HTML

Hetényi Kör

2012. június 6-án megalakult a Hetényi István (1926-2008) ne­vét viselő szakmai-baráti kör, melynek tagjai a volt pénzügy­miniszter egykori munkatársai és tisztelői. A Hetényi Kör adó­szakértőkből és közgazdászok­ból áll, célja a magyar adó­rendszert érintő javaslatok ki­dolgozása és nyilvános szak­mai vitája.

Moderálási alapelvek

Mielőtt hozzászól, kérjük olvassa el moderálási alapelveinket.

Portfolio.hu


Feliratkozás

László Csaba: Búcsú az örökös pénzügyminisztertől

2012.06.06.

Hetényi István (1926–2008)

„A munka, a teljesítmény becsülete az, ami társadalmunk előrehaladásának legfőbb záloga, s ha ezen az úton érzékelhetően és következetesen haladunk, akkor a pénzügyminiszter nyugodtan hajthatja álomra fejét. (Taps)"


(1981. XII. 17.)

Az első emeleten „találkoztam" vele először, valamikor 1986 őszén. Pár hetes gyakornokként nagy esemény volt, amikor messziről láttam személyesen a minisztert. Másra számítottam. Nem volt benne semmi különös. Nyugodtan, megfontoltan sétált az irodája felé. Nem látszott rajta a fontosság, a hatalom, a nélkülözhetetlenség folytonos kisugárzása. Ma már osztályvezetők is olyan tempóban száguldanak a hivatalok folyosóin, mintha az univerzum sorsa függene attól, hogy időben odaérnek-e a következő értekezletre.

Hetényi Istvánra ez soha nem volt jellemző. Egész életében megfontoltan haladt, és mindig odaért, ahová kellett. Egy olyan társaságnak volt a rendszerváltás óta soha ki nem mondott tiszteletbeli elnöke, amely még a rendszerváltás előtt szocializálódott, de a piacgazdaságban vált az ország meghatározó pénzügyi vezetőjévé, pedig neki 1987-től egyetlen komoly beosztása volt. Két évet leszámítva a mindenkori pénzügyminiszter tanácsadója.

Hetényi István élete számtalan egyéb vonatkozásban is rendhagyó. Nagypolgári családból származott, orvos édesapjáról nevezték el a szolnoki Hetényi Géza Kórházat. Ő más pályát választott. A József Nádor Műegyetem Közgazdasági Karán diplomázott, és Heller Farkas utolsó tanítványa volt, így a negyvenes évek második felében a korszak meghatározó polgári közgazdászától tanulhatott. Az akkor tanultak finoman szólva sem tartoztak a következő évtizedek elfogadott elméletei közé, de nem voltak hiábavalóak.

Innét kezdve pályája a gazdasági tervezéshez, a pénzügypolitikához kötődött. Részt vett az 1968-as reformfolyamatban, és 1973-ban az Országos Tervhivatal (OT) államtitkára lett 47 évesen. Abban a korban szinte tinédzsernek számított egy ilyen beosztásban. Innen igazolt át 1980-ban a József Nádor térre, a pénzügyminiszteri posztra. Más idők voltak.

Számomra életének talán egyik legnagyobb rejtélye, hogy a családi hátterével miként tudta karrierjét befutni. Nyilván képességei és lehetőségei szerint illeszkedett be a rendszerbe, de szerepe lehetett benne, hogy felesége részt vett a németek elleni kommunista ellenállásban, együtt küzdve néhány későbbi nagypolitikai potentáttal. Ártani biztosan nem ártott, de nem ezen múlt. Valószínűleg a kézenfekvő válasz rejti magában a megoldást. Olyan területre lépett, ahol még az ötvenes évek szakmai bornírtságai mellett is szükség volt szakemberekre, később pedig már végképpen nélkülözhetetlenné vált.

„Ismeretes, hogy az 1979. évi terv és költségvetés olyan, több évre szóló cselekvési irányvonalnak a kezdetét jelentette, amelynek célja, hogy a szocialista fejlődést szolgáló, a gazdaság versenyképességének javításán alapuló, tartós és szilárd egyensúlyi viszonyokat teremtsünk. Ennek érdekében egy sor intézkedést tettünk, és alárendeltük e célnak a gazdaság mennyiségi növekedési előirányzatait is."


(1980. IX. 26.)

Ebben az időszakban, ha olyan hangulata volt, akkor reggel besétált a Pénzügyminisztériumba az Attila útról, keresztül a Lánchídon. Voltak más szokatlan allűrjei is. Szakmai felkészültség, hihetetlenül széles körű műveltség például a komolyzene, opera területén. A PM-es legendáriumban fennmaradt, hogy hivatali ideje előtt a költségvetési expozé összeállítása egy több hetes, számos szakértő idejét felemésztő feladat volt. Amikor miniszter lett, akkor az apparátus sokáig várta a szokásos rituálét, majd meglepve tapasztalta, hogy az új miniszter minden különösebb cirkusz nélkül elmondta beszédét. A rá jellemző tárgyilagossággal, szakmaisággal.

Természetesen korának embere volt. A miniszterelnök neki is mindig Lá¬zár elvtárs volt, és értelemszerűen a szocialista fejlődést szolgálta a gazdaság- és pénzügypolitika. Azonban, ha a formaságok mögé nézünk, akkor sok mindent megérthetünk. Szinte minden beszéde azzal kezdődött, hogy összhangot kell teremteni az egyensúlyi viszonyok és a lakosság életszínvonalának növelése között. Nemritkán az utóbbi rovására. Láthatóan ez a két - rövid távon - egymással ellentétben lévő szempont volt a gazdaságpolitikai gondolkodás kiinduló pontja, miközben számára alapvető volt, hogy hosszú távon egyik szempont sem kerekedhet a másik felé.

Nem lehetett könnyű dolga. Faluvégi Lajos kiváló OT-elnököt és néhány kollégáját leszámítva alig hiszem, hogy más politikusok lelkesen hallgatták, értették volna szakmai magyarázatát az egyensúly és a versenyképesség fontosságáról. Ismerős konfliktusok ezek a mai olvasók számára is, és annyiban a történelem ismétli magát, hogy akkor is voltak olyanok, akik az egyensúly drámai borulásakor is hajlandóak voltak megszorításokat elfogadni és a szükséges reformlépéseket bevezetni. Csaknem hétéves minisztersége idejére jó néhány lépés esett mind a megszorításokból, mind a reformokból. A mindennapok része volt a politika részéről a muszájból húzd meg a nadrágszíjat és a legkisebb kedvező hírek hallatán a nadrágszíjat nyugodtan ereszd meg hozzáállása.

„A reálisabb árviszonyok nyomán lehetővé vált, hogy az egyedi pénzügyi elvonások és támogatások jelentősége csökkenjen, a vállalati érdekeltség jobban a létrehozott nyereséghez kapcsolódjék. (...) E hatósági áremelések azért szükségesek, mert a kormány határozott szándéka, hogy a termelői és fogyasztói árak a hatósági árak körében se szakadjanak el egymástól tartósan és nagy arányban, szélesebb körben érvényesüljön az az elv, hogy aki fogyaszt, fizesse meg a termék valós értékének megfelelő árat.


(1980. XII. 18.)

„A kormánynak az a szándéka, hogy viszonylag rövid időn belül a vállalati törvényben és egyéb jogszabályokban is megtörténjenek a műszaki és piaci igényeknek jobban megfelelő szervezeti formák létrehozásához szükséges és a vállalaton belüli önelszámolási és érdekeltségi viszonyokat erősítő módosítások."


(1981. VI. 25.)

„Az új vállalkozási formáktól azt várjuk, hogy ahol a lakossági ellátás vagy éppen a nagy vállalatok ellátása hiányos vagy csak veszteséggel fenntartható volt, jobban elégítsék ki az igényeket."


(1981. XII. 17.)

„A lakosság szélesedő gazdasági aktivitása, jövedelmének és vagyonának gyarapodása, illetve differenciálódása e téren aktívabb, hatásosabb adópolitikát igényel az eddiginél, amely a jövedelem - és részben a vagyoni különbségekhez igazodó, arányosabb közteherviselést valósít meg."


(1985. XII. 21.)

A fenti idézetek jól mutatják, hogy a 80-as években ismét megindult reformfolyamat, miként haladt előre lépésről lépésre. Például az árszabályozás reformja. Gondoljunk csak az elmúlt évek abszurd vitáira a gázáremelésről, és kezdjük el ízlelgetni a szavakat. „Aki fogyaszt, fizesse meg a termék valós értékének megfelelő árat." Ma hány parlamenti képviselő mondaná el ezt a mondatot a gázárakról tartott parlamenti vitanapon?

A vállalati önállóság erősítése, az új vállalkozási formák elindítása (gmk, vgmk stb.) sem lehetett könnyű falat a politikusok számára. A fokozatosság, a határok tágítása Hetényi István számára is a mindennapok része volt. Emberi hozzáállására jellemző volt, hogy amikor a Pénzügykutató néhány ifjú titánja egy tanulmányában már a részvény lehetőségét vetette fel, akkor ő maga szabott határt a fantáziának. De azért ízlelgessük a szituációt. Először is elolvasott egy kezdők által írt tanulmányt. Nem rúgatta ki őket, nem zúzatta be a tanulmányt, nem határolódott el tőlük, hanem behívta magához őket - ezek az ifjak azóta miniszteri, jegybankelnöki, felügyeleti elnöki pozíciókat töltöttek be -, és udvariasan elmagyarázta nekik, hogy ezt most nem lehet. A politika aktuális toleranciája ezt még nem tűri el. Ennyi. Senki nem haragudott senkire. Ez a történet 18 évvel a rendszerváltás óta ma már egyre kevésbé eshetne meg.

Szinte komikus, ahogyan a Lincoln-kritérium szocialista változatát használja érvként a parlamentben az új vállalkozási formák magyarázataként. Egyszerűen zseniális.

Hetényi István nevét ritkábban szokták az adóreform kapcsán emlegetni. Az előkészítés utolsó évében már nem ő volt a miniszter, de nem véletlen, hogy már 1985-ben az arányos közteherviselésről szólt. Amikor 1986 szeptemberében beléptem a PM-be, számomra az egyik első meglepetés a kollégák beszámolója volt az adóreform előkészítéséről. Többen már a spanyol áfa-rendszert is tanulmányozták, és mindenki csak a zöld jelzést várta a munkák felgyorsítására.

„Mi úgy érezzük, hogy nagy hiány Magyarországon nem engedhető meg, mert nemzetközi területekről nem fedezhető, itthonról pedig a vállalatok tartalékalapjai azok, amelyek erre mozgósíthatóak. (...) Tehát nem a szám nagy maga, de ennek ellenére nagyon komolyan kell venni, mert más célunkat keresztezi, ha ez a hiány jelentőssé válna."


(1982. VI. 17.)

„Fontosnak tartjuk, hogy a vállalatok mindenekelőtt saját maguk, saját erejükből rendezzék pénzügyi hiányaikat, mégpedig úgy, hogy az erre vezető okokat szüntessék meg. Ezt azért követeljük meg, mert különben a pótlólagos forrást továbbra is a jól dolgozó vállalatok rovására kellene biztosítani, másrészt az a pótlólagos forrás a távolabbi jövőre amúgy se nyújtana megoldást."


(1984. VI. 20.)

Hetényi István takarékos ember volt. Mondhatja bárki, hogy egy pénzügyminiszternél ez természetes. Valóban az, de valahogyan ő ezt a személyes példájával is erősítette. A rendszerváltás láza után a parlamentben egy bizottság próbálta feltárni az előző rendszer vezetőinek vagyoni viszonyait. El tudom képzelni a képviselők zavarodottságát, ahogyan feltárta vagyoni viszonyait. A családi örökségből származó ingatlant Leányfaluról és azt az utcai fronton lévő Attila úti lakást, amely a legárnyékosabb és legzajosabb volt. Pedig közel húszéves állami vezetői múlt mellett legalább egy később bagóért megvehető rózsadombi villa vagy egy Szabadság-hegyi társasházi építkezés biztosan leesett volna, ha egy kicsit is akarja. Ehelyett házasságkötése után abban a házban élte le egész életét, ahol felesége felnőtt.

Nem voltak vagyontárgyai. Azaz mégis. Ő inkább talán kincseknek nevezné őket. Régi könyveket, ezen belül különösen sok gazdasági témájút gyűjtött. Láttam már gyűjtőket, akiket a műtárgy, a régi könyv mint egyszerű befektetés érdekelte, de még a hozzáértők, a szeretettel gyűjtők is mindig hozzátesznek egy félmondatot egy-egy új szerzeményhez. „Jó áron vettem, egyszer még sokat fog érni." A jobb antikváriusok már mind ismerték, hogy a gyűjteménye mit tartalmaz, vagy mi hiányzik belőle.

Soha nem láttam lelkesebbnek, mint amikor egy-egy új szerzeményét, például egy általam soha nem hallott német szerző 250 éves gazdasági könyvét megmutatta, és elmagyarázta, milyen nézeteket is vallott a szerző. Olvasó ember volt, a magyar mellett angolul és németül is. Neki magától értetődő volt, hogy a könyv igazi értékét a szépsége, kora mellett a tartalma jelenti.

Széchenyit nem divatból olvasta, és már akkor fűszerezte beszédeit idézeteivel, amikor ez még nem divat volt, és nem a miniszteri kabinetek tanácsadói keresték számítógépes keresőkkel a legjobb idézeteket a Széchenyi-összest tartalmazó CD-n.

„A világszerte csökkenő kereslet, az erősödő nemzetközi protekcionizmus és a nemzetközi pénzügyi zavarok a mi gazdaságunkat sem kímélik. A tervezettet meghaladóan kellett javítani idén a külkereskedelmi egyenleget és a termelésnek csak kisebb hányada szolgálhatta a belföldi felhasználást, mint ahogy azt eredetileg terveztük."


(1982. XII. 16.)

„Olyan gazdasági viszonyokat erősítünk, ahol a gazdálkodók jövedelmét elsősorban belföldi és külföldi gazdasági partnereik, általánosabban fogalmazva a piac értékítélete és költségeik alakulása fogja meghatározni."


(1984. XII. 19.)

A fiatalabbaknak talán meglepő, de a nemzetközi helyzet már a 80-as években is fokozódott. Ekkor vetült ránk először az államcsőd réme a külső fizetésképtelenség képében. Nehéz időszak volt. A magyar politika egyik legbátrabb vagy talán egyetlen lehetséges lépése volt az IMF-hez és a Világbankhoz való csatlakozás. A sors furcsa fintora, hogy magában a folyamatban nem vett részt, és csak a bejelentés előtti éjszakán értesült róla.

A globalizációról még senki sem beszélt, de már akkor is nyilvánvaló volt számára, hogy kicsi, nyitott gazdaságunk esélytelen a világgazdaság viharai között, ha nem javítjuk a versenyképességet. Költségtakarékosság, javuló hatékonyság, piacképesség mind olyan szavak, amelyek ma is érvényesek. Jobb tanácsokat ma sem lehet a gazdaságpolitika alakítóinak adni.

A korra jellemző módon, amikor a költségvetési expozéjában kitér az „ENSZ szakosított szervezeteihez" való csatlakozásra, a következő bekezdésben természetesen nem maradhat el a Szovjetunióval való gazdasági kapcsolatok fontosságának hangsúlyozása és Tyihonov elvtárs budapesti látogatásának pozitív megemlítése.

Nem volt ellenzéki ellenálló, az adott kereteket, a világpolitikában leosztott kártyákat adottságként fogadta el. De ember volt, és ebből nem engedett. Történelmileg kevéssé fontos, de rá jellemző epizód, hogy amikor Demszky Gábor PM-ben dolgozó édesanyját ki akarták vele rúgatni, akkor egyszerűen nemet mondott. Meglepne, ha volna még tanúja a vonatkozó beszélgetésnek, de el tudom képzelni, ahogyan elmagyarázta, hogy a családtagok nem felelősek egymás cselekedeteiért. Pedig milyen jól kifundálta pár jellemtelen elhárítós, hogy így majd jól megbüntetik az izgága ellenzéki Demszkyt. Nem jött össze, és ezekben a körökben biztosan nem javult a miniszter elvtárs népszerűsége.

Nem véletlen, hogy nem volt része a legbelsőbb köröknek. Saját bevallása szerint Kádár Jánossal mindössze kétszer találkozott négyszemközt. Amikor hatvanévesen nyugdíjazták, egy kollégám azt mondta az utód kapcsán, hogy ő tagja a Központi Bizottságnak, és így biztosan jobban tudja a PM reformjait a párt felső köreiben érvényesíteni.

Hivatali ideje végén már apró jelek utaltak az eljövendő rendszerváltásra. (Például Tallósy Frigyes módosító javaslatai az illetéktörvényhez, vagy hogy az utolsó költségvetését már nem egyhangúlag fogadta el az Országgyűlés. Két ellenszavazat és hét tartózkodás mutatta, hogy lesz itt még nehezebb dolga pénzügyminiszternek a költségvetés elfogadtatásával.)

„Sajnos az a helyzet, hogy igen sok kiemelkedő részeredmény ellenére ebben az évben nem minden gazdasági célunkat értük el. A termelés és a nemzeti jövedelem növekedése elmarad a tervezett ütemtől, a külkereskedelmi mérleg aktívuma a szándékoltnál kisebb mértékben lesz kedvező."


(1985. XII. 21.)

A fenti idézet sem igen hangozhatna el manapság. Saját PR-osai kötöznék le azt a minisztert, aki ennyire önkritikus hangot akarna megütni az ország házában. Nem volt szabad sajtó, parlamenti közvetítés, de parlamenti beszédeiben a piacgazdaságra való átmenet követelményeit fogalmazta meg. Az lehetett a szerencséje, hogy kevesen értették, miről is beszél valójában, miközben tudta ő is, hogy a közönség nincs még kész az új gondolatokra.

Ezek után húsz évig volt a pénzügyminiszter tanácsadója. Pont ugyanolyan tempóban haladt a folyosón, és mindenkihez volt egy jó szava, aki igényelte. Minden anyagot elolvasott, amiről a véleményét kérdezték. Legyen az a miniszter vagy csak egy osztályvezető. Soha nem veszítette el a jövő iránti érdeklődését. A nyugdíjreform munkálataiban pedig kristálytiszta logikával vitatkozott harminc-negyven év múlva bekövetkező eseményekről. A szakmát mindig komolyan vette. Soha nem törődött politikai korlátokkal, bár az érvelése végén azért gyakran jelezte, nem biztos, hogy keresztülvihető a politikusokon.

Szigorú kritikus volt. Soha nem tolta magát előre, de a véleményével mindig megtisztelt minket. Hazudnék, ha nem ismerném el, hogy nem mindig esett jól a véleménye. Tulajdonképpen mi is éreztük, sejtettük, tudtuk, hogy nincs rendben, amit az asztalra tettünk. De mennyivel kényelmesebb lett volna, ha nem tart elénk tükröt. De nem lehetett haragudni rá. Tette a dolgát. Megmondta a szakmai véleményét, ránk bízva, hogy mit kezdünk vele.

Folyamatosan tanított és publikált. A Corvinus Egyetemen évekig az egyetlen tanár volt, akitől az adórendszer összefüggéseiről hallhattak a diákok. Mai napig bezárólag ő írta magyarul az egyetlen tanulmányt az adórendszer alapjairól. Nem sajnálta tőlünk a tudását. Bőven hetven felett megtanulta az internet használatát, hogy unokáival, akikre nagyon büszke volt, bárhol járjanak is a világban, tartani tudja a kapcsolatot. Innentől kezdve időnként küldött egy-egy érdekes linket hol egy OECD-tanulmányról vagy egy amerikai adókoncepcióról.

Nem ismertem nála nagyobb tudású, felkészültebb embert, és mégis haláláig tanult. Tudta, hogy soha nem lehet elég. Nagyságára jellemző, hogy tudásával soha nem kérkedett. Nála ez állapot volt. Én egy konferencián hallottam először úgy bemutatni, mint az örökös pénzügyminisztert. Találó volt. Így volt természetes.

Most elsétált, szerényen, csendesen, ahogyan szokott. Teljes életet élt azért, hogy nyugodtan álomra hajthassa a fejét.

 

(Az idézetek Hetényi István parlamenti beszédeiből valók.)

A bejegyzés trackback címe:

https://hetenyi-kor.blog.hu/api/trackback/id/tr364667323
süti beállítások módosítása