HTML

Hetényi Kör

2012. június 6-án megalakult a Hetényi István (1926-2008) ne­vét viselő szakmai-baráti kör, melynek tagjai a volt pénzügy­miniszter egykori munkatársai és tisztelői. A Hetényi Kör adó­szakértőkből és közgazdászok­ból áll, célja a magyar adó­rendszert érintő javaslatok ki­dolgozása és nyilvános szak­mai vitája.

Moderálási alapelvek

Mielőtt hozzászól, kérjük olvassa el moderálási alapelveinket.

Portfolio.hu


Feliratkozás

Drecin József: Hetényi István emlékére

2012.06.06.

Hetényi Istvánhoz közel 60 évi barátság fűzött, amely felnőtt koromban kezdődött. Sorsom szerencséjének tarthatom, hogy ezt a barátságot 29 évig a közös munkahely és a közös munkában az azonos jellegű szakmai kihívások tették erőssé.

Hetényi István tudása és a legszélesebb összefüggéseket áttekintő képessége minta volt számomra a több évtized alatt, a közös érdeklődés motiválta eszmecserék során, és nagy segítségemre volt szakmai fejlődésemben. Szerénysége növelte nagyrabecsülésemet. Kapcsolatunk nyugdíjas életünkben is szoros maradt.

1952 júniusában ismerkedtünk meg, amikor a Tervhivatal új munkatársaként munkahelyemet az Ő szobájában jelölték ki. Íróasztal-szomszédságunk eleve alkalmat adott bővebb beszélgetésekre, amit az is megkönnyített, hogy munkaterületünk között elméleti kapcsolat is volt, hiszen Ő a nemzeti jövedelem-elemzések és tervszámításainak felelőse volt a Közgazdasági Főosztályon, én pedig a tervek beruházási mutatóinak összefoglaló előadójaként kezdtem a tervhivatali munkámat. Mivel fogalmam sem volt a tervezési munkafolyamatról, Ő pedig már két éve szinte törzsgárdatagként az Elnök (Vas Zoltán) által is nagyra becsült munkatársa volt a Hivatalnak, jó lehetőséget jelentett számomra, hogy segítségét kérjem a hivatal munkamenetének megismeréséhez.

Magyarországon nem volt előzménye, így természetesen tapasztalata sem az átfogó (nemzetgazdasági) tervezésnek. Pénzügyi tervezés az állami költségvetésben, valamint a monetáris politikában természetesen létezett. E mellett legfontosabb tényezőként a Központi Statisztikai Hivatal sokoldalú adatszolgáltatása jöhetett szóba az átfogóbb gazdasági ismeretekhez.

Ugyanakkor a hazai bankoknak is széleskörű ismeretei voltak a gazdaság ágazatairól. Nem csak a folyó gazdálkodási adatok miatt, hanem a jelentősebb fejlesztések távlatosabb (beruházási) következményeit vizsgáló érdekeltségük okán is. A tudományos közegben is folytak különböző – tematikus – gazdasági elemzések. Végeredményben ha nem is volt gazdaságtervezés, a kormányoknak voltak alapos ismeretei a gazdaságról.

Amint a magántőke dominanciája megszűnt, a kormány (állam) gyakorolta a „tőke” feletti rendelkezési jogot és ebből elméletileg logikusan következett, hogy ehhez valamiféle döntéseket előkészítő mechanizmus is szükséges, vagyis a forrásokkal „tervszerűen” kell gazdálkodni. Ez egyfelől gazdálkodási rendszert, másfelől tervezési kötelezettséget is jelentett. E kettő működtetése egyfajta szimbiózist követelt, de egyáltalán nem volt biztos elképzelés, hogy ez hogyan történjen, illetve hogy a hatékonysága miként garantálható. Egy lehetséges – és gyors – választ a Szovjetunióban már működő rendszertől kaphattak a szocialista országok. A Szovjetunióban viszont egy totálisan központi utasításokra épített gazdálkodási rendszer működött. Ezt a rendszert adaptálta a magyar kormány, de az is nyilvánvaló volt, hogy a két ország méretkülönbségeiből adódóan nem lenne célszerű pontosan lemásolni a szovjet gazdaságirányítást. Mindazonáltal létrejött a „szovjet tervgazdasági modell” gyakorlatától kevéssé eltérő adaptáció. Néhány év múlva azonban a gazdasági szakemberek már látták, hogy ez a modell is túlságosan bürokratikus.

Hogyan is működött a „rendszer”? A tervezési folyamat „dióhéjban” ismertetve az alábbi volt. Az OT – politikai direktívák alapján – kidolgozta az ötéves terv úgynevezett irányelveit és ajánlott főbb tervmutatóit. Fontos politikai vezérfonal volt például a teljes foglalkoztatás elérése. Ez a korszak szociáldemokrata pártjainak nemzetközileg ismert politikai hitvallása volt. (Tehát nem volt reveláció.) A sajátságosabb kihívás az volt, hogy ezt hogyan kell (lehetséges) elérni és mennyi idő alatt? A hogyan kérdésre ugyan evidens válasz volt Magyarország esetében az iparosítás, de iparosítást különböző struktúrákban és időtartam alatt is meg lehet valósítani. Rossz útra is lehet tévedni a szerkezetet illetően, de az időtartam vonatkozásában is. Nagyon rossz tanácsadó például a „türelmetlenség”. (Éppen ezt az igazságot illusztrálta az úgynevezett felemelt ötéves terv.)

Pontosan már nem lehet megállapítani, hogy az első ötéves tervet kidolgozó szakemberek és az OT Elnöke (Vas Zoltán) hogyan reagáltak a terv felemelésére (dokumentumok nem ismertek). Tény, hogy a politika döntött arról, hogy a terv fő előirányzatait fel kell emelni.

Visszatérve azonban a tervezési folyamatra, a központi direktívák szolgáltak alapul (kvázi kötelező alapul) a gazdasági szakminisztériumokban folyó további tervezési munkához, amikor is az ágazatok tervmutatói alapján a vállalatok – többnyire összevont szakmai irányító központok (igazgatóságok, „trösztök”) közvetítésével – megkapták a saját tervmutatóikat. Első benyomásra ez az ijesztően bürokratikus folyamat természetesen nem volt ennyire mechanikus (a Minisztérium és a nagyvállalatok, trösztök között volt szakmai kommunikáció). Kétségtelenül bürokratikus jellege miatt azonban hiányzott belőle az a racionális hajtóerő, ami a vállalatok szabadabb és önállóbb érdekeltsége esetében érvényesülhetett volna. A rendszer működésének ezt a bürokráciájából adódó merevségét „munkaversenyekkel” természetesen nem lehetett feloldani.

Az igazsághoz híven persze meg kell jegyezni azt is, hogy a központi tervdirektívák ágazati szintre konkretizáló munkája során a szakminisztériumok és az OT között felmerülő nézetkülönbségeket az OT elnöke és a miniszter közötti úgynevezett egyeztetési tárgyalásokon kellett megoldani (ilyenkor jelen voltak mindkét oldalról az illetékes munkatársak is). Ha netán nem sikerült megegyezni, akkor a Minisztertanács döntötte el a vitát. (Ez ritka eset volt, mert az egyeztetési tárgyalásokon többnyire a beruházási forrásigények generálták a vitákat, de az OT e tekintetben „információs fölényben” volt, lévén, hogy a források korlátait is ismerte. Az igazán nagy gond az volt, hogy a beruházások hatékonyságának megítéléséhez nem volt megbízható módszer.)

Ennek a rendszernek természetes jelensége volt az a „taktika”, hogy a minisztériumok „tartalékpozíciókat” is igyekeztek biztosítani maguknak a tervegyeztető tárgyalásokra, ezért az OT munkájában mindvégig jellemző feladat volt „kivédeni” a partikuláris érdekek törekvéseit. Ez viszont nem kis kihívást jelentett az OT munkatársainak.

Dióhéjban ezek volt a tervezési modell működésének fő jellemzői. Ezzel a modellel az igazi gond az volt, hogy a központi akaratot a gazdálkodó vállalati egységekre kellett „lebontani”. Ezzel de facto lemondtak a lehetséges vállalati motivációk erejéről. Nem véletlen, hogy viszonylag korán (1953-ban) sokan már nyíltan is bírálták ezt a fajta gazdálkodási modellt; a tervezés és a gazdálkodás viszonyát másként képzelték el, nagyobb szerepet szántak volna a piaci mechanizmusoknak. Ezek a kritikák gyorsabban célba értek volna, ha a politika az úgynevezett vállalati önállóságot nem tartja a hatalom meggyengítésének. De annak tartotta, jóllehet jelentős politikai személyiségek is a változás szükségességét képviselték (Nyers Rezső, Fehér Lajos, Péter György). Valószínű, hogy nem is a magyar politikai vezetés volt az oka, hogy a reform csak az 1960-as évek végén valósult meg, ugyanis a politikai ellenállás „tengelyében” nem igazán a hazai politikusok álláspontja volt a mérvadó, hanem a Szovjetunió Kommunista Pártja Politikai Bizottságáé, amely a „tábor” országainak politikáját is meghatározta.

Mindazonáltal Magyarország volt az első ország, amely a Szovjetunió gazdasági modelljét ténylegesen felülbírálta a reform révén, habár ez után is volt azon sok javítanivaló.

Hetényi Istvánnal együttműködésünk során már korán egyre több gazdaságpolitikai téma merült fel kikerülhetetlenül, ami nem is volt meglepő, hiszen 1952-ben érzékelhetővé váltak bizonyos gazdasági feszültségek. Pista elmagyarázta, hogy véleménye szerint nagy hiba volt az első ötéves terv mutatóit – főként a nehézipar beruházásait növelve – felemelni. Ezzel a feszültségek lavináját indították el, ami a nemzeti jövedelem felhasználási arányainak torzulásában ki is fejeződött.

1953-ban a feszültségek láttán a gazdaságpolitikát bíráló Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki azonnal elrendelte a felemelt ötéves terv korrekcióját. Ez a rendelkezés élénk pezsgést váltott ki a szakmai munkában; sok szakmai beszélgetést és vitát éltünk meg, amelyeknek témáit a jobb fejlesztéspolitika lehetőségeinek esélyeit mérlegelő eszmecserék adták. A Tervhivatal munkatársai erősen szimpatizáltak Nagy Imre szándékaival, aki helyre akarta állítani a közellátást, kiegyensúlyozottabb ipari szerkezetet és új agrárpolitikát akart megvalósítani. 1953-ban már megjelentek az első gazdaságirányítási rendszert bíráló, elemző írások is, amelyek a gazdasági érdekeltség erősítésének módszerét a nyereségérdekeltség bevezetésében látták. Magyarországon Péter György, a KSH elnöke írt feltűnést keltően kritikus hangvételű cikket a gazdasági rendszer működéséről.

1955-ben a Nagy Imre indította új törekvéseket megakasztotta Rákosi visszatérése a tényleges hatalomba. Nagy Imrét eltávolították és kizárták a pártvezetésből. A közvélemény forrongott, szaporodtak a Rákosit nyíltan bírálók. (Ezzel Rákosi egy Tervhivatali dolgozói gyűlésen személyesen is szembesült, ami példa nélküli esemény volt kormányhivatal esetében.) A Nagy Imrét ismét miniszterelnöknek követelő tömeghangulat erősödött. A hatalom reakciója fegyveres harcot robbantott ki és a szélsőséges Rákosi-rezsim uralma 1956 őszén véglegesen eltűnt a háború utáni magyar történelemből. Az események kimenetele azonban teljesen bizonytalan volt. A két hívó jelszó: a szabadság és a demokrácia lelkesítő volt ugyan, de semmilyen ellenzéki politikai erő nem deklarálta, hogy milyen társadalmi rendszerben gondolkodik, szándékában áll-e a kapitalizmus restaurációja? A kapitalista rendszer negatív emlékei még éltek a széles néptömegekben, ezért érthető, hogy azok a politikusok sem nyilatkoztak a társadalmi-gazdasági rendszerről, akik tudták, hogy mit akarnak. A képzettebb és a világpolitikában járatos értelmiség pedig sejtette, hogy a Szovjetunió katonai erővel fog beavatkozni az eseményekbe, mai alig két hét múlva be is következett. A gazdasági élet leállt, a közellátás csak rendkívüli segélyakciókkal volt minimális szinten tartható. Novemberben a Tervhivatalba nem is lehetett bejárni. Valamikor a karácsony előtti napokban indult meg az élet a Hivatalban, de nem szakmai munkával, hanem órákig tartó spontán helyzetértékelő vitákkal töltöttük az időnket. Januárban a kormány megkezdte a gazdaság konszolidálására irányuló munkát, de a még tartó tiltakozó sztrájkok miatt kevés sikerrel. Hirtelen nagyon sok időnk lett a Közgazdasági Főosztályon a vitákra, amelyek természetesen a „hogyan tovább” kérdésre keresték a válaszokat. Ezek a viták teljesen spontán felmerülő kérdésekről 5-6 fő részvételével folytak, hol az én szobámban, hol Pista szobájában. (Ekkor már osztályvezetők voltunk.) E vitákat színes és lendületes érveléseivel, eredeti gondolataival Kopátsy Sándor barátunk tette különösen színessé. Természetesen újra előkerültek a Nagy Imre első miniszterelnöksége alatt napirenden volt szakmai témák. (Kopátsy Sándor különösen az agrárpolitika reformjának fontosságával és megoldására vonatkozó egyéb elképzeléseinek eredetiségeivel generált igen érdekes és tartalmas eszmecseréket szűkebb körünkben is.) De napirendre kerültek elméleti kérdésekhez is erősen kötődő témák. Például a nyereség mérésének bizonytalansága egy versenyárrendszert nélkülöző gazdasági modellben, majd ebből következően olyan kérdés is, hogy van-e lehetőség a központi árszabályozás teljes vagy részleges megszüntetésére. Hogyan működhet a szocialista államgazdasági modellben a vállalati önállóság?

Az ehhez hasonló kérdések körül forgó eszmecserék érdekessége volt, hogy ezek a kérdések később a hivatalosan is meginduló reform-előkészítő munkabizottságok munkáiban is vitatémák lettek. Az 1957 első hónapjaiban még tétlenségre ítélt Közgazdasági Főosztályon folytatott vitákra, eszmecserékre későbbi életem során is mint meghatározó szakmai élményre emlékeztem vissza.

Egyes témákat Pistával külön, négyszemközt is megbeszéltünk, és eközben eljutottunk elméletileg nem kellően tisztázott kérdésekhez is. Például az egyik legszélesebb összefüggésekig elvezető különösen érdekes téma volt a központi árszabályozási rendszer, az életszínvonal-politika és a nyereség mérésének összefüggése. (Teljesen véletlenül és egy másik téma kapcsán kezdtünk ezeken az összefüggéseken gondolkodni.) A szocialista rendszer életszínvonal-politikája gyökeresen más elvekre és feltételezésekre épült, mint a kapitalista gazdaságban működő „piaci jellegű” életszínvonal-politika. Ezt a különbséget demonstrálta, hogy a szocialista rendszer relatíve kisebb súlyt helyezett a nominálbér szerepére, és jóval nagyobb szerepet szánt a különböző béren kívüli juttatásoknak, ideértve most egyes piaci javakban manifesztálódó úgynevezett ártámogatásokat is (nem piacelvű beavatkozásokat). Elméletileg nézve ennek érdekes következménye volt, hogy a vállalatok – piaci értelemben – nem reálköltséggel működtek, hiszen nem piaci jellegű normális béreket fizettek. Ezt az újraelosztási mechanizmus tette lehetővé. Ebben a modellben lecsökkent a vállalatok bérköltsége, ami látszólag az ár versenyképességét erősítette a kapitalista országok piacaira kerülő termékekhez képest, amikor is a valódi piaci (export) kapcsolatok révén szembesültek „nyugati” piaci szereplőkkel. Az így működő rendszer voltaképpen hamis képet adott a vállalatok valós (piac által kontrollált) nyereségrátájáról. Ellentmondásossága abban is megmutatkozik, hogy miközben exportösztönzést szolgált, túl nagy kedvezményt is adott a külföldi vevőnek. De ennél is súlyosabb volt az a gazdaságfilozófiai következménye, hogy legyengítette a vállalatok érdekeltségét a termelékenység javításában, hiszen számukra – művi úton – olcsó munkaerőt biztosított.

Sokszor átbeszéltük ezt a sajátságosan reálköltséget torzító modellt Pistával, és arra a következtetésre jutottunk, hogy ha ez nem változik meg, akkor a nyereségérdekeltség intézményes bevezetése érdemben nem fog kellően eredményes gazdasági mechanizmushoz vezetni. Pista ennek ellenére úgy vélte, hogy a nyereség érdekeltségének – gyengéi ellenére is – pozitív szerepe lesz, mert inspirálja a piaci módon gondolkodást a vállalati szektorban.

A Tervhivatal 1980-ig – amíg ott dolgozott – több fejlődési fázison ment keresztül, amit akár „felvilágosodási folyamatnak” is nevezhetnénk. Az ’50-es évtized első felében a Hivatalt körülvevő „titokzatosság” oka az volt, hogy valójában nem volt ismert (nem volt publikus) az itt folyó munka a közvélemény előtt. A „falakon belül” szabadszellemű, kísérleti stádiumban lévő szakmai munka folyt („tabuk” nélkül), de információnak erről nem volt szabad kiszivárognia. Ennek természetesen a konkrét munka szempontjából nem volt értelme. Célja az „éberségre nevelés”, ami a Rákosi-korszak egyik paranoiája volt. 1957 után ez a „titokzatosság” már oldódott, ráadásul több gazdálkodási jellegű engedélyezési funkciótól is megszabadult a Hivatal. A belső szabadszellemű viták is előrevetítették, hogy a gazdaságirányítási reform után a Hivatalnak még nyitottabbá kell válnia, szélesítenie kell a tudományos kutatókkal való kapcsolatait is. Ezt elősegítette, hogy hangsúlyosabbá vált a hosszú távú tervezés iránti igény. Pistával együtt már korábban is a távlati tervezési főosztályon (amelynek egy ideig vezetői is voltunk) szembesültünk a feladat metodológiai kihívásaival, és lényegében arra a következtetésre jutottunk, hogy a szokványos gazdasági tervnek megfelelő (többé-kevésbé koherens) nemzetgazdasági tervet nem lehet 10-15 éves előrelátással készíteni még az államgazdaságban sem, jóllehet a döntési mechanizmusok központosítása kétségtelenül megadja ehhez a cselekvések látszatát. Ilyen hosszú időre azonban nem lehet előrelátni a külső gazdasági vagy politikai tényezők hatásait, tehát nagy hiba lenne illúziót kelteni a hosszú távú tervezés lehetőségeiről.

Az álláspontunk az volt, hogy a hosszútávlatú tervezést úgy kell értelmezni, mint a fejlődés legfontosabb kulcskérdéseinek feltárására irányuló munkát. Egy ilyen munkához ugyanis segítséget kaphatunk a tudományos kutatások (közgazdasági, műszaki, stb.) területeiről és feldolgozhatunk a gazdaság eddigi fejlődése nyomán szerzett külföldi és honi tapasztalatokat is. Nyilván nem lesz koherens gazdasági tervünk, de láthatunk fejlődést formáló tendenciákat és végiggondolhatjuk a fejlesztéspolitikai elveinket, sőt a legfontosabb távlati kihívásokra is megkísérelhetünk választ keresni. Ezt a felfogást több alkalommal is konzultáltuk és úgy találtuk, hogy egyetértésre lehet számítani. Így is történt. Nagy segítségünkre volt, hogy a ’60-as évek végén az OT elnöke (Párdi Imre) kezdeményezésére megalakult a Tervhivatal mellett vitafórumként és tanácsadó testületként működő hosszú távú Tervezési Bizottság. A tudományos és a gazdasági élet elismert személyiségeiből, a gazdasági minisztériumok képviselőiből álló mintegy 30 fős testület nagy aktivitással vitatott meg egyes tervezéshez kapcsolódó témákat, elemzési eredményeket.

Érlelődött az a vélemény, hogy a hosszú távú tervezés gazdaságfejlődési kérdései a gazdasági szerkezethez rendelhetők (elsősorban a termelési szerkezetre gondoltunk), amelynek fejlődéséhez biztosítani kell a műszaki kultúra magasabb színvonalát. Más szóval olyan szerves fejlődésnek kell (kellene) megvalósulnia, amely a műszaki kultúra magasabb színvonalára épülhet. Egyedi tapasztalatok és elemzések bizonyították, hogy külkereskedelemben (azonos jellegű termékcsoportban) vizsgálva az importban megtestesült érték (hozzáadott érték) többszörösen nagyobb, mint az exportált magyar termékekben. Nyilvánvaló volt, hogy a strukturális fejlődés érdekében paradigmaváltásra lesz szükség a fejlesztési politikában.

Ezt az állítást nemsokára igazolta a magyar tervezés történetében legnagyobb elemzési erőkkel lefolytatott összehasonlító jellegű struktúravizsgálat, amelybe az ágazatok reprezentáns vállalatainak szakembereit is bevonták. A kapott eredmény alátámasztotta, hogy a hosszú távú gazdaságfejlődés kulcskérdése a termelési struktúra fejlesztésén alapuló hozzáadott érték-növekedés, ennek pedig alapvető feltétele a műszaki kultúra színvonalának jelentős emelése. Ennek vállalati indikátorait azonban még szükséges lesz vizsgálni az érdekeltség szemszögéből is. Érdekes vitákat gerjesztett az a tény, hogy a következtetések először tették a hangsúlyt a műszaki kultúrára, nem pedig a gazdaságot ösztönző mechanizmusokra, ezt a módszert túlságosan technokrata jellegűnek tartották. Meg kellett magyarázni főleg közgazdászkutatóknak, hogy ez miért történt, miért nincsen megbízható pénzügyi mutató, amely legalább olyan egyszerű és hiteles, mint a műszaki kultúrán alapuló következtetés. Természetesen nem volt akadálya annak sem, hogy vállalatgazdasági indikátorokat összehasonlítva is vonjunk le következtetéseket.

Pista nagy segítséget adott az ilyen típusú vitában és tompította is a nézetkülönbséget azzal a véleményével, hogy a terápia kérdései még tisztázandók, és semmi akadálya nincs annak, hogy a továbbiakban gondoljuk végig, milyen mechanizmusokkal erősíthető egy gyorsabb folyamatban a vállalati ösztönzőknek, különösképpen a nyereségérdekeltségben rejlő mozgatóerőknek a hatékonysága, kiterjesztve annak a vizsgálatára is, hogyan „viselkedik” ebben az összefüggésben a vállalati érdekeltség.

Természetesen tovább kellett gondolnunk azt is, hogy milyen erőforrásokból gyorsítható a gazdaság műszaki kultúrájának fejlődése, vagyis, konkrétabban vizsgálva, miből fogjuk kifizetni a javarészben csak „nyugatról” beszerezhető termelési technológiákat. Még a mértéktartóan lassú ütemű, de határozott műszaki fejlődés sem alapozódhat csak honi kutatásokra és innovációkra, habár ott, ahol ez lehetséges, szükséges a kutatás infrastruktúráját fejleszteni. Az import szerepe tehát mindenképpen felértékelődik, és nem kerülhető el, hogy nagy árualapokat csoportosítsunk a nyugati relációba, a devizabevételeket is növeljük ezen a módon. Úgy találtuk, ez nem oldható meg a szovjet reláció exportjának visszafogása nélkül. Csakhogy az „élet” felülírta ezt a logikát. Nem vált be ugyanis az a számítás (feltételezés), hogy az olajár-robbanás okozta világpiaci árarány-elmozdulások gyorsan visszarendeződnek, és az export dollárbevétele jelentősen javulni fog. Másfelől az is nyilvánvalóvá vált, hogy a Szovjetunió hiába ad az új olajárak fokozatos bevezetésére lehetőséget, a KGST-országoknak („bukaresti árelv”), az exportot növelni kell a szovjet relációban, hiszen magyar termékekkel fizetjük ki az olajszámlát. Helyzetünket (kilátásainkat) rontotta az is, hogy a Szovjetunió afganisztáni beavatkozása felújította a hidegháborút. Az Egyesült Államok minden szocialista országot érintő embargópolitikát hirdetett a technikailag különösen fejlett berendezések és magas minőségű anyagok exportjára. Az elgondolás, hogy majd sikerül a műszaki kultúra fellendítéséhez szükséges import javakhoz az exportforrásokat biztosítani, objektív okok miatt meghiúsult.

A ’70-es években a gazdaságpolitikai kudarcok okai külön tanulmányt érdemelnének, mert még a fentebb mondottaknál sokkal szövevényesebb összefüggéseket is végig kell gondolni.

Kudarcként éltük meg tehát a struktúrapolitikai koncepciók kivitelezhetetlenségét, de ez nem járt konfliktussal. Életemben először akkor kerültünk konfliktusos helyzetbe, az elnökkel (Huszár István) és Pistával együtt, amikor a hosszútávlatú tervezés keretében megszületett a kiemelt energiapolitikai program.

Amikor az ipari főcsoportot és beruházási főosztályt felügyelő elnökhelyettes voltam, munkatársaim véleményét is mérlegelve az OT azt az álláspontot képviselte, hogy az úgynevezett „eocén program” (a tatabányai szénmedence bányászatának nagyszabású fejlesztési terve, amely a szén és a bauxit együttes előfordulásának kihasználását tervezte) nemcsak túl kockázatos vállalkozás „műszakilag” is (a karsztvíz betörésének veszélye miatt), hanem ettől függetlenül nincs is szükség rá, mert eltúlzottnak tartjuk az OMFB és a szaktárca távlati villamosenergia-szükségleti prognózisát.

Normális körülmények között – régebben – az ilyen viták szakmai vonalon rendeződtek. Ebben az esetben azonban politikailag két súlyos személyiséggel konfrontálódtunk (Fock Jenő, Havasi Ferenc), akik meggyőződéses hívei voltak az eocén programnak (most úgy mondanánk, hogy személyes érdek nélkül lobbiztak), és érezhetően nehezen viselték el az OT ellenzését, annak ellenére, hogy a Pénzügyminisztérium is csatlakozott véleményünkhöz. Nem Pista volt ugyan a „célkeresztben”, de mivel az Elnökkel együtt kiállt az álláspontunk mellett, az említett két politikus ezt érezhetően rossz néven vette, különösen az elnök részéről esetében, akinek módjában állt volna, hogy eltekintsen a szakértők véleményétől. Ez volt az első eset, amikor szakmai kérdésben politikusokkal konfrontálódtunk. (Érdekes véletlen, hogy mindkettőnkkel megismétlődtek hasonló esetek a ’80-as években, de már más beosztásainkban.)

Az eocén program végül 1981-ben lekerült a napirendről, és hogy nem született az ügyben egy programot elfogadó minisztertanácsi döntés még a ’70-es évtizedben, az a miniszterelnök (Lázár György) taktikusan „kiváró” politikájának köszönhető. A miniszterelnök, aki a tervgazdaságban az OT munkatársaként kezdte pályáját és volt az OT elnöke is, azt gondolom, tudta, hogy az OT-nek igaza van a vitában, ezért csak „apróbb” előkészítő lépéseket (költekezést) engedélyezett.

Jóval később, egyik találkozásunk alkalmával erről az esetről Pistával eszünkbe jutott első elnökünk, Vas Zoltán, aki egyéniségéből adódóan hasonló esetben azt mondta volna a reá jellemző közvetlenséggel: „Öreg, magának volt igaza, én tévedtem”. Legalább ennyit megérdemelt volna az OT elnöke, Huszár István is az említett politikustól. Nem a tévedés a nagyobb emberi hiba, hanem a tévedés eltusolása vagy letagadása – zárta le visszaemlékezéseinket Pista a reá jellemző bölcsességgel.

Ha valaki évtizedekig a gazdaságpolitikai kihívások közegében dolgozik, a társadalom fejlődését befolyásoló gazdasági jelenségek okai iránti érdeklődése is erősödik, megtanulja, hogy a jelenségek okait csak széles összefüggéseiket átgondolva értheti meg. Ez hosszú ideig tartó, tapasztalatokat gyűjtő folyamat az ember életében, de ugyanakkor intellektuális élmény is. Pistával együtt ezért szerettük a munkánkat és a Tervhivatal munkaközösségét.

Bármilyen hihetetlennek is tűnhet az utódoknak, a Tervhivatal vezetői és munkatársai nem voltak fennhéjázók, nagyképűek, akkor sem, ha a Hivatal gazdasági pozícióját akár hatalmi pozíciónak is gondolhatták a kívülállók (avagy újabban az utódok). Ebben a személyes tulajdonságok és a sokszor megoldhatatlan társadalmi-gazdasági kihívások bizonyosan szerepet játszottak (ne felejtsük el, 1952-53-ban még 10 év sem telt el a háború óta, tehát alapvető gazdasági és társadalmi kihívásokkal kellett szembesülnünk.) Kifejlődött a problémákkal szembeni alázatosság, hiszen látható volt, hogy ezek javarésze nem is oldható meg gyorsan. Ebben a történelmi korszakban szinte természetes volt az a „lelkesedés” is, amely a munkatársakat jellemezte. Úgy gondoltuk, a társadalmi fejlődés érdekében végezzük munkánkat, és a jövőbeni felemelkedés gazdasági alapjain dolgozunk.

A vezetők és a munkatársak közötti kapcsolat stílusát ma már elképzelhetetlen közvetlenség jellemezte. A munkatársak között irigység nem volt tapasztalható. Minden gond ellenére is kiegyensúlyozott volt az emberek kapcsolata egymással. Pista is ezért szeretett a Tervhivatalban dolgozni. Mint vezetőnek, Neki is jelentős szerepe volt abban, hogy ez a „légkör” fennmaradt.

A bejegyzés trackback címe:

https://hetenyi-kor.blog.hu/api/trackback/id/tr764681037