HTML

Hetényi Kör

2012. június 6-án megalakult a Hetényi István (1926-2008) ne­vét viselő szakmai-baráti kör, melynek tagjai a volt pénzügy­miniszter egykori munkatársai és tisztelői. A Hetényi Kör adó­szakértőkből és közgazdászok­ból áll, célja a magyar adó­rendszert érintő javaslatok ki­dolgozása és nyilvános szak­mai vitája.

Moderálási alapelvek

Mielőtt hozzászól, kérjük olvassa el moderálási alapelveinket.

Portfolio.hu


Feliratkozás

Madarász Aladár: Időutazás?

2012.09.26.

Visszarévedni ifjúságunkra sokszor kellemes, de nem mindig az. Artner Annamária (egy munkahelyen dolgozunk, az általa bírált Hetényi Körnek pedig tagja vagyok) cikkét olvasva (Kit szolgáljon a közgazdaságtan? aug. 30.) úgy éreztem, ismét az 1960-as évek közepén készülök vizsgázni a hajdani Marx Károly Közgazdasági Egyetemen a kapitalizmus általános válságából. Terjedelmi okokból az írás egyetlen állításával foglalkozom csak, amelyet idézek: „a monetarista-neoliberális elmélet alapjait, a neoklasszikus közgazdaságtant mintegy másfél évszázada kreálták azért, hogy kiiktassák a marxi munkaérték-elméletet. Knut Wicksell (1934) kendőzetlen megfogalmazásában: „A szocialisták (főleg Rodbertus, de még inkább Marx) kezében az értékelmélet a fennálló rend elleni rettenetes fegyverré vált. [...] Egy új [...] csereérték-elmélet megteremtése ezért nemcsak elvont elméleti jelentőségű, de elsőrendű gyakorlati és társadalmi érdek is volt, amelyhez [...] Menger, Jevons és Walras [az ún. »marginális forradalom« atyjai] kövezték ki az utat.”

Tekintsünk el attól, hogy mit is jelent a monetarista-neoliberális elmélet (a monetarizmus eredete legalábbis a XVIII. század közepéig, David Hume-ig vezethető vissza, a neoliberalizmus pedig ma elsősorban politikai szitokszó, leginkább a piaci fundamentalizmus megjelölésére szolgál), helyette kezdjük azzal, mit is „vallott be” a kiváló svéd közgazdász, a neoklasszikus közgazdaságtan stockholmi iskoláját megteremtő Wicksell (1851-1926)? Ábrázolása szerint a XIX. század első felében az értékelmélet két változata alakult ki, amelyek nem jelentettek előrelépést az angol klasszikusok, Ricardo felfogásához képest „ellenkezőleg, mindkettő túlhajtott paradoxonhoz vezetett”. Az egyik változat a szocialista, amely „a munkát tüntette fel az érték egyedüli forrásának, és így minden más, magánkézben lévő termelési tényezőt [...] élősködőnek tekintett, ezek jövedelmét pedig az ellenértékre egyedül jogosult munka megrablásának.” A másik csoportba sorolta Wicksell a harmóniaelméletek képviselőit, akik szintén a munkát tartották az érték egyetlen forrásának. Ők azonban úgy vélték, „hogy ez nagyhatású fegyverként szolgál a fennálló társadalmi rend védelmében”, mert minden részesedés vagy jelenlegi, vagy korábbi munka elismerését jelenti, tehát jogos jövedelem. „Mindkét érvelés nyilvánvalóan abszurd” – folytatta Wicksell –, „de erősítette azt a vádat, hogy a tudományos vagy kvázi-tudományos közgazdaságtan tisztességtelen és behódolt a hatalom érdekeinek”.

Artner Annamária idézetének második mondatából kihagy három szót. Az eredetiben így áll: „Egy új és jobban megalapozott csereérték-elmélet” (az én kiemelésem – M.A.) s a következőkben Wicksell részletesen megmagyarázta, miért jobb elméleti eszköz a határhaszon-elmélet a gazdaság megértéséhez, mint a munkaérték-elmélet. Artner szemében a marginalizmus arra való, hogy kiiktassa a „gazdagság eredetének kellemetlenkedő magyarázatát”. Itt nem idézi a svéd közgazdászt, pedig megtehetné: „Bármilyen homályos is a tőketulajdon eredete sok esetben, ennek nincs hatása a tőke mint termelési tényező szerepét és jelentőségét illetően.” (Knut Wicksell: Selected Essays in Economics - Vol. 2. 191. o.)

Ehhez annyit szükséges még hozzátenni, hogy Wicksell radikális reformer és a progresszív jövedelem- és vagyonadó harcos szószólója volt, bizonyos értelemben a svéd jóléti állam előkészítője, aki istenkáromlásért még fogházba is került, ugyanakkor nem volt híve a marxi szocializmusnak. De idézhetünk egy másik közgazdászt is: a határhaszon-elmélet egyik kidolgozója, az általános egyensúly elméletet létrehozó Walras demokratikus szocialistának nevezte magát, sürgette minden földtulajdon államosítását, a proletariátus helyzetét a rabszolgasághoz és a jobbágysághoz hasonlította, de elutasította Marx elméleteit.

Kettejük példája is arról tanúskodik, hogy a szocializmus, benne a marxizmus és a határhaszon-elmélet viszonya jóval összetettebb annál, hogysem beérhetnők ilyesfajta hajdani tankönyvi frázisok ismételgetésével: a gazdasági életben szükségtelenné vált, a termelőerők fejlődését akadályozó polgárság helyzete „tükröződik a modern polgári közgazdaságtan megalapítóinak egész munkásságában [...] értékelméletükkel társadalmi rendeltetésüknek megfelelően leplezni igyekeznek a kizsákmányolást”. (Mátyás Antal: A polgári közgazdaságtan története, 1963. 286. o.) Márpedig Artner Annamária – sajnos – éppen ezt teszi, mondván: le kellett söpörni a munkaérték-elméletet ahhoz, hogy a magántulajdonon alapuló termelés „jogosnak, igazságosnak és Istentől valónak tűnjék fel”. Így azután az ő szemében a modern mikroökonómia valamiféle matematikai abrakadabra, amit a diákok többsége rémálomnak él meg és alig várja, hogy elfelejthesse. Ennél azért még a régi tankönyv is belátóbb volt, mert annyit elismert, hogy az 1870-es években kibontakozott szubjektív közgazdaságtan „a burzsoáziát üzleti tevékenysége során érdeklő közgazdasági kérdésekre” igyekszik választ adni. (uo.)

Artner szerint ma már nyilván nem ez a helyzet, a válságba került monetáris-neoliberális elmélet egyszerre fejezi ki a globális tőke érdekét (vajon mi lehet az?), és képtelen adekvát módon leírni a tőke viszonyait. Ha ez így van, nyilván hamarosan mindkettő el fog tűnni a történelemből. Én viszont azt gondolom, hogy ez a beszédmód már bizonyított: aligha alkalmas arra, hogy egy modern baloldal érvényes és hatásos elméleti és politikai nyelve legyen. Marx talán azt mondaná rá: nemcsak az élőtől szenvedünk, hanem a halottól is.

Madarász Aladár

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://hetenyi-kor.blog.hu/api/trackback/id/tr784803245

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ricardo 2012.09.26. 20:01:44

Régi marxista dogma, hogy az ún. polgári (burzsoá) közgazdászok a rothadó kapitalizmus apologétái. Artner asszony pedig éppen eléggé régi marxista ahhoz, hogy ilyen régi marxista dogmákat mondjon fel. (Nota bene, amikor elmentek a szovjet tankok, Mátyás Antal urat hirtelen hatalmába kerítette a "hamis tudat". Artner asszony lelkében viszont még mindig ott állomásozik ideiglenesen a Vörös Hadsereg.) Ami meg a munkaérték-elméletet illeti, azt Marx A tőke III. kötetének "A profitráta átváltozása átlagprofittá" című részében gyakorlatilag maga cáfolja.

bankvezér 2012.11.09. 20:58:43

Én hiszékeny ember vagyok, mindenfélét elhiszek.
Azt is elhiszem, ha valaki azt állítja, hogy a kapitalizmusban nincs kizsákmányolás, és minden dolgozó éppen annyi bért kap, mint amennyi értéket előállít. Szóval ezt is elhiszem, ha előtte valaki megmondja, hogyan lehet az, hogy az egész fejlett nyugati világ a feje búbjáig el van adósodva (ami előre hozott vásárlás következménye) miközben brutális árubőség van az üzletekben. :)

bankvezér 2012.11.10. 10:01:54

Lehet persze mondani, hogy a termelő tőkét profit illeti meg, és a profitra szükség van a tőke megújításához, a fejlesztéshez.
Csak ott van még e mellett a tőke tulajdonosának a magánvagyona, ami több nagyságrenddel (100-100000-szer)nagyobb lehet, mint egy dolgozó magánvagyona. És ez se nem szükségszerű, se nem igazságos.