényedett vidékeken akadtak, akik - kihasználva persze az adózás ostobaságait is - palotát építettek maguknak, nem is akármilyent. A földalapú támogatásból legföljebb egy agrármúzeumba illő traktort, meg néhány munkagépet szereztek be, jutott viszont márkás pick up autókra. Úgy látom, hogy sok ilyen gazdálkodó – tisztelet a kivételeknek – fölélte az uniós támogatást, s nem korszerűsített, a termelése szinte csak a támogatás megszerzésére irányult.

A nyáron elfogadott földtörvény szerint a birtokmaximum – ideértve a tulajdonban, illetve bérletben lévő földeket - 1200 hektár, két megengedett kivétellel: az állattartó telepek üzemeltetője, továbbá a vetőmag-termelők 1800 hektárig jogosultak tulajdonban és bérletben gazdálkodni. (Tulajdont társas gazdaságok továbbra sem szerezhetnek, de hát e törvény sem akarja bizonyítani, hogy piacgazdasági elvek vezérlik. A kormány antikapitalizmusa ezen is átüt, mint szivárgó vér a kötésen.) Ez nem azt jelenti, hogy egy család nem gazdálkodhatna akár többször 1200 hektáron, gazdálkodhat, ha az újólagosan beszerezhető 300 hektárral valahogy képes kitölteni, s fel tudja építeni az üzemét. (300 hektár a megengedett új szerzemény.)   

Az állattartó telep számára 1800 hektár elegendő lehet, feltéve, ha nem túl nagy az a telep. A gond azonban az, hogy a sertéstelepek méretgazdaságossága egyre nő, most talán évente ötvenezer vágóállat kibocsátási szint az, ami igazán hatékonnyá képes tenni a termelést. Van ilyen nálunk, nem is egy. Ennyi állat alaptakarmányát a jelzett terület kevéssé bírja megtermelni, különösen, hogy a törvény szerint a majorság területét is be kell számítani a birtokba. Megjegyzendő, hogy az ekkora állatállománynak nem célszerű a tápok megvásárlása, legalábbis kockázatos. Nem mindegyik hazai gyártó megbízható. Nemcsak az árak miatt, hanem ezért is ragaszkodnak a saját termelésű abrakhoz és a saját tápkeveréshez az üzemek.

Manapság a tejtermelő tehenészetek méretgazdaságossági határa – ha tehenenként a tízezer literen felüli éves hozamot feltételezzük – nem mehet ezer tehén alá. A trend bizonyosan az egyre növekvő állomány. Ennyi állatnak a megadott terület akkor sem képes a takarmányát biztonságosan megtermelni, ha a született borjakat azonnal más üzemekben helyezik el. Nálunk ez ritkaság, a hazai állományok a borjaktól a növendékeken és hízó állatokon keresztül a tehenekig tart. Az idei aszály okozta helyzet pedig figyelmeztet: a tömegtakarmány megtermelését az időjárás teszi kockára, csakhogy a siló, a réti széna vagy a lucerna hiánya drámai helyzetet képes teremteni.

Jó példa a szükséges takarmánytermő területre a Tedej Zrt. A Hajdúnánáshoz tartozó üzemben naponta ötezer szarvasmarhát kell etetni-itatni – ebből 1800 tejelő tehén -, és egyszerre 17 ezer sertést, mert évente 35 ezret értékesítenek.  A szarvasmarhák például hét telepen élnek, és egyik sem pici területű. A társaság 6500 hektár földön gazdálkodik, igaz, kenyérgabonát is termeszt. Óriási hozamokat érnek el, ám az új birtokmaximum érvényesítése mégis lehetetlenné tenné a tevékenységüket.

Tételezzük föl, hogy az állattartással még demonstratíve sem foglalkozó földművesek képesek kitölteni az 1200 hektáros birtokmaximumot. (Ez általában valószínűtlen.) Nem annyi, hanem a harmada területű gazdaság sem működtethető alapos szaktudás nélkül. Jóllehet, nem indokolatlan a feltételezés, hogy a klientúra által megszerzett állami földbérleteket filléres áron tulajdonba veszik, és majdan jókora haszonnal értékesítik. Műkörmösök, gázszerelők, és hasonló „földművesek” nehezen birkóznának meg egyrészt a termelés szakfeladataival, a munkaszervezéssel, az irányítással, a számonkéréssel, másrészt a piaci munkával. Csakhogy a birtokmaximum sem bírna eltartani nem hogy egy ütőképes menedzsmentet, hanem még egy gazdatisztet sem, és ennek nem a hagyományos paraszti zsugoriság az oka. Ha integrátorokra bízzák a termelés irányítását, az még drágább mulatság.

Kérdés az, képezzünk-e még agronómusokat, kertészeket, állattenyésztőket.

*

Nem kéne úgy elképzelni a föld megvásárlását, mint hogy bemegyünk a boltba, és veszünk húsz deka párizsit. Eleve kell minden ingatlan ügylethez egy ügyvédi záradék, anélkül a földhivatal be se fogadja. És persze kell megegyezés az eladó meg a vevő között az árról, fizetési feltételekről, birtokba adásról. Ez egy polgári államban így természetes, de még a Kádár-érában is nagyjából az volt. Most nem az.

Először is meghatározzák, ki szerezhet földtulajdont (és bérletet is, a szabályok lényegileg nem eltérőek), és külön tanulmányt érdemelne, hogy például a tagállami állampolgárok elé milyen akadályokat építenek. A magyar földművesek zöme sem tudná e hegyeket megmászni, de rájuk azért enyhébbek a követelmények. Ilyenre szokott fölhorkanni az Európai Unió. A kirekesztések lényege: nincs állampolgári egyenlőség, s nincs versenyegyenlőség sem.

Ha már így összeszűkült a termőföld lehetséges vevőinek köre, akkor jön az elővásárlásra jogosultak széles kompániája. Meglepődnénk, ha ez a kompánia nem az állammal kezdődne, de hát az az első, és természetesen „a földbirtok-politikai irányelvek érvényesítése”, továbbá a közfoglalkoztatás, illetve más közérdekű cél megvalósítása érdekében. Remek! A felsorolt célok gumijellegűek, bárkinek a földjét meg lehet ezen az alapon „elővásárolni”. A kérdés ténylegesen nem ez, hanem az, hogy mi keresnivalója van egy ilyen rendelkezésnek piacgazdasági viszonyok között. Hasonlót az ancien régime sem hozott, pláne nem ilyen égre emelt, párálló szemekkel. Ha kell az a föld, vegye meg tisztes polgári alku nyomán, vagy sajátítsa ki, vállalva az értékről szóló pereskedést. De ne így! Pláne, hogy bárkit sarokba lehet szorítani, csak rá kell küldeni az erre szolgáló szerveket.

És hát kit tekintsünk államnak? A feleletet az elmúlt év földmutyija adhatja meg. A királyt és hűbérurait! Annak adják – egyelőre csak haszonbérletbe -, akinek akarják, aki a klánba tartozik. Aki megszolgált érte. A vazallusoknak. Hát bizony ez nem antiliberális, nem konzervatív, nem unortodox politika, ez kristálytiszta feudalizmus.

Az elővásárlók csapata pedig népes, a helyben lakó földművesektől a településtől húsz kilométeres sugarú körben lakó gazdálkodókig. Még ezek közül is kiemeli a törvény a családi gazdálkodókat, a fiatal és pályakezdő földműveseket. Az elővásárlókat a helyi polgármesteri hivatal hirdetmény útján értesíti a tervezett adásvételről. Hanem ezt követi a kellő fortélyokkal spékelt eljárás. Az átruházást hatóság hagyhatja jóvá.

Elsőnek a helyi földbizottság értékeli a tervezett földvételt. (A bizottságokat még ezután alakítják meg.) Számos értékelési szempontot kapott egy ilyen bizottság a földszerzési akció elbírálására, s ezek között van pár igen pikáns is. Izgalmas például annak elbírálása, hogy a vevő indokolható gazdasági szükséglet nélkül, felhalmozási céllal akarja-e megszerezni a föld tulajdonjogát. Vagy például az, hogy a vételár a forgalmi értékkel arányban áll-e. Nyilván sokallni fogják, mert olcsóbban más is megvenné.

A földbizottság értékeléséhez képest a „mezőgazdasági igazgatási szerv” vagy jóváhagyja az átruházást, vagy nem. (A földbizottság diplomatikus nemje: ha fölhívásra sem nyújt be véleményt. Azt meg sem kell indokolni.) A földbizottsági támogatás ellenére is megtagadhatja „a szerv” az adásvétel jóváhagyását, ha például az „ésszerűtlen birtokszerkezetet eredményezne”. Csodálatos indok! Ők pontosan tudják, milyen a helyes birtokszerkezet, a vevőjelölt meg egy dilettáns, aki hűbelebalázs módjára csak venné azt az ésszerűtlenül óriási birtokot.

Halkan megkérdezem: Mi szükség van egy ilyen, lehetetlenségig túlbonyolított eljárásra? Még a polgármesteri hivatalok által történő kifüggesztés talán indokolható (bár a hatvannapi tartama túlzás), és az elővásárlási joggal rendelkezők szinte korlátlanná tett kiszélesítése sem elfogadható egy jogállamban. Mondjuk nálunk sem. És aztán? Mit keres egy helyi földbizottság az eljárásban?  Semmit, kérem. És miért kap széles, mondhatni indokolás nélküli, diszkrecionális jogot a „mezőgazdasági szerv” a jóváhagyáshoz? Ennek van értelme, ha lábszagú is, hiszen a kurzus igazi énje mutatkozik benne. Mi az? „Az szerezhessen földet, vagy az bérelhessen, aki a jogát tőlünk kapja.”

Szomorú vagy vérforraló, az eljárásnak ez a valós értelme.  A paragrafusok igazi mondandója a kurzus sunyi szándékait, és alig rejtett céljait hordozza.

*

Szinte minden párt hirdeti, hogy mennyire fontos a kistermelés e hazában.  Úgy vélik, ezzel tömegeket nyerhetnek meg a választáskor. Hagyjuk meg őket ebben a hitükben, és kezeljük elnézően populizmusukat. Tőlük ennyire futja. Nem ismerik az előzményeket, nem ismerik a terepet, nem ismerik a kort és parancsait, mit várhatnánk tőlük. A földtörvény azonban más célokat tűz ki: terjedjenek a közepes méretű üzemek a mezőgazdaságban. A földbérletek eltitkolt módszerű adományozása is erre utalt már, hiszen a több száz hektáros gazdaság korántsem a kistermelés fényétől sugárzik. Igazi földműves pedig alig kapott, vagy ha mégis, keveset, hiszen másokat akartak helyzetbe hozni.

A kérdés az, mit érnek a tervezett közepes méretű üzemek. Erre már a hatvanas évek végétől megadta a válaszát a hazai agrárvilág. A 2-3 ezer hektáron gazdálkodók nehezen birkóztak meg a technológiai változásokkal, nem bírták anyagilag. (A nyíregyházi Ságvári Tsz főkönyvelőjének felszólalása egy értekezleten: „Lohmann rendszerű, új sertéstelep olcsón eladó.” Még ez a viszonylag nagy kirakatgazdaság sem bírt meg egy szépen támogatott technológiai váltással, és beleszaladtak egy csúf veszteségbe.) A kormányzat ezt értékelte, és elkezdődött a téeszek egyesítése: nagyobb üzem, növekvő termelés és nyereség kell a modern technológiák fogadásához. Vidéke válogatja – meg az ott hatalomba került, olykor szűklátókörű bolsevikok -, hogy miként folyt ez a kampány, és milyen eredményt hozott. Azóta viszont minden innováció sokkal drágább, és hiába a tetemes uniós támogatás, csak azok bírják, akiknek van elég jövedelmük. Az eléghez pedig jókora termelési volumen kell. Nem véletlenül terjedt el a méretgazdaságosság precíz kifejezése.

Márpedig a közepes nagyságú mezőgazdasági üzem igencsak távol áll a méretgazdaságosságtól, különösen akként, hogy kombájnolható növényeket (búzát, napraforgót, kukoricát, netán repcét) termesztenek. A technológiák fontossága a hetvenes évek elején szikrázott föl Európában, amelyhez jócskán hozzájárultak a bábolnai és nádudvari magyar szakemberek is. Azóta pedig egyre gyorsul ez a verseny! Új módszerek, új eljárások, modernebb gépek, új fajták kérnek helyet a munkarendben, s mindennek tetejébe iszonyú verseny a munkapercek lerövidítéséért. És e versenyben vetélkednek jeles hazai üzemek. Csak kevés. Az ágazatban ezért nem terjed a magasabb bér, hiszen a küszöböt csak kivételesen lépik át. A mezőgazdaságban a legalacsonyabb az átlagkereset valamennyi nemzetgazdasági ágazatot figyelembe véve.

A közepes méretű üzemek nem bírhatják a lélekszakasztó versenyt, ahhoz nem lesz elég tőkeerejük, nem lesz elég elszántságuk, és még uniós támogatásokkal sem képesek felelni a világgazdasági kihívásokra. (Egyre több jel mutatja, hogy Orbán Viktor – ha a jövő évi választás után is kormányfő marad -, ki akarja vezetni az országot az Európai Unióból. Ebben az esetben a magyar mezőgazdaság az évi félbilliós uniós támogatás hiányában azonnal összeomlik, az import élelmiszer pedig a végelgyengülésbe esett forint miatt olyan drága lesz, hogy csak kevesen bírják majd megfizetni. Borítékolható: az ország ismét éhezni fog.) Az eredmény nem lehet más, minthogy a ma is meglévő technológiai szakadék tovább mélyül és szélesedik, általános elmaradottságot hordoz, roppant kevés kivétellel. Hozamaink távolról integetnek az európai színvonalnak. Nincs elég teljesítmény az ágazatban, s ez eredményezi négy legszegényebb régiónk – Dél-Dunántúl, Dél-Alföld, Észak-Alföld, Észak-Magyarország – nyomorának legvastagabb szeletét. Az éhínség ott máris beköszöntött – a kurzust ez ugyan nem érdekli -, és valószínűleg magasabb fokozatba kapcsol.

Olyan állattartó telepekkel, amelyek elérik a méretgazdaságosság szintjét, közepes üzemek nem bírnak meg. (Lásd a tedeji példát, ahol legutóbb 1,3 milliárd forintot fordítottak a sertéságazat korszerűsítésére. Melyik közepes üzem merne belevágni?) Nincs is az állattartáshoz kedvük a gazdáiknak, még azoknak se, akik a földbérleti pályázaton valami ilyesmit vállaltak. A hazai állattenyésztés nemcsak a rendszerváltozás során szenvedett világháborús károkat, hanem a földtörvény végrehajtásával is hasonló fenyegeti.

Kimagasló jövedelmet egyedül a zöldség- és gyümölcskertészet lenne képes nyújtani a tervezett közepes gazdaságoknak. Valójában nagyjából ötszáz hektár földterületig legföljebb zöldborsót és csemegekukoricát szabadna kombájnolni egy üzemben (gabonanövényeket nem!), de legalább ötven hektáron kézi munkaigényes kultúrákat kellene termeszteni, s ez akár 250-300 hektárig is növelhető. Ennek azonban feltételei lennének. Egyes korlátairól már írtam (Kormányaink rikító böszmesége, ÉS, 2013. 31. szám), van azonban más elhallgathatatlan akadály is. Ötven hektár zöldséghez kell negyven-ötven munkás. Ezeket irányítani már nehéz, legalábbis a „földművesek” felkészültségéhez képest. Üzem- és munkaszervezésből igen zsengén állunk, mondhatni kőkorszaki módszerekkel, sokan csak az ostort használva. A hajcsárkodást. Ismertem olyan Hortobágy-„mellyéki” gazdálkodót, aki negyven dolgozójából hetente elküldött legalább tízet. Ennyi vagy még több munkás tevékenységének megszervezése, nem is beszélve a szükséges termelési szerkezetről, még agronómusoknak vagy kertészeknek is bizony megoldhatatlan feladat. Nem tanították meg őket erre. Az ágazat ilyen ismeretekből még rosszabbul áll a többihez képest is. Gyarló a menedzsmentkultúránk.

A törvény szerint kialakuló birtokok gazdái néhány éven belül kizárólag kombájnolható kultúrákat fognak termeszteni, s nem zöldséget, és állatok tartásától is idegenkednek majd. E várható termelési szerkezet nem munkahelyeket teremt, hanem a meglévőket is erodálja, egyes becslések szerint nagyjából a felére, olyan hatvanezer megszűnő állással. Bár a törvény kifejezetten a falvak lakosság-megtartó képességének fontosságától beszél, ez a négy istene hagyott régiónkban nehezen elképzelhető. Aki meg akar élni, az menekül. Werbőczy István országbíró az immár ötszáz éves Tripartitumban (a Hármaskönyvben) megvonta a jobbágyok költözködési szabadságát. A földtörvény ilyet nem mondana ki, csúnya is lenne, viszont gazdasági kényszerrel köti röghöz a falvak népét. Jobbára csak a felnőtteket és az idősebbeket. Nem tud mozdulni, mert a házát eladni képtelen, másutt megtelepedni pedig olyan drága, hogy azt fedezni nem bírja. A kistelepülések népessége csökkenni fog, alighanem gyorsuló ütemben. Az ínséget kevesen szeretik.

A földtörvény nem szolgálja a mezőgazdaság jövőjének megalapozását, ellenkezőleg, az eddiginél is kiszolgáltatottabbá teszi az ágazatot, s vele az egész társadalmat.  Az Orbán-kurzus eddigi is semmibe vette a gazdaság objektív törvényeit, miért éppen a földtörvénnyel változtatna ezen?

*

Robert Mugabe zimbabwei elnök zsarnoki rendszere ötmillió hektár földet rekvirált el a kiválóan termelő fehér farmerektől, és odaadta fekete híveinek. (Ez az utolsó információm, azóta akár több föld is új gazdákhoz kerülhetett.) Akik megkapták, azok között alig akad, aki egyáltalán képes a gazdálkodásra, ezért birtokukon csupán gaz terem. Nagyjából ennyi az összes magyar szántó. Orbán Viktor (még) nem Mugabe, noha számos tulajdonsága hasonlatos, és az általa fölépített rendszer is a zimbabwei gyakorlatra hajaz. A földtörvény szelleme nem a versenyképesség növelését, hanem a klientúra gazdagítását szolgálja, egy új tulajdonosi kör megteremtését. A földről a hatalom (a király) dönt, és úgy, ahogyan jónak látja. Korlát nincs. A földbérletek titkos elbírálásával világosan megmutatta a kurzus, mit szándékozik tenni a jövőben a legértékesebb magyar termelőeszközzel, a termőfölddel.

Így virágzik nálunk az új feudalizmus. A Tripartitum több száz éven át szokásban volt. A földtörvényünktől ilyen hosszú élet nem várható.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://hetenyi-kor.blog.hu/api/trackback/id/tr115567171

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mandiner blogajánló 2013.10.14. 14:13:05

Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Dörnyei József · http://dornyeij.blog.hu 2013.10.14. 09:36:43

Jó a cikk. Minden gazdasági területen ez folyik, ezért menekült már el 1M dolgozó az országból.
A kommunisták se régen se ma nem értettek a gazdasághoz, beleértve a földmüvelést is.
A neo kommunizmus, ami ma Magyarországon kialakul, ugyanúgy nem müködik, mint máshol a világban...

Jozsef Andras Kiss 2013.10.14. 17:51:14

Pontosan ,agyatlanul működik az ország,minden területen.Nem Orbán kezdte ,de az agyatlan nép buta ,förtelmesen buta, nem ért semmihez csak azt nézi melyik párt mit ígér .Aki megunta a zombik seregét az szépen eljött.Csak épp már nem Magyarországnak fizetünk adót és betegbiztositást sem.Ez kapásból 900 MILLIÁRD ft vesztesség az országnak.Nyugat Europa mindenkinek tud munkát adni aki beszél angolul és van egy szakmája .És egyre csak jönnek és jönnek az országból.Aki marad az a cigányok akiket bőségesen segélyeznek és a nyugdíjasok akik nagy pácban lesznek hisz egyrészt összeomlik az egészség ügy és nem lesz miből fizetni a nyugdíjukat .Orbán rendesen eltapsolta a magánkassza pénzt .Hát majd mehetnek a nyugdíjasok a reggel kitolt kukákhoz versenyezni a cigányokkal a maradékon.4 millió zombi pedig nem lázad fel inkább éheznek tovább.Pedig már nincs veszítenivalójuk.