HTML

Hetényi Kör

2012. június 6-án megalakult a Hetényi István (1926-2008) ne­vét viselő szakmai-baráti kör, melynek tagjai a volt pénzügy­miniszter egykori munkatársai és tisztelői. A Hetényi Kör adó­szakértőkből és közgazdászok­ból áll, célja a magyar adó­rendszert érintő javaslatok ki­dolgozása és nyilvános szak­mai vitája.

Moderálási alapelvek

Mielőtt hozzászól, kérjük olvassa el moderálási alapelveinket.

Portfolio.hu


Feliratkozás

Csillag István: A „macskaasztal” mellől

2012.06.06.

A pénzügyminiszter tekintélyt parancsoló, hatalmas íróasztala előtt évtizedekig állt egy kisebb és néhány centiméterrel alacsonyabb asztalka, amihez a miniszter beosztott munkatársait ültette. Nem tudom, hogy a „macskaasztal” alkalmazása már a múlt század 30-as éveiben is elterjedt volt-e, vagy csak szovjet-orosz mintára vált hagyománnyá (ahogy napjainkban látjuk Putyint), de tény, hogy a miniszter beosztottjainak ez volt a kijelölt helye. Itt kellett ülniük, ha feladatokat adott nekik, ha beszámoltatta őket, vagy ha a szobájában zajló nagyobb megbeszélésnél való jelenlétükhöz ragaszkodott, anélkül hogy munkatársai egyenrangú és ezzel tényleges résztvevői lettek volna a tárgyalásoknak.

Hetényi István családi hagyományai, neveltetése, modora alapján legszívesebben kidobatta volna a nevezetes tárgyat, mégis hagyománytiszteletből, a vakmerő újításokkal szembeni óvatosságból megtartotta a macskaasztalt. Megtartotta ugyan az asztalt, de felrúgta annak megkülönböztetést kifejező hagyományát. Meglepett, amikor – ahogy elődje is- a macskaasztalnál kínált hellyel, mégis nem íróasztalához, hanem a kisasztal másik oldalánál, velem szemben ült le. Nem csak munkatársainak a véleménye érdekelte, hanem reakciójuk is. Ezért tudatosan nem használta ki a hagyományos ültetésben rejlő helyzeti és hierarchikus fölényt. Ha fölénk kerekedett, akkor azt eszével akarta elérni. Nem elégedett meg azzal, hogy tárgyszerűen megvitatta velünk az adott előterjesztés, vagy elkészítendő válaszlevél általa javasolt vonalvezetését. Minden alkalommal emlékeztette beszélgetőpartnerét – mert beosztottjából beszélgetőpartnerévé léptetett elő –, hogy az adott kérdéshez milyen szakirodalom olvasásával találhat elmélyültebb ismereteket, milyen szépirodalmi műben fordult már elő hasonló helyzet, és az hogyan oldódott meg.

Én huszonkilenc éves voltam, ő ötvenöt, amikor a Pénzügyminisztériumba kerülése után leültetett a macskaasztalhoz. Kezdetben feszengtem, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, hiszen Hetényi István, bármennyire a főnököm volt, de a valóságban tanárommá, helyesebben az angol egyetemi képzésből ismert személyes gondviselőmmé: tutorommá vált. Képzett engem, képzett bennünket, de képezte önmagát is. Ahogyan elérhetővé váltak – legalább angolul – a modern makropénzügyi és gazdaságpolitikai szakkönyvek, azonnal megszereztette, olvasta, tartalmukat kijegyzetelte, majd – amikor a könyvekben írottakat alkalmazni is lehetett a gyakorlatban –, megkérdezte, hogy mi olvastuk-e. Miniszterségének éppen ezért sajátos „externáliája” a Pénzügyminisztérium szakkönyvtárának fellendülése.

Képezte magát pénzügyminiszternek, miközben tervhivatali gazdaságpolitikusként már minden kérdést ismert, de meg akarta tanulni a technikai fogásokat, az adóztatás, a költségvetés készítés, a pénzforgalom lebonyolításának, a vállalati mikroszintű döntéseknek és a makroszintű pénzügyi egyensúlyok kezelésének az összefüggéseit. Nem sajnálta az időt, hogy legnagyobb tudású, tapasztalt munkatársaitól ”különórákat” vegyen akár éppen számvitelből. A személyes példamutatást nem azért gyakorolta, mert tudta, hogy ez ad tartást minisztériumának, hanem mert érdekelte az, amit rábíztak. Felelős volt az ország pénzügyeiért, és felelős volt értünk.

Könnyed volt, de tárgyszerű. Mint a felvilágosult arisztokraták szalonjaiban, ahol szellemi egyenrangúságot csak kemény munkával, olvasással, szorgalommal, csillogó és pallérozott elmével érhetett el az, aki nem arisztokrata sorból való, úgy beszélgetett, vizsgáztatott mindig fürkésző, de biztatóan őszinte szemével. Látszólag kizárólag és szigorúan szakmai kérdésekről beszélgettünk, de minden irányba elkalandoztunk, ami nem csak arra adott alkalmat, hogy a tárgyhoz kapcsolódó összes összefüggést megvitassunk, hanem arra is, hogy összemérjük szellemi fegyvereinket. Sajnos, mindig az ő fegyvertára volt a gazdagabb.

A szocialista kor hagyományaitól eltérően nem tegeződtünk, sőt, amikor évtizedek múltán magam is elértem az ötvenhez, akkor is illendőbbnek tartottam a hűvösen távolságtartó, de mégis kölcsönös tiszteletet parancsoló magázódást, mint a keresztnév használatán és ennyiben bizalmaskodáson alapuló tegezést. Szerettem iróniába oltott kritikáját, s ezt ő is tudta. Jobban elviseltem, ha igazát öniróniába is csomagolta. Önérzetes volt, ezért tisztelte más önérzetét. Szemben a kor többi főnökeivel, munkatársainak magánélete csak annyiban érdekelte, amennyiben rábízták ügyeiket, segítséget kértek, vagy ő vette észre figyelmesen, hogy segítségre szorulnak. Szerettem, hogy semmit sem vesz igénybe azokból az osztályának nyújtott kedvezményekből, amit a pártállami idők még hatványozottabban kínáltak minisztereknek, vezetőknek. Lakásától – Ha csak az időjárás és ideje engedte, gyalog tette meg az utat a lakásától a minisztériumba. Amikor első Trabantommal behajtottam az Alagútba, büszke voltam, látva bandukolását, hogy Vele és Neki dolgozom. Nem vettem észre, mintaképemmé vált.

Nem volt csapatvezér, de mindig volt csapata. Nem azzal a szándékkal gyűjtötte maga köré minisztériumának legjobbjait, hogy kérkedjen velük, hanem azért, mert élvezte a szellemi kihívást, a versenyt, amelyben persze hogy megszolgált helyzeti előnye Neki volt, de nem ezzel élt, hanem az éles-eszű bölcsek legfőbb fegyverével: a tömör, találó és újszerű fogalmazással. Igazi énje akkor bontakozott ki, amikor a pártállami rendszer átalakítására kellett és lehetett terveket alkotni, megoldásokat keresni. Biztos érzékkel vette körül magát az akkori Pénzügyminisztérium harmincéves, nyughatatlan, felkészült, egymással is versenyző fiataljaival. Nem tehette meg, hogy a harmincas éveiben járó, alacsony hivatali beosztású Antal Lacit, Bokrost, Surányit, Herzog Lacit, Kocsis Imrét, Voszka Évát, Polgár Miklóst, Draskovicsot, Lengyelt, Matolcsyt, vagy engem a gazdasági változások kidolgozására alakult reformbizottságok tagjává tegyen, és ezzel átlépjen a pártállami idők részben valóságos, érdemeken, részben csak politikai lojalitáson alapuló hierarchiáján. Bennünket tett meg fülévé és szemévé, de ami a legfontosabb a változások forgatókönyvének íróivá. Mint a reform-bizottságok titkárságainak tagjai, vagy vezetői, mi – a magunk által elfogadott stílusban és szerkezetben fogalmazhattuk meg „Mit kíván a magyar nemzet?”, és adhattuk azután javaslatainkat a rangosak szájába.

Amikor bennünket kért fel, talán tudta, hogy létezik az egymással versengő szellemi vezérek együttműködő hálózata, amelyik nem egymás javaslatainak, gondolatainak az elárulására, kiszorítására használható, hanem éppen ellenkezőleg a reformjavaslatok összeszövésére, erős gondolati szövet létrehozására. Lehet, hogy csak a véletlen hozta, lehet, hogy saját 1968-as élményeire és kiváló ösztöneire támaszkodott, de a 80-as évek „második gazdasági reformját” (Bauer Tamás kifejezése) helyettesítő bizottság-forrongásban jött létre Hetényi István legfontosabb és legmaradandóbb alkotása: a radikális pénzügyi reformoktól a politika pártállami gúzsokból történő kiszabadításáig eljutó „szellemi rohamcsapat”. Nem az a maradandó, hogy hány szocialista nagyvállalatot szedtünk életképes elemekre, nem az a kérdés, hogy Neki is köszönhető, hogy megszületett a rendszert szétfeszítő gazdasági munkaközösségek, kisszövetkezetek, VGMK sora, hogy értelmes munkával megélhetést adjanak az iparkodóknak. Nem az a kérdés, hogy a leányvállalatok vagy a gazdasági társaságok az ő minisztersége alatt indulhattak el. Még az is csak a gazdaságtörténeti szakmunkák lapjaira való, hogy a kétszintű bankrendszer, a tagolt modern adórendszer, vagy a pénzügyi önállóságot élvező önkormányzatok az ő biztatására született dolgozatok hatására jöttek létre. Ami igazán maradandó: a csapat, amelyik összeszorított foggal, egymás iránti szolidaritással, újabb és újabb ötletekkel versenyez egymással is azért, hogy hazánk talpon maradjon, versenyben maradjon. Hetényi Istvánnak ez a legmaradandóbb műve. Igaz, átvette elődje Faluvégi Lajos fiatal csikó csapatát, de ő nevelt belőlük bajnokcsapatot. Nem törekedett rá, de iskolát teremtett.

Tudta, hogy hol vannak, hol lehetnek a határok, amelyeket igyekezett minél szélesebbre tágítani. Nem tudta, nem merte lerombolni a falakat, de nem félt attól, hogy újra és újra megpróbálja akár a lehetetlent. Nem tudom, hogy volt-e személyes példaképe. Tény azonban, hogy egy időben Széchenyi István művei kedvenc olvasmányai között voltak. Vérmérséklete más volt, mint a grófnak, de mindent meg akart újítani, amihez köze és amire csak befolyása volt. Nekem kedvenc mondásommá vált, amit a kudarcok és fél-reformok idején mondott, hogy tartsa bennünk a hitet: „ Betesszük a lábunkat az ajtó és a küszöb közé! És nem engedjük becsukni!” Hátha lesz egy jobb kor, amikor bátrabb és erősebb harcosok teljesen kitárják a világra ajtainkat.

Akkor sem hagyta el újítani való kedve, amikor totális kudarcban végződött a kísérlet. Emlékszem, hogy a Matolcsy Gyurival közösen kidolgozott vállalati fizetésképtelenségi eljárásként sifrírozott csődeljárásra vonatkozó előterjesztés miatt az MSZMP Gazdaságpolitikai Bizottsága, majd Politikai Bizottsága is úgy dobta ki, hogy lába sem érte a földet. Összegezve a történteket mégis csak annyit jegyzett meg nekünk: „Vegyék tudomásul, hogy Magyarországon lokális csődök nem lesznek!”

Nem voltunk elvtársak a szónak abban az értelmében, ahogyan az értékek azonosságában, az azonos világnézet képviseletében egymás harcostársai értik és védik egymást. Néha túlzottan óvatosnak gondolt lépéseiről utólag kiderült, hogy csupán meg akarta takarítani a fölöslegesen felhevült ellenállás leküzdéséhez szükséges energiát. Nem húzott vissza, inkább védett még olyankor is, amikor – akárcsak belső példaképe: Széchenyi István – nem értett egyet a módszerek radikalizmusával, vagy az igenelt változások felgyorsult ütemével.

Akkor is mellénk állt, amikor a minisztérium KISZ szervezetének kiadványában megjelent önképzőköri dolgozatban („Alkotó Ifjúság”) az általa patronált fiatalok a lengyel Solidarność mintáján felbuzdulva a vállalati igazgatók választását javasolták, vagy a Szovjetunió számára aszimmetrikus előnyöket biztosító KGST Moszkvára felfűzött sugaras szerkezetét a Szovjetunió nélküli „kis-KGST” szervezetével javasolták felváltani. Pedig a 200 példányban terjesztett dolgozat-füzérből botrány kerekedett. A javaslatok híre a Jaruzelski-puccs előkészítése miatt hazánkba látogató akkori orosz KGB főnök, Andropov figyelmét is felkeltette, s jóllehet Hetényi maga is veszélyben forgott, de a maga módján elsimította a botrányt.

Személyes viszonyunk ekkor lett előbb feszült, majd bizalmas. Amikor az Állami Tervbizottság ülése előtt elkezdte olvasni anyagunk bevezetőjét, magához kéretett, és először láttam roppant dühösnek, felindultnak. Érezte a veszélyt, amit felforgató gondolataink hoztak az Ő, a minisztérium, végül a magunk fejére. Kitépte az összefűzött könyvszerű anyag első negyven lapját és elrohant méltatlankodva. Az ÁTB ülések hosszasan szoktak tartani, ezért azt hittem, hogy lesz elég időm felkészülni barátaimmal a bajra. De alig egy óra múlva feldúltan megjelent, és, Draskoviccsal együtt (aki akkor nem csak a miniszter titkára, hanem a minisztériumi KISZ szervezet titkára is volt) kettőnknek egy jó órán keresztül kellett hallgatnunk a korholását. A botrány persze nem állt meg ezen a ponton, az akkori pártállami szervezetek mind mozgásba lendültek ellenünk. 1981 decemberétől 1982 májusáig sok botrány és megaláztatás követte egymást, de ezekben nem vett részt, és – utólag tudtam meg – igyekezett ezek erejét és hevét csillapítani. Amikor 1982 májusában a záróakkord következett, a bennünket ostorozó személyzetis, párttitkár és szakszervezeti titkár kórusában ő sem maradhatott néma. Mégis – híven magához – nem kirohanásokat intézett ellenünk, csak egy akkor megjelent, svéd gyermekverseket tartalmazó kötetből idézett. Én, aki ezen a rendezvényen elnököltem, némileg visszaélve az elnöki zárszó adta lehetőségekkel olyan összefoglalót mondtam el, ami igyekezett mindenkit: minisztert, párttitkárt, személyzetist megállítani, hogy kiátkozás legyen a büntetésünk. Sokan idézik azóta is az apósomtól kölcsönvett anekdota szavait:

„A cigányprimás, amikor átvonult a sértődött főispán asztalától a jogászgyerekekéhez, csak annyit mondott: a kegyelmes úrból csak kegyelmes úr lett, de ezekből a gyerekekből még minden lehet!”

Hetényi először elvörösödött, majd elsápadt, de lehajtott fővel hallgatott. Majd hetekig dohogott a nyilvános értekezleteken, amelyeken én a macskaasztalnál ültem.

Tudtam, hogy túllőttem a célon, de ő is tudta, hogy felszólalásával ő is túlment azon a határon, amit kedvenc arisztokratája még megengedhetőnek tartott volna. Miközben a miniszterhelyettesek és államtitkárok gyülekezetében a fiatalok szemtelenségét hangoztatva dohogott, mégis engem kért meg, hogy javasoljak összefoglalót, fogalmazzak határozati javaslatot. Megkérdezett, hogy az általa javasolt szöveg rendben lesz-e. Én eleinte ezt színjátéknak éreztem. Azután elfogadtam: a változásokért vívott csatákban nincs macskaasztal.

Pedig ha újra Ő vezetné az értekezletet, visszaülnék a macskaasztalhoz.

A bejegyzés trackback címe:

https://hetenyi-kor.blog.hu/api/trackback/id/tr484680998