HTML

Hetényi Kör

2012. június 6-án megalakult a Hetényi István (1926-2008) ne­vét viselő szakmai-baráti kör, melynek tagjai a volt pénzügy­miniszter egykori munkatársai és tisztelői. A Hetényi Kör adó­szakértőkből és közgazdászok­ból áll, célja a magyar adó­rendszert érintő javaslatok ki­dolgozása és nyilvános szak­mai vitája.

Moderálási alapelvek

Mielőtt hozzászól, kérjük olvassa el moderálási alapelveinket.

Portfolio.hu


Feliratkozás

Csillag István: Az Orbán-rendszer öröksége

2013.07.05.

Voltak, akik sokatmondó hallgatásnak vélték, hogy az újra hatalomra került Orbán-kormány nem hirdetett előre részletes programot. Azt feltételezték, hogy a kétharmados többség birtokában végrehajtja a rendszerváltás óta levegőben lógó, Kornai János „Indulatos röpirat”-ában már 1989-ben meghirdetett stabilizációs műtétet, hozzáigazítja a takaró méretéhez a nyújtózkodást, ésszerű kereteket szab a gazdasági növekedésnek, kisöpri a „régi szemetet” (hiszen szemináriumain megtanulta Marx híres szavait A német ideológiából: „die ganze alte scheisse ist am Arsch”).

Galamus, 2013. június 28.

Sokan úgy vélték, azért hallgat, mert a munkáltatók és munkavállalók Tb-járulékot elcsaló mutyizása, az elmúlt negyven év kormányainak ajándékai (munkában tartás helyett nyugdíjba küldés – ld. rendőr- és katonatisztek) meg a demográfiai okok miatt fenntarthatatlan nyugdíjrendszer ésszerű átalakítása akkora zajjal jár, hogy meg kell csinálni, de nem szabad meghirdetni. Azért hallgat, mert a közteherviselés új rendszerét, az egyenes adózást eddig elkerülők, a minimálbér környékén jövedelmet szerzők adó alóli mentesülésének megszüntetését aligha lehet a népszerűség elvesztése nélkül végrehajtani. A felsőoktatási finanszírozási rendszernek, a tandíj bevezetésének saját demagóg akciójával is megszakított folyamatát, csak akkor indíthatja újra – a politikai erő birtokában –, ha világossá teszi, hogy senkinek sem oszthatnak tovább hitelből a szocik ingyen levest.

A tettek és a duma zavarba ejtően ellentétes volt. „Nincs hitelből jólét” – hirdették, igaz, elfelejtették hozzátenni: kivéve egyeseknek. „Nagyarányú adócsökkentés” – hirdették, igaz, elfelejtették hozzátenni, hogy ezt csak a kiválasztottak élvezhetik. „A munka társadalmát építjük” – hirdették, igaz, elfelejtették hozzátenni, hogy a velünk együtt öregedő Európában szokásos nyugdíjkorhatár-emeléssel szemben nálunk a nők korábban mehetnek, a bírák, a tanárok, az egészségügyi dolgozók pedig kötelesek előbb nyugdíjba menni. „Megállítjuk az államadóssághegy növekedését!” – hirdették, de elfelejtették hozzátenni, hogy ehhez elvesszük a polgárok nyugdíjmegtakarítását, ám a „fogd a pénzt és fuss” játék ellenére az adósságráta jottányit sem változott. „Egymillió új munkahelyet teremtünk!” – hirdették, de elfelejtették hozzátenni, hogy csak a haveroknak, mert ami ezen kívül létrejött, az a haveri szőlők számára szervezett ingyen közmunka vagy a korábbi közfoglalkoztatás töredéke pénzben és időben, néhány kései jutasi őrmester örömszerzését elősegítve. „Európa leggyorsabban növekvő gazdasága leszünk!” – hirdették, igaz, elfelejtették hozzátenni, hogy ezt még unokáink se fogják látni.

Az egyetlen, amit teljesített, jóllehet nem hirdette: az államháztartás hiányát a bruttó hazai össztermék (GDP) 3 százaléka alá szorította, s ezzel elérte, hogy az Európai Unióba való belépésünk (2004) óta velünk szemben alkalmazott túlzottdeficit-eljárás megszűnjön. Igaz, ez is azért fontos, hogy a baráti GŐZGÉP ne álljon le, a hasa felszívhassa a sok pénzt, mint a népmese egyszeri kiskakasa. Mert ha deficit van, akkor esetleg az Orbán-rendszer milliárdos betevője elfogy.

Kezdjük ezzel, az egyetlen sikerrel a leltározást: mi marad utánuk, mi az örökség. A győzelmi jelentésekben szereplő túlzottdeficit-eljárás megszüntetése ellenére az államháztartási egyensúly is törékeny. Szó nincs arról, hogy az államháztartás és a gazdaság ráállt volna a fenntartható pályára, hogy nem kell minden negyedévben elővenni a hüvelykszorítót meg a spanyolcsizmát. Ezt jól tudják a gazdaság szereplői, mert nem a gazdasági növekedés révén bővülő bevételekből futja a hiány mérséklésére, hanem az egyre rosszabbul teljesítő gazdaság szereplői viselnek egyre magasabb terheket, miközben az állami kiadások aránya – a folyamatos forráskivonás ellenére – nem csökkent. A gazdaság szereplői leszoktak arról, hogy a költségvetés a következő évi pénzügyi terv, amiben bízni lehet, amiből kiindulva a saját programjaikat is képesek összeállítani. A költségvetéseket átlagosan 4–5 alkalommal módosítják, és minden alkalommal tartalmaznak új adónemet vagy adómérték-szigorítást. Mindezek miatt az állam rátelepedése a gazdaságra, a túladóztatás nem kisebb, hanem nagyobb lett.

Ebben a helyzetben nem számíthat arra a termelékenység emeléséből, a költségek csökkentéséből, a piacon elismertetett teljesítményéből nagyobb jövedelemre szert tett vállalkozó, hogy jövedelmét megtarthatja és szabadon felhasználhatja. Éppen fordítva, arra kell számítania, hogy jövedelmét az állam akarja helyette elkölteni, felhasználni, a politika dönt a tulajdonos helyett. Ha az állami újraelosztás dönt arról, hogy az erőfeszítések eredményeként létrejött jövedelmet mire szabad használni, akkor nem is lesznek ilyen jövedelmek. Sőt, a visszamenőleges adóintézkedés a tulajdon elorzását is jelenti. A folyamatos adóemelések miatt nincs biztonságban a piacon, teljesítménnyel szerzett jövedelem, de a visszamenőleges adóintézkedések és egyes tulajdonosi csoportok kárára kikényszerített vagyonelvétel (ld. magánnyugdíj) miatt nincs biztonságban a teljesítménnyel, törvényesen szerzett tulajdon sem.

Az Orbán-rendszer nem csökkentette, hanem növelte a bajt, szükségtelenül megnövelte a talpon maradáshoz szükséges áldozatot azzal, hogy a tehetősebbeknél adócsökkentéssel növelte a még létező jövedelmeket, az emiatt keletkezett lyuk betöméséhez onnét vont ki pénzt, ahonnét többletjövedelmet, beruházást, versenyképességet várhatott volna. A gazdaságpolitikai kiigazítás mindig áldozatot jelent, de a kiigazítás három okból lett 2010-től ennyire durva. Az első ok, hogy az adórendszer éppen a gazdagabbakhoz csoportosított át jövedelmet, ahelyett, hogy az állam finanszírozási kockázatát enyhítette volna: nem befoltozta, hanem növelte a betömésre váró lyukakat. A második ok, hogy fenntartotta a közkiadásokból finanszírozott szolgáltatásoknál a „perverz újraelosztást” (© Ferge Zsuzsa): azok jutnak hozzá először és elsősorban az ingyenes jobb minőségű gyógyításhoz, felsőoktatási helyekhez, a támogatott pihenéshez, akik tehetősebbek. A harmadik ok, hogy a kiigazítás a jövedelmet nem csoportosította át a beruházások érdekében a fogyasztástól a vállalkozásokhoz, hanem éppen a vállalkozásokat csapolta meg, amivel megerősítette az ördögi kört. A folyamatos megcsapolás és korlátozás miatt egyre alacsonyabb a vállalkozások teljesítőképessége, egyre kevesebb jövedelmet termelnek, az egyre kevesebb jövedelemből egyre kisebb lesz az állami bevétel, ezért egyre nagyobb lesz az adóráta, ami miatt tovább csökken a teljesítőképesség. Folytatódik a mélyrepülés.

Méltányolható, ha módosul a munkából származó átlagos jövedelem és az ezt a jövedelmet pótló vagy helyettesítő állami transzfer nagysága közötti arány: az is helyes, ha arányos a rendelkezésre álló bevételekkel, és nem ösztönöz a munkapiactól való távolmaradásra. Az azonban, hogy ésszerűsítés helyett „bűnbak-kijelölés” (cigányoktól, legszegényebbektől megvont segély) folyik, hogy a nők egyenjogúsítását a mielőbbi járadékvadászatra való ösztönzéssel (nők kedvezményes nyugdíja) gondolja a kormány megoldani, és nem valamennyi érintett esetében történt kísérlet a „takarékoskodásra”, éppen a kiközösítés és nem az új társadalmi egyensúlyok közös kiépítését szolgálja. Miközben a közoktatásból, a felsőoktatásból, az egészségügyi ellátásból, a szociális rendszerből, a nyugdíjrendszerből kivont súlyos milliárdok, a „nem megszorítások” nehezen kezelhető hiányokat okoztak, nem változtatták meg ezeknek a rendszereknek egyszerre pazarló és egyszerre nyomorult jellegét.

Nálunk azért nem tudnak a növekedés, a felzárkózás, a jólét megteremtése irányába vivő folyamatok lábra kapni, mert Magyarország bezárkózott, a kormány nem akar esélyt adni a világnak, hogy befektetéseivel, tudás- és technológia-transzferével, világos üzeneteivel, tapasztalataival kirángathassa a kátyúból az ország szekerét. Az önellátás, az importhelyettesítés felé elindult gazdaságba a külső konjunktúra legkisebb szellője sem képes a frissességet, a fiatalok dinamizmusát behozni.  A fiatalok, a vállalkozásra képesek is inkább menekülnek. A növekedés lehetőségét azonban nemcsak a bezárkózás, az önellátási törekvések zárják el. A növekedés másik akadálya, hogy a piac- és versenybarát üzleti, intézményi környezet, a kiszámíthatóságot hordozó jogállam helyén a martalóc állam vert tanyát. Az Orbán-rendszerben a „törvény első szolgája”, a miniszterelnök biztatja a polgármestert, hogy a magántulajdont ne tartsa tiszteletben (ld. a Balettintézet megszerzésének a kezdeményezése vagy az energiaszolgáltatók folyamatos elüldözése, jogerős pernyertességük ellenére). A magántulajdon biztonsága nélkül nincs bizalom, nem lehet hitelesség. Jól tudjuk, hogy a bizalom vagy annak hiánya megsokszorozódik, maga is épp olyan multiplikátor, mint a Keynestől ismert fogyasztási határhajlandóságon alapuló kiadási vagy beruházási multiplikátorok.

Amikor a gazdaság megélénkülését és ennek a foglalkoztatásra, a jövedelmek emelkedésére és jólét növekedésére gyakorolt kedvező hatását tapasztalhattuk, az mindig akkor következett be, amikor a jogbiztonság helyzete javult, amikor a gazdasági intézmények lehetőséget adtak arra, hogy az egyének és a vállalkozások hosszabb időre tervezzenek, maguk használhassák fel a saját erőfeszítéseikkel elért többletjövedelmet, és nem az állam akarta helyettük elkölteni. Akkor volt növekedés, amikor a gazdaságpolitika nem rugaszkodott el túlságosan attól, ameddig a gazdasági teljesítőképesség takarója ért. Amikor az ország lakossága számára felcsillant a remény, hogy közelebb kerülhetünk azokhoz az életkörülményekhez, amelyeket a kapitalizmus és a parlamenti demokrácia viszonyai között fejlődő szerencsésebb országok polgárai mondhatnak magukénak, ez mindig három fontos követelmény teljesülésétől függött, amiből kettőnek a teljesülése tőlünk, magyar vállalkozóktól, háztartásoktól, a mindenkori magyar kormánytól függ, azaz az átlátható piaci intézményrendszer működésétől és a realitásokkal számoló, professzionális gazdaságpolitikától. A harmadik feltétel is fontos, mert kicsi, kedvezőtlen adottságokkal rendelkező, nyitott gazdaságú országunk csak akkor növekedhet, fejlődhet, ha a külső környezet kedvező, és képesek is vagyunk a külső környezethez alkalmazkodni (azaz az ország kormánya ezt nem zárja ki  – ld. megállítjuk az ország határainál...). Tömören, képletben:

dinamikusan fejlődő kapitalizmus  =  piacbarát, átlátható intézmények + egyensúlyőrző gazdaságpolitika + kedvező nemzetközi légkör, kedvező külső konjunktúra

Ma már jól látszik, hogy 2010 után nem a húsz éve megvalósításra váró ésszerű tervektől való eltérés, nem kisiklás történt. Ami bekövetkezett – az esetlegességek ellenére –, maga az Orbán-rendszer. A tényleges intézkedések azt mutatják, hogy az Orbán-rendszer saját, közvetlen politikai céljai érdekében feláldozza a növekedést, feléli a polgárok megtakarításait. Ma már jól látszik – bár szavakban mást mondanak –, hogy az Orbán-rendszer elveszi, amit talál, hogy odaadhassa rokonainak, barátainak és üzletfeleinek. Nem javultak, hanem romlottak Magyarország felzárkózási esélyei. A kormány hiába vont el pénzt az oktatásból, az egészségügyből, a szociális rendszerből, ezek nem lettek kevésbé pazarlóak vagy hatékonyak: az állam újraelosztó, bénító szerepe nem kisebb, hanem nagyobb lett. A kormány hiába élte fel a magánnyugdíj-megtakarításokat, az adósságráta ugyanakkora maradt, csak elfogyott a pénz, az adósság kinövésének esélye nem nagyobb, hanem kisebb lett. Magyarország leszakadt a többi kelet-európai országtól, versenyképessége súlyosan visszaesett. Az éppen leküzdött „túlzott hiány” majd újra visszanő, a növekedés és a bővebben áramló bevételek hiányában. Az Orbán-rendszer nem a szegénység, hanem a szegények ellen kezdett csatát, nem a felzárkózásért, hanem a bezárkózásért indult küzdelembe, az állami gyámkodást nem megszüntetni akarta, hanem maga akart a gyám, a legnagyobb közös osztó lenni.

Miközben mindenki azt hiszi, hogy túlvagyunk a nehezén, mert már minden megaláztatást elszenvedtünk, a középosztály egy része és a szegények már alapos kivéreztetést is átéltek – a nappal felrakott épület éjjel újra és újra ledől Azaz az elejéről kell kezdenie annak a kormánynak, amelyik az Orbán-rendszer örökségét feltérképezi, és bármit mondjon is: a takaró méretéhez kell igazítania az államilag segített, vezényelt nyújtózkodást. Az újjáépítésben mindössze három dologgal számolhat:

– ha a gazdaság szereplői újra megtarthatják a piaci teljesítménnyel szerzett jövedelmük nagyobbik fele felett a felhasználás jogát, akkor újra lesz munkavállaló és lesz vállalkozó;

– ha a kormány nem nyúlja le trafikját, földjét, megtakarítását, üzletét tulajdonát, akkor lesz megtakarítás, befektetés és lesz beruházás;

– ha a fogyasztót védi a törvény, és ha a kormány nem a csókosait segíti – legyenek azok „elesett” és az MNB ingyen-pénzének használatára kijelölt kisvállalkozók, vagy GŐZGÉP-ként dolgozó nagyvállalkozók –, akkor a versenyben az emelkedik ki, aki olcsóbban, termelékenyebben jobbat állít elő.

Nem arról van szó, hogy egy kicsit ésszerűbben, egy kicsit arányosabban, egy kicsit a szegényeket gyámolítóan kell működnie az Orbán-rendszer örökösének, az új kormánynak. Szó nincs róla, hogy az Orbán-rendszer elvégezte volna az ésszerűsítés piszkos munkáját. A kizsebelés és a bezsebelés piszkos munkáját folyamatossá tette, de amit leraboltak, az önmagában még nem fordul termőre akkor sem, ha megszűnik a rokonok, barátok és üzletfelek hálózatos kitömése. Az első lépésben mindent meg kell szüntetni, fel kell számolni, ami a fogyasztók ellen, a tulajdon biztonsága ellen, a jövedelem ésszerű felhasználásának a szabadsága ellen, a szegények megalázása és továbbszegényítése érdekében történt. Ahogy azt a pesti kabaréban már ismerik: „A rendszer nem vált be. Stop. Stop!” (Királyhegyi Pál távirata Sztálinhoz).

Ha még sokan szeretnénk, hogy a gyerekeink ne azért boldoguljanak, mert az életüket tőlünk távol élhetik, ott, ahol van munka és nincs megaláztatás, ahol nem a falusi kocsma, hanem a városi kockásabroszos söröző légköre uralkodik, akkor tudomásul kell vennünk, hogy amit nem lehet elkerülni, azt nem is szabad. Eddig azokra szavaztunk, akik engedték, hogy cukros tésztákról álmodjunk, akik könnyű álmot ígértek. De ettől mi lettünk Európa legszomorúbb barakkja. Az Orbán-rendszer örököseként az ország ügyeit, kizökkent idejét helyre tolni igyekvő kormány még évekig nem ígérhet mást, mint azt, mint Winston Churchill: Vért, verítéket és könnyeket.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://hetenyi-kor.blog.hu/api/trackback/id/tr405397407

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.