HTML

Hetényi Kör

2012. június 6-án megalakult a Hetényi István (1926-2008) ne­vét viselő szakmai-baráti kör, melynek tagjai a volt pénzügy­miniszter egykori munkatársai és tisztelői. A Hetényi Kör adó­szakértőkből és közgazdászok­ból áll, célja a magyar adó­rendszert érintő javaslatok ki­dolgozása és nyilvános szak­mai vitája.

Moderálási alapelvek

Mielőtt hozzászól, kérjük olvassa el moderálási alapelveinket.

Portfolio.hu


Feliratkozás

Kopátsy Sándor: Azok használtak többet, akik mértéket tudtak tartani

2012.06.06.

Hetényi Istvánnal 1951-ben a Tervhivatalban ismerkedtem meg. Az életem szerencséje, hogy alkalmam volt olyan emberekkel megismerkednem, sőt hozzájuk közel kerülni, akik halálomig megmaradnak. Ezek a magyar társadalom három különböző részéből kikerülő kincsek voltak.

Az első csoportba tartoztak a népiek. A Nemzeti Parasztpártban megfürödhettem a népi írók közösségében. Csodálatosan színes tehetségek nemzedéke volt az övék. Szellemi rangjukat a két háború közti nyugatosokéhoz mérem. Ezt a vonalat ismertem fel Nagy Imrében, és Fehér Lajosban, vagy a fiatal Romány Pálban. Alig találom az utódokat. Ezek voltak, és maradtak a lelki rokonaim.

A második csoportba sorolom az úri középosztály néhány tagját. Közöttük nem is alakulhatott ki közösség, mert nagyon ritkák voltak. Az első két ilyen emberrel is a Parasztpártban találkoztam, Bibó Istvánnal és Farkas Ferenccel, akik a népiek között voltak a világ minden fejlett társadalmában elfogadott polgárok. Ilyennek tartottam a néprajzos Fél Editet, és a közgazdász Varga Istvánt. Urak voltak számomra, a Márai írásaiban megismert „kassai” polgárok utódai. Ezek kihaltak. Ma Hankiss Elemért és Lengyel Lászlót sorolnám az utódok közé.

A harmadik csoportba tartoztak a megmaradt zsidó polgárság gyöngyszemei. Ide tartozott Nagy Tamás, Erdős Péter, Péter György, Fejtő Ferenc, és a fiatalok között Tardos Márton, és akire most emlékezem, Hetényi István. Ezeknek nem leltem a folytatását, valahogyan kihalt az a zsidó nemzedék, amelyik a nyugati világ értelmiségének is az élcsapatába tartozott, de magyarnak is nagy volt. Az utódokat túlságosan liberálisoknak tartom.

Életem egyik nagy ajándéka, hogy mindhárom nagy értékű társaságnak beltagja lehettem.

Ha röviden kellene jellemeznem Hetényi Istvánt: okos, művelt és mértéktartó volt.

A mértéktartását érzem a legfontosabbnak. Ahogy öregszem, rájövök, hogy ez hiányzott nálam a leginkább. Ehhez kellett, amivel Pista indult: már a nagypapája is jómódú, tekintélyes tudós volt. Nem kellett sietnie, hogy mindig elől legyen. Vele beszélgetve Thomas Mann Varázshegyén érezhettem magam. Hozzá hasonlóakkal a hamburgi és nürnbergi patríciusok között találkoztam. Számukra másodlagos a másik rangja, vagyona, fontos, hogy a mértéket erkölcsben, műveltségben megüsse. Pistában csodáltam, hogy a társaságban mindenkit úgy kezelt, hogy a külső meg tudta állapítani, mennyire értékeli, de ezt úgy tette, hogy a leértékelteket nem sértette, azok ugyanis nem vették észre.

Egy időben, 1951-ben kerültünk az Országos Tervhivatalba. Ez is szerencse volt, mert akkor két szellemi elit létezett. A Vas Zoltán vezette Tervhivatalban, és a Péter György vezette KSH-ban érezhettem magam úgy, hogy Európában vagyok.

A tervhivatali légkörről beszélni kell, mert szerintem nem volt ennek az országnak jobb emberi anyaggal, és jobb légkörben dolgozó nagyhatalmú intézménye. Talán Baross Gábor Közlekedési és Ipari Minisztériuma lehetett hasonló műhely. A Tervhivatal akkor csúcsminisztérium volt. Szinte minden gazdasági kérdés végső soron oda tartozott. Nemcsak a gazdaságpolitika, de szinte minden anyaggal való operatív gazdálkodás is. A hatalmunkat a mai miniszterek is megirigyelhetnék. Ennek ellenére mindenki nemcsak szegény, de szerény is volt. Ma elképzelhetetlen, hogy ott mindenki mindenkivel egyenrangúként tárgyalhatott. Nem emlékszem féltékenységre, intrikára, anyagi előny szerzésére.

Vas Zoltán emberismeretére vall, hogy Hetényit a közgazdasági, engem a mezőgazdasági vonalra helyezett. Pistával csak a könyvtárban találkoztam. Számos nyugati szakfolyóirat járt oda. Nem sokan voltunk rájuk kíváncsiak, így gyakran beszélgettünk. Kiderült, hogy ő, fiatal kora ellenére a legműveltebb volt. Tudtommal a fiatalok között egyedül ő tudott angolul, legalábbis egyedül őt érdekelte, mit ír a nyugati szaksajtó. Az ő angol tudását irigyeltem meg annyira, hogy megtanultam angolul. Az Economistnak mellette lettem, és azóta vagyok olvasója. (Ma el sem hiszik, hogy az ötvenes évek elején angol szaklapot olvashattunk. Arra viszont mindenki emlékszik, hogy egy nagyon szerény képességű orosz tanácsadója is volt a hivatalnak, akit senki nem vett komolyan.)

A könyvtárban többet beszélgettünk az irodalomról és a történelemről, mint hogy a szakmai problémákban vitatkoztunk volna. A szakmai kérdésekben nagyon más volt a vérmérsékletünk. Akkor még azt hittem, hogy nekem van igazam, nem szabad beletörődni abban, hogy a politikusok órája lassan jár. Én közben a Mezőgazdasági Főosztályon, ahol lényegében a népiek gyűltek össze, hangoskodtam, publikáltam, Pista barátom bölcsen hallgatott.

Nagy Imre kormánya idején azt tapasztalhattam, hogy már bátorkodni is lehet. Ennek lett a következménye, hogy a forradalomban megégettem magam, utána csendesebb vizekre kellett eveznem. Utólag is csodának tartom, hogy a Forradalmi Bizottság elnökeként – miután egy kivétellel leváltottuk a hivatal vezetőit, akik később a Kádár-kormányok miniszterei lettek – mégsem csuktak be, sőt, el sem távolítottak. Ezt a csodát Pulai Miklóssal ketten éltük meg. Egyikünk sem akart többet, mint amit a forradalom még elérhetett volna.

Kiss Árpádot, az új elnököt azonban lelkesen támogattuk. Ekkor kerültem a Távlati Főosztályra osztályvezetőnek. Itt lett közvetlen kollégám Hetényi Pista. Ez a főosztály is család volt, de nem népieké, hanem színes. Hetényi a nagypolgárságot, Drecin a szakmunkásokat, én a népieket képviseltem. Itt volt alkalmam, hogy nézeteit, szándékait megismerhessem. Nem mást akart, csak bölcsen felmérte, milyen messze lehet menni. Soha nem tapasztaltam, hogy kevesebbet akart változtatni, mint amennyit lehetett. Azóta megtanultam (ugyan ma sem tudnám követni), hogy azok használtak többet, akik mértéket tudtak tartani.

Erdei Ferenc azért a példaképem, mert nem a szívére hallgatott, hanem az eszére. Nagy Imre lehetett volna a magyar történelem legnagyobb alakja, ha nem ment volna messzebb, mint ameddig Moszkva, illetve Mao és Tito engedték. A történelmünk legnagyobb lehetősége lett volna, ha ő vezényeli le a megengedett reformálást. Nagy szerencsénk, hogy ezt Kádár, sokkal nehezebb körülmények között, mégis elvállalta. Aki tudni szeretné, hogy mit akart volna Kádár, ha megtehette volna, elég, ha arra gondol, hogy a politikusok között Nyers Rezsőt, Fehér Lajost, Erdei Ferencet nemcsak kiemelte, hanem szakemberként tartotta az élvonalban, Vályi Pétert és Faluvégi Lajost miniszterelnök helyettessé, Hetényi Istvánt pedig miniszterré emelte, annak ellenére, hogy a pártban nem ilyen emberekre vágytak.

Pista mindig eszembe jut, ha a régi első kiadású könyveim a kezembe kerülnek. Neki köszönhetem, hogy megszereztem Széchenyi minden könyvének első kiadását. Ő volt az egyetlen, akit miniszterként is meg lehetett találni a várbeli antikváriumban.

Közvetlenül nyugdíjba vonulásom előtt lett pénzügyminiszter. Én akkor a tudományos munkától eltiltva, előadóvá visszaminősítve egy szuterén szobába telepítve éppen a vakon gépelést tanultam és Ady publicisztikájához írtam megjegyzéseket, amikor belépett. Egyik első útja hozzám vezetett. Kevés ilyen miniszterünk volt. Talán egy sem a sok száz között. Lebeszélt volna a nyugdíjba menetelről, de én már döntöttem.

Utána csak a Pénzügykutató rendezvényein találkoztunk. Azt, hogy negyven vagy ötven év telt el azóta, hogy együtt dolgoztunk, nem éreztük. Mindig ott folytattuk, ahol annak idején abbahagytuk. Érezhettem, hogy naprakész nemcsak a pénzügyekben, a közgazdaságtanban, hanem az irodalomban, a történelemben, és amit irigylek, a klasszikus zenében is.

Most azt érzem, hogy kevesebbek lettünk egy nagyon okos, nagyon művelt, sokoldalú és mértéktartó emberrel, ami nagy ritkaság, ritkán kapunk ilyent.

Csak nosztalgiával tudok visszagondolni az együtt töltött munkánkra, amikor még naivul ugyan, de lelkesen és önzetlenül építettük az országot. Mondhat a múltról, a mi múltunkról bármit a mai generáció, beleértve a történészeket, tisztességesen tettük a dolgunkat, amitől eredményt vártunk. A három- és az ötéves terv alatt másfélmillió új munkahely létesült, százezrek lettek a parasztok és a munkások gyermekeiből értelmiségiek. Ezzel szemben csak az áll, hogy nem volt demokrácia, nem lehetett szabadon publikálni, de volt munkája mindenkinek. Mostanában úgy érzem, hogy a sok munkanélküli demokráciája indoktalanul sok embernek, éppen a leszakadt rétegnek rosszabb.

Mi, Pistával együtt, örülhetünk annak, hogy az élet olyan helyre állított, ahol sokat tehettünk. Azt a történészek sem fogják tudni felmérni, hogy mit jelentett az, hogy a mi bolsevik rendszerünkben befogadottak voltak olyanok is, mint Ő. Ha ide az amerikaiak jönnek, és nem törik össze az úri világot, ő úri módon, neveltetéséhez jobban igazodva élte volna az életét, de nem tehetett volna ennyit a közért. Ez rám fokozottan vonatkozott.

Magamról tudom, hogy Rákosi és Gerő kivételével szinte mindenkivel, akivel érdemes volt, tárgyalhattam. Akkor már nem volt nyoma a két háború közti úri világnak, de még nem jelent meg a mai úri világ. Az nemcsak „bolsevik” egyenlőség volt, hanem az is, amit mindig, és mindenütt egyenlőségnek neveznének.

Most látom, hogy aki a sok káder közül érdemes volt arra, évtizedeken át megmaradt egymásnak. A kapcsolataink értékalapúnak bizonyultak. Ez Pistának leereszkedést jelentett, nekünk felemelkedést. Végül ő is emelkedett.

Hetényi Pista barátomnak sokkal jobban ment volna a sora, ha nincs bolsevik uralom, de ő soha nem panaszkodott, tette, amit tehetett. Köszönet jár érte.

A bejegyzés trackback címe:

https://hetenyi-kor.blog.hu/api/trackback/id/tr414681034