HTML

Hetényi Kör

2012. június 6-án megalakult a Hetényi István (1926-2008) ne­vét viselő szakmai-baráti kör, melynek tagjai a volt pénzügy­miniszter egykori munkatársai és tisztelői. A Hetényi Kör adó­szakértőkből és közgazdászok­ból áll, célja a magyar adó­rendszert érintő javaslatok ki­dolgozása és nyilvános szak­mai vitája.

Moderálási alapelvek

Mielőtt hozzászól, kérjük olvassa el moderálási alapelveinket.

Portfolio.hu


Feliratkozás

Voszka Éva: Beszélgetések Hetényi Istvánnal [2.]

2012.06.06.

Kérdés: Hadd kérdezzek Vas Zoltánról. Mi lehet az oka, hogy oda tudott, vagy oda mert venni magához úgynevezett polgári szakértőket? Mert többekről tudunk, akiket felvett.

Válasz: Hogyne, hogyne. Nézze, ez egyrészt az ő vagányosabb egyénisége, meg a komoly tekintélye a pártban, ami ugyan nagy kérdéseknél nem volt tekintély, mert ott Gerő volt a tekintély. De a gyakorlati ügyekben nagy tekintélye volt, mert budapesti polgármesterként sok mindent szervezett. Ezt mindenki tudta róla, elnéztek neki sok mindent. Ő pedig rendkívül praktikus feladatokat kapott, tűzött ki, és azokat csak olyanokkal lehetett megoldani, akik nagyjából tudták, hogy miről van szó. Lehet, hogy mondtak olyat is, hogy istenem, nem is árt egy olyan ember, aki tud még beszélgetni azokkal, akiket ki kell szorítani. Mert ezek legendák, hogy a magyar tőkésekkel hogyan tárgyalgatott. Ő tudott velük beszélni.

Az egyik nagy bankárról mondják, hogy összevesztek, és Vas Zoltán mondta, hogy mit neki és hová. Erre azt mondta, hogy köszönöm, miniszter úr, ön az első kommunista, aki mégis ígért nekem valamit. Szóval ebben a stílusban tudott tárgyalni. Meg ezek között voltak esetleg erős emberek, azokat kézben tudta tartani. Tudták, hogy a Vason múlik, hogy ők egyáltalán létezni tudnak. A Tervhivatal egy külön kommunista szentély volt akkor, 48-ban, nyilván a szovjet minta nyomán – ez az ország igazi központja. A Gazdasági Főtanács meg egy operatív szerv. Velem nem volt végeredményben semmi különösebb gond, nekem nem volt múltam. Értelmiségi családból származó fiú, az nem egy nagyon jó ajánlólevél, de semmi terhelő sincs.

Kérdés: Mi lett a munkaköre a Gazdasági Főtanácsnál?

Válasz: Volt egy kereskedelmi osztály, akkor szervezték nemrég. A vezetője Erőss József volt, aki később a VERTESZ vállalat igazgatója lett. Egy régi munkásmozgalmi ember, nagyon derék és becsületes, szóval nekem nagyon jó főnököm volt, nagyon becsültem. Nem szakember, de a munkáskáderek közül tényleg tisztességesen helyt állt. A kereskedelmi osztály azért volt érdekes, mert az ipar, a bankok államosítása megtörtént 1948 elejéig, de a kereskedelem még erősen magánkézben volt, és akkor került sorra. Ott cédulákon mentek ügyek. Vas Zoltánnak valami eszébe jutott, vagy mondták neki, vagy magától, kék cédula volt, és ráírta, hogy Erőss, mit kell csinálni öt nap alatt.

Például – ez volt az első és egyetlen ilyen típusú ügy, amiben részt vettem – nekem kellett megírni azt a két oldalas előterjesztést, amelyik a trafikok államosításával foglalkozott. Akkor már a trafikok kerültek sorra. Vegyes dolgok voltak. Volt olyan is, hogy igaz-e, hogy 120 tűzhely van a Belgrád rakpart 20. ház pincéjében? Akkor kimentem a Belgrád rakpart 20. pincéjébe, és megnéztem. Valaki bejelentette, hogy ott árut rejtegetnek. És tényleg úgy volt. Szóval különféle operatív ügyeket kellett intézni, amelyeknek a lényege legnagyobbrészt a magánszektor kiszorítása című fejezet volt. Én ott azért kisfiú voltam, kezdő, januárban kerültem be, és az egész GF titkárság megszűnt júniusban. De ezalatt még egy munkakört betöltöttem. 1949 tavaszán a tanácsoknál megalakultak a tervbizottságok, és lettek tervmegbízottak, akik valahogy a GF-hez is tartoztak. Ennek lettem én a koordinátora meg levelezője. Ezt együtt kellett csinálni egy tervhivatalossal, aki a beruházási pénzeket osztogatta, és a Belügyminisztérium embereivel, akik akkor még a törvényhatóságok fölött a felügyeletet gyakorolták. Ez vidéki kiszállásokkal járt, meg össze kellett hívni az értekezleteket, amiket nem én tartottam, csak a meghívókat írtam.

Nagyon sokat köszönhetek Vas Zoltánnak. Egyáltalán, hogy odavett, és ő volt az első nagyobb formátumú kommunista, akit megismertem. Nagyon jó, emberekkel bánni tudó, lelkesedni, lelkesíteni tudó főnök volt, én nagyon sokat tanultam tőle. És ott lettem marxista vagy párthoz közel álló, akárhogy fejezzük ezt ki. Az ő személye ebben nagy szerepet játszik, még akkor is, ha aztán öregkori tevékenységét egész másképp ítélem meg. De nem vagyok hajlandó ezért a régit most nem elismerni.

Nagyon sokat lehetett tanulni. Részben a közvetlen főnökömtől, Erőss Józseftől is, akinek nem volt ott túl sok dolga, és ezért elég sokat beszélgettünk. Ő egyszerűen egy tapasztalt ember bölcsességéből tudott beszélni. Sokat jelent ez egy fiatalembernek. Társadalmi tapasztalat, ami a családban nem nagyon volt. Minden szombaton tartottak egy nagy értekezletet. Az egy óriási dolog volt. Leült a Vas meg a két főember, Faith Tibor és Csikós Nagy Béla, és az összes előadó ott volt, talán 70-80 ember. Az öreg előszedte a cédulákat, és az elmúlt hét meg a jövő hét dolgait végignézte. Schmidt Ádám, maga ezt ne úgy csinálja, érti? Jövő hétre hoz egy rendeletet, hogy az összes helyi alapokat megszüntetjük. Aztán jött a következő. Gajzágó, hát hova gondol... Rettentő sokat tanult az ember arról, hogy kell menedzselni egy dolgot hétről hétre. Kicsit látott többet is, mint a sajátja. Bizonyos szempontból nosztalgiával gondolok vissza arra, hogyan lehet egy apparátus egységes arculatát kialakítani.

Ez nem titkárság volt, valójában hivatal volt, ex lex hivatal. Például az aktarendszert nem ismerték, mint ahogy később a Tervhivatalban sem. Én először itt találkoztam 1980-ban a Pénzügyben aktákkal, olyasmivel, hogy felzet meg votum. Azok forradalmi intézmények voltak, ezt nem használták. Hogy ez jó, vagy nem jó, az más dolog. Feljegyzések voltak. Például a Vas Zoltánnál volt az, amit most a kormánynál látok, hogy ő megkövetelte, hogy első mondat a javaslat legyen, és utána mondja el az illető a feljegyzést. Nekem ne írogasson. Én már a második mondatnál tudom, hogy mit akar mondani. Miért olvassam el? Mondja el a javaslatot, aztán ha azzal nem értek egyet, akkor elolvasom az indokolást. Ilyen stílus volt, nem pedig hosszú mesék, amik itt is mennek, és az ember a 20. lap táján próbálja kisütni, hogy mit is akar, aki írta. Mondom, ez a kék cédulás rendszer jó volt.

Vas Zoltán a gazdaságpolitikában, azt hiszem, sosem volt önálló, koncepciózus, őt mindig rohambrigádnak tekintették. A tótumfaktum mellette Csikós Nagy Béla volt, aki mindent szervezett. Bár azt hiszem, jogilag a második ember Faith Tibor volt. Róla keveset tudok mondani, mert nagyon ritkán láttam, rendkívül csendes ember volt, aki keveset szólt, és szorgosan dolgozott. Aztán el is ment a Nemzeti Bankba, és hol pénzügyekkel foglalkozott, hol regényeket írt, operakönyvet. Érdekes ember lehetett, abból a kevésből, amire emlékszem, azt hiszem, művelt és gondolkodó ember volt. Akikkel én még közelebbi kapcsolatba kerültem, az a pénzügyi részleg. Schmidt Ádám volt az egyik oszlopos kincstári tag, aki az állami pénzügyekről valószínűleg a legtöbbet tudta. A vállalati ügyekben Jancsár, de ővele kevesebb dolgom volt.

Kérdés: Az egyetem után másfajta közgazdasági felkészültséggel, családilag másfajta értékrenddel indult, mint ami az új gazdaság egyik központjában várta. Nem jelentett ez valamiféle törést? V: Heller nem gazdaságpolitikát tanított, és érdekes módon, azt hiszem, a háború után egyes dolgokat másképp látott, vagy tanított, mint azelőtt. Ez nem azt jelenti, hogy a határhaszon-iskolától eltért. De például egy egyetemi előadására nagyon jól emlékszem, azt adta elő, hogy a nemzeti jövedelem fogalmát ő évtizedekig tanította, de tulajdonképpen kétszer érezte meg, hogy mi is az: a nagy világválság idején és a háború után. Azt mondja, most tudom, hogy mi az, hogy a nemzeti jövedelem a háború előttinek a harmadára csökkent, vagyis hogy ezek a makrojelenségek mit is jelentenek a valóságban. Hozzáteszem, hogy a tanszéken működött magántanárként, óraadóként Theiss Ede, aki, azt hiszem, akkor a villamosipari szakmában volt és Kádas Kálmán. Theiss volt talán az első magyar ökonometrikus, aki Amerikában is töltött egy kis időt, és behozta a New Dealt követő Schultz-féle meg egyéb felfogásokat. Kádas Kálmán ugyancsak termelékenység, konjunktúra ügyeket adott elő. Tehát az, hogy a gazdaság állami szervezése fontos kérdés, ez ott nagyon élt, részben a háború után, részben pedig a világválság után meginduló keynes-ista felfogás nyomán. Szóval egyáltalán nem a laisser faire elveket tanították, hanem valami olyasmit, amit talán – ez most egy nagy beleérzés – később az NSZK-ban valósítottak meg, a soziale Marktwirtschaftot.

Kérdés: De az mégis másfajta gondolatkör meg társadalomkép, mint ami nálunk 48-49 óta megvalósult.

Válasz: Igen, de egy 23 éves embernél nem okoz gondot, amikor kilép egy elszigetelt iskolai légkörből az életbe, hogy a társadalomkép viszonylag gyorsan változik.

Kérdés: Nem furcsállotta a Gazdasági Főtanács napi munkájában ezt a fajta operativitást?

Válasz: Nem, egyáltalán nem. Ne felejtsük el azért, más szempontokból az operativitás vagy az állami beleszólás a két világháború között is erős volt. Közismert volt például, hogy a magyar ipartörvények szerint annak, aki vállalatot akart alapítani, el kell mennie az Iparügyi Minisztériumba, hogy megbeszélje, milyen kedvezményeket kap. Szóval az alku folyamata, ami ma olyan divatos, nem volt ismeretlen azelőtt sem. A mai fiatalok érzik bele, hogy azelőtt minden magától ment.

Kérdés: De mégis, nem nagy különbség, hogy az egyik alapvetően a magántulajdonon alapult, itt pedig állami tulajdonon?

Válasz: Igen. De a magántulajdonhoz nekem semmi kötöttségem nem volt, mert a családban nem volt kereskedő, vállalkozó, működőtőke-tulajdonos. A vállalkozó, gyáros, kereskedő réteg számunkra elég eltérő dolog volt, amelynek számos képviselője, mint paciens meg ismerős természetesen apámnak ismerőse volt. De meg kell mondanom, hogy a kisebbik felének az emberi tulajdonságairól és szellemi beállítottságáról volt jó véleménye. A nagyobb részéről egyáltalán nem.

Kérdés: Akkor ezek szerint a radikális államosítások sem keltettek visszatetszést?

Válasz: Nehezen merném ma felelősen mondani, hogy pontosan mit éreztem. Az biztos, hogy bizonyos határon túl az államosításnak az ember nem látta értelmét. De tulajdonképpen akkor ezzel már nem sokat törődtünk, mert a gazdaság zömét már a 48-ban, tehát még az én tanulmányi időm alatt államosított üzemek adták, úgyhogy a kisebb üzemek államosítása már a szorosan vett tervezési kérdésekben nem játszott olyan nagy szerepet. Teljesen más dolog a kisipari meg mezőgazdasági politika, amely nem 49-ben lett olyan, amilyen, hanem a későbbi években. Ezeket a maga konkrétságában itt Budapesten az ember kevésbé fogta fel. Akkor valószínűleg úgy tűnt, hogy ez egy átmeneti dolog, rövid időre vállalni kell, mint nehézséget, és ennek a tudatában megítélni. Nem a mai ismeretekkel rendelkeztünk. Nem azt mondom, hogy nem ismerhette az ember ezeket a dolgokat, de nem apercipiálta itt, Budapesten. A gondok inkább 51-52-ben jöttek, akkor már a család is érezte, a tetejébe, azt hiszem, az enyém volt az egyetlen kereset. Tehát nagyon kiszámítottan éltünk. Persze hogy a helyzet romlása átmeneti-e, mondjuk, a szárazság miatt, vagy tartós tendencia, ami a rendszerből következik, itt voltak kétségkívül különféle kételyek. De körülbelül azt mondhatnám, hogy annyit dolgoztunk, hogy kevesebbet értünk rá kételkedni.

Kérdés: Nem érezte úgy, hogy nagyon messzire távolodott akkor az elmélettől?

Válasz: Nem. Bár igaza van, nagyon messzire távolodtam, de úgy látszik, itt is sok újat találtam. Nem értem én rá... szóval egyszerűen itt került be az, hogy politika, társadalom, kommunista országépítés, vagy mondhatunk, amit akarunk. Tehát istenigazából itt kezdett az ember társadalmi lénnyé válni. Odáig, akárhogy is nézzük, izolált környezet volt, iskolaévek. Engem nagyon-nagyon lekötött nyilván.

Kérdés: Szép volt?

Válasz: Biztos, hogy valami újdonság volt. Hosszú ideig csodálkoztam, hogy nekem ezért fizetnek, hogy bejárok. Nem tudom, maga hogy volt az első fizetéssel. Furcsa volt. Nem is fizettek rosszul. Volt egy közalkalmazotti fizetési lista, és eszerint járt nekem 11/3-as vagy 9/3 fizetési osztály, fogalmazói beosztásban kezdtem, 450 forint fizetéssel. Az egyetemen gyakornokként ugyancsak 450-et kaptam. De itt aztán egy külön cédulán, külön listán még hozzátettek 700 forintot. Ez nyilván úgy volt, hogy a magyar közalkalmazottak, mint reakciós népség kaptak 500 forintot, és néhány elit helyen adtak még hozzá 700 forintot.

A GF igazán korábban volt nagyhatalom, amikor ezen keresztül a Kommunista Párt mindent meg tudott erőszakolni. 1949 januárjában, amikor én odakerültem, akkor ezek már egy kicsit konszolidálódtak, úgy értve, hogy a koalíción már túl voltak, már államosítva volt 100 fő fölött minden. Tehát a parancsnoki pozíciók már mind megvoltak. Tulajdonképpen ezért is szűnt meg a GF júniusban, és bekövetkezett az a furcsa helyzet, hogy nem én mentem a Tervhivatalba, a Tervhivatal odajött hozzám, vagy a Tervhivatal így került belém 49. júliusban.

Történetek a Tervhivatalból

Népgazdasági mérlegek és fanetek

Kérdés: Amikor megszüntették a Gazdasági Főtanácsot, akkor mindenkit átvettek a Tervhivatalba? Vagy szétszóródott a társaság?

Válasz: Úgy emlékszem, hogy nem volt válogatás. Lehet, hogy elmentek emberek, ki törődött vele? Vas Zoltánnak voltak bizonyos gyanakvásai is a Tervhivatallal kapcsolatban. Például azt tudom, hogy lehívott vagy húsz embert, és ott közölte, hogy ki melyik tervhivatali főosztályra megy. A közgazdasági főosztályra kettőnket küldött, egy Gara Pál nevű kollégát meg engem. Valami ilyesmit mondott: – Menjenek le, fiúk, dolgozzanak, és egy hónap múlva mondják meg nekem, hogy mi folyik azon a főosztályon. Kicsit kikémleltük, hogy mit csinál az a főosztály. Körülnéztünk, dolgozgattunk is. Nem sokat, mert a tervhivatalosok, legalábbis a közgazdasági főosztályon, hát valljuk be, nagyképűek voltak. Tulajdonképpen azt mondták, hát itt van egy fiatalember, dolgozni akar, jaj, hát mi olyan bonyolult dolgokat csinálunk, úgysem tud maga itt mit csinálni. Így telt el egy pár hét. Engem mindig érdekelt a makroökonómia, a nemzeti jövedelem, mondtam. Most odajött az asztalomhoz ez az ügy. De mondták, hogy jaj, azt majd sok év után, ez bonyolult. Egy évre rá én csináltam az egész Tervhivatalnak ezeket a számításokat Mórocz Kálmánnal, aki az Árhivatalból jött át. Nőuralom volt ezen a főosztályon.

Kérdés: Kik voltak a főnökök?

Válasz: Mód Aladárné, aztán Siklós Margit, aki a Gondolat Kiadó igazgatója. Egy ragyogó valaki, csak egy idő kell, amíg megszokja az ember, nem első látásra szerelem. Nagyon megszerettem, és tanultam is tőle. Csak ügyesen leplezi egy ideig, hogy ő ember. Szóval nagy szerencsém volt nekem az életemben sokszor, hogy kikkel kerültem össze. Tényleg, nem is tudom, ha most rosszat kéne mondani, talán elő tudnék valakit halászni, de nem volt tipikus eset.

Kérdés: A fiatalabb korosztályból kik dolgoztak ezen a főosztályon?

Válasz: A Gara Pali jött, Vass Györgyné, eredetileg matematikus, a férje orvos. Szeptemberben megszűnt az Árhivatal, akkor volt nagyobb átszervezés, akkor lett, azt hiszem, a Csikós vezető – lehet, hogy ezek dokumentálisan nem stimmelnek – és ide kerültek statisztikusok, Ódor László, Barsi Gyula, ő ismerte például a Varga–Matolcsy-féle nemzetijövedelem-számításokat. Meg Mórocz Kálmán, aki a Hellernél volt magántanár, tehát jó iskolája volt közgazdaságtanból. Ő az Árhivatalból jött át, főleg a mezőgazdasági árakkal foglalkozott, és nagy életismerete volt. Aztán két revizor jött még, egy Kiszely nevű és a Kálmán Péter, akik a mérlegtechnikához értettek. Igazi tapasztalata persze senkinek nem volt. Így alakult ki elég hamar a népgazdasági mérlegosztály. A vezetésével megbíztak egy munkáskádert, Harmat Istvánt. Fiatalemberként fogalma sem volt a dolgokról, és nem is volt gyors felfogású. De megint csak tisztes és becsületes volt. Tehát nem úgy fogta fel a dolgot, hogy őt ide tették polgári származásúak meg értelmiségiek közé. Nem kellemetlenkedett. Később a Tervhivatalban a katonai főosztályon lett osztályvezető. Nagyon korrekt volt, el kell ismerni. Akkor kezdtük gyártani a népgazdasági mérlegeket, felépítettünk egy mérlegrendszert, tehát nemzetijövedelem-mérleg, társadalmitermék-mérleg, munkaerő-mérleg, és a társadalmi termékben az első sakktábla – ma input-outputnak nevezett – mérleget, nem túl sok szektorra, hozzá kell tennem. Nagy munka volt ezeket összeállítani. Ebben Mórocznak volt nagy szerepe. Nekem is, sokat dolgoztam, de azért őmögötte volt húsz év. Nemsokára megjelentettük azt a nagy, vastag metodikai füzetet: A népgazdasági mérlegek módszertana. Ezen az osztályon voltam 53-ig. Aztán dolgoztam a metodikai osztályon is. Most már a sorrendet nem is tudom, talán előbb a metodikai osztályon. Ott gyártottuk a vállalatiterv-metodikákat. Táblát hoztunk a szobába, ahol rajzoltunk 64 rubrikát, hogy egyik sorból hogy kell levezetni a másikat. Éjjel-nappal dolgoztunk.

Kérdés: Ezeket mind maguk találták ki, vagy tanulták a szovjet mérlegekből?

Válasz: Úgy is lehet mondani, hogy magunk találtuk ki szovjet nyersfordításoknak meg bizonyos irodalmaknak az alapján, benne volt a marxi újratermelés elmélet és a magyar régebbi irodalmak. A termelő meg nem termelő tevékenységek – ezen hetekig tartó viták voltak. Hogy ha a postás üzleti levelet visz ki, az termelő tevékenység, ha magánlevelet visz, az nem. És akkor becsüljük meg, hogy a Magyarországon feladott levelek hány százaléka üzleti levél, hány százaléka magán. Ez így ment. Akkor nagyon komolyan vettük ezeket.

A mi dolgunk az volt, hogy megszerkesszük a tervben a nemzeti jövedelemnek, és általában az összefoglaló mérlegnek a számításait. Ezek a 3 éves tervhez borzasztó elnagyoltan készültek, többek között Varga István segítségével. Nagyon érdekes munka volt. Persze hogy mennyire pontosak voltak, azt elég nehéz megmondani. Erről egy jó anekdotát tudok. Összeállítottuk a mérleget, azt hiszem, az 1949. évi nemzeti jövedelemről, és először kijött 35 milliárd. Aztán 36. Általában az volt, hogy elkaptunk még tevékenységeket, amelyek kimaradtak az előzőből. Komolyan mondom, ezt nem most találom ki, hanem akkor magunkról megállapítottuk, hogy az ember ment az utcán, nézte a cégtáblákat, és az járt a fejében, hogy ez bent van-e a mérlegben vagy sem. A Vas Zoltán meg mondta, hogy ő 47-48-ban úgy járt az utcán, hogy nézte a cégtáblákat, és azt mondta: ezt államosítsam-e vagy sem. Szóval állandóan nőtt a nemzeti jövedelem. Végül valami 37,5 milliárdnál voltunk. A Statisztikai Hivatal – volt egy kis rivalizálás ebben – kihozott 37 milliárdot. De a miénk egy fél milliárddal nagyobb volt. A Statisztika kiadta füzetben, és a szovjet tanácsadóval egyszer átmentünk a Péter Györgyhöz, az elnökhöz. Krilov felkészült egy kicsit a statisztikai füzetből, és feltett kérdéseket. Péter György ezt nagyon utálta. Kiváló ember volt, de azért – hogy mondjam – tudott nagyképű lenni, nem is ritkán talán. Az egészet leseperte, hogy itt vannak a Statisztikai Hivatal számai, mások meg beleszólnak az ő független számításaiba. Emlékszem, aztán a huszadik percben, amikor a Krilov kezdte, hogy mégis vannak itt bizonytalanságok, Péter György azt mondta a 37 milliárdra, hogy igen, természetesen vannak, de ő úgy gondolja, hogy ez 50 milliónál nagyobb nem lehet. Erre a Krilov becsukta a papírját, és azt mondta, hogy köszöni a beszélgetést. Egy fél évvel későbbi KSH-kiadványban 39 milliárd lett a 37-ből. Hát ezeket gyártottuk, a főosztályok javaslatai alapján is próbáltuk összeállítani a népgazdasági egyensúlyt ezekben a kategóriákban.

Kérdés: Ez szellemi agytorna volt, tehát sakkozás, vagy pedig alkudozás is a főosztályokkal?

Válasz: A közgazdasági főosztályon belül a mérlegosztálynak elsősorban az volt a feladata, hogy megállapítsa az összefüggéseket. Mi mondtuk, hogy a nemzeti jövedelemből hiányzik két milliárd, és spekuláltunk, hogyan lehet ezt a deficitet eltüntetni. Természetesen úgy, hogy a termelőktől többet kell kérni. De ennek a végiggyötrése már nem a mérlegosztály feladata volt, hanem a közgazdasági főosztály termelési vagy ágazati osztályának. Bár külsőkkel közvetlenül is tárgyaltunk nagyon sokat, a Statisztikai Hivatallal és a főosztályokkal. Akkor ez nagyon kedvesen ment. Egy anekdotaszerű élményem a mezőgazdaság, ahol ugye nem voltak bankszámlák és mérlegbeszámolók az egyéni gazdaságoktól, tehát teljesen becslés alapján dolgoztunk. Mórocz Kálmán volt ennek az egyik szakértője és a Statisztikai Hivatalban egy akkori szemmel idősebb ember. Leültük egy szobában többen, és végigvettük. Azt mondta Mórocz Kálmán, az 1935-ös mezőgazdasági összeírás szerint volt 500 ezer cseresznyefa. Volt közben háború, de most kedvük is van dolgozni, tehát kb. 550-re becsülöm. Jártam vidéken idén, jó a termés, volt egy fán vagy 30 kg. Mire a másik azt mondta: én Szabolcsban voltam, nem volt az több mint 25 kg. Na jó, 26 kg, 550 ezerrel megvan a cseresznyetermés. Jön a meggy, jön a sárgabarack. Szépen megbecsülték a nemzeti jövedelmet. Máshol több adat volt. Mondjuk, a gabonát a cséplőgépeknél kegyetlenül lemérték. Meg az állatállományt is. Nem volt szabad disznót vágni, ismert dolog. Szóval a nagy tételeknél voltak jó kontrollok. De a kukoricamérleg például egész a kollektivizálásig mindig két évvel később lett végleges. Az akkorra kialakult sertésállományból derült mindig ki, hogy sokkal több kukoricának kellett lenni, vagy sokkal kevesebbnek. Nagyon sok intuíciót és alkotókészséget követelt akkoriban a mérlegmunka. Nem az volt, hogy az adóhivatal leadja a mérlegeket, és a mérlegbeszámoló ki van bontva soronként, csak össze kell adni a tiszta jövedelmet, meg szétbontani. Ma nagyképűen azt mondanánk, hogy kutatás. De mindenképpen szellemi torna volt ezeket összeállítani és következtetni. Nagyon érdekes volt, nemcsak azért, mert fiatalok voltunk.

Ennél jobb becslések a világon sehol sem készültek, nem voltak ilyen apparátusok sehol. Én most kipécéztem egy dolgot, de elő tudnám adni tudományos alapokon is. A növekedési modellek, input–output mérlegek mindenhol a második világháború után alakultak ki, a szovjeteket leszámítva. Ha megnézi a Varga–Matolcsy-féle nemzetijövedelem-számítást, az óriási szellemi teljesítmény volt, de hihetetlen nagyvonalú becslésekkel élt. Mi végül is dolgozhattunk volna a megyei becslések alapján, de aki az eperfákról Mikszáthot olvasta, az tudja, hogy jobb, ha nem azokra építünk.

Kérdés: Az a kérdés nem merült fel, hogy ha ez így van, akkor jól van-e?

Válasz: Nem merült fel, mert szerintem a kormányzat egyszerűen nem dolgozhat úgy, hogy nem rendelkezik a népgazdaság átfogó mutatóival. Erről ma is ez a véleményem. Más kérdés, hogy az adatok alapján milyen konkrét intézkedést határozunk el. Ami a nemzeti jövedelmet illeti, megnyugtatom, akkor sem a nemzetijövedelem-mérleg alapján döntöttek Gerőék, őket nem nagyon érdekelte, hogy a Mórocz, a Barsi, a Hetényi mit hozott ki a nemzeti jövedelemre. Lehet, hogy nekik ez csak szükséges rossznak tűnt.

A tervezés végül is mindig adott rendszerben gondolkodik. Ezt akkor nem tudtam, utólag megtanultam, és azóta is így látom. Erről már írtam a 70-es évek végén, bár, azt hiszem, nem publikáltam. A tervezés egyik gondja, hogy egy adott rendszerben vetít előre, ahhoz tud tanácsokat adni és nem egy rendszerváltásra. Tehát hogy 68-ban reformot kell csinálni, az a 64-65-ben folyó következő ötéves tervmunkából nem jön ki, vagy hogy mikor kell kollektivizálni, azt sem a tervszámítások hozzák. Minél inkább újabb körülményeket kell teremteni, annál kevésbé lehet tervezni. Valljuk be őszintén, 60-ban mit lehetett tervezni a mezőgazdaságra a kollektivizálás közepette?

Kérdés: Az akkor nem volt kérdés, hogy ez az irányítási modell működőképes-e?

Válasz: Ez nem volt igazából kérdés. A kérdés a túlhajtás volt, vagyis ez mennyiségi kérdésként merült fel. Emlékszem, volt egy vita 52-ben, hogy hány koporsó jön ki a gyárból. És ha nem annyian halnak meg, hanem többen vagy kevesebben, akkor mi történik? A fa hiánya miatt lehet-e a normát csökkenteni? Ez pici ügy, de klasszikus.

Kérdés: Ilyeneken komolyan gondolkodtak?

Válasz: Ez egy konkrét beszélgetés tárgya volt. Egyébként annyira, hogy végül embereket koporsó nélkül temettek el. Nagy fahiány volt. De kiderült utólag, hogy már Mária Terézia vagy II. József hozott egy rendeletet, hogy pazarlás mindenkinek egy koporsó. Kitalálták, hogy koporsóban kiviszik a halottat, kinyitják az alját, a halott leesik, és visszaviszik a koporsót. És ugyancsak Mária Terézia hozott rendkívül szigorú rendeletet az erdők irtása ellen. A gyapot termesztésével is ő kísérletezett először.

Kérdés: Ez az egész gyapot- és narancstermesztés sem tűnt abszurdnak?

Válasz: Ez a Tervhivatalban lényegtelen dolog volt, mint tervezési kérdés. Ez a közéletben folyt. Ismeri a fanet-viccet? Kapták a gazdaságok a vetéstervet, és ott volt olyan, hogy búza, rozs stb., és volt olyan, hogy koxagiz, gyapot, kurili fű vagy szudáni fű. És az utolsó sor az volt, hogy fanet. Az egyik igazgató tervében a fanet helyén egy nulla volt, és az igazgató kikérte magának – mondván, hogy ők egy felkészült gazdaság, kiváló káderek vannak, minden újra készek –, hogy a fanet-vetésterületből nem részesedik. Ez a fanet egyszerűen annak a rövidítése, hogy a földnek van egy része, amely földadó alá nem eső terület. Ő ezt egy új növénynek vélte, és követelte, hogy ő fanetet akar termelni. Ez nem vicc, ez igaz.

Kérdés: Abban az időben, az 50-es évek elején saját magukat – hogy is mondjam csak – kivételezettnek tekintették?

Válasz: Biztos, hogy nem... Nem, kivételezettnek nem tartottuk magunkat. Az biztos, hogy saját fontosságunkról és szerepünkről meg voltunk győződve. Az elhivatottság érzése megvolt, de hozzáteszem, én úgy érzem, hogy ez bennem végig megmaradt, ha bölcsebb állapotban is. Én mindig úgy éreztem, hogy amit csinálok, az fontos. Következésképpen azzal komolyan kell foglalkozni. Az ember nem lehet cinikus a saját munkájában. Ezt én nagyon utálom. Akkor ne csinálja. De ez most 86-ra vonatkozik. Szóval komolyan kell vennie az embernek a saját munkáját, és mi nagyon komolyan vettük, a lehetőségeket tényleg óriásinak éreztük. Meggyőződésünk volt, hogy az általános közjót szolgáljuk. És azt hiszem, az is meggyőződésünk volt, hogy egy sokkal újabb jelszót mondjak, hogy aki akar, az boldogul. Tehát meggyőződésünk volt, hogy ez a felemelkedés, ha különböző mértékben is, az összes dolgozó réteg számára felemelkedés. Ha nem a reálbérben – mert azt tudtuk, hogy nem a reálbérben –, akkor a több foglalkoztatott révén, a családi összjövedelemben. A kollektivizálástól eltekintve, amit egy átmeneti, fájdalmas operációnak tekintett mindenki. A konkrét körülményei akkor pont úgy nem voltak világosak, mint ahogy a háború alatt nem voltak világosak a koncentrációs táborok. Hogy valami nincs rendben, azt mindenki érezte, de nem tudta pontosan, vagy azok tudták, akik faluról jöttek.

Hozzáteszem, a mezőgazdasági kérdés családilag vagy közvetlenül nem érintett. A kollégáim között sok parasztgyerek volt, aki onnan került be, de erről ott nem beszéltek. Ők tudták, hogy miért. Nem közvetítették a híreket. Én, mint városi gyerek, tényleg absztraktul reagáltam le ezeket a gondokat. Tehát ebben a népboldogító tudatban ment a munka, mint ahogy meggyőződésem, hogy a pénzügyminiszter az adórendeletet úgy fogja fel ma is, hogy bármilyen kínos, azért ez egy nép-előrevivő dolog, mert különben nem csinálná. Csak ugye az a baj, hogy itt könnyű átsiklani, és végül ez lesz a definíció: az jelzi, hogy valami társadalmi érdek, ha az egyénnek rossz. Mert ide fejlődik majdnem a dolog. Volt ilyen mondás, hogy ahol a traktor jár, ott nem nézik a fűszálat.

Kérdés: Ez a főosztály volt a Tervhivatal agytrösztje, ugye?

Válasz: Igen. Volt olyan idő, amikor úgy működött, hogy a Csikós volt az agytröszt vezetője, ez teljesen egyértelmű. Csikósnál folyt a dokumentumok szerkesztése és az egységes terv összeállítása, ami nem gazdaságpolitikai vita volt, mert a gazdaságpolitikai kérdéseket hozták a pártközpontból, Gerő megírta nagyjából, hogyan kell ennek kinézni. De azért hiába, valami visszahatás itt volt, meg információk. És gyártottuk az összefoglalásokat. Napközben mindenki csinálta a különféle számításait, dolgozott meg értekezett, és majdnem rendszer volt, hogy úgy 4 óra körül a Csikós szobájában összejöttek osztályvezetők és egy-két ügybuzgó – én is ezek közé tartoztam. Elég hamar bekerültem, nem rangnál fogva. Ott ültünk 9-10-11-12-1-ig, ahogy éppen jött. 1949 júliusából emlékszem például, hogy este tízkor ott ültünk, mindenki odament a telefonhoz, és felhívta a feleségét. Én is éppen hívom a feleségemet, két hónapja voltunk házasok, hogy megnyugtassam, amikor bejön Vas Zoltán. Mert ő este 9 után benézett: na, mi van, fiúk? Mondtam a feleségemnek, hogy jó, be kell fejezni, bejött a Vas elvtárs, majd jövök, feküdj le. Azt mondja, ne hülyéskedj, gyere haza, vagy megmondom neki is, hogy már annyit dolgoztál... mondom, jó, odaadom. Vas elvtárs, a feleségem akar magával beszélni. Átvette, azt mondja: „Itt Vas. Mi van, fiatalasszony?” – Nem ismerte egyébként. A feleségem sem olyan, aki nem mondja el, amit akar. De azt hitte, hogy hülyéskedünk, és nem a Vassal beszél. Ezért jó merészen azt mondta: „Lehetetlen, hogy ennyit dolgozik, most volt kanyarós a férjem.” Tényleg megházasodtam és két hétre rá kanyarót kaptam. Mire a Vas azt mondja: „Úgy kell magának, miért megy egy csecsemőhöz férjhez.” Még nem voltam 24 éves. „Ne murizzon – mondja Vas –, ahelyett hogy örülne, hogy ilyen rendes, szorgalmas férje van.” Aztán meggyőztem a feleségemet, hogy az tényleg a Vas volt. Körülbelül ilyen hangulatban ültünk, és rágtuk magunkat.

A Tervhivatalban eleve családiasabb és kötetlenebb szellem volt. A vezető–beosztottak közötti viszonyban szó sem volt erről a hierarchizáltságról, amit a Pénzügyminisztériumban még 80-ban is tapasztaltam. Maga Vas Zoltán személye, egy új hivatal, sok fiatal, az idős szakértők 54-ig nagyobbrészt ott is eltűntek. Sokkal egységesebb és kollektívabb volt ez a társulat, szabadabban lehetett beszélni. Például az 1950 körüli időkből van egy emlékem, meghívtak a kollégiumra, mert a nemzeti jövedelem volt a téma. Ott voltam egy éve, és felszólaltam, mondtam valamit Vas Zoltánnak, hogy ezt így kéne vagy úgy kéne. Azt mondja – no, nézzék, itt van ez az ember, még ki sem bújt a tojásból, és már nekem ad tanácsot. Ezzel a stílussal reagált, de jóindulattal. Ez a Pénzügyben lehetetlen volna.

A fődokumentum írása például úgy folyt, hogy délután nekikezdtük. Csikósnak volt az a módszere, ami nem rossz, én is csináltam egy darabig, hogy nagyjából megállapodtunk, hogy mit akarunk megírni, kicsit vitatkoztunk, ő jegyzetelt. Utána behívta a titkárnőt, és diktált. És minden mondat vagy bekezdés végén mondhattuk, Béla, ezt nem így, hanem úgy. Nagyon gyorsan lehet így dolgozni, ha egy összeszokott társulat van. Közben 11-12 óra lett, az elejét már vitték a nyomdába, 2-re hozták a korrektúrát, mert másnap reggelre be kellett adni. Akkor 6-ig korrigáltuk, elmentünk a gőzfürdőbe, 8-ra visszamentünk dolgozni. Nem azt mondom, hogy mindennap így volt, de azért ilyen emlékem nem egy van. Komoly kollektív gyúrások és hajtások voltak.

Kérdés: A fordulat éve, Rajk-per. Mit gondolt akkor ezekről a dolgokról?

Válasz: Azt gondoltam, hogy ez nagyjából igaz. Azt feltételezni, hogy egy kommunista egy másikkal ezt csinálja... mert hogy a Saláta-ügy, kisgazdák kiszorítása hogy volt, azt az ördög tudja. Ott az ember mondta, hogy ezt értem. Vagy ha a Schlahta Margitot agyonütik, azt is értem, mert tudom, hogy ki kivel áll szemben. Itt az ember nem tudta. Lehet, hogy még kicsit azt is gondoltam, hogy ez az ő bajuk, hogy ilyen embereik vannak. Lehet, hogy az emberben akkor titokban még kajánság is volt, hogy így van. Ami nekem nem tetszett – erre nagyon jól emlékszem, de ez egy teljesen más dolog –, hogy ebből ilyen hűségnyilatkozat meg lelkes meg vastapskampány lett... ez az ember neveltetésével nem fér össze... szóval általában ezek a fanatizáló megmozdulások az én családi neveltetésemtől nagyon távol álltak. De mondom, ez nem a Rajk-per témája, de ez számomra rendkívül kínos és feszengő volt. Tüntetően nem tapsolni, azt nem lehetett, de nagyon kínos dolgok voltak. De ugyanígy egy templomi szertartáson is, diákkoromban, emlékszem, hogy letérdelni... jó, megszoktuk, letérdeltünk, jó napot. Inkább a bizarrságát éreztem itt is körülbelül.

Kérdés: A munkahelyen naponta gyűlések voltak?

Válasz: Hát persze. Mindig össze voltunk hívva, röpgyűlés, lelkesen, hűségnyilatkozat, persze. Szabad Nép-félóra? Az egyébként, ha egy értelmes ember csinálta, nem volt feltétlenül rossz. Ez ugye akkor rossz, ha egy primitív pali kezdi magyarázni. De ha egy értelmes ember kezdi el... szóval tulajdonképpen egy kicsit politizáltunk. Aztán menetgyakorlat, csasztuska és közös éneklés. A menetgyakorlat az volt, hogy május 1. előtt betanultuk, hogy mit fogunk énekelni. Nagy szám volt az OT-ban a kultúrgárda. De ez egy másik dolog, mert ennek nagyon szép, érdekes oldala is van. Színjátszó csoport, énekkar, szavalás, tánccsoport, mindenféle. A házasságomat is ennek köszönhetem.

A nősülésem egy sajátos véletlen volt szintén, mint az életemben sok minden. A feleségem akkor éppen másodszor járta ki a Színi Főiskolát. Mert először elkezdte a 30-as években, de baloldali magatartása miatt kirúgták. Ő 38-as párttag. 56-ig maradt az. Akkor járta a főiskolát, és épp a Jancsó Miklóssal, aki mondta neki: Zsuzsa, keresnek egy kultúrgárda-vezetőt, nem mész el? Talán még GF-ben kezdődött. A Bácskai Tomi is színi növendék volt, azt tudja? Utána meg párttitkár volt a GF-nél. A lényeg az, hogy Zsuzsa odakerült, mint a színjátszó kör rendezője. 49 tavaszán a szakszervezeti értelmiségi ifjúsági szervezet meghirdetett egy szavalóversenyt. És SZIT-tag voltam, és mondták, az elvtárs elindul a szavalóversenyen. Erre azt lehetett mondani, hogy igen. Elindultam a szavalóversenyen, szavaltam két verset. Indultunk vagy hatan, és ebből az előkelő harmadik helyezést értem el. Azt hittem, hogy vége is van, de kiderült, a színjátszók mentek vidékre, Balaton-parti üdülőkben adtak kultúrműsort, valahol Siófokon. Betanulták Csehovtól a Medvét, a feleségem azt tanította be. Utána két dolog történt. A földbirtokos asszonyt játszó nő állapotos lett, és nem vállalta a teherautón való utazást, a feleségemnek, tehát a rendezőnek be kellett ugrania a szerepbe. A csoportban még valami más szerep is volt, szavalat, volt egy fickó, az meg influenzás lett, nekem meg helyette kellett beugrani. Két beugrott pótember találkozott a teherautó tövében. Így ismerkedtem meg a feleségemmel. Egy év múlva összeházasodtunk.

Az esküvőm délután 2-kor volt. Dolgoztunk, ültem a Csikósnál, és mondtam, Béla, ne haragudj, most nekem el kell mennem, 2-kor van az esküvőm, de 4-re itt leszek. Erre Béla nagylelkű volt, azt mondja, nahát, tudod, mit? Ne gyere ma vissza, ráérsz holnap reggel bejönni. Másnap reggel aztán bementem, és akkor a főosztály egy kávéskészlettel ajándékozott meg.

A feleségem, Révész Zsuzsa változatos pályát futott be. Iparművész volt, festeni tanult Bernáth Aurélnál, a mozgalomban 38-tól részt vett, a Vajda János Társaság titkára is volt a háború alatt, akkor, amikor színi főiskolás volt először. 45-ben a VI. kerületi pártbizottságon kezdett a kultúrosztályon, a párt azt mondta, hogy tanulnia kell, és még egyszer beiratkozott a főiskolára. El is végezte rendező szakon. Megalapította az első Bábszínházat, a Mesebarlangot. Utána az Iparművészeti Főiskolára került tanársegédnek Hay Károly mellé a színpad tanszékre, de közben tanított a Zeneművészeti főiskolán éneket. Melisre szokta mondani, hogy a kis tanítványom. Később Hay csúnyán elbánt vele, röviden szólva kirúgták. Akkor gyerekszülés, elég sok egészségi problémával utána. Úgyhogy szabadúszó volt hosszú ideig. A Rádióba, a Művészetbe, a Pest Megyei Hírlapba művészeti kritikákat írogatott, játéktervező intézet alapításában vett részt, majd jött a második gyerek, hosszú ideig otthon maradt. Egyszer voltunk egy barátnőnknél, Garas Kláránál, aki keresett a múzeumba közművelődési előadót, magyarul propagandistát. Zsuzsa azt mondta, hogy elmegyek. Azt mondja, ne hülyéskedj, ez ilyen alja állás a múzeumban, nem előkelő állás. Ez volt valamikor 70 körül, a gyerekek nagyok voltak. Úgyhogy elhelyezkedett a Szépművészeti Múzeumban, ott volt nyolc-kilenc évet, aztán nyugdíjba ment.

Kérdés: Említette korábban a munkáskádereket. Nem voltak konfliktusok az értelmiségi származásúakkal? Nem volt olyan értékrend kimondva vagy kimondatlanul, hogy aki nem munkáskáder, az másodrendű állampolgár?

Válasz: Ez egyéni volt, attól függött, hogy az értelmiségi és a munkáskáder milyen volt. Azért ide a munkáskáderekből is általában már a kicsit kipróbáltabbak kerültek, volt egy válogatás. Például így került ide az anyagosztályra Szépvölgyi Zoltán vagy Lázár György. Aztán jött egy nagy eresztés, a munkásgyerekek, frissen végzett új egyetemisták. Ami az első és másodosztályt illeti, ez kétségkívül megvolt, és tulajdonképpen az értelmiségiek nagy részénél nem is volt világos, hogy meddig maradhat a hivatalban. Voltak csendes tisztogatások, sokan nagyon gyorsan elmentek. Én is szerepeltem egy ilyen listán, hogy maradhat, nem maradhat, aztán valami miatt azt mondták, hogy maradhat. De nem fognak előre léptetni, nyilván a származás miatt. Én 51-ben léptem be a pártba. Tudatos pártépítés folyt, azt hiszem, azért nem kerültem 48-ban be, mert értelmiségi voltam. De később mondták, hogy talán most már lehetne. Az ifjúsági munkákban vettem részt, a SZIT-szervezetben szervezőtitkár voltam. Az embernek adtak társadalmi munkát, kipróbálták, tapasztalatot szerzett, már a szakszervezet a párt előiskolája. Ez nagyon szabályosan ment végig. Amikor jelentkeztem, a párttitkár behívatott, hogy igen, ők nagyon elégedettek velem, de nagyon barátságosan azt mondta, hogy – tudod, mit, ne most. Beszéljünk róla négy hónap múlva. Azután tagjelölt lett az ember. Erről is van egy jó történetem.

Elég sokat dolgoztunk, és szombaton is munkaidő volt. Ennek ellenére elég rendszeres közösségi élet folyt. Ma visszagondolva tulajdonképpen nem volt rossz. Kimentünk a klubházba szombaton délután, és ott röplabdáztunk. Meg volt az MHK, a munkára-harcra kész sportmozgalom, majdnem a kocogómozgalom szintjén, egy fiatalnak illett részt venni. Ha nem ment el, akkor rá is szóltak. Elég sokat jártunk akkor a Margit-szigetre a klubházba. A főosztályon volt egy titkárnő, elmentünk vele a Dunában fürödni, fölsétáltunk, leúsztunk, és lent a rendőr várt. Hogy ezt nem lehet, így meg úgy, bekísért a klubházba, és valahogy kiderült, hogy tagjelölt vagyok. Kaptam egy nagy népnevelő beszédet, hogy ilyet egy kommunista nem tesz, hogy fürdik a Dunában, de fiatal koromra és tagjelöltségemre tekintettel elbocsátott. Talán ez volt az egyetlen eset, amikor a tagjelöltség valamit számított. Aztán később, már a 60-as évek elején voltak például turistaversenyek. Azokon is részt vettünk. Nagyon sokat jártunk egyébként kirándulni a családdal. A titkárnőm, Soósné nagy turista volt, számos gyerekkel. Mi is mentünk. Egészen addig, amíg a gyerekeim akkorák nem lettek, hogy már nem voltak hajlandók a vasárnapot a szülőkkel tölteni, tulajdonképpen ez volt a fő programunk.

A politika „rángatózásai” 1953-1956

Nekem a Tervhivatalban 53 drámai időszak volt, mert Vas Zoltán akkor került el onnan, és Sztálin halála után jött a júniusi kormányprogram, ami sok mindent megváltoztatott. De az 53-ig folytatott politikának számos eleme messzemenően túlélte 53-at.

Kérdés: A Tervhivatalban már előbb lehetett tudni, hogy itt valami nagyobb változás készül?

Válasz: Mindenki sejtett valamit, mindenki érezte, hogy itt valami változni fog, de hogy mi jön ezután, azt nem lehetett tudni. Nagy Imre programja politikai program, tulajdonképpen a Tervhivatal számára sokkírozó dolog volt. Előtte készítettünk ilyen-olyan számításokat, de ezek nem voltak igazi tervszámítások. Ez nem úgy lett előkészítve, mint ahogy ma előkészítenek egy 84. áprilisi határozatot, megvitatva apparátusoknál. Ez a program, át kellene nézni, nem akarom leszólni, markáns változást jelentett, de nem volt egy konzisztens csomag. Sok olyan dolog volt benne, amiről ott úgy éreztük, hogy nem teljesen megbízható bázis. Keveredtek reális újítási törekvések ábrándokkal. Utána azt mondták, hogy most a Tervhivatal dolgozza át a tervet, és csináljon egy új gazdaságpolitikát. Ezzel óriási hajcihők voltak, nagyon nehéz korszaka volt a Tervhivatalnak. Zűrzavar volt meg tanácstalanság. Néztük, hogy most mihez kell igazodni. Mert a tervezésnek egy politikai vonalhoz kellett igazodni. Most nem volt mihez igazodni, illetve időnként jöttek olyan impulzusok, amiket még ezzel a szegényes közgazdasági vértezettel is, ami akkoriban volt, legalábbis furcsának találtunk. Hogy most ki hajtja túl a dolgokat. Hogy Dunaújvárosban a 85 százalékos készültségi fokon lévő gyáregységet abba kell-e hagyni, vagy azt mondani, hogy ezt a 15 százalékot már be kell ruházni, és termelni kell az acélt. Megvádolták a kormány egy részét meg a Tervhivatalt, hogy ellenálló banda, valami folyamatosságot akart, vagy szkeptikusabb volt a változtatás gyorsaságát illetően, mert nem eléggé csökkenti a nehézipari beruházásokat, vagy pedig ellenezte, hogy ekkora életszínvonal növekedés legyen egyik évről a másikra. Az volt a Tervhivatal véleménye, biztos az enyém is, most így külön nem emlékszem, hogy erre nincs meg a mód, egy ilyenfajta felfordulásból nem jön ki jó.

De azt kell mondanom, én akkor, 52 végétől, 53 elejétől a távlati tervezési főosztály mérlegosztályának vezetője voltam. Ami kétszeres absztrakciót és elszigeteltséget jelent ezektől a kérdésektől. Mert távlati, és abban is az átfogó.

Általában várakozó álláspont volt. Mindenki érezte, hogy ezzel nincs elintézve a dolog, de nem hiszem, hogy bárki pontosan tudta, hogyan kell egy komoly fordulatot a pártpolitikában levezetni. Ugye, mechanizmusszerűen nem jöhet másképp, mint fölülről, de nem lehet más, mint amit alulról vagy középről akarnak. Ennek a technológiája, azt hiszem, ma is eléggé kialakulatlan. A glasznoszty is erre mutat, meg a lengyel események...

A politikában 53-ban, 54-ben folyt a harc, itt egy nagy rángatózás volt. Emlékszem, például a júliusi KB-határozat idején kijött az V. kerületi első titkár az OT-ba, és mondta, hogy Rákosi elvtárs lemondott, az embereket fel kell készíteni, mert ez nagy megrázkódtatás lesz. A mi alapszervünk azt mondta – jó társaság volt, Almási, Drecin Jóska, Szabó Kálmán mint vezető –, hogy nem lesz ez akkora megrázkódtatás. Hozzá kell tennem, hogy nagyon érdekes és karakán alapszervi párttitkárunk volt, Kállai Oszkár, egy jó haver a társulatban. Ezekben a zűrzavaros időkben azt mondta, hogy a szakszervezet nem csinál semmit, és alapszervi párttitkár létére kilépett a szakszervezetből. Persze ez csak két hétig tartott, de ilyen hangulat uralkodott. De azért ez egy elvi hivatal volt, akárhogy is nézzük. Tehát közel volt a hatalomhoz és az azonosulás a jobbított előrehaladással nem volt megkérdőjelezve. Ott egészen eltérő gondolkodású emberek nem voltak. Az viszont mindenképpen enyhe mosolyt keltett, erre nagyon jól emlékszem, amikor azt mondták, hogy a XX. kongresszus minket igazol. Mindenki látta, hogy ez egy nagy mellébeszélés, ennyire nem voltunk hithűek.

Kérdés: Vitatkoztak akkoriban az apparátusban, voltak csoportosulások?

Válasz: Nem voltak szervezett politizálási platformok, ez nem is mehetett, mert pártellenes frakciózás lett volna. A folyosón aztán sok mindent megtárgyaltunk. Kialakult az a kifejezés, hogy WC-parlament. Ezt tudom, ez egy nagy szó volt a Tervhivatalban, hogy miért van WC-parlament, miért ott beszélgetik meg a dolgokat.

Tulajdonképpen inkább 56-ra gyűrűzött be ez a dolog, Berei idején. Ő azért képviselte a hivatalos, tehát az 55 utáni vonalat, de nem azt mondom, hogy Nagy Imre-kultusz volt, talán agrárvonalon inkább. Egyébként Nagy Imre az egész hivatalra nem tett olyan nagy benyomást, talán mert az ipari részlegek nagyok voltak, és az ipar számára ez nem volt kedvező. Meg közgazdasági koncepciót sem nagyon mondott, tehát a pénzügyi, ár részlegekre sem lehet azt mondani, hogy Nagy Imrések voltak. De az világos volt, hogy valami stabilabb, józanabb, kiegyensúlyozottabb vonalvezetést kellene csinálni.

A Rajk temetésére nagy számban kivonultunk, tudom, autóbusszal mentünk ki, sokan. Én is ott voltam. Ez meg volt szervezve rendesen, hogy ez egy komoly dolog, ki kell menni. 56 október 23-án is pártbizottsági ülés volt, és onnan mentünk ki az Országház térre.

Kérdés: Milyen emlékei vannak 56-ról?

Válasz: 56 őszén csináltuk az éves meg a II. ötéves tervet, ezzel voltunk elfoglalva. Mind a kettő bizonyos józansággal készült az előzőkhöz viszonyítva, ugyanakkor nem tükrözött nagy gazdaságpolitikai váltást. A gazdaságpolitika legésszerűtlenebb túlzásai lefaragódtak, de tulajdonképpen mély átértékelődés nem történt. Ez szinte máig kihat. Mondok egy példát. Ha megkérdezné tőlem, hogy a magyar gazdaságnak mi a legnagyobb problémája, vagy mi az, ami végigvonul az egészen, az nyilván az autarchikus politika. Ez a Rákosi idején ideológiai szintre emelkedett, 57 után ezzel ideológiailag szakítottunk. De az erős KGST kapcsolat, a mérleg-tervezési szemlélet, egy kétségkívül nagyon defenzív vagy alárendelt helyzet a nyugati piacokon erősen erre vitt. Ez még 68 után is megmaradt, tulajdonképpen máig.[2] Enélkül nem lehet megmagyarázni, hogy egy csomó gondunk miért van. Nem igaz, hogy ha egy három és fél vagy 4 évig érvényesülő politikával gyökeresen szakítottunk, akkor annak nem lehet kihatása még húsz évre. Szóval, úgy látszik, valami nem szakad el olyan gyökeresen.

Kérdés: 23-án mi történt? A Tervhivatalból mentek ki a Parlament elé, csoportosan?

Válasz: Hogyne. Ki voltunk vezényelve. Épp pártbizottsági ülés volt, azt hiszem, egy tervet tárgyaltunk, ezért voltam ott. Jött egy telefon az V. kerületi Pártbizottságtól, hogy tüntetés lesz, a Pártbizottság és a kommunisták menjenek ki tüntetni az Országház elé, hogy a beszédnek legyen egy jóérzésű hallgatósága. Ki is mentünk. Emlékeim szerint nagyon sok minden nem történt utána. Szépen hazamentünk. Tudom, nekem nyolcra mozijegyem volt, a feleségemmel elmentünk a Diadal moziba, megnéztük a Radzs Kapur filmet. Aztán nyugodtan hazamentünk, lefeküdtünk aludni. Szép nap, nagyon szép idő is volt. Gondolkodom is, hogy mi lett volna, ha mondjuk, 23-án hideg, szeles eső van. Akkor hogy zajlott volna le az egész esemény? De ez olyan utcára való idő volt.

Kérdés: Másnap bementek dolgozni?

Válasz: Persze. Másnap bementünk, de körülbelül december elejéig nem dolgoztunk. De aki tudott, bejött. Miután én nem voltam nagyon messze, szinte mindennap bent voltam. Talán 4-e után két-három napot nem, mert a Lánchídon ágyúk voltak felállítva. Nagyon sok szép könyvet olvastam ki akkoriban. Ültünk a szobában kabátban, mert a fűtésünk nem volt rendben. Olvastunk, beszélgettünk, aztán amikor letelt a munkaidő, hazamentünk. És persze rengeteget vitatkoztunk. A pártszervezet is. 23-a után rendeztünk taggyűléseket, ahol mindenki felállt, és elmondta, hogyan látja a dolgokat, miért érzi magát felelősnek, hogyan kíván továbblépni. Ez nagyon érdekes volt. Voltak, akik azt mondták, hogy ők megunták a politikát, pártonkívüliként akarnak dolgozni. A szovjet bevonulás váltott ki nagyobb izgalmakat, mert akkor a politikai bal-jobb összekeveredett a nemzeti dolgokkal. Tehát ebben voltak, akik alaposan kieresztették a hangjukat. Később aztán el is tanácsoltak néhányat, szerintem teljesen alaptalanul.

Nem volt ez olyan egyszerű. Mondok egy emléket, ezt még senkinek nem mondtam. Egyik nap kinézek az ablakon, ez november első napjaiban volt, 4-e előtt, és Friss elvtárs ott baktat egy nagy aktatáskával. Én tudtam, hogy neki is kétes a helyzete. Lementem, kérdeztem, hogy tudok-e valamit segíteni. Azt mondja, nem, köszönöm. De ő is szépen elköltözött hazulról azokban a napokban. Egyébként minden lakásba állandóan becsöngettek, hozzánk is éjjel jöttek, két-három fiatal fegyveres, ávóst kerestek. Mondtam, itt van a két éves lányom. Hát nem így mondtam, mert ennél jobban féltem.

Nekem meggyőződésem ma is, ezt meg lehet cáfolni, tehát nem tudományos meggyőződésem, csak érzésem, hogy 56-hoz az erkölcsi-politikai kudarc sokkal jobban hozzájárult, mint a gazdasági. Szóval a Rajk-per és a többi, szerintem ez az alapja. Mert életszínvonalban pont 54-55-re tulajdonképpen sok minden korrigálódott. Ha 53-ban tör ki egy ellenforradalom, az más, akkor azt mondom, hogy a nyomorban fellázadtak az emberek. De ez 56-ra nem volt rosszabb.

Akkor következett öt hét, volt pártszervezés, én csak később léptem be, valamikor télen, még az elején nem volt világos. Itt mindig az volt a kérdés, hogy belép-e az, akit a legundokabb balosnak tartunk, és ha belépett, akkor az nem tetszett. Mert úgy egyébként mondjuk a kapitalizmus felépítése nem lebegett a szemünk előtt, az végig nem volt világos, hogy mi is legyen. Demokratikus szocializmus, vagy mi. De akkor jött egy pár vezető, akik tényleg nagyon rendesek, jóindulatúak. Kiss Árpád egész kiváló ember, meg Ajtai Miklós, szóval kulturált emberek, akik ezt szervezték, úgyhogy úgy gondoltam, hogy ezekkel lehet.

 

Jegyzetek

[2]: A nyolcvanas évek végéig.

 

Beszélgetések Hetényi Istvánnal

[1. rész]

[2. rész]

[3. rész]

[4. rész]

[5. rész]

[6. rész]

A bejegyzés trackback címe:

https://hetenyi-kor.blog.hu/api/trackback/id/tr994681092