Az euróövezet válságországai az elmúlt évek folyamán komoly erőfeszítéseket tettek költségvetési hiányuk korlátozására, egy részük nem is csekély sikerrel: Olaszország deficitje idén nem fogja elérni bruttó hazai termékének (GDP) két százalékát, 2013-ban pedig egy százalékra csökkenhet; jövőre Portugália csak egytized százalékkal fogja túlteljesíteni a „bűvös” három százalékot. Az államkötvény-vásárlók mégis bizalmatlanok ezeknek az országoknak a fizetőképességével kapcsolatban. Ez magas kamatokat (kötvényhozamokat) eredményez. A GDP 100 százalékát meghaladó adósságállomány fokozatos, magasabb kamatú refinanszírozásával (a korábban kisebb hozamokkal kibocsátott, lejáró kötvények pótlásával) növekszenek ezen államok kamatterhei, ami súlyosbítja a gondjaikat, ezzel növeli a velük szembeni bizalmatlanságot, és így kiváltja, hogy a piac csak magas kamatokkal hajlandó nekik hitelezni. Paradoxonnak tűnik, de azért kell magas kamatokat fizetniük, mert magas kamatokat kell fizetniük. Hibás kör ez; a kérdés, mi váltotta ezt ki, és hogyan lehet kitörni belőle.
A 2007–2008-ban kezdődött nemzetközi pénzügyi és gazdasági válság súlyos terheket rótt ezen országok államkasszáira: bajba került pénzintézeteket kellett megmenteniük, növelniük kellett szociális kiadásaikat stb. Mindezzel gyorsan növekedett az adósságállományuk, amit azután követett a hitelezők kamatemelő bizalmatlansága. Ennek a meggyőzően hangzó magyarázatnak azonban van egy súlyos hátulütője: ezen az alapon nem lehet megérteni, hogy néhány más erősen eladósodott állam – főleg Japán, amelynek államadóssága a GDP-je kétszeresét is meghaladja – miért nincs hasonló helyzetben. A két legfontosabb magyarázó tényre korlátozzuk mondanivalónkat. Az egyik az, hogy Japán államadósságát belföldi jövedelemtulajdonosok finanszírozzák. Ez kedvező hatású, de nem különösebben erős magyarázó tényező, hiszen ugyanez lényegében (az adósság túlnyomó részét illetően) áll az olasz esetre is, és ott nem sokat segít.
A másik tényező az, hogy Japánnak van saját központi bankja, amely akármennyi pénzt tud teremteni, minden államkötvényt meg tud, és ha egyszer minden kötél szakad, meg is fog vásárolni. A saját, különálló központi bank ilyen fölhasználásának lehetősége aligha vonható kétségbe. Törvényi korlátai a különféle országokban általában nem szigorúak, és adott esetben tovább lazíthatók. Kínos ezt megtenni, de még mindig kevésbé kínos, mint vállalni az államkassza fizetésképtelenségét. Azt jól tudjuk, hogy a költségvetés ilyen finanszírozása, ha gyakorlattá válik, egyre magasabb kamatokat és egyre súlyosabb inflációt von maga után (így történt ez nálunk is mindkét világháború alatt és az azokat követő időszakokban). Az első lépések azonban nem járnak ennyire súlyos – sőt rövid távon rendszerint semmilyen – következményekkel. A kötvényvásárlókat a központi bank ilyen belépési lehetősége nyugalomra inti, amíg ez csak lehetőség. Tudják, ha fordul a kocka, kellő időben bizonyára érdemi veszteség nélkül tudnak kilépni pozícióikból. Tehát a saját központi bank addig és csak addig hatékony eszköz az államadósság-finanszírozás olcsóságára, amíg finanszírozásában közvetlenül, ténylegesen nem vesz részt.
És ez is csak azokban az országokban érvényes, amelyeknek van ilyen központi bankjuk. Az euróövezet tagállamaiban azonban ilyenek nincsenek, és a közös, az Európai Központi Bank (EKB), elvileg nem játszhat ilyen szerepet. De ha már a valutaunióban föl kellett adni a külön bankot, vajon az azt fölváltó közös bank nem tehet-e mégis valamit? Finanszírozhatná az államok adósságát, de rá is érvényes a fenti megállapításunk: az államadósság központi banki finanszírozása a kamatlábak emelkedését és az infláció egyre súlyosabb gyorsulását vonja maga után, tehát nem gyógyítja, hanem súlyosbítja a bajt. Hosszan gondolkoztak ezen az Európai Központi Bankban, míg támadt egy mentő ötletük: valakinek eszébe jutott egy mese, amelyet még gyerekkorában hallott. Nem tündérmese, hanem az okos molnárleányról szóló. Ő volt az, aki el is ment a királyhoz meg nem is, vitt is neki ajándékot meg nem is.
Az EKB is ehhez hasonlóan jár el. Finanszírozza is a tagországok államadósságát (a válságországokban) meg nem is (Németországban, Franciaországban, Hollandiában, Ausztriában, Finnországban, Észtországban stb.), sőt sterilizál is: az államadósság-finanszírozásra az eurórendszerbe pumpált pénzmennyiséget másutt kivonja kamatozó betétekbe. A sterilizálásra kifizetendő kamatok költséget jelentenek ugyan, de az euróövezet szintjén nem nagyon jelentőset.
Ez a megoldás önmagában véve – mondjuk úgy: technikailag – úgyszólván tökéletes, és akár hosszú ideig is elműködhetne. Politikai alapon várható élettartama persze alighanem rövid, hiszen a többi tagállam nem fogadhatja el tartósan a válságországok államadósságának ilyen finanszírozását. Hosszú távon egész más megoldásra van szükség. Az euróövezet nyilvánvalóan csak akkor maradhat fönn, ha a tagországok államadósságait legalább részben valamiképpen közös felelősség tárgyává teszik. Ehhez a monetáris mellé fiskális uniót kell teremteniük; az utóbbinak nyilvánvaló feltétele egy szoros politikai unió. Ennek problémáival itt nem foglalkozunk.
Nézzük ehelyett a magyar kormányzati reagálást az EKB kérdéses, szeptember 4-én napfényre került államkötvény-vásárlási programjára. A Kossuth rádió szeptember 7-i interjújában Orbán Viktor az alábbiakat mondta erről: „…itt valami olyan változás történik, amely egészen új fénytörésben mutatja a gazdaságpolitikai lehetőségeket… Ez egy új eszközt nyit meg a kormányzatok és a kormányzatokkal együttműködő jegybankok részére, amellyel korábban nem rendelkeztek…”
Azon meglepődhetünk, hogy itt arról hallunk: mi tanulhatunk Európától, nem pedig – mint már megszoktuk – fordítva. Egyébként a miniszterelnök szavaiból kicsendülő lelkesedés érthető. Kormánya a magánnyugdíjalapok lerablása és a külföldi tulajdonú nagyvállalatok (bankok és mások) különadós fosztogatása után itt új unortodox pénzforrást találhat. Megoldandó probléma már csak egy marad: az, hogy a kormányzattal együttműködő központi bank nálunk is folytassa is meg nem is az államadósság finanszírozását. Azaz találjon módot arra, hogy kövesse az Európai Központi Banknak az okos molnárleánytól vett eljárásmódját.
A szerző közgazdász
(Az írás megjelent a Népszabadságban.)
