HTML

Hetényi Kör

2012. június 6-án megalakult a Hetényi István (1926-2008) ne­vét viselő szakmai-baráti kör, melynek tagjai a volt pénzügy­miniszter egykori munkatársai és tisztelői. A Hetényi Kör adó­szakértőkből és közgazdászok­ból áll, célja a magyar adó­rendszert érintő javaslatok ki­dolgozása és nyilvános szak­mai vitája.

Moderálási alapelvek

Mielőtt hozzászól, kérjük olvassa el moderálási alapelveinket.

Portfolio.hu


Feliratkozás

Voszka Éva: Beszélgetések Hetényi Istvánnal [1.]

2012.06.06.

Nemrég kezembe került egy kézirat, még indigóval gépelt másodpéldány. „Reform-hétköznapok” a nyolcvanas évek első felében, hetyke, a huszonévesek magabiztosságával megfogalmazott, igazságtalan és ellenszenves írásom. Amiért érdemes volt pirulva újraolvasni, az a gyöngybetűs széljegyzetek sora: Hetényi István pénzügyminiszter higgadt, bölcs, de gyakran szarkasztikus kérdései, kommentárjai. Ezek a jelzők, mint az alábbi interjú is mutatja, személyiségének alapvonásai voltak és maradtak mindvégig – legalább is mi, a régi Pénzügykutató ifjoncai ilyennek ismertük meg miniszterként, és ilyennek láttuk az új intézet gyakori vendégeként, a Tudományos Tanács elnökeként még két évtizeden át.

A beszélgetéseket az Oral History Archívuma számára vettük magnóra, az első részt 1987-ben, közvetlenül nyugdíjba vonulása után, majd a másodikat 2006-ban. Most a több mint 300 oldalas szöveg rövidített, szerkesztett változatát közöljük. Meghagyva a gazdaságtörténészek számára az egyes gazdaságpolitikai döntések hátterének és az intézmények működésének részletesebb elemzését, itt a személyes emlékeket és az „örökös pénzügyminiszter” gondolkodásmódjára, egyéniségére jellemző részleteket emeljük ki. Húsz év távlatából talán a legérdekesebb kérdés a személyiség, a neveltetés, az értékrend összeegyeztethetősége a „rendszerrel”, a szocializmussal: hogyan lehetett ebben az idegennek látszó közegben boldogulni az értékek, a tartás feladása nélkül?[1]

 

„… apám felvette a bakancsát, azt, amit még máig hordok…”

1926. augusztus 3-án születtem. Második gyerek vagyok a családban. Van egy bátyám, élettannal foglalkozó főprofesszor, Kanadában él pillanatnyilag. Apám orvos volt, anyám eredetileg tanítónő, de aztán a gyerekek megszületése után otthon maradt. Apám – azt mondják – nagyon jó orvos volt. Végül is elég híres belgyógyász, különféle társaságok tagja, akadémikus, kétszeres Kossuth-díjas egyetemi tanár. Persze gyerekkoromban még csak tanársegéd volt a Korányi Sándor vezette klinikán. Ez orvosilag nagyon nagy iskola volt, onnan származott a későbbi professzornemzedékekből a legtöbb és a legjobb belgyógyász Magyarországon. Korányi tényleg iskolát tudott teremteni, és apámat úgy tekintik, mint egyik jó folytatóját. Azt hiszem, 1934-ben lett egyetemi magántanár. Viszont ezt a klinikát az akkori kormány megszüntette. Korányival nagyon méltatlanul bántak, és a klinikát szétoszlatták.

Apám 1936 után teljesen magánorvosként tevékenykedett, a Stefánia úti belgyógyászati intézet vezetője lett. Az épület aztán a háborúban elpusztult. Ennek a tulajdonosa egy tőkés vállalkozó volt, de apám neve fémjelezte tulajdonképpen orvosilag, és emellett magánpraxist folytatott.

Gyerekkorom ennek megfelelően sima gyerekkor volt, teljesen szabályos. Azt hiszem, nem tűntem ki semmivel. Gondom sem volt soha a tanulással, mint ahogy a bátyámnak sem. Otthon, úgy érzem, nagyon nyugodt hátteret kaptunk. Szüleim nem erőltettek ránk semmit, tehát nem volt az a stresszes erőlködés, amit ma időnként látni, hogy a szülő még ebbe meg abba bele akarja avatni a gyerekét. De azért részt vettünk sok mindenben. Már egészen kis korban a német nyelvet megtanultuk. Aztán középiskolás korunkban apám természetesnek vette, hogy az angol nyelvet tanuljuk magánórákon. Afelől nyugodt volt, hogy az iskolában a latint, a görögöt megtanuljuk, mert apám a klasszikus műveltségre sokat adott, és valóban, az irodalmi és klasszikus műveltsége az akkori mértékkel mérve is jó volt.

Kérdés: Már a nagyszülei is értelmiségiek voltak, orvosok?

Válasz: Nem. Az apai nagyapám ügyvéd volt. Meghalt korán, az I. világháború idején, őt nem ismertem. Így apám is tulajdonképpen gyámot kapott, tehát nagyanyám már felnőtt gyerekekkel, de azért egyedül volt. Anyai nagyapám adóhivatalnok volt. Följebb a családban mérnök, kereskedő... Ez egy Bajorországból bevándorolt család volt eredetileg, de már a múlt század közepén ide jöttek – felfedeztem könyvekben. Egy időben nagyon divatos divatüzletük volt, aztán tönkrement.

Kérdés: Hogy hívták őket?

Válasz: Wabrosch. Ma ez a név, mint urológus tanár ismert, aki nekem másod-unokatestvérem. Egyébként nincsenek közeli rokonaim. Szóval nem első generációs értelmiségi család volt ez sem. Maguk az orvosi tanulmányok is, azt hiszem, közel hozták a családot a humán műveltséghez. Anyám pedig – mint mondtam – tanítónő volt, és főleg erről az ágról örököltem a zeneszeretetet, bár apám is szerette a zenét. Egy kicsit tudott is zongorázni. Mindig azt mondta, hogy majd nyugdíjban újra fog zongorázni. Hát ezt nem érte meg. De anyám mint tanítónő a zenéhez kellett hogy valamit értsen, és részt vett a Lichtenberg kórus munkájában. Ez akkor az egyetlen komoly kórus volt, Budapesti Ének- és Zeneegyesület, azt hiszem, így hívták. De miután apja a VI. kerületben volt adófőtanácsos, ezért gyerekkorában az adatott meg neki, hogy a VI. kerületi színházakba vasárnapra az igazgatók ingyenjegyeket küldtek, az Orfeumba is járt. Ezért az otthoni zenei élet úgy zajlott, hogy anyám, miközben az otthoni munkát végezte, vagy egy Wagner operát vagy egy cselédkuplét dúdolt magában. Ezek békésen megfértek, mind a kettő nagyon jól ment.

A bátyám a szomszédos állami iskolába járt, engem egy magániskolába írattak. Nehezen tudom ma felmérni, hogy ez mennyire volt jó. Az biztos, hogy a pedagógusok körében ismert, jó iskola volt, úgynevezett Montessori rendszerű magániskola. Annyiból jó volt, hogy ha jól emlékszem, általában tizenöten voltunk egy osztályban. Amire az ember már többet emlékszik, az a gimnázium. A budapesti cisztercitákhoz jártam, amelyet, ahogy távolodik tőlem az iskola, annál jobbnak tartok. Szerzetesek tanítottak, de nyoma sem volt a bigott vallásosságra nevelésnek. A szüleim is mondták, hogy könnyű a papoknak, csak a gyerekekkel tudnak foglalkozni, mert otthon a családdal aztán nincs semmi bajuk. Miután az iskolaéveim már a háborús időkre estek, 44-ben, a bombázások idején érettségiztünk. Már akkor meg tudtuk ítélni, hogy ez az iskola jó szellemű volt. Az összes jobboldali dolgokból csak a legminimálisabbat engedte be. Leventefoglalkozás... Egyébként tanáraink jelentős részéről lehetett tudni, hogy Nyugat-barátok – talán ez a helyes fogalmazás. Volt olyan tanárunk, Nemes Tivadar, akinél a felelést rögtön el lehetett bliccelni, ha az ember az elején megkérdezte: „Tanár úr, mit mond a rádió?” – amin természetesen az akkori londoni rádiót kellett érteni. Akkor ő elemezte a helyzetet, és így a felelésen túlestünk. Nagyon jó osztályfőnököm volt, Lovass Ambrus, később Lovass József néven, pár éve halt meg. A rend megszüntette a tanítást, de miután ő reál tárgyat tanított, azt hiszem, a Kölcsey Gimnáziumban hosszú ideig tanított. Emberileg kiváló volt.

Sok jó tanárunk volt, de ki szeretném emelni Pataki Vidort, aki magyar-történelem tanár volt néhány évig. Ő onnan ismert, hogy az egri vár ásatásának egyik vezetője volt a 30-as évek elején, és részt vett a bükki barlangkutatásban. Ezekről beszélt az órán. Tehát tudományos ambíciójú, eredményeket elérő ember volt. Az egri várról írt is valamilyen monográfiát. Nagyon kiváló ember volt. Nem azt mondom, hogy kellemes ember, nyekergő hangja volt, de magával tudott ragadni, nagyon jól tanított. A múltkor találkoztam egy művével. Valahol Nyugaton, Németországban vagy Amerikában élő magyar gyerekeknek írt egy magyar történelemkönyvet, azoknak a szülőknek, akik a külföldi iskola mellett magyarságra akarják tanítani a gyereküket. Vagy Gyimesi Nándor, aki aztán műegyetemi tanár is lett. A gyakorlatokon komoly munkát végeztünk. Mentünk le a Feneketlen-tóhoz, szedtük ki a vízből a békapetéket, vizsgáltuk mikroszkóp alatt. Szóval nagyon érdekes és cselekvő – tehát ott már nem passzív befogadó – munkát végeztünk. Egyes esetekben a feleltetés is aktívabb volt, mert volt olyan formája is, hogy kiselőadás, tehát előre megmondták valakinek, hogy most te ezt a következő órán el fogod mondani. Azt hiszem, hogy ezeken keresztül anélkül, hogy valami allűröket vagy önállóskodási gondolatokat tápláltak volna, végül is megtanítottak a rendszeres munkára, arra, hogy hogyan kell tanulni.

A ma legismertebb tanárom – és tényleg kiváló volt, mint tanár – Rajeczky Benjamin, akit most ünnepelnek a tévében, hol a 80., hol a 85. születésnapja alkalmából. Ő énektanárom volt négy évig, jókedvű énektanulás volt ez. Ő volt az, aki Kerényi Györggyel meg másokkal a magyar népdalokat tanította, az Éneklő Ifjúság mozgalom, a 101 magyar népdal, ezeket fújtuk. Többek között mindenkinek furulyázni is kellett. Ő aztán népzenekutatóként nagyon ismert lett, 85 éves korában ma is teljesen friss személyiség. A 85. születésnapján meglátogattuk. Nagyszerű benyomásokat szereztünk most is. Ha nem akarok nagyon hosszú sort, akkor ezeket mondom. Nagyon jó emlékeim vannak az iskoláról.

Kérdés: És a diáktársai közül?

Válasz: Elég gyorsan szétszéledt az osztály, elszakadtunk. Mondtam, 44-ben érettségiztünk. Ennek egyik következménye a háború, a budapesti ostrom miatt az volt, hogy egy év múlva az 52 fős osztályból volt nyolc vagy tíz halott. Többek között, akivel a legjobb kapcsolatban voltam, Kovácsy Dénes az ostrom alatt kiment az udvarra, és a fejére esett egy akna, vagy valami ilyesmi történt vele. Sajnos, az osztálynak egy része utána Nyugatra ment. Részben sváb származásúak voltak, részben „nagyobb” polgári vagy német beállítottságú szülők. Az ötvenfős osztályból már az érettségi után három évvel harmincnál többet nehéz lett volna itt összeszedni. Ezek az érettségi találkozók vagy diáktársi találkozók aztán vagy húsz év múlva indultak meg. Valójában talán két-három osztálytársammal van kapcsolatom, eggyel leginkább. Azért ez sem privát baráti kapcsolat Szentmártoni Tibor műegyetemi tanárral, az apja is műegyetemi tanár volt. Vele néha összejöttünk hivatalból. Ő jött a műegyetemi problémáival, én a Tervhivatalból tippeket adtam, segítettem. Tihanyban körzeti orvos a Detreházi Károly nevű osztálytársam. De tulajdonképpen a gimnáziumi osztálytársaim közül egyik sem tartozik a baráti körömhöz.

Kérdés: Van valaki, aki ismert lett bármilyen téren?

Válasz: Volt egy, a Nuricsány Zoltán festő, de meghalt, szerintem még nem volt 50 éves. Nem tudott a nagyok közé kiemelkedni, de jó művész volt. Egyébként ismert, igazán közismert ember nincs. Egyetemi tanár van több is.

Kérdés: Az osztály többsége Önhöz hasonlóan értelmiségi, polgári gyerek volt?

Válasz: Igen. Zömmel értelmiségi és tisztviselő gyerekek. Voltak szegény sorsú gyerekek, de ezeknek is csak egy része munkás, inkább pedellus gyerek. Egészen nagy arisztokrata nevek sem voltak az osztályban. A XI. kerületben volt az iskola, ez is egy kicsit megszabta. Akkor a gimnázium körülbelül egy olyan szelekciót jelentett, mint ha ma valaki főiskolára megy.

Kérdés: Nagyon sokat kellett tanulni? Vagy milyen módszerrel lehetett ilyen nagy tudásra szert tenni?

Válasz: A gyereke válogatja, és hozzáteszem, hogy a negyedik után volt azért egy bizonyos rosta, volt, akit eltanácsoltak. Nekem az volt a filozófiám, hogy ha már az ember ott tölti az időt, akkor figyeljen az órán. Én tehát figyeltem. Így nem kellett nagyon sokat tanulni otthon. Kellett, de nem túlterheléssel. Pataki Vidor az érettségi előtt kifejezetten úgy tanított, mintha egyetemen lenne, előadást tartott, és megtanított minket jegyzetelni. Ha már az ember egyszer valamit leír, akkor nem kell valami vészesen sokat tanulni. Inkább melléolvasni, vagy feladott verseket. Ma mindig olvasom, hogy nem divat a memoritert feladni. Nekünk még volt, latinból is. Nem is szólva arról, hogy a büntetés memoriter volt. Tehát aki zörgött, vagy súgott, annak a következő órára meg kellett még tanulni egy verset vagy még 15 sor latint.

Kérdés: Sportot például tanultak?

Válasz: Nem voltunk különösen sportolók. Azért különórákon jártam vívni, egész addig, amíg egyszer a bokámat úgy tönkre nem tettem, hogy ma is ropog, és tudom, a katonaorvosok is nézték, hogyan lehet ezzel a bokával járni. Szerencsére egyáltalán nem zavar semmit, de hogy kitöréseket és dobbantásokat csináljak, ezt abba kellett hagyni. Karácsonyi szünetben az iskola szervezett téli tábort, tehát jártunk síelni. Körülbelül 15-16 éves koromban ezeket abbahagytam. Részben a bokám miatt, de lehet, hogy ez csak hivatkozás volt. Onnan kezdve aztán különösebben nem sportoltam. Nyáron kisebb evezések, dunai úszások. Mert a nyarat mindig Leányfalun töltöttük, ahol még a nagyszüleim telepedtek le nyári lakkal, tehát anyám is már ott töltötte a gyerekkorát. Nálunk is természetes volt nulléves koromtól, hogy nyáron anyám a két gyerekkel kiköltözött, és ott voltunk az iskola kezdetéig a Duna mellett. Úsztunk, eveztünk, de rendszeres vagy eredményre törekvő sport nem volt a családban.

Kérdés: Ha már a nyaralásnál tartunk, külföldre utaztak, vagy akkoriban ez nem volt szokás?

Válasz: Vegye elő a naptárat. 26-ban születtem. 36-ban jártam Ausztriában, mert egy mellhártya-gyulladás után a téli szünetben elvittek magaslatra. Amikor utaztam volna, 39, 40, 41, 42, szó sem lehetett róla.

Kérdés: A szülei sem jártak?

Válasz: Apám itt-ott járt, kongresszusra. De az nem ilyen világ volt. Évente egy kongresszus már nagy dolognak számított. Apámnak az volt a szokása, hogy a szabadságát – legalábbis amióta visszaemlékszem, a 30-as évek elejére, mert onnan kezdve mondjuk nem voltunk nagyon gazdagok, de anyagi gondunk sem volt – amíg lehetett, Svájcban töltötte. Augusztus 1-én elutazott Svájcba, felvette a bakancsát, azt, amit még máig hordok, meg bricsesz nadrágot meg viharkabátot, és járta a hegyeket. Ez volt az első két hét. A hónap közepén anyám utána ment, és két hetet együtt szabadságoztak. De ő először két hétig kipihente magát. Ez elég rendszeres volt. A háború alatt ez természetesen megszűnt. 1940-41-42-ben volt olyan, hogy Svájcot pótolni az erdélyi hegyekbe mentünk, Szovátára vagy Borszékre. Apám hat-nyolc orvos kollégájával elment, és akkor már mi gyerekek is meghívást kaptunk két hétre vagy tíz napra. Egyébként nem volt divat az utazás. Ő biztos küldött volna bennünket diákkorunkban Németországba, egy olyan Németországba, amelyikbe elküldhetett volna. Vagy Angliába. De a háború miatt mindez nem ment. Aztán a háború után sem ez volt az első dolog, amit meg lehetett csinálni.

Az otthoni beállítottság is radikális polgári beállítottság volt, nagyon világosan fasisztaellenes és náciellenes. Talán apámat utólag most egy kicsit anglofilnek is lehet nevezni, nagyon sok angol könyve volt. A polgári radikalizmus és a baloldali mozgalmak érdekelték, amit innen tudok. Nem mintha erről sokat beszélgettünk volna, ő nagyon elfoglalt volt, és mély lelki beszélgetésekre az ember nagyon kevésre emlékszik. Nem próbált minket direkt beszédekkel nevelni. De a könyvtárában sok angol szociáldemokrata szakszervezeti szerző könyve megvolt, és vagy 10-12 könyv a szovjetrendszerről, baloldali nyugati kiadóknál megjelentetett könyvek, a 20-as, 30-as évek első feléről szóló könyvek természetesen.

Kérdés: Akkoriban mi érdekelte a legjobban?

Válasz: Mindig jó számtanos voltam – így mondom, mert ha matematikust mondok, az túl sokat jelentene. Tehát érdekelt egyfelől a számtan és a fizika. Másfelől a nyelvekkel is jó viszonyban voltam. Ezek voltak az alaptárgyak, most akárhogy hívjuk. Konkrétan kicsit függött a tanártól. Például érdekes módon most visszagondolva, a történelem nem nagyon izgatott. Ez talán 50 éves korom óta érdekel egy kicsit jobban, hogy már magam is megéltem a történelmet.

Kérdés: Hogyan döntött végül a közgazdaságtan mellett?

Válasz: Erre véletlenül tudok válaszolni, ez ritkaság, azt hiszem. Természetes, hogy orvos akartam lenni. A bátyám meg tanár akart lenni. Végül valahogy úgy érettségi előtt egy-két évvel ő a tanárságból a kémiatanárit választotta, és a kémiából az orvosi lett, én pedig ugyancsak 16-17 éves koromban elolvastam egy-két könyvet. Mégpedig úgy, hogy apámnak egy távolabbi rokona, aki, azt hiszem, banktisztviselő volt, mellékesen az akkori Közgazdasági Társaság kiadványait is terjesztette. Magyarul ügynökölt velük. Apám pedig nyilván az ismeretségre tekintettel vett a könyvekből. Így a kezembe kerültek Kislégi Nagy Dénes könyvei, öt kötet klasszikus közgazdaság. Ezeket nézegettem, és akkor valahogy talán épp az egzaktság vagy a matematika miatt alakult ki bennem, hogy közgazdász leszek. Kifejezetten mondhatom, hogy a könyvek hatására, mégpedig ezen könyvek hatására.

Kérdés: A szülei nem befolyásolták, hogy milyen pályára menjen?

Válasz: Nem, nem, miután ez is olyan pálya volt, amelyik számukra elfogadható volt. Lehet, hogy ha légtornász akartam volna lenni, akkor befolyásoltak volna közvetlenül. De így azt mondták, hogy arra menjek, amire kedvem van. Nyilván az értelmiségi pályát erőltették – illetve nem kellett erőltetni. Így alakult. Egyébként ez a „milyen pálya”… Nem kérdezte meg, de már többször gondolkoztam, és el is mondtam, szóval nekem az az érzésem, hogy ha egy emberben bizonyos képességek vagy adottságok megvannak, akkor valójában sok pályán tud valamit csinálni. Lehet, hogy szerénytelenül hangzik, de én például el tudom képzelni, hogy elég jó orvos is lehettem volna. Nem azt mondom, hogy mindegy, hogy ha valaki tehetséges, akkor mindegy, hogy mit csinál. Apám érdekes módon úgy lett orvos – és nem akármilyen orvos –, hogy amikor elment beiratkozni az egyetemre, akkor kémia szakos akart lenni. Útközben találkozott egy barátjával, aki azt mondta: – Gyere, én az orvosira megyek, iratkozz be. – Jó – mondta. És lám, jó választás volt. Apám halála után találtam meg nagyapámnak az egyetemi indexét, amelyből az derült ki, hogy három félév orvosit hallgatott, és utána ment át jogásznak. Szóval úgy érzem, hogy több pályában lehet gondolkodni. Nyilván a matematikához meg a művészeti pályákhoz kell valami adottság. Én nem tartom ezt az egyetlen lehetséges választott pályámnak.

Bár az is belejátszott, ez mindig egy kérdés, hogy ilyen névvel az orvosi pálya előny vagy nyomasztó hátrány. Meg már a bátyám is az lett. Lehet, hogy úgy gondoltam, hogy ha már itt ketten fociznak a pályán, nem biztos, hogy érdemes beállni harmadiknak. Nem tudom. Ezt valószínűleg csak utólag magyarázom bele.

Kérdés: Hadd kérdezzek ugyanerről az időszakról egy kicsit más szempontból. A háborút hogyan élte át a család?

Válasz: A háború első éveit tulajdonképpen Budapesten olyan nagyon nem lehetett érezni. Voltam 13-14-15 éves. Csináltuk a dolgunkat. Politikával egyáltalán nem foglalkoztam. Ha a szüleim ilyesmiről felnőttekkel beszélgettek, mi nem voltunk ott. Szóval családon belül szülők–gyerekek között direkt politizálás ebben az időben, mondjuk, 16-17 éves korom előtt nem volt. Magatartással meg egyébbel befolyásoltak, például hogy a Magyar Nemzet és az Újság című újság járt. Bár hát egy 14 éves gyerek mit nézi, hogy melyik újság jár. Igazából az iskolában lehetett valamit érezni. Például a cserkészet. A cserkészetbe beléptem 11-12 éves koromban. Aztán ez átalakult 1941-ben ún. honvéd cserkészetté, szóval jobboldali cserkészetnek lehet mondani. Onnan kezdve az iskola lelombozta ezt a cserkészetet. Egy csomó gyereknek azt mondták, hogy lépjen ki. Az egész cserkészetet kicsit félretették. Így szüremkedett be a politika. Az iskola elintézte, hogy a leventeoktatást – ami kötelező volt – nem valamiféle katonák vezették, hanem az iskola tornatanára, aki tartalékos tiszt is volt. Tehát egy leventei és egy tornaóra olyan nagyon vészesen nem különbözött, és nem került be egy direkt jobboldali szellem. Ezt az iskola ugyancsak leblokkolta. Ilyen szempontból elég védett volt ez még egy jó darabig.

1943-44 már természetesen nagy változás volt. Különös tekintettel arra, hogy apám zsidó családból származott, anyám pedig őskeresztény családból. Apámék már nagyon régen kikeresztelkedtek, így direkt nem érintették a törvények. Talán annyiban, hogy egyetemre nem került tanítani, de ezt ő sem ambicionálta ebben az időben, ilyen korszakban. 1947-ben aztán kinevezték egyetemi tanárnak. Igazából a háború 1944 elején jött be úgy hozzánk, hogy a család készültségi állapotba helyezte magát. 1944. március 19. után, be sem várva az iskola végét, kiköltöztünk a pesti lakásból Leányfalura, csak apám maradt benn. Én is csak bejártam érettségire. Aztán 1944 őszén beiratkoztam a közgazdasági egyetemre, de nem jártam be, mert rögtön kis karhatalmi alakulatot szerveztek, és arra elfelejtettünk bejárni. A bátyám meg kifejezetten részt vett egy polgári ellenállási mozgalomban, úgyhogy el is fogták, megszökött, onnan kezdve aztán ő is hol itt, hol ott lakott.

Kérdés: Mi volt ez a mozgalom?

Válasz: Valami németellenes értelmiségi társulat. Röpcéduláztak, ez az, ami fixen megmaradt, röpcéduláztak. Októberben aztán letartóztatták, úgy, hogy hazament, ott állt egy rendőr, és bezárta a lakásba. Egyet nem tudott az a szerencsétlen rendőr, hogy a háznak, ahol laktunk a Naphegy oldalában, volt egy kijárata a szomszéd kertbe. A bátyám lehúzta a WC-n a nála lévő iratokat, majd elegánsan távozott. És rögtön a ciszter rendházba ment, ott töltött egy pár napot, aztán adogatták tovább. Viszont nálunk mások laktak. Ezt valahogy össze is kevertük 1944 őszére, Márai Sándorral voltunk ilyen szimbiózisban, aki apámnak betege is volt. Mi laktunk ott, ahol ő lakott, ő a Gergely Rudolftól kapott egy lakást Leányfalun, a Grill könyvkiadós Gergelytől, mert ő sem mert otthon lakni. Mi átköltöztünk oda, ők meg hozzánk, mondván, hogy ha jön egy csendőr, és keresi a Hetényit, azt mondják, hogy: – Kérem, itt Márai van. Az nem fog egy Márait elvinni. És ha Márait keresik és egy Hetényit találnak, azt sem fogják bántani. 1944 őszétől a felszabadulásig – ami Leányfalun december végén volt – mindenki a másik lakásában élt.

Kérdés: A 16-17 éves fiúkat még nem vitték ki a frontra?

Válasz: Ha jól emlékszem, az egész fiatal korosztálynak a szervezése, a 18 éveseké 44-ben kezdődött. Engem nem soroztak be, azt hiszem, a bokám miatt, amit említettem. Valamelyik évben, 44 vagy 43-ban volt munkatábor, valahová csatornát ásni az Alföldre vitték hat hétre a gyerekeket. Ez levente volt, szóval nem katonai dolog. Mondjuk építőtábor, csak kötelező. A bátyám medikus volt, ezen a címen békében hagyták. Behívót én 18 éves koromban, 1944 szeptemberében kaptam, az egyetemi kis karhatalmi valamihez. De ki ment el akkor már?

Kérdés: Végül is a közvetlen családjukból mindenki átvészelte a háborút?

Válasz: Igen. A közvetlen családom ugyan elég kicsi apai ágon, amelyik veszélyeztetett volt. Apám volt, a nagybátyám, akinek nem volt itt családja és a nagyanyám. Nagyanyámat már márciusban elvittük, részben a Stefánia szanatóriumban feküdt betegként más néven, később pedig a Schlachta Margiték szervezete rejtette, és mentette a György Aladár utcában. Ők nagyon sokat tettek ebben az időben. Októberben, amikor itt már a legnehezebb volt a helyzet, akkor kivittük Leányfalura, az volt a legbiztosabb. Ott megint másoknál, nem a saját házunkban lakott. Nálunk meg Márai Sándor sógornője lakott Kassáról valami más néven.

Kérdés: Ezek szerint az édesapja, mint főorvos tudott menteni embereket?

Válasz: Persze, nagyon sokat. Ott a szanatóriumban sokan átfeküdték a háborút. Azt hiszem, ezek olyan esetek voltak, hogy megvoltak azok a papírok, összeköttetések, amivel átvészelték. Budapesten a terrorszerű elfogás, kivégzés eltolódott 1944 őszéig. És Budapesten nem lehetett úgy túlkapásokat csinálni, mint vidéken. Túl nagy város volt, könnyebb volt eltűnni, meg papírokat szerezni. Tulajdonképpen a nyilas uralom alatt, amennyire emlékszem, ebben a környezetben kifejezett atrocitások nem fordultak elő. Akik tudták, hogy el kell tűnni, azok megpróbáltak márciusban eltűnni. De a baráti körben voltak, akiket elvittek, például akiket március 19-én a Gestapo szedett össze lista alapján.

Kérdés: Ha már a család barátainál tartunk, kikkel voltak jóban a szülei? Nagy társasági élet volt?

Válasz: Nem volt nagy társasági élet, vagy nem volt gyakori társasági élet. Apám orvosi foglalkozása azzal járt, hogy elment reggel negyed 8, fél 8-kor körülbelül, tehát mint mi. Hazajött 3-kor, fél 4-től rendelt 5-ig, fél 6-ig, és akkor megint elment betegekhez, és este 9-kor jött haza. Ez volt a normál munkanapja. Nem nyolc órás munkaidőben dolgozott. Jól menő praxis is tartozott hozzá, de ez ezzel járt. De volt egy baráti kör, ezt mi is ismertük. Jórészt a Korányi klinika orvosai, akik, miután a klinikát felszámolták, nagyon összetartottak. A Stefánia szanatóriumba is a Korányi klinikáról mentek számosan. Apám volt közöttük a szenior. Ebbe az orvos társaságba beletartoztak még apám évfolyamtársai és néhány nem Korányi klinikás orvos, például a Pommersheim név elég ismert, a sebész. Ragyogó humorú, kedves ember volt. Belekeveredett egy-két nem orvos is, de hasonló, egyetemi tanár. Ez volt tulajdonképpen a baráti társaság. Volt egy másik nagy családi barátság, ma is bizonyos mértékig megvan. Ez a Nagy Adorján nevű színész, akinek az egyik fia Nagy Péter, egyetemi tanár, most az UNESCO képviselője Párizsban, a másik fia Nagy András, a Közgazdaságtudományi Intézetben dolgozik. Tehát ő is színész volt, a felesége, Szabados Piroska is színész, és ott nagy rokonság volt. Ez leányfalui ismeretség, ott is volt egy társaság, kisebb persze. Nagyékkal tényleg sajátos kapcsolat alakult ki. Anyám és Nagy Adorjánné diákkorukban voltak iskolatársak, én a Nagy Andrással jártam óvodába és elemibe, aztán a lányaink jártak egy osztályba megint, és most olyan szerencsétlenül intézték a szülést, hogy a negyedik generáció már nem jár egy osztályba.

Kérdés: Az orvos társaság is családi barátságokat jelentett, a feleségek és a gyerekek is találkoztak?

Válasz: Igen. Ez nagyon jópofa társaság volt, amelyikről legendás, bohémes történeteket lehetne mesélni. Például szüleim elmentek a Kakukkba, ami az Attila körúton egy divatos kiskocsma volt, és ott iszogattak az orvosok, volt közöttük egy-két bohém, jópofa ember. Ott kalitkákban tényleg volt kakukk meg mindenféle madár. Azzal végződött az este, hogy hajnaltájban az összes kalitkát kinyitották, és „szálljatok, rab madarak” címszóval a vendéglős összes madarát kizavarták a Tabánba. Vagy említettem, hogy Borszékre, Erdélybe mi is lementünk, négy vagy öt orvos házaspárral. Ezek között volt a Kiss József nevű kiváló ember, már meghalt. A feleségével ma is összejárok, a lányával is valamilyen kapcsolatban vagyok. Például a Pommersheimre jellemző volt, hogy ugye ő operált. Reggel csinált egy műtétet – olyan nem volt, hogy egy sebész este 9 órakor be ne nézzen a betegéhez, hogy van a műtét után. Szóval másként volt ez az orvos–beteg viszony. Ezek persze fizető vagy baráti betegek voltak, tehát nem SZTK alapon. 8 órakor vacsora, mindenki ott van, anyám már mindent elintézett. Pommersheim felesége is ott van, csak még ő nem jött, mert még bent volt a Rókusban. Mindegy, leültek vacsorázni. Negyed 10-kor megjön a Pomi – csak így hívták. Egy terítéket hagytak az ebédlőben, neki külön odaadták a vacsorát. Anyám mellette ült, és utána azt mondta a Pomi: Margit, olyan fáradt vagyok, nincs itt egy szoba, ahol egy kicsit lefekhetek? Fogta magát, apám szobájában a díványra lefeküdt, és amikor éjjel 1-kor elment a társaság, felébresztették, és azt mondta: – Jaj, nagyon jól éreztem magam, köszönöm szépen. Szóval ilyen viszonyú társaság volt. Vagy Nagy Adorjánéknál a tornácon függőleges nyitott pinceajtó volt. Aztán annyira jól beittak, hogy beleesett. Máskor este mentek sétálni vagy vendéglőbe, éjjel 2-kor haza, és akkor a házuk előtt megálltak, és kórusban bekiabáltak, hogy „Adorján, alszol?” Akkor az Adorján kijött, leültek, 2-től 4-ig tovább iszogattak. Ez ritka volt, nem állandó korhelykedés, de tudtak azért kicsit kikapcsolódni. Jó társaság volt.

Ezeknek a leszármazottaival nem nagyon vagyunk már együtt. Részben, érdekes módon, egy csomónak nem volt gyereke. Aztán volt, aki külföldre ment, és megszakadt a kapcsolat. Szóval nagy szenzációk nem voltak. Futballmeccsre kimentünk, atya és két gyermeke. Jobb meccsre, válogatott meccsre egy évben kétszer-háromszor.

Kérdés: Melyik csapatnak drukkoltak?

Válasz: Én az Újpestnek, a bátyám a Ferencvárosnak. Az is jellemző, hogy apámmal 15-16 éves korunktól egy évben egyszer kimentünk a lóversenyre is. Adott pénzt és lóversenyeztünk. Érdekes módon ő majdnem mindig nyert. Egyébként élete első publikációja – ez megvan nekem fotokópiában, eltettem – egy lóverseny tudósítás volt, amit 16 éves korában Bécsből küldött valami ismerős szerkesztőnek. Komoly ember volt, de volt érzéke, hogy ne tartsa a feszességet. Azóta én is utálom, aki nagyon a beosztásához vagy hivatásához tartja magát.

Kérdés: Mennyire politizált ez a társaság vagy a család?

Válasz: Nézze, nem kellett politizálni, utálni kellett a jobboldaliságot. Pont. Miután utálni és megúszni kellett, ezért nem kellett különösebb programot csinálni. Aztán hogy hogyan lesz tovább, ennek a részletes megbeszélése... Gondolom, apám polgári demokráciára gondolt, mondtam, hogy angolos beállítottságú volt. Semmiképp sem szovjethatalomról álmodozott, ez eléggé világos. De ezt nem volt értelme különösebben fejtegetni. Ezzel kapcsolatban már nyilvánosság előtt is többször elmondtam Márainak két mondását, mert 1944-45 telén sokat voltunk együtt. Ültünk a sötétben, Leányfalun nagyrészt, és – mit lehetett csinálni? – beszélgettünk. Ő mindig magyarázta a világot. Például ilyeneket mondott 1944 decemberében, hogy rettenetes idők jönnek. Mondtuk, hát persze. Nagyon félt az oroszoktól. „Tudja – mondta anyámnak –, miért lesznek rettenetes idők?” – „Miért?” – „Azért, mert most majd mindenkiről kiderül, hogy mit tud.” Ebben, félek, hogy tévedett, de ez nem az ő hibája. Volt egy másik nagy mondása: „Sokan azt hiszik, hogy ha bejönnek az oroszok, eltörlik a zsidótörvényeket. Ez tévedés. Kiterjesztik a keresztényekre is.” Ebben is lett valami, átmenetileg.

Végül is december 26-a körül a németek eltűntek a faluból. Két napig senki nem volt, aztán megjelent egy orosz raj. Kiálltunk, és mindenki nézte őket. Azok nem törődtek velünk. Nem volt tulajdonképpen semmi. Aztán két hét múlva megszállták a falut, azaz néhány orosz század beköltözött. Egyszer a kertünket megszállták valami lőgyakorlatra. Bejöttek a tisztek, és magyarázták – nem is tudom, milyen nyelven. Mi tanultunk akkor oroszul, ezt hozzá kell tennem.

Kérdés: Ott kinn, Leányfalun?

Válasz: Igen. Volt időnk, és ott élt egy pár lengyel, akik 1940-ben menekültek át, azokkal már előzőleg is jó viszonyban voltunk. Egyikük, egy Gaikowsky nevű ember nagyon intelligens volt, jól beszélt oroszul is, legalábbis mi úgy ítéltük meg. 1947-ben meghalt, és akkor kiderült, hogy valami lovag vagy nemes volt. Szegény ott ugyancsak nyomorgott, így mit csinált? Tanított minket oroszul, vettünk tőle órákat. Apám is mondta, hogy érdemes megtanulni. De azt hiszem, az orosz tiszt is tudott valamit németül, magyarázta a családi boldogságot, és közben lehúzta a nagynéném ujjáról a jegygyűrűt. Mi mondtuk, hogy ne, aztán visszaadta szépen. Csak mondta, hogy a családi összetartozás miatt fontos. Azt hiszem, egy zsebóra és egy bicikli árán megúsztuk az egész megszállást.

Kérdés: Aztán később jól megtanult oroszul?

Válasz: Jól, arról szó sincs. Tanultam aztán 1949-50-ben, amikor a Gazdasági Főtanácsnál voltam, 1964-ben kineveztek elnökhelyettesnek a Tervhivatalban, és rám bízták a KGST felügyeletét. Akkor rákapcsoltam, és heti két órát tanultam. Oroszul biztos nem, de KGST-ül megtanultam. A KGST-dokumentumokból mindent megértek. A legszükségesebbeket el is tudom mondani. Oroszokkal, ha leülök egy asztal mögé, vagy bejön valaki, akkor elbeszélek azon régi szabály szerint, hogy nem azt mondom, amit akarok, hanem azt mondom, amit tudok. De ha Moszkvában beülök egy színházba, akkor a felét sem értem. Az irodalmi szöveg nem megy.

Kérdés: Mikor tudtak visszajönni Budapestre?

Válasz: Fokozatosan jöttünk vissza. Apám és a bátyám jöttek talán február végén, március elején. Én április végén, mert akkor indult az egyetem. Az 1944-ben elkezdett első félév semmi nem volt, áprilisban elindult az első félév, és augusztusig tartott az év. Erre bejöttem. Anyám kint maradt, és ő aztán szeptemberben jött be. Addigra a lakásunkat is nagyjából összepofoztuk, amit nagyon nagy kár nem ért, de azért egy akna bedöntött egy falat, meg az ablakok kitörve... szóval nem lett rommá, de azért volt mit csinálni.

A Heller Farkas tanszéktől a Gazdasági Főtanácsig

Válasz: Az egyetem abban az időben, amikor én jártam, rendkívül lerobbant volt. Ezt a szó szoros értelmében kell venni, mert a Műegyetem Közgazdasági Karának a fő székhelye a Szerb utcai épület, amelynek nem volt teteje, eltűnt a fél második emelete. Az első évben a nagyterem fölött nem volt tető. A födém megvolt, de ha esett, nem lehetett használni, mert átázott, ha sütött a nap nyáron, nem lehetett használni, mert főtt konzervdoboz lett. Szóval tényleg háborús körülmények között jártunk. Tartalmilag tömegoktatás volt. Egyrészt a közgáz karon a tömeg- és a mezei hallgatás amúgy is elég divatos volt. Másrészt 1945 áprilisában bejöttek mindazok, akik a zsidótörvény, katonaság vagy egyéb okok miatt 1940 óta nem tudták az egyetemet végezni. Tehát nekem számos évfolyamtársam 3-4-5 évvel idősebb volt. Voltunk vagy ötszázan, mindenképpen nagyon sokan. Ennek kialakult egy magva, aki bejárt, 80 vagy 100 hallgató. Én ezek közé tartoztam, mert nem volt más dolgom. Miért ne jártam volna be? Ez a második, harmadik évig tartott, azután az ember már szelektált, hogy ide végképp nem járok, hanem inkább a Gellért fürdőbe megyek egy kolléganővel. Mai szemmel nagyon professzoros és retorikus előadási stílus volt jó néhány tanárnál. A hallgatókkal külön nem nagyon törődtek. Az lehetett a rendszer – de ezt inkább következtetni tudom –, hogy egy idő után kialakult minden tanszék körül az a tíz-húsz gyerek, akit érdekelt, és azokkal egy kicsit törődtek. A többivel abszolút nem. A tanár leadta az óráját, aztán találkozás a vizsgán. De egy tanszék akkor egy, két, három ember volt. Négyemberes tanszék már nagyon komolynak számított. Előadásos, vizsgás rendszer volt.

Kérdés: Milyen tantárgyakat tanítottak?

Válasz: Első évben volt bevezetés a jogtudományba, alkotmánytan, közgazdaságtan, aztán később valamilyen jog, számvitel, matematika, 8-9 tárgy volt, és ezekből kollokviumok. A második év végén volt egy nagy szigorlat, kicsit rosta-szigorlat. A tanárok elég vegyesek voltak. Én Heller Farkasnál tanultam közgazdaságtant, és végül ott lettem a tanszéken gyakornok. Füley Szántó volt a jogász. Huszár Géza a matematikus, ő aztán átjött az új egyetemre is. Kuntner Róbert adta elő a számvitelt. Báró Kaas Albertnél alkotmánytant tanultunk. Két „jó”-m volt összegesen az egyetemen, alkotmánytanból, és azt hiszem, Kuntner-számvitelből. A többi nem volt probléma. Aztán később tanultunk szociálpolitikát, meg Bud Jánostól, aki a 20-as években volt pénzügyminiszter kereskedelempolitikát, vámpolitikát. Mai szemmel nézve a tanárok egy részének az előadása elég alacsony színvonalú vagy nagyon általános volt. A Budnál, emlékszem, a jegyzet 80 oldal volt, kisebb alakú. De léteztek rövidebb, gépelt kompendiumok. Budhoz el lehetett menni úgy, hogy az ember 8-10 oldalas slágvortos dolgot tudott, biztos, hogy ugyanazt kérdezte mindegyiktől.

Gondolkodásra nevelő tanításra tulajdonképpen kevés tanárnál emlékszem. Az egyik Heller Farkas, ahol volt közgazdasági szeminárium is. Ott az öreg kiadott egy különlenyomatot vagy rövid könyvet, és azt kellett referálni meg kommentálni, ha a hallgató úgy vélte, hogy még kommentálni is tudja. Ezeket nagyrészt a professzor vezette. Néha a Kádas Kálmán vezette, de lejjebb nem adták.

Kérdés: Ezek sem voltak kötelezőek?

Válasz: Nem, a szeminárium nem. A közgazdasági is véletlenül úgy alakult 1945-ben, hogy két professzor között lehetett választani. Heller volt, és talán Erődi-Harrach volt a másik. Huszár Géza tanított még komolyan, humorral és gondolkodásra késztetve, matematikát, biztosítási ügyeket meg ilyen dolgokat. Kuntnerék tanították a számvitelt eléggé leíró módon. Nem rosszul, csak mondjuk egyszerű oktatás volt. Volt, aki nagy előadást tartott. Czettler Jenő gazdaságtörténész leült, elkezdte, és ordított. Végül is, azt hiszem, nem voltak ezek rossz előadások. Valószínűleg elég konzervatív volt egyik-másik. Tehát nem hogy 1945-nek nem felelt meg, hanem talán 1930-nak sem felelt volna meg. Emlékszem, Kádas, Mórotz, Theiss Ede voltak a magántanári külön előadásokon, ökonometriát, konjunktúraelmélet tanítgattak. De azt csak nyolcan vagy kilencen hallgattuk.

Kérdés: Milyen presztízse volt akkor a közgazdasági fakultásnak?

Válasz: Azt hiszem, gyenge. Mondom, elég sok volt a mezeizés, és itt is volt két fokozat, a második év után valamit abba lehetett hagyni. Volt két kar, a közigazgatás és az ún. kereskedelmi vagyis a közgazdasági. Szóval azt hiszem, hogy nem volt nagy presztízse. Az biztos, hogy a Műegyetemen a mérnökök között nem sokat számított, és gondolom, hogy a Pázmány Péter Tudományegyetemen inkluzíve orvosi kar, ott sem sokat számított. Talán a jogászokkal állt egy szinten.

Kérdés: Ez önt nem zavarta?

Válasz: Nem, mert engem nem az egyetem presztízse érdekelt. Attól, hogy egy 500-as évfolyamban 450 nem közgazdász lesz, hanem üzletember, az miért zavarja azt az ötvenet, aki komolyan veszi? Nem voltunk egy közösség ilyen értelemben. Meg az az érzésem, hogy azokban az időkben ez a kérdés, hogy presztízs, nem presztízs... lehet, hogy tévedek, de nem lettek a dolgok agyonfogalmazva és agyonfilozofálva. Például ami ma olyan divatos, a maradék-elv, hogy mindenki úgy érzi, hogy ebben a gazdaságban ő a maradék, hogy mindenki úgy érzi, hogy ő nincs megbecsülve. Nem? Minden foglalkozás ezt mondja, hogy ő nincs megbecsülve. Ezek a nyavalygások akkor nem mentek. Örültünk, hogy van már ablak. Ebből a szempontból nagyon szép kor volt. Minden nap hozott valami fejlődést. Most a melasz helyett cukrot kaptunk, szóval... jó, nem akarok én itt olcsó dolgokat mondani. Vagy mi voltunk túl fiatalok, és ezért nem volt érzékünk ehhez, vagy tényleg ez a kor nem ezt hordta magában, hanem... hát egy optimista kor volt.

Kérdés: Heller Farkas mit adott elő?

Válasz: A saját könyvét, a Közgazdaságtant, azt megírta több kiadásban. A második évben pénzügytant, a negyedik évben közgazdasági elméletek történetét. Akkor már megvolt az a vastag könyve, 1943-ban jelent meg. Én főleg az utóbbit élveztem. A Közgazdaságtanról egy ideig az volt a véleményem, hogy elég meseszerű. Nem is volt vastag könyv, nem olyan, mint egy polgazd könyv, annál sokkal vékonyabb, egyszerűbb. Az utóbbi időben jobb véleményem van róla, nagyon is általánosított és átgondolt szöveg, amely tudatosan mellőz mindenféle részletet. Például most az adóreform kapcsán elővettem a pénzügytant, amiben az egész adózásról nincs több, mint húsz oldal, de az a húsz oldal kicsit eligazítja az embert, hogy merre keresgéljen. Szóval egy letisztult, egyszerűnek tűnő dolog. Az elmélettörténet nagy hangyaszorgalommal összeszedett könyv, hogy kik mit mondtak, hogyan. Van egy kronologikus bevezetője, utána pedig témakörök szerint tárgyalja például az érték fejlődését, a pénz elméletének a történetét. Azt hiszem, mint összefoglaló mű nagyon jó, és az öreg nagyon visszavonult benne a saját filozófiájának az előtérbe helyezésével. Marxról is van benne szó – 43-ban! –, ha nem is sok. Nem rossz könyv. Ennél jobb már csak a Kautz Gyulának a Magyar közgazdasági eszmék története. Azt érdemes elolvasni, mert élvezetes. A stílusa olyan, hogy az ember kivirágzik, amikor elkezdi olvasni.

Kérdés: Emellett Ön olvasott akkor már marxista közgazdaságtant is?

Válasz: Igen. Valamit olvastam. Egyrészt hivatkoztam apám könyveire, ott megvolt az Állam és forradalom németül. Tulajdonképpen ez volt az első marxista könyv, amit elolvastam, és nagyon tetszett. Félig-meddig meg is győzött, szóval nagy hatással volt rám. Aztán később az egyetem alatt, miután elmélettörténetből doktoráltam rögtön az egyetem után. Hát milyen disszertációt ír az ember négy év egyetemi képzés után? Valamit összeírt egyetemi doktorira. A disszertációmnak valami olyasmi címe volt, hogy a Közgazdaság működési és fejlődési törvényei. Megvan valahol, de nem merem elolvasni. Az egész dicséretesen talán ötven oldal vagy hatvan, és tulajdonképpen két kivonatoláson nyugszik: Keynes-en és Marxon. Marxot persze nem eredetiben olvastam – akkor még meg sem jelent a Tőke –, hanem mindenféle áttételeken, Lexis-en meg Böhm-Bawerken keresztül. Keynes-t viszont elolvastam. Körülbelül arra a tézisre jutottam, ami sajnálatos módon most megint elég érdekes kezd lenni. Nem a zsenialitásra, a primitívségekre mondom csak, hogy igen, itt van ez a Marx, meg itt van ez a polgári közgazdaság, tehát a határhaszon plusz Keynes makrokonjunktúra elmélete. Nem kell ezen olyan sokat vitatkozni. Marx elmondta, hogy a là long mi a világ fejlődése, de semmit nem írt arról, hogyan működik egy gazdaság. A határhaszon-elmélet és Keynes pedig elmondta, hogy egy adott gazdaság hogyan működik. Ez a működés fejlődés, így ezt a kettőt össze lehet tolni. Most aztán éppen ezt csináljuk pillanatnyilag újra. Erről szól a doktori disszertációm.

Kérdés: Kik tartoztak még az érdeklődő társaságba az évfolyamból?

Válasz: Hát bizony elég kevesen. Kialakult egy ilyen kis bokor, nyolc-tíz gyerek, akik együtt voltunk. Alpár Ottót ismeri biztos, a Tervhivatalban is volt, vele jártam együtt, és két nő, akik nem lettek a közgazdaság-tudomány részesei. Aztán volt egy nálunk idősebb, nagyon szimpatikus ember, Lakatos Béla, aki akkor a mérnök-szakszervezet titkára volt. Mezeizett nagyobbrészt. Tőle sokat tanultam, mert neki már volt élettapasztalata, baloldali élettapasztalat. Később aztán könnyűipari miniszter lett, Stockholmban kirendeltség-vezető, most már nyugdíjban van. Aztán Hajdú György, aki most angol fordításokkal foglalkozik. A Tervhivatalban volt, a magyar közgazdászokat ő fordítja angolra. Vele is együtt jártam, csak ő közben villanydíj-beszedő volt. Úgy jött el az órákra, beszedő táskával. Két órát leült, aztán ment leolvasni az órákat. Szóval körülbelül így mentek akkor az egyetemi évek. Ritka volt, aki megengedhette magának, hogy ő csak egyetemre jár. Nem volt itt nagyobb társaság. Nem lehet azt mondani, hogy a közgazdaság-tudomány iránt intenzíven érdeklődő szoros mag gyűlt volna össze.

Kérdés: Nem is jártak össze, nem tanultak együtt?

Válasz: De, voltak együtt-tanulások is. Mondanom sem kell, hogy a fiúk inkább egy lánnyal, a lány inkább egy fiúval. Én tanultam együtt a Károlyi-kert padján nagyon sokat, a kereskedelmi és váltójogot, meg egyebet. Egymást kérdeztük ki.

Kérdés: A Heller-tanszéken maradt még bent valaki Önön kívül?

Válasz: A Heller-tanszék állt a Heller Farkasból, Kádas Kálmánból, az adjunktusból, egy Székely nevű tanársegédből, aki elment az alkalmazott matematika intézetbe aztán, és Nemény Vilmosból, aki a Tervgazdasági Intézetben főleg kibernetika, közgazdaságtan ügyben írt könyvet. Ez volt az egész tanszék az adminisztrátoron kívül. Én oda úgy bejártam. Ez nem volt állás, mert hallgató voltam. Júniusban vagy májusban tettem le a záró szigorlatot, akkor lettem gyakornok. De szeptemberben megszűnt az egyetem, így három hónapig voltam fizetéses gyakornok.

Kérdés: Nyilván nagy megtiszteltetés volt ide bekerülni.

Válasz: Nem így merült fel a kérdés. Itt van ez a gyerek, érdeklődik, két éve gyakrabban bejár. Nem volt rivalizálás, mert nem volt más, aki ugyanezt csinálta volna. Kezdődik azzal, hogy a professzor azt mondja Budán, hogy nézze, hozza el nekem a Fővárosi Könyvtárból, tehát a Baross utcából ezt a hat könyvet. De közben azért magyaráz is valamit, vagy ha az ember mondja, hogy erről akar olvasni, ad egy könyvet. Bár a könyvtár úgy nézett ki, hogy a szoba feléig megvolt, onnan kezdve két emelet lezuhant.

Kérdés: Ebben az időben ön már politizált?

Válasz: Nem, nem. Volt az egyetemen a MEFESZ, de nem volt túl erős szervezet. Egy ilyen mezeiző társasággal nem is nagyon lehetett, és nem volt fontos nekem.

Kérdés: Mennyire érdekelték annak idején a magyar belpolitika eseményei?

Válasz: 1945-től 48-ig viszonylag kevéssé, ezt kell mondanom. Az ember nézett, olvasott, tudott valamit. Olyan kérdésben, hogy „földet vissza nem adunk”, ebben polgári beállítottságú ember is egyetérthetett. Miért kellett volna visszaadni a földet? Ehhez nem kell marxistának lenni... 47-ben apám és a bátyám is Szegedre mentek dolgozni. Apámat kinevezték egyetemi tanárnak Szegeden, a bátyám 47-ben végzett, és a szegedi Élettani Intézetben kezdett dolgozni. De megtartottuk a budapesti lakást. Én anyámmal maradtam itt, vele voltam... hát az nem egy politizálós légkör. Az egyetemen sem. Egy nagyon szűk, majdnem az mondanám, klikk volt, akik esetleg egymással politizáltak. Mert nagyon a szélére kellett kerülni. Voltak jobboldali, nagyon jobboldali felfogású gyerekek. Nézze, 47-ig tulajdonképpen párt ide, párt oda, azért úgy látom, hogy az újjáépítés meg ezek összehozták a legtöbb embert.

Kérdés: Nem tudom, mennyire tud visszaemlékezni az akkori gondolataira, mire számított, hogy tervezte el a saját jövőjét?

Válasz: Apám azt mondta, amikor közgazdász akartam lenni, hogy jó, jó – valami ilyesmit mondott, nem ezekkel a szavakkal –, végül itt is lehetsz egyetemi tanár, ha értesz hozzá. Körülbelül ez volt a családi ideáltípus, az egyetemi katedra, részben apámtól, akitől ezt 36-ban elvették a Korányiban, aztán később megkapta. Tehát én úgy képzeltem el, hogy – ha szabad úgy mondani – egyetemi tanár leszek, szóval egyetemi karriert futok be, vagy még tanulmányaim során is nyitva maradt, hogy esetleg bank vagy valami ilyesmi. De azért inkább az elméleti dolgok érdekeltek. Ez látszott abból is, hogy nemzeti jövedelem meg ilyen dolgok izgattak az egyetem végzésekor. Ezért a Tervhivatalba akartam menni. Úgy látszik, hogy a makroökonómia már akkor is jobban érdekelt, mint az üzleti vagy kereskedelmi pálya. Körülbelül ez állt előttem. Közgazdász tudós leszek.

Persze, rosszul érintett, hogy megszűnt ez az egyetem, de... hogy mondjam, nem éreztem semmi életre szóló kétségbeesést. Amikor az ember olyan fiatal, akkor még nem érdekli. Persze nem érintett jól, mert itt akartam elkezdeni, és akkor néztem, hogy most mi legyen. Így kezdődik most egy másik fejezet, hogy el akartam menni a Tervhivatalba, de nem lehetett.

Kérdés: Miért nem lehetett?

Válasz: Említettem már a Lakatos Béla barátomat, aki kommunista volt, és ő – elnézést, hogy így mondom – látta, hogy értelmesebb emberrel van dolga, és azt mondta, jó, majd gondolkozunk, mit lehetne csinálni. Különben is van nekem egy barátom, akit nagyon érdekel a régi egyetem, beszélj vele, hogy mit lehetne csinálni. Ez a barát Nagy Tamás volt. Azt hiszem, ő 48 őszén a pártközpontban volt, már a Tervhivatal közgazdasági osztálya után, és tavasztól szervezte az új egyetemet. De nem tudta, ő maga kérdezte, hogy mit is oktattak a régi egyetemen. Kapott egy tanrendet, de abból nem igazodott ki, és többek között a Lakatos Béla ajánlására tőlem kérte, hogy mondjam el, mi van ezek mögött a tantárgyak mögött. Őt az érdekelte, hogy kell-e ez egy marxista egyetemre, vagy nem kell, én pedig elmondtam a véleményemet. Ez volt a beszélgetésünk egyik része. A másik pedig, hogy én mondtam, hogy engem mi érdekel, és érdekel a Tervhivatal. Látja a disszertációmat, Keynes meg makroökonómia. Nagyon egyszerű volt a válasza, azt mondta, oda nem mehetsz, oda csak párttagot vesznek fel. Ezzel el volt intézve. De figyelj ide, mondok neked valamit. Menj el a Gazdasági Főtanácsra a Vas Zoltánhoz, egyrészt mert ő felvesz bárkit, ha lát benne fantáziát, másrészt meg nem árt megismerkedni kicsit gyakorlatiasabb kérdésekkel. Ezt a tippet ő meg a Lakatos Béla adták. Én egészen kisgyerek voltam, és apám vállalta, hogy ír egy pár sort a Vas Zoltánnak. Nem ismerték egymást. Valami ilyesmit írt, hogy a fiam elvégezte stb., és volna-e rá lehetőség. Vas Zoltán behívatott a Nádor utcába. Bementem. Hát maga mit akar? – az ő stílusában. Azt hiszem, a második kérdése az volt, hogy – mondja, maga reakciós? Mondtam, hogy ezt kérdezze meg másoktól, akik ismernek. Úgy látszik, ezzel is meg volt elégedve, vagy a Lakatostól, Nagy Tamástól, nem tudom, kitől érdeklődött, vagy apámról, ha egy kicsit utána érdeklődött, tudhatta, hogy kicsoda. A lényeg az, hogy egy hét múlva behívott, és azt mondta, hogy jöjjön ide, most nincs magának állásom, de január 2-án reggel jelentkezik a személyzetin, mert akkor lesz státuszom. Egy pár hónapot ellógtam, január 2-án bementem. Az a státusz egy kicsit bonyolult volt, mert a Gazdasági Főtanács titkárságára kerültem, de ott nem volt szabad státusz, úgyhogy bíró lettem papír szerint, a közületi döntőbizottságon beosztottak bírónak. Ezen a fizetési listán kezdtem a pályámat.

Kérdés: Az nem merült fel, hogy az egyetemi karrier vonalán haladva tovább az új egyetemre menjen át?

Válasz: Nem. Hát végül is én befejeztem egy egyetemet.

Kérdés: De elkezdett egy oktatói pályát.

Válasz: Nem. Egyrészt felmerült volna, ha hívtak volna, talán. De valahogy ez annyira új és más, és a régiek menjenek a fenébe, és ez marxista, szóval ez egy törésszerű különbség. Azt hiszem, nem is vettek volna át.

Kérdés: Arról esetleg tud valamit, hogy Hellert hogyan érintette ez a dolog?

Válasz: Nem, semmi olyan személyes tapasztalatom nincs, hogy panaszkodott volna. Ő akkor már 70 éves volt. Tulajdonképpen a Kádasnak kellett igazán fájjon, neki kellett a pályát elhagyni, mert közgazdaságtant nem oktathatott. Akkor elment a közlekedésügybe, ott alulról felépítette magát mint a közlekedés-gazdaságtan főprofesszora, és így került vissza a közgazdasági oktatásba. Tehát a középszernek volt ez törés.

 

Jegyzetek

[1] A közzétett részletek zöme az 1987-ben készült interjúból származik, az újabb beszélgetést az utolsó rész összegzi – ha ettől szerkesztési okokból eltértünk, arra külön felhívjuk a figyelmet. A kihagyások, kisebb átcsoportosítások jelzésétől a jobb olvashatóság érdekében eltekintünk. Az interjú teljes szövege elolvasható az 1956-os Intézet Oral History Archívumában.

 

Beszélgetések Hetényi Istvánnal

[1. rész]

[2. rész]

[3. rész]

[4. rész]

[5. rész]

[6. rész]

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://hetenyi-kor.blog.hu/api/trackback/id/tr664681068
süti beállítások módosítása