Hetényi Kör

Hetényi István emlékére

Már az intézetben azt mondtuk rá: „Igen, ez egy nagy ember!”

Lengyel László: Meséld el, kérlek, milyen volt a kapcsolatod az Öreggel, milyennek ismerted meg.

Surányi György: Az első gondolatom az, hogy egy páratlanul intelligens úriembernek ismertem…

Lengyel László: …akit Hetényi elvtársként ismertünk meg mindketten.

Surányi György: Igen, akit Hetényi elvtársként ismertünk meg. Kevés olyan ember van, akinél ilyen distanciát éreztem a habitusa, a jelleme, a viselkedése, és aközött, hogy neki is elvtársként kellett megszólítania a többieket, másokat. Megjegyzem, nagyon sokáig magázódtam vele, emlékeim szerint egészen a kilencvenes évek közepéig. A tegeződés kezdetét az 1995-ös program jelentette. Ez nagyon sokat elárul arról, hogy mennyire kiegyensúlyozott, megfontolt, fontolva haladó (szak)ember volt. Amikor nagyon feszült, mondhatni szükséghelyzet alakult ki, amelyben nem a szokásos, nem a népszerű döntéseket kellett meghozni, hezitálás nélkül odaállt egy olyan program mellé, amelyről az első pillanattól kezdve tudni lehetett, hogy minden lesz, csak népszerű nem.

De ha visszamegyek az időben, akkor én, ha nem is gyerekként, de nagyon fiatal felnőttként találkoztam vele először, mégpedig Antal Laci közvetítésével.. Azt megelőzően két vagy három közvetett találkozásunk volt csupán. Biztosan emlékszel még rá, hogy mindig megkapta az intézetben készült összes tanulmányt, amelyek azután az intézeti kiadványokban jelentek meg. Ezeknek az írásoknak talán ő volt az első olvasójuk. Akkurátus ember lévén azonban nemcsak elolvasta, hanem széljegyzetekkel is ellátta őket, s így küldte vissza a szerzőknek Többek között ez volt az, amit nagyon nagyra becsültem benne. Két-három alkalommal az én elkészült tanulmányaimra is széljegyzeteket írt, s ezek voltak az első, közvetett találkozásaink. Az első tényleges találkozásunkra 1983-ban került sor. Ekkor alakult meg a Konzultatív Tanács, amelynek különböző albizottságai voltak, s az egyiknek, a Bankreform Bizottságnak titkárává engem választottak meg, Antal Laci javaslatára. A 29 évemmel, és a zéró tapasztalatommal…

Lengyel László: …akkor beszéltél vele először?

Surányi György: Igen, akkor. Behívott, leültetett, és elmondta, hogy mi készül. Nekem pedig a mai napig is ambivalens érzésem van akkori önmagam és viselkedésem miatt, mert teljesen spontán módon kibuggyant belőlem, hogy nem tudom, alkalmas leszek-e erre a feladatra. Ezt azonban nem azért mondtam, mert tapasztalatlannak gondoltam magam – bár ezért is indokolt lett volna –, hanem több más okból. Megjegyeztem például, hogy ezt a bizottságot az MSZMP KB hozta létre, és én nem vagyok párttag. Erre ő nemes egyszerűséggel azt válaszolta: „Fiatalember, erre magának ne legyen gondja, ez az én feladatom”. Ezek után nem kevésbé – mondhatom – szemtelenül, miközben már akkor is nagyon tiszteltem, megkérdeztem: „Komoly dolog lesz-e ez a bizottság, mert annak, hogy össze-vissza írogassunk, ujjgyakorlat gyanánt, nem látom sok értelmét”. Tudniillik azt kérte, hogy tegyek javaslatot a bizottság összetételére, én pedig azért tettem fel a kérdést, mert nem szerettem volna bábokra javaslatot tenni. Mire azt mondta: „Igen, komoly”. Legyek nyugodt – tette hozzá –, ha ő ezt elvállalta, akkor ez komoly lesz. És szemrebbenés nélkül elfogadta, hogy olyanokat hívjunk meg a grémiumba, akik akkor minimum szürke-, de inkább feketelistán voltak, mint például Bauer Tamást vagy Tardos Mártont. Elképesztően jó viszony alakult ki a bizottság tagjai között, nagyszerű hangulatban dolgoztunk együtt, és természetesen ez a két ember nagyon erősen támogatta azt, ami mellé maga Hetényi is azonnal odaállt. Imponáló volt a viselkedése. Végül is én a bizottsági munka során ismertem meg, mert ebben az időszakban hetente volt egy-két ülésünk, amelyen ő is részt vett. Lenyűgözőnek találtam, ahogyan azonnal – a rá jellemző nagyvonalúsággal és mélységgel – reagált az általunk írt javaslatokra, előterjesztésekre, elemzésekre, s ahogyan meghatározta az egész munka, az egész bizottság karakterét, ahonnan azután ténylegesen is elindult a bankreform. Valóban szép és komoly munka volt ez, és Hetényi mindenkor nagyon határozottan kiállt a reform mellett, miközben mind a bizottságban, mind a Magyar Nemzeti Bankban akadtak ellenlábasai.

Ezek után elég sokszor vettem részt miniszteri értekezleteken is. Ezekre vagy a megtárgyalandó téma miatt – bankreform, lakásrendszerrel összefüggő kérdések– hívtak meg, vagy pedig azért, mert akkori főnököm, Hagelmayer István abban az időben már sokat betegeskedett, és én helyettesítettem. Ezeken a megbeszéléseken Hetényi István elképesztő szellemi fölénnyel uralt minden témát. És emellett hihetetlenül jól tudott lényegi kérdéseket időzíteni. Amikor azzal indította a mondanivalóját, hogy „én ehhez nem értek, csak kérdezni szeretnék”, mindenki pontosan tudta, hogy az utolsó részletig tisztában van a problémával. A téma előadója – ha volt egy kis önkritikája – ilyenkor a legjobban tette volna, ha bebújik az asztal alá. Hetényi kérdései felértek a szóban forgó kérdés alapos összefoglalásával. Legendák keringtek az olvasottságáról, a műveltségéről, amely a zenétől az irodalmon, a közgazdaságtanon, a napi kulturális témákon át a mi pénzügyi területünkig terjedt. Különösen tetszett, amikor a miniszteri értekezleteken néha megszólalt: „Elvtársak, olvastátok az Economistban azt a cikket, hogy…?” Lehetséges, hogy az ilyen kérdéseinek nem volt gunyoros élük, de hát mégiscsak arról volt szó, hogy az ott ülőknek egy jó része a magyarral is kínlódott, nemhogy angolul, németül, franciául vagy oroszul tudott volna, amely nyelvek mindegyikén Hetényi jól beszélt és olvasott.

Elképesztő volt a koncentrációs képessége, az önfegyelme, s rendkívül jól gazdálkodott az idejével. Miközben mindent elolvasott, mindenről tudott, mindent meglátott, legkésőbb fél hatkor kilépett a minisztérium kapuján, és hazasétált a Lánchídon és az alagúton át az Attila útra. És akkor utána még egy héten háromszor biztosan a Zeneakadémián töltötte az estéit.

Lengyel László: „Aki nem képes elvégezni a munkáját munkaidőben, az nem alkalmas” – szántott végig a minisztériumon a mondása. Azelőtt azon versengtek, ki marad tovább.

Surányi György: Ő valóban képes volt arra, hogy a lehető leghatékonyabban használja ki a munkaidejét. Irányítása alatt a minisztérium jól működött, s ő tényleg minden fontos kérdésről pontosan, mélyen, részleteiben tájékozott volt.

Az is meglepő volt számomra, hogy minden körülmények között polgár tudott maradni, a szó legnemesebb értelmében. Úgy sétált keresztül az ötvenes, majd a hatvanas és a hetvenes éveken, hogy egyrészt jellemében nem tört meg, másrészt pedig hallatlanul mélyen ismerte ezeknek a korszakoknak az értékeit. A tervgazdálkodás módosított rendszerének volt a híve, talán a legtöbbet tudta a tervezésről, értette a tervezés filozófiáját. Mert a tervezésnek volt filozófiája, s a tervgazdálkodás nem olyan lecsupaszított, leegyszerűsített rendszer volt, mint amilyennek sokan igyekeztek beállítani a rendszerváltás után. Végig elkötelezetten támogatta a bankreformot, s közben a modern közgazdaságtanban is abszolút otthonosan mozgott.

Külön kiemelném – s talán írtál is róla a Fordulat és reform történetében –, hogy implicit módon a Fordulat és reformnak is egyfajta gerjesztője, elindítója volt. Emlékszem, hogy 1986 tavaszán magához hívott hármunkat – Antal Lacit, Bokros Lajost és engem. Akkor éppen magas volt a költségvetés hiánya, mert a kormányzat a megelőző másfél évben kiengedte a költségvetési fékeket. Azokban az időkben ugyanis a gazdaságpolitika úgy működött, hogy először lazítottak a költségvetésen, aminek hatására rövid távon – az árak növekvő támogatása miatt – lefékeződött az infláció, romlott a külső egyensúly, majd ezt látva a döntéshozók behúzták a fékeket, ma azt mondanánk, jöttek a megszorítások: az ártámogatást leszállították, megemelték az inflációt, kiigazították az árfolyamot, azaz leértékelték a forintot, és ezen keresztül igyekeztek visszaállítani a költségvetés egyensúlyát, illetve visszafogni a fogyasztást. Ezen intézkedések hatására természetesen a külső egyensúly is javult. Egy „húzd meg, ereszd meg” gazdaságpolitikát követtek. 1986 tavaszán viszont olyan helyzet adódott, hogy még nem volt lazítás a költségvetésben, de az infláció már kezdett emelkedni, és ismét elég drasztikusan romlott a külső egyensúly. Az új helyzetet látva Hetényi azt mondta nekünk: „Eresszék el a fantáziájukat, és gondolkozzanak el azon, hogy ez mitől van, mi van mögötte! Mit kellene, lehetne most csinálni?” Valószínűleg akkor már leszámolt azzal, hogy miniszterként tovább szolgáljon, de az emberi, a szakmai tisztessége és az intellektuális érdeklődése miatt nem tudott közömbös maradni a felmerülő problémák iránt. Ennek a beszélgetésnek a hatására írtuk meg azt a tanulmányt, amely a monetáris politika kapcsán – nyilván némileg átdolgozott formában – bekerült a Fordulat és reformba. Mert tényleg eleresztettük a fantáziánkat, és elkezdtünk gondolkozni azon, hogy mi változott a szokásos „húzd meg, ereszd meg” ciklushoz képest.

Végül is azokban az években, tehát 1983 és 1987 között, tényleg nagyon sokszor volt módomban közelről látni, hogyan gondolkodik, hogyan dolgozik. Sokszor előfordult, s ezt roppant megtisztelőnek éreztem, hogy miután megbeszéltük a konkrét problémát, amiért magához hívott, még sokáig beszélgetett velem – a fiatal, alig 30 éves gyerekkel – számtalan gazdasági és társadalmi kérdésről. Kíváncsi volt, figyelt, kérdéseivel mindig az adott probléma továbbgondolására inspirálta az embert. Jóindulatúan és tanító szándékkal felhívta a figyelmet beszélgetőtársa korlátaira, rámutatott arra, hogy mennyire sematikusan gondolkozik a sokkal összetettebb, színesebb valósághoz képest. Mindig nagyon jó érzés töltött el ezek után a beszélgetések után, és nagyon örültem annak, hogy egyenrangú partnerként kezelt, noha egyáltalán nem voltunk egy súlycsoportban. Máig nem értem, hogy miniszterként hogy lehetett erre ideje, miközben tudom, hogy minden feladatának abszolút magas szinten tett eleget. Tényleg hihetetlen volt.

Visszamenőleg is roppant nagyra értékelem azt az intellektuális szabadságot, amelyet a Pénzügykutatási Intézetnek biztosított. Szerényen visszahúzódva, nem nagydobra verve egy védőhálót terített fölénk, és elősegítette, hogy mi ott viszonylagos biztonságban tanuljunk, fejlődjünk. Lehetőségeihez mérten még abban is segített, hogy eljussunk külföldre, és kapcsolatot teremtsünk a külvilággal.

Lengyel László: A minisztersége, a leváltása után szerinted hogyan sikerült elérnie, hogy azzá a tekintélyes Nagy Öreggé válhatott? Hiszen a rendszerváltást követően folyamatosan, szinte minden pénzügyi átalakításnál jelen volt. Bármiféle válsághelyzet adódott, előbb vagy utóbb vagy a pénzügyminiszter kereste meg, vagy közülünk valaki (a Kupa-programnál és a Bokros-csomagnál, a különböző reformoknál, lett légyen az adó- vagy nyugdíjreform). Aztán állandósult a tekintélyes Nagy Öreg szerep, amelyben végigkísérte nemcsak a rendszerváltás hajóját, hanem a világgazdaság fejlődését is. 2008 nyarán éppen úgy lehetett vele beszélni arról, hogy mi az új ebben a globális pénzügyi válságban, mint korábban a magyar krízisekről. És nem úgy beszélgettünk vele, mint a hozzá hasonló korúakkal, akik, tőle eltérően, már nem követték az eseményeket.

Surányi György: Kicsit megfordítanám ezt a megközelítést. Persze nem biztos, hogy igazam van, és jól gondolom, de nekem az volt a meglepő, hogy ő miniszternek is ugyanolyan ember volt. Egyszerűbben fogalmazva: az ő tekintélye soha sem a pozíciójából táplálkozott, hanem az intellektusából, a felkészültségéből, az emberi tisztességéből, a habitusából. Azért tisztelték őt, mert olyan volt, amilyen, és nem azért, mert ő volt a pénzügyminiszter. Ezért voltak kíváncsiak a véleményére akkor is, amikor már nem a bársonyszékben ült.

Lengyel László: Ez jó példa. Jellemző, miért kell nekünk valakit miniszterként úgy elképzelni, hogy fafejű, bürokrata, miközben elvileg az olyan emberből kellene minisztert csinálni, az az igazi miniszter-típus, akiről mostanáig beszéltünk. Aki a technikai részletekig bezárólag ismeri a folyamatokat. Mert az az igazán érdekes, hogy Hetényi nemcsak egy értelmiségi csevegő volt, hanem az apró részletek tudója is. Emlékszem, amikor rászólt az emberre, hogy ez mind nagyon jó, mind nagyon szép, de hogyan lehet ezt végrehajtani.

Surányi György: Így van. Mindig kíváncsi volt arra, hogy a szép, nagy elvek hogyan realizálhatók. De tényleg különös volt, hogy miniszterként is kollegiális módon lehetett vele beszélgetni. Neki nem a hatalom volt fontos. Nem mondom, hogy terhes volt számára, de nem ez motiválta. Nem azért akart tudni sok mindent, nem azért ment le a legkisebb részletekig is, ha kellett, nem azért akart megérteni nagy összefüggéseket, mert miniszter volt, hanem azért, mert emberként tényleg kíváncsi volt mindenre. Szeretett volna javítani, segíteni bizonyos helyzetekben, és mivel úgy gondolhatta, hogy ezt nem csak miniszterként teheti meg, a leváltása különösebben nem viselte meg. Valamelyest persze megviselte, de a pozíciójában beállt változás miatt neki nem kellett életmódot váltania. Mert ugyanazt folytatta, amit mindig is csinált. Legfeljebb nem kellett üléseket vezetnie, minden nap hármat. Csakhogy ő korábban sem azért olvasott, tanult, mert valamilyen pozíciót akart megszerezni, hanem azért, mert az intellektuális kíváncsiságát akarta kielégíteni, mert segíteni szeretett volna, mert pozitív megoldásokat keresett. Emlékezz vissza, Laci, már az intézetben is mindig azt mondtuk rá: „Igen, ez egy nagy ember”.

Lengyel László: Azért firtattam ezt az oldalát, mert Nyugat-Európában vagy Amerikában egy ilyen kaliberű, egy ilyen nagy szakmai és emberi tekintéllyel rendelkező volt miniszter vagy miniszterelnök nyugdíjban is intézményes szerepet tölt be. Gondoljunk csak Jacques Delors-ra vagy Helmut Schmidtre, akikkel Hetényi az én fejemben azonos nagyságrendű szereplő. Delors-nak, aki az EU elnöke volt, még ma, nyolcvanon felül is, van egy nemzetközi bizottsága, Schmidtnek, az egykori német kancellárnak pedig még 90 évesen is rovata a Die Zeit-ben. Ez a különbség Magyarország és Európa között. Mi megpróbáltunk ugyan egy „Hetényi-kört” szervezni köré, de az felettébb sajnálatos és szomorú, hogy Magyarországon nem létezik egyfajta intézményesített, félig-meddig hivatalos megbecsülése az ilyen szintű szereplőknek. Mert mégiscsak természetesebb az, hogy egy ilyen embernek, egy Jacques Delors-nak, nagy tekintéllyel bíró, önálló szellemi köre és bizottsága van, amely megmondja például azt, hogy egy ilyen globális válsághelyzetben, mint amilyen a mostani, mit kell csinálni. Hetényinek, szerintem, élete végéig egyik nagy – kedvesen és türelmesen viselt – fájdalma volt, hogy közreműködése a nagy problémák megoldásában a mindenkori kormányok, miniszterek jó- vagy rosszindulatán múlt: hogy kikérték-e a tanácsát, vagy nem kérték ki. Hogy a pénzügyminiszterek vagy miniszterelnökök felhívták, vagy nem hívták fel. Tudom, hogy élete végén az egyik megaláztatása az volt, hogy Járai Zsigmond elvette a szobáját, és kitette a Pénzügyminisztériumból. Ezt követően Veres János, amikor pénzügyminiszter lett, nemhogy szobát nem adott neki, de csak akkor kérte ki a véleményét, amikor a magunkfajták rászóltak, hogy azért az mégiscsak disznóság, hogy kihagyjátok őt a fontos kérdések megvitatásából. Most magam előtt látom az egykori nagy amerikai, vagy európai pénzügyminisztereket. Nem valószínű, hogy egy ilyen volumenű ember telefonjára, levelére, Obama vagy Sarkozy, Summers vagy Lagarde ne válaszolna. De hát ez Magyarország.

Surányi György: Igen, értem.

Lengyel László: Ez Antal Lacinál…

Surányi György: …durvábban jelent meg. Hetényi esetében igaz is, meg nem is. Végül is te találtad ki, és mi többiek valamennyien egyetértettünk veled abban, hogy ő az „örökös pénzügyminiszter”. És nem is túlzás ezt állítani róla, hiszen ha végiggondoljuk, hogy kik voltak később Magyarországon pénzügyminiszterek, jegybankelnökök, mindegyikőjüknek valamilyen módon utat mutatott. És mindegyikőjük, kivétel nélkül, tisztelettel tekintett rá. Végül is azt lehet mondani, hogy valamennyi pénzügyminiszter és jegybankelnök, így vagy úgy, de az ő szellemi hatókörében nőtt fel. És ti is, a Pénzügykutatási Intézetben, illetve később a Pénzügykutató Rt.-ben úgy tekintettetek rá, mint egy informális tagra, aki kétséget kizáróan ehhez a kutatói, tudományos világhoz tartozik. A másik oldal pedig, a pályát módosított, a tudományos világból kikerült kutatók azt mondták róla: tudósként is, kutatóként is, gondolkodóként is, gyakorlati gazdaságpolitikusként is a lehető legjobb. És valóban, nyugdíjazását követően egészen Járai 1998-as kinevezéséig, tehát egészen addig, amíg volt szobája a Pénzügyminisztériumban, minden pénzügyminiszter aktívan és rendszeresen foglalkoztatta, mindenki támaszkodott az elemzéseire, a véleményére, a megjegyzéseire. Ebben a tíz évben, amennyire emlékszem, állandó résztvevője volt a miniszteri értekezleteknek, még a jobboldali kormányzás, Kupa Mihály és Szabó Iván minisztersége idején is.

Lengyel László: Ez az első tíz év, most pedig 2009-et írunk.

Surányi György: 1998 után volt egy periódus, amikor voltak, akik úgy gondolták, nincs szükségük egy ilyen felkészültségű embernek a segítségére. Ez a hozzáállás természetesen azokat minősíti.

Úgy gondolom, hogy Hetényi valószínűleg az utolsó olyan személyiség volt, aki ennyire széles körű elfogadottsággal bírt, és akinek a véleményére 20 évvel a nyugállományba vonulása után is kíváncsiak voltak, akit mindenfelé tiszteltek. Miközben nem kérdés, hogy baloldali, liberális gondolkodó volt, a jobboldalon mégsem támadta senki. Bod Péter Ákos vagy Matolcsy is csak hálás lehet neki, és Gyuri tisztában is van ezzel. Szerintem nem nagyon lesz rajta kívül ilyen személyiség, akit ennyire lehet tisztelni, aki ilyen hosszú időn keresztül az élen tud maradni. Ne feledjük el, hogy Hetényi végül is 1970 óta meghatározó személyisége volt a gazdaságpolitika, ezen belül is – paradox módon – elsősorban a pénzügypolitika formálásának, amiről azt mondta, hogy „én ehhez nem értek, ezért kérdeznék”.

Lengyel László: Egyetértek, sajnos nem lesz még egy ilyen személyiség a magyar gazdaságpolitikában. Engem mindig nagyon megragadott, hogy milyen fantasztikus tanulási képességgel rendelkezett.

Surányi György: Emlékszel? Először, valamikor úgy 1979-80 tájékán, még ő kérte fel Antal Lacit és Kupa Misit, hogy írjanak egy tanulmányt a személyi jövedelemadó átalakításáról, az SZJA és az ÁFA bevezetéséről. Később elmondta, hogy ebből mennyit tanult. De nemcsak a tudományos ismeretterjesztő szintig jutott, hanem elmélyedt az adóelméletben is, és onnantól kezdve aztán teljes mértékben részt tudott venni az adórendszer kidolgozásában.

Lengyel László: A polcán a régi közgazdasági irodalom mellett ott sorakozott a nemzetközi szakirodalom is, és megtanult szörfölni a világhálón.

Surányi György: Folyamatosan tanult. Elképesztő alapjai voltak, nem a nulláról kezdte a közgazdaságtant. Ismert mindent, a modern polgári közgazdaságtantól kezdve a klasszikus polgári tanokon át az úgynevezett marxista közgazdaságtan értékes részéig.

Lengyel László: Ez a tanulási képessége szellemileg rendkívül rugalmassá tette: nem egyetlen doktrínának volt a követője, hanem szerette megvizsgálni mindennek a másik oldalát is. Azt mondta: „No, akkor most nézzük meg ennek a másik oldalát is, lássuk, beválik-e.”

Surányi György: Ehhez az is hozzátartozik, hogy egy teljesen kiegyensúlyozott, egészséges, nem túlzott önbizalommal rendelkező ember volt, aki pontosan érzékelte a saját lehetőségeit. Nem volt szüksége arra, hogy többnek látsszon, többet mutasson, mint aki és ami. Neki elég volt, ha csak a felét mutatta annak, amit valójában tudott, mert már azzal is fölényben volt. Ezért, szerintem, az lehetett az egyik legnagyobb kihívás a számára, hogy ne éljen vissza a tudásával, a műveltségével, és a munkatársaihoz mindig a kölcsönös tisztelet alapján közelítsen. Mert igaz ugyan, hogy abban az időben, amikor bekerült a minisztériumba, ott nem kevés értelmes és tehetséges ember dolgozott, de ő mégis magasan kiemelkedett a többi felső vezető közül. Ilyen tudással, ilyen felkészültséggel szerénynek és alázatosnak maradni – ez azért igen ritka dolog, nagy önfegyelmet igényel.

Lengyel László: Ezt az egyensúlyt azért is tudta megteremteni magában és magának, mert az a kultúra, az a légkör, az a civilizáció, amely őt körülvette, áthatotta a gazdasági ismereteit is. Az egyik alkalommal, mondjuk, így szólt egy gazdaságról folyó beszélgetés közben: „Hallottad tegnap a hangversenyen? Ez a Fischer ezt azért egész jól csinálta”. És az ember egy pillanatra felnézett, hogy hogyan is jön ez ide az adórendszer problémáihoz. És hogyan is jött oda még sok minden más, az afgán szőnyegszövéstől Thomas Mannig. Na ezt a fajta egyensúlyt nem tudja – bizonyos értelemben – más összehozni. És a műveltség szerves része volt az életének, nem csak valami, ami kívül maradt rajta, éppen ezért teljesen spontánul összhangba tudta azt hozni a munkájával, a szakmájával.

Surányi György: A hobbijai is tipikusan beleillettek ebbe a keretbe. Hiszen olyan kedvtelései voltak, amelyek, úgymond, belülről fakadtak Ilyen volt például a könyvek szeretete, az antik könyvek gyűjtése. És nem ad hoc módon járta az antikváriumokat („hú, most rám szakadt egy nagy nyeremény és nem tudok vele mit kezdeni”), hanem akkor is, amikor – még nem magas rangú hivatalnokként – csekélyebb jövedelemmel rendelkezett. A hatvanas évek derekától – már középvezetőként is – hódolt ennek a szenvedélyének, s kitartóan gyűjtötte, vadászta az antikváriumokból a szakkönyveket - és persze nem csak a szakkönyveket.

Lengyel László: Valóban, az már a hobbijaiból is látszik, hogy széles látókörű, a művészetek iránt lankadatlanul érdeklődő, a szépet, a szépséget nagyra értékelő ember volt. És amint az beszélgetésünk során többször is elhangzott, miközben a legmagasabb szinten művelte a szakmáját, soha nem volt csak szakember, hanem minden helyzetben, még a legkiélezettebbekben is, ember tudott maradni. Hetényi István valóban nagy ember volt.

Budapest, 2009. január 7.

Lengyel László: Te tulajdonképpen mikor ismerkedtél meg az “Öreggel”, és mik voltak az első élményeid?

Kepecs Gábor: 1978-79-ben ismertem meg, akkor a Tervhivatal államtitkára volt, én pedig a hosszú távú tervezési főosztályra a Tervhivatalba kerültem fiatal közgazdászként, ahol Illés Iván, Augusztinovics Mária és Szepesi Gyuri voltak meghatározó személyiségek. Nagyon sok modellezés zajlott. Én matematika szakon végeztem, tehát modelleztem én is makrogazdasági tizenöt éves modelleket. Ő nagyon magas pozícióban volt, én meg nagyon alacsonyban, így csak egyszer találkoztam vele. Írtam egy anyagot akkoriban a következő 15 év növekedéséről, egy részét a hosszú távú tervnek, és ez került el Istvánhoz, aki egy vitát tartott erről. Az első élményem az volt, hogy ő minden részletet olyan mélységben kritizált, ami azt mutatta, hogy átlátó képessége és felkészültsége egészen különleges. 23 éves voltam, s ez egy olyan szellemi színvonalat mutatott, ahova szerettem volna eljutni. És onnantól kezdve, persze volt egy-egy vita, ahol én is részt vettem, és ő is ott volt, de hát én inkább csak hallgattam őt, a kristálytiszta érvelését. A következő hozzá kapcsolódó emlékem már egy későbbi időszakra tevődik, amikor én Faluvégi Lajos mellett dolgoztam titkárként, és akkor ő volt a pénzügyminiszter. Kettőjük vitáit viszonylag közelről láthattam. Faluvégi fantasztikus jó pénzügyminiszter volt, Hetényi pedig szerintem fantasztikus jó tervhivatali elnök lett volna, de őket a politikai döntések kicserélték.

1984-85-ben voltak a költségvetési viták, ahol Hetényi fantasztikusan felkészülten, már átlátva az államháztartás, a költségvetés minden kérdését, tartotta expozéit, Faluvégi pedig igazi „kihívóként” próbált vitába szállni vele. Ezek a szocialista gazdaságban is valódi szakmai viták voltak minden alkalommal. István szakmai kérdésekben megpróbált elmenni a végsőkig (a politikailag még elfogadható szintig). Nyilván politikai kompromisszumot kötött, de szakmai kérdésekben nagyon kötötte az ebet a karóhoz. Szakmai meggyőződését keresztül vitte jelentős részben, s ez az adott körülmények között igen jelentős tettnek számított.

1990 környékén felügyelő bizottsági elnököt kerestünk az Állami Biztosítóba. Akkor juttatta eszembe őt Draskovics Tibor. Borzasztóan megörültem, hogy hátha őt meg lehet nyerni ennek a pozíciónak. Elfogadta, de azt mondta: „Elfogadom, de én nem értek semmit a biztosításhoz”. Nagyon szőrmentén kellett érteni, hogy nagyon nem ért hozzá (valószínűleg többet tudott erről is, mint én). Azt kérte, hogy töltsünk el néhányszor pár órát együtt, és próbáljam elmondani, hogy mi a biztosítás. Mondtam, hogy én vállalkozom arra, hogy eltöltünk egy pár órát, de arra nem, hogy nála jobban fogom tudni az egyes témákat. Az a jó néhány pár óra, azt gondolom, megalapozott egy nagyon hosszú szakmai barátságot. Úgyhogy tulajdonképpen az igazi barátságunk, vagy az igazi kapcsolatunk 1990-től 2008-ig tartott, s ez egy szép 18 év volt.

Lengyel László: Mindenki mondja, hogy mennyire beletanult a mikrogazdaságba is. Te hogy láttad, ez hogy ment végbe?

Kepecs Gábor: Először is Istvánnak azért volt a makro tudása mellett egy mélyebb tudása a mikroról már a 90-es évek elején, sőt valószínűleg a 80-as években is. Eleve szerintem az egyik legjobb értője volt az adórendszernek. Márpedig ha valaki az adórendszert látja és átlátja, annak kell valamilyen érzéke legyen a mikro világhoz. Hiszen az adórendszer a mikrovilágról és a társadalomról szól. Tehát ő azért úgy érkezett már hozzánk, hogy sokat tudott a mikro világáról. Ráadásul szerintem nagyon sokat számított neki a mikro világához való kapcsolatában a bankrendszer átalakítása. A kereskedelmi bankok létrehozásával számos „mikro” élménye is keletkezett. Ami aztán persze azzal, hogy őt nyugdíjazták, megállt. Megdöbbentem, amikor az első éves jelentésünket olvasta. Déja vu érzésem volt 1978-ból: olyan mélységig ment bele, mint annak idején a modellembe. Feltehetően több napot eltöltött evvel. Megtanulta annak a tartalmát, és nemcsak azt, hogy mit mutat az eredmény, hanem ő azt is átlátta, mi a vállalat egész tevékenységét egy év alatt. A mi beszélgetéseink – felügyelő bizottsági elnök és vezérigazgató között –, amit felkészítésnek kért, azok nem is a biztosításról szóltak. Persze meg akarta ismerni a termékeket, egyebet, de arról szólt, hogy megértse, miben különbözik egy vállalat működése egy minisztérium működésétől. És az intelligenciája képessé tette arra, hogy ezt tulajdonképpen napok alatt átlássa. Eltöltött egy jó pár évet FB-elnökként. Nem kívánom senkinek őt FB elnöknek, aki azt szeretné, hogy egy könnyű FB-elnöke legyen. Mert ő, ha volt valami problémás bármilyen jelentésben, ő azt biztosan kiszúrta! Azt tapasztaltam, hogy az első jelentésben, amit neki írattam, úgy 50 oldalas anyag volt, a 28. oldalon levő egyetlen hibát, egy számhibát, azt ő meglátta, és valószínűleg nem úgy, hogy mindent végignézett, hanem érzéke volt hozzá. És ugyanez történt itt is. Tehát nálunk a felügyelő bizottságban ő olyan egyensúlyt tartott, hogy nem akart belemenni abba, ami a menedzsment dolga, de minden kritikus kérdést feltett, ami a vállalatot érintette.

Lengyel László: A privatizációban mennyire volt benne?

Kepecs Gábor: A privatizáció idején kezdte ő itt a „pályafutását”. A privatizációban azért adott néhány okos tanácsot. Az nagyon érzékeny politikai játék volt, és őneki fantasztikus érzéke volt, hogy érezze azt, hogy mik lehetnek a kritikus kérdések. Én egy tapasztalatlan tacskó voltam, ő pedig egy tapasztalt szakember, úgyhogy ő azért az érzékeny kérdéseket akkoriban sokkal jobban látta, mint én. Amikor az aranyrészvény szóba került, sosem felejtem el, abban is volt egy véleményalkotó szerepe, mert azt mondta, hogy az ugyan túl sokat nem ér, de annak vannak azért olyan elemei, amelyek egy ország szempontjából érdekesek lehetnek. Ez is nagyon okos megjegyzés volt, a privatizációban végül ennek nagy jelentősége lett a politikai elfogadottsága miatt. Adott okos tanácsokat, de ő nem vett részt aktívan a tárgyalásban.

Lengyel László: Milyen volt a tulajdonossal, tehát a hollandokkal a kapcsolata?

Kepecs Gábor: Kees Storm, az AEGON-csoport vezérigazgatója, aki a privatizációt bevezette az Aegonnál, nagyon sokat találkozott vele. Ha őt megkérdeznéd, ő azt mondaná, hogy Kelet-Európában nem találkozott ilyen államférfival, mert hát nyilván államférfinak is tartották. Ilyen széles látókörű tudóssal és szakemberrel. Úgyhogy a hollandok nemcsak hogy elfogadták, sőt! Egy történet talán alátámasztja mindezt. Az Aegonnak van egy belső szabálya, hogy a felügyelő bizottságok elnökei 72 éves korukban nyugdíjba kell vonulniuk. Eljött a nap, amikor betöltötte a 72. évét. Elmentem Storm úrhoz és azt mondtam neki: tudom, hogy van ez a szabály, de nekünk ő egy olyan érték, hogy kár lenne őt elveszíteni. Storm azt mondta nekem, hogy ismeri ezt a szabályt, de azt gondolja, hogy ez a szabály Hetényi úrra éppen nem vonatkozik. És ugye annyira nem vonatkozott rá, hogy 80 évesen sem kérdezték meg, hogy ez a szabály hogyan érvényesül. Az Aegon-csoportnak egy érték volt. A legutolsó látogatásomon, amikor én elmentem hozzá, már nagyon beteg volt. A válság szelét már éreztük. Azt mondta nekem, szeretne kapni tőlem egy oldalas jelentést, hogy mi a hatása a válságnak az Aegon Magyarországra. Ez is mutatja emberi nagyságát.

Két hónappal korábban meghívott a lakására, hogy megmutasson a könyvtárából 10 kiválogatott könyvet. Többünket hívott, s mindenkinek különböző könyveket válogatott. Engem úgy hívott meg, hogy vigyem el Ágit is, a feleségemet, de nem tudott eljönni velem. És amikor utolsó alkalommal elmentem még hozzá, akkor azt mondta, hogy ha jobban lesz, akkor Ágit várja még, mert szeretné megmutatni Makarenko egyik könyvének speciális példányát. Fantasztikus könyvtára volt, úgyhogy életem egyik fantasztikus kulturális élménye volt az a másfél órás látogatásom, amikor a könyvekről mesélt. Tudom, közgazdászként irodalmi, történelmi olvasottsága is elképesztő volt. Volt egy elnöke a mi igazgatóságunknak, aki a holland Nemzeti Banknak volt az alelnöke 20 évig. Az igazgatósági üléseink után lementünk ebédelni. Ők elkezdtek beszélgetni, még Bácskai Tamás is benne volt, ő volt a harmadik tag. A beszélgetésnek semmi köze nem volt a céghez, hol Csehovról beszéltek, hol a II. világháború előtti és utáni politikai kérdéseiről, hol visszamentek az ókori történelembe; én ott ültem, mint egy kisdiák és hallgattam, hogy vajon valaha is lesz-e arra esélyem, hogy eljussak erre a szintre, vagy megközelíthessem őket. Ezekből is azt tanultam, hogy mindenre nyitottnak kell lenni, borzasztó sokat kell tanulni. Szerintem ő még 80 évesen is tanult állandóan. Talán jó tanítványa leszek, tudom, hogy nincs megállás, ha valaki valamit el akar érni, annak folyamatosan kell tanulnia, és ebben a világban pláne! Ebben is tényleg különleges volt, mindig nagyon kíváncsi volt az én véleményemre is. Te írtad talán róla, hogy majdnem minden pénzügyminiszternek a tanácsadója volt. Emlékszem, hogy egy sor anyagot készített az adórendszerről. Odaadta nekem is, hogy olvassam el, és vitassuk meg. Annyira tiszta gondolkodású volt a megközelítése, hogy mindig élményt jelentett vele vitatkozni. Azt hiszem, hogy valaki így tudjon gondolkodni, így tudjon írni, ahhoz tényleg az kell, hogy ne csak egy szigorúan vett diszciplinában legyen otthon, hanem sokkal-sokkal szélesebb tudása legyen.

Lengyel László: Szerinted érzett megbántottságot, hogy mostanában már nem kérték ki a véleményét?

Kepecs Gábor: Érzett! Én azt gondolom, hogy az utolsó időben két dolgon nagyon megbántódott. Az egyik az volt, amikor 2006-ban az áfát levitték. Pár héttel a döntés előtt, 2005-ben elmondta, hogy a kérdés felmerült, és ő nagyon ellenezte. Azt mondta, hogy egy olyan ország, ahol semmi más adónem nem szedhető be, ott az Áfa levitele a legnagyobb stratégiai hiba. Utána volt egy második ilyen vita, már az államháztartás kapcsán, és ott is írt egy nagy szakértői anyagot, és azt nem is olvasták el. Lehet, hogy elolvasták néhányan – bár nem hiszem –, és semmilyen hatása nem volt. Az adórendszerben képviselt nézetét ő annyira végiggondolta, és nagyon rosszul élte meg, hogy abból semmit nem fogadott el a politika. Sokszor beszélgettünk erről: nagyon-nagyon szívesen ment be, hazajárt a Pénzügyminisztériumba. Emlékszem, sokszor mesélte, hogy bement, beszélt a pénzügyminiszterrel, elmondta, hogy ő mit gondolt. Tudta nyilván, hogy nem ő a döntéshozó, de segítséget szeretett volna adni. És ezt hiányolta az utóbbi években. Szellemileg abszolút friss volt, ezért is bántotta ez a mellőzöttség.

Lengyel László: Egyet még mondj el, hogy mi lehet az oka annak, hogy tulajdonképpen talán ő volt az egyedüli, aki ilyen kitűnően tudta a rendszerváltást, ha úgy tetszik, túlélni? Nem tudok hozzáfoghatót, aki ilyen tekintéllyel rendelkezett volna; akinél nem merült fel, hogy ő egy előző rendszernek a képviselője, és tulajdonképpen a jobboldalon sem volt olyan ember, aki ne fogadta volna el. Hogy olyan ember, aki makrogazdasági, mikrogazdasági, vállalati körben, kormányzati körben és kulturális körben, felügyelő bizottságban, koncerteken, antikváriumokban stb., tehát mindenhol olyan tájékozott, az értelmiségi világban is annyira elfogadott ember legyen – ez kivételes. Mi lehet ennek az oka, miért nem sikerült ez másoknak?

Kepecs Gábor: Én azért azt hiszem, hogy van két óriási különbség, és gyorsan hozzáteszem, hogy nem akarok senkit sem megbántani. Az egyik az szerintem, hogy bár 1987-ben is ő bent élt egy szocialista közegben, és annak a kormánynak a minisztere volt, de nem csak azt ismerte. Ismerte a nyugati közgazdasági irodalmat. Nyilván nem tudta alkalmazni a szocializmusban, mert az fából vaskarika lett volna, de átfogóan ismerte. Ha visszagondolok, vajon a vezető rétegből van-e más valaki: Surányi Gyuri is volt tervhivatali alelnök, ő is „túlélte”. Ő is az átfogó tudása miatt. Vannak tehát, de nem sokan.

A második, ami szerintem befolyásolta, hogy ő társadalompolitikailag is sokkal képzettebb volt, mint a korábbi rendszer legtöbb vezetője. Olvasottsága, történelmi ismerete erre alapot adott. Ő a társadalmi folyamatokat történelmi távlatokra tudta visszavezetni. Én emlékszem olyan beszélgetésekre, ahol elemezte a 90-es években zajló folyamatokat, és próbálta összehasonlítani a más országokban lezajló, vagy más történelmi korokban lezajlott folyamatokkal. Azt gondolom, hogy ennek következtében jobban értette a másik oldalt is. Ő elkötelezett baloldali gondolkodású volt, de megértette a másik oldal gondolkodását is. Volt egy harmadik nagy előnye is. Anyanyelvi szinten tudott németül és fiatal korából olvasott irodalmat, szakmai anyagokat e nyelven. Amikor „bejött” Magyarországra a nyugati világ, ő képes volt kommunikálni. Amellett angolul is képezte magát. Tudom, hogyan beszélt 1990-ben angolul. Megkérdezte, hogy milyen lesz a nyelve az igazgatóságunknak. Mondtam, hogy angol. Ő kifejtette, hogy az neki nem megy, mert ő a német tudásához hasonlította az angolt. A 15 év alatt tanult tovább angolul, nem sajnálta az időt, s a végére már angolul is folyékonyan beszélt. Ha ezeket mind összerakod, ez a magyarázat. S mellette azt sem lehet tagadni, hogy az IQ-jával sem sokan vetekedhetnek. Ez mind hozzájárult ahhoz, hogy ő elfogadottabb lett. Emellett mindig megalapozott véleményt mondott, sosem vagdalkozott. És azért a legtöbb politikus (sajnos, a korábbi évtizedekben és a mostani évtizedekben is), nagyon sokuk csak odamond dolgokat. Ő sosem mondott semmit csak úgy, ha nem tudta, hogy mi van. Lehet, hogy nem volt igaza, de az érvrendszere világos volt. Azt hiszem, hogy ezek különböztették meg őt a többiektől.

Lengyel László: Szerintem igazolni fogod, hogy szerintem az ötödik előnye az volt, hogy leginkább képes volt arra a nyitottságra, hogy párbeszédet folytasson a fiatalabb korosztállyal, a mi nemzedékünkkel. Én teljesen az ellentétes ágról jöttem, állandóan rossz fiú voltam a Pénzügyminisztériumban, és olyan barátságossággal vette ezt az egészet, annyira tudott kezelni embereket, hogy még engem is kezelt! Most ezt kell mondanom.

Kepecs Gábor: Igen, és nem szerette a „bólogató Jánosokat”!

Lengyel László: Tehetség-gyűjtő is volt.

Kepecs Gábor: Abszolút. Tanított kb. 30 évet az egyetemen. Ennek következtében szoros kapcsolatot tartott még 70 évesen is a fiatalabb generációval. Tudnék még mesélni, hogy mennyire elszomorította, hogy az átlagszínvonal, vagy az átlag érdeklődés az egyetemen hogyan ment lefelé.

Lengyel László: Igen, mert tényleg fontos volt, az egyetlen volt, aki ilyen mértékben nyitott, akinek tanítványai voltak anélkül, hogy beszélt volna róla. De mindenki azt érezte, hogy valahogy a tanítványa volt.

Kepecs Gábor: Én vallom magamról, hogy akkor már nem voltam egyetemista, de ebben az utolsó 20 évben tőle tanultam a legtöbbet, ez biztos.

Meghalt Hetényi István. Volt tervhivatali államtitkár, pénzügyminiszter, egyetemi tanár, egy nem európai országban európai polgár. Kérlek, túlozni fogsz, tudom, de mégse annyira, mint szoktál – mondta halálát biztosan tudva, félrehajtott fejjel, mosolyogva említve saját nekrológját. Nem szerette a nagy szavakat, szenvedélyeket. Amikor édesapja, Hetényi Géza orvosprofesszor odafordult Vas Zoltánhoz, hogy állást szerezzen a Tervhivatalban, miután fia megszerezte közgazdasági egyetemi diplomáját, Vas megkérdezte: - értelmes a fiú, érteni fog hozzá? Tétován bólogatott, majd otthon fiához fordult: - mihez értesz te tulajdonképpen? Arra jó voltam, hogy rendes tisztviselő legyek – válaszolta évtizedekkel később Hetényi István.

Hogyan tudnánk elmagyarázni a Rákosi korszak belvilágát egy fiatal, iróniára hajló, hiteket és indulatokat értékén vevő tervhivatali tisztviselő szemszögéből? Ebbe a mélységes mély kútba, amelyből történészek és áltörténészek igyekeznek tényeket meregetni, Hetényi csak néha engedett bepillantást. Ültünk 2006 tavaszán egy kicsiny körben. Körös-körül volt pénzügyminiszterek, gondolkodó értelmiségiek hallgatták a jelenlegi pénzügyminiszter helyzetértékelését, aki aktatáskájából elővett két kézzel írt papirost, és meggyőződéssel jelentette ki: - ezeken rajta vannak a valós számok, és hogy mi a mozgásterünk a választások után. De ezt olyan titokban tartom, hogy még le se íratom. Csönd támadt. Hetényi szólalt meg: - tudjátok, emlékszem, Gerő Ernőnek szokott ilyen két papirosa lenni. Valahogy azokkal se jártunk jól.

Ha volt jó oldala, és volt, a Kádár rendszernek Hetényi vonásait mutatta. Az évtizedes építkező, ésszerű, szkeptikus, mindenre rákérdező, érvelő magatartás az ésszerűtlen, mindig csak válaszoló világban. Nem volt reformer, több is, kevesebb is volt annál. Több, mert a reformálmokat, a világmegváltást, a felváltatlan bankókat realitásukban, kis, de megvalósítható lépésekben, aprópénzre váltva nézte. Mellverdesés, improvizáció, lángolás távol állt tőle. Csak annyi újat, csak annyi mást teremtsünk, amennyi valóban megfogalmazható, kivitelezhető. Aki többet gondol és tesz, veszélyezteti a megtehetőt. Nem hitt, de reménykedett a tervezhetőségben, az ésszerű előrelátásban. Ha lehetséges lett volna emberarcú szocializmus, Hetényi bizonyosan az egyik létrehozója és működtetője. De éppen ő nem szerette az utópiákat. – Száraz, poros, hivatali dolgokkal foglalkoztam. Örültem, hogy nem csináltam bajt, és nem engedtem oda a nálam hülyébbeket – mondta. – Séta, koncert, jó könyv, ezek számítanak.

A nyolcvanas évek pénzügyminisztereként, fokról-fokra vált az átalakulások előidézőjévé. – Nem akartam én semmi különöset. Ti akartatok, ami először marhaságnak látszott, és aztán kiderült, hogy lehet belőle valamit kihozni. Hagytam, menjenek a dolgok. Nem volt ebben semmilyen előrelátás, se hősiesség. Mindig az volt a kérdés: meg lehet, meg szabad csinálni? Ha igen, akkor meg is kell.

A nyolcvanas évek közepére mércévé és intézménnyé vált. Ekkor szerezte meg az örökös pénzügyminiszter címet. Éreztük, hogy nemcsak Magyarországon, de bárhol betölthetné a pénzügyminiszterséget. Komolyan vette, hogy a költségvetés megtanulható, és hiteles számai mellett ki lehet tartani a pártközponttal és az ágazati minisztériumokkal szemben. Felkészültség, tárgyismeret és az emberek helyes megválasztása. Hetényi pontosan tudta, hogy nem ért, érthet mindenhez. Gyűjtötte a hozzáértőket. Kizárólag a csapatmunkában hitt. Nem voltak titkok. Szabadon beszélt, és bárki szabadon vitázhatott vele. Néha felcsattant, gyakran gúnyolódott, sokszor lehengerlő volt a tudásával és a műveltségével. De apparátusa számíthatott rá. Tudta és megmondta, hogy mit akar, számon kérte, szigorúan ellenőrizte, döntött és elvállalta a felelősséget. Tartotta magát a döntéséhez, és tartotta a hátát, ha kellett. A Pénzügyminisztérium ebédlőjében éppúgy sorban állt a tálcájával, mint bárki más, leült ide is, oda is, beszélgetett az előző napi koncertről vagy arról, hogy mit olvasott. Hízelkedést, talpnyalást megvetett, nem tűrt.

A nyolcvanas évek közepétől könnyű kézzel, kevés gesztussal, olykor csak odavetett pillantással vezényelte a Pénzügyminisztérium apparátusát. Megfontoltan és szilárdan szembement és szembe vitte apparátusát a XIII. pártkongresszus és a VII. ötéves terv gyorsító határozataival. Körömszakadtáig tartotta magát a szigorú költségvetéshez. Addigra már túl volt a kisvállalkozási, a vállalati rendszerbeli reformokon, előkészítette a bankrendszer és az adórendszer reformjait. 1986 végén elküldték. Sohase mutatott keserűséggel, sztoikus nyugalommal távozott.

Másokat összetört a hatalomból kiesés, a rendszerváltás, őt felvillanyozta. Bele akart és bele tudott tanulni az új világba. – Ó, nem olyan nagyon új ez – mondaná. Nem akarta, nem ambicionálta, de rövidesen egy tekintélyes, láthatóan láthatatlan közgazdász, gazdaságpolitikus kör középpontjában találta magát. Kiderült, hogy teoretikusan és gyakorlatiasan Hetényi tud legtöbbet az adórendszerekről, még mindig ő érti leginkább a költségvetést. Utódai, igyekvők és kevésbé igyekvők, Hetényi mércéje szerint mérődtek. Jelenlétében azt lehetett hinni, hogy van remény európai szintű közgazdaságtant művelni Magyarországon. Amíg a hatalmasok kérdezték, próbált segíteni. Később már nem kérdezték – kellemetlen volt bíráló szavaival. Ritkán írt, alapos elemző levelei válasz nélkül maradtak. Fájt, de nem mutatta.

A stílus, maga az ember. Hetényi Istvánnak nemcsak erős személyisége, hanem jellegzetes, utánozhatatlan stílusa is volt. Lakása, könyvgyűjtő szenvedélye, zenei ízlése, beszédmódja, hajlítatlan gerincű sétáló járása, kis történetei, ironikus udvariassága, mind-mind a jellem, a stílus és az ízlés egyensúlyát mutatták. Otthagyta nyomát nemcsak lakásán, hanem minisztériumán és antikváriumaiban, Budapesten és Európában. Szókratészt megkérdezték, honnan jött. Nem azt felelte, hogy Athénból, hanem hogy a világból. Hetényi a világból jött. Ennek a világnak a stílusával nevelt, csiszolt, igazított mindnyájunkat.

Úgy halt, ahogy élt. Vannak, akik kockáznak, mások vakon sakkoznak a Halállal. Ő ízléstelennek és neveletlennek tartotta a Halált, aki akkor zavarta meg, amikor annyi élvezetet talált az életben. Az ésszerűtlen és ostoba halált bölcsen megvetette. Nem volt hajlandó asztalához, ágyához engedni. Utolsó percig harcolt. Nem megy többet végig az Attila úton. Nem szól szemérmes büszkeséggel a lányáról, unokájáról. Nem megy Leányfalura a faházhoz, úszni a Dunára. Kész a leltár. Élt. És ebbe más is belehalt már.

Csaknem másfél évtizede, egyetlen pillanatra sem lankadó optimizmussal és a rá jellemző derűvel küzdött a gyilkos kórral. "Most izgat igazán, merre megy a világ" - mondta betegágyánál két hete, a gyorsan eszkalálódó nemzetközi hitelválságról szóló híreket olvasva. "Persze már nem 2020-ra, hanem 2009 gazdasági fejleményeire lennék kíváncsi" - tette hozzá, és némi malíciával citálta kedvenc teoretikusát, J. M. Keynest, mondván, hosszú távon mindannyian halottak vagyunk.

Az utolsó iskolateremtő egyénisége volt az 1990 előtti korszaknak.

Harminckét évig dolgozott az Országos Tervhivatalban. Az emberöltőnyi idő második felében a nagyhírű és hatalmú intézmény kikezdhetetlen, megkérdőjelezhetetlen szaktekintélye, abszolút szakmai vezetője volt.

1980-tól 1986-ig Magyarország pénzügyminisztere.

Nehéz szívvel vált meg második otthonától, szakmai műhelyétől, a Tervhivataltól. Legendás szarkazmusával reagált az akkori politika meghökkentő "káderátcsoportosítására". Olyan ez, mondogatta közvetlen munkatársainak, mint amikor a moziban két vak helyet cserél.

Mindannyian pontosan tudtuk: semmire sem becsülte az önkényes hatalmat, a politika boszorkánykonyháját. Soha semmilyen politikai funkciót nem vállalt. Tudás és szakmai alázat mindenek fölött - volt messzire sugárzó ars poeticája. Analitikus elme, enciklopédikus tudású és műveltségű közgazdász volt. Gyakran idézte kedvenc görög bölcselőjét, Arisztotelészt: "A kételkedés ad jogot, hogy a tökéletesre törj". A gazdasági folyamatok és eredmények aprólékos, precíz vizsgálata, az analízis világos összegezése és a konklúziók cselekvéssé formálása minden munkáját, döntését jellemezte.

Ezt a kérlelhetetlen logikát a szülői házból hozta. Édesapjától, Hetényi Gézától, a nemzetközi hírű belgyógyászprofesszortól leshette el a hivatástudat és a szakmai alázat alfáját és ómegáját. Ez a pontosság és következetesség jellemezte csaknem négy évtizedes pályafutását.

A Tervhivatalban és a Pénzügyminisztériumban nemzedékek váltak irányítása mellett kiváló szakemberekké. Hivatali vezetőként olyan légkört teremtett, amelyben természetes volt a teljesítmények közötti verseny, a kreatív megoldásokra törekvés, a késhegyre menő szakmai vitákban kiérlelt optimum keresése. Az irányításával dolgozók - a politikai determinációktól, a gyakorta ostoba voluntarizmustól függetlenül - egy pezsgő szellemi alkotóműhely tagjainak érezhették magukat, akik akkor is élvezhették főnökük megbecsülését és védőszárnyait, ha a politika ostobasága elvetette javaslataikat.

Sokan azok közül, akiknek a pályáját egyengette, később jelentős karriert futottak be. Ám egyet sem ismerek közülük, aki ne ismerte volna el, hogy Hetényi István egyetemes tudását megközelíteni sem voltak képesek.

Hivatalai mellett a közgazdaság-tudományi egyetem professzoraként is csaknem húsz évig tanította a fiatal közgazdász-generáció tagjait. Értő munkájának köszönheti a szakma, hogy korszakos tudományos munkák ma már magyarul is olvashatók. Nordhaus-Samuelson makroökonómiáját éppúgy ő ültette át magyarra, mint J. Stiglitz egyetemi tankönyvét.

Aktív szereplője volt az 1968-as gazdasági reformot megalapozó műhelymunkáknak. Személyes vezetésével születtek meg olyan korszakos, a gazdasági rendszerváltást megalapozó, Kelet-Európa szocialista országaiban páratlan gazdasági döntések és törvények, mint a kétszintű bankrendszer és a magyar tőzsde megteremtése, vagy a modern magyar adórendszer bevezetésének szakmai előkészítése.

Személyes kudarcként élte meg, hogy a körültekintő gazdasági elemzések és javaslatai ellenére 1985-ben ismét győzött a primitív politikai voluntarizmus, és a versenyképtelen magyar gazdaságot erőltetett növekedési pályára vezényelte a pártvezetés, megduplázva ezzel az egyébként is magas államadósságot, lefékezve a modernizációt, befagyasztva a jólét forrásait.

Nyugalomba vonulása után is fáradhatatlanul dolgozott. Az egyetemi oktatás mellett az ÁB Aegon biztosítótársaság felügyelőbizottságának elnökeként és a Fotex Rt. igazgatósági tagjaként gazdasági vállalkozások is profitálhattak hatalmas tudásából, bölcsességéből.

Soha sem kedvelte az öncélú szereplést. Médiacentrikus világunkat gyanakodva szemlélte. Taszította a sekélyesség, a harsogó felszín, taszították a felületes döntések éppúgy, mint a hamis, irreális tervek és prognózisok. Napjaink kormányzati és politikai szereplői sokat tanulhattak volna tőle. Nem rajta múlott, hogy nem tették. Most már késő. Az örökös pénzügyminiszter mindörökre eltávozott.

Hetényi István (1926–2008)

„A munka, a teljesítmény becsülete az, ami társadalmunk előrehaladásának legfőbb záloga, s ha ezen az úton érzékelhetően és következetesen haladunk, akkor a pénzügyminiszter nyugodtan hajthatja álomra fejét. (Taps)"

(1981. XII. 17.)

Az első emeleten „találkoztam" vele először, valamikor 1986 őszén. Pár hetes gyakornokként nagy esemény volt, amikor messziről láttam személyesen a minisztert. Másra számítottam. Nem volt benne semmi különös. Nyugodtan, megfontoltan sétált az irodája felé. Nem látszott rajta a fontosság, a hatalom, a nélkülözhetetlenség folytonos kisugárzása. Ma már osztályvezetők is olyan tempóban száguldanak a hivatalok folyosóin, mintha az univerzum sorsa függene attól, hogy időben odaérnek-e a következő értekezletre.

Hetényi Istvánra ez soha nem volt jellemző. Egész életében megfontoltan haladt, és mindig odaért, ahová kellett. Egy olyan társaságnak volt a rendszerváltás óta soha ki nem mondott tiszteletbeli elnöke, amely még a rendszerváltás előtt szocializálódott, de a piacgazdaságban vált az ország meghatározó pénzügyi vezetőjévé, pedig neki 1987-től egyetlen komoly beosztása volt. Két évet leszámítva a mindenkori pénzügyminiszter tanácsadója.

Hetényi István élete számtalan egyéb vonatkozásban is rendhagyó. Nagypolgári családból származott, orvos édesapjáról nevezték el a szolnoki Hetényi Géza Kórházat. Ő más pályát választott. A József Nádor Műegyetem Közgazdasági Karán diplomázott, és Heller Farkas utolsó tanítványa volt, így a negyvenes évek második felében a korszak meghatározó polgári közgazdászától tanulhatott. Az akkor tanultak finoman szólva sem tartoztak a következő évtizedek elfogadott elméletei közé, de nem voltak hiábavalóak.

Innét kezdve pályája a gazdasági tervezéshez, a pénzügypolitikához kötődött. Részt vett az 1968-as reformfolyamatban, és 1973-ban az Országos Tervhivatal (OT) államtitkára lett 47 évesen. Abban a korban szinte tinédzsernek számított egy ilyen beosztásban. Innen igazolt át 1980-ban a József Nádor térre, a pénzügyminiszteri posztra. Más idők voltak.

Számomra életének talán egyik legnagyobb rejtélye, hogy a családi hátterével miként tudta karrierjét befutni. Nyilván képességei és lehetőségei szerint illeszkedett be a rendszerbe, de szerepe lehetett benne, hogy felesége részt vett a németek elleni kommunista ellenállásban, együtt küzdve néhány későbbi nagypolitikai potentáttal. Ártani biztosan nem ártott, de nem ezen múlt. Valószínűleg a kézenfekvő válasz rejti magában a megoldást. Olyan területre lépett, ahol még az ötvenes évek szakmai bornírtságai mellett is szükség volt szakemberekre, később pedig már végképpen nélkülözhetetlenné vált.

„Ismeretes, hogy az 1979. évi terv és költségvetés olyan, több évre szóló cselekvési irányvonalnak a kezdetét jelentette, amelynek célja, hogy a szocialista fejlődést szolgáló, a gazdaság versenyképességének javításán alapuló, tartós és szilárd egyensúlyi viszonyokat teremtsünk. Ennek érdekében egy sor intézkedést tettünk, és alárendeltük e célnak a gazdaság mennyiségi növekedési előirányzatait is."

(1980. IX. 26.)

Ebben az időszakban, ha olyan hangulata volt, akkor reggel besétált a Pénzügyminisztériumba az Attila útról, keresztül a Lánchídon. Voltak más szokatlan allűrjei is. Szakmai felkészültség, hihetetlenül széles körű műveltség például a komolyzene, opera területén. A PM-es legendáriumban fennmaradt, hogy hivatali ideje előtt a költségvetési expozé összeállítása egy több hetes, számos szakértő idejét felemésztő feladat volt. Amikor miniszter lett, akkor az apparátus sokáig várta a szokásos rituálét, majd meglepve tapasztalta, hogy az új miniszter minden különösebb cirkusz nélkül elmondta beszédét. A rá jellemző tárgyilagossággal, szakmaisággal.

Természetesen korának embere volt. A miniszterelnök neki is mindig Lá¬zár elvtárs volt, és értelemszerűen a szocialista fejlődést szolgálta a gazdaság- és pénzügypolitika. Azonban, ha a formaságok mögé nézünk, akkor sok mindent megérthetünk. Szinte minden beszéde azzal kezdődött, hogy összhangot kell teremteni az egyensúlyi viszonyok és a lakosság életszínvonalának növelése között. Nemritkán az utóbbi rovására. Láthatóan ez a két - rövid távon - egymással ellentétben lévő szempont volt a gazdaságpolitikai gondolkodás kiinduló pontja, miközben számára alapvető volt, hogy hosszú távon egyik szempont sem kerekedhet a másik felé.

Nem lehetett könnyű dolga. Faluvégi Lajos kiváló OT-elnököt és néhány kollégáját leszámítva alig hiszem, hogy más politikusok lelkesen hallgatták, értették volna szakmai magyarázatát az egyensúly és a versenyképesség fontosságáról. Ismerős konfliktusok ezek a mai olvasók számára is, és annyiban a történelem ismétli magát, hogy akkor is voltak olyanok, akik az egyensúly drámai borulásakor is hajlandóak voltak megszorításokat elfogadni és a szükséges reformlépéseket bevezetni. Csaknem hétéves minisztersége idejére jó néhány lépés esett mind a megszorításokból, mind a reformokból. A mindennapok része volt a politika részéről a muszájból húzd meg a nadrágszíjat és a legkisebb kedvező hírek hallatán a nadrágszíjat nyugodtan ereszd meg hozzáállása.

„A reálisabb árviszonyok nyomán lehetővé vált, hogy az egyedi pénzügyi elvonások és támogatások jelentősége csökkenjen, a vállalati érdekeltség jobban a létrehozott nyereséghez kapcsolódjék. (...) E hatósági áremelések azért szükségesek, mert a kormány határozott szándéka, hogy a termelői és fogyasztói árak a hatósági árak körében se szakadjanak el egymástól tartósan és nagy arányban, szélesebb körben érvényesüljön az az elv, hogy aki fogyaszt, fizesse meg a termék valós értékének megfelelő árat.

(1980. XII. 18.)

„A kormánynak az a szándéka, hogy viszonylag rövid időn belül a vállalati törvényben és egyéb jogszabályokban is megtörténjenek a műszaki és piaci igényeknek jobban megfelelő szervezeti formák létrehozásához szükséges és a vállalaton belüli önelszámolási és érdekeltségi viszonyokat erősítő módosítások."

(1981. VI. 25.)

„Az új vállalkozási formáktól azt várjuk, hogy ahol a lakossági ellátás vagy éppen a nagy vállalatok ellátása hiányos vagy csak veszteséggel fenntartható volt, jobban elégítsék ki az igényeket."

(1981. XII. 17.)

„A lakosság szélesedő gazdasági aktivitása, jövedelmének és vagyonának gyarapodása, illetve differenciálódása e téren aktívabb, hatásosabb adópolitikát igényel az eddiginél, amely a jövedelem - és részben a vagyoni különbségekhez igazodó, arányosabb közteherviselést valósít meg."

(1985. XII. 21.)

A fenti idézetek jól mutatják, hogy a 80-as években ismét megindult reformfolyamat, miként haladt előre lépésről lépésre. Például az árszabályozás reformja. Gondoljunk csak az elmúlt évek abszurd vitáira a gázáremelésről, és kezdjük el ízlelgetni a szavakat. „Aki fogyaszt, fizesse meg a termék valós értékének megfelelő árat." Ma hány parlamenti képviselő mondaná el ezt a mondatot a gázárakról tartott parlamenti vitanapon?

A vállalati önállóság erősítése, az új vállalkozási formák elindítása (gmk, vgmk stb.) sem lehetett könnyű falat a politikusok számára. A fokozatosság, a határok tágítása Hetényi István számára is a mindennapok része volt. Emberi hozzáállására jellemző volt, hogy amikor a Pénzügykutató néhány ifjú titánja egy tanulmányában már a részvény lehetőségét vetette fel, akkor ő maga szabott határt a fantáziának. De azért ízlelgessük a szituációt. Először is elolvasott egy kezdők által írt tanulmányt. Nem rúgatta ki őket, nem zúzatta be a tanulmányt, nem határolódott el tőlük, hanem behívta magához őket - ezek az ifjak azóta miniszteri, jegybankelnöki, felügyeleti elnöki pozíciókat töltöttek be -, és udvariasan elmagyarázta nekik, hogy ezt most nem lehet. A politika aktuális toleranciája ezt még nem tűri el. Ennyi. Senki nem haragudott senkire. Ez a történet 18 évvel a rendszerváltás óta ma már egyre kevésbé eshetne meg.

Szinte komikus, ahogyan a Lincoln-kritérium szocialista változatát használja érvként a parlamentben az új vállalkozási formák magyarázataként. Egyszerűen zseniális.

Hetényi István nevét ritkábban szokták az adóreform kapcsán emlegetni. Az előkészítés utolsó évében már nem ő volt a miniszter, de nem véletlen, hogy már 1985-ben az arányos közteherviselésről szólt. Amikor 1986 szeptemberében beléptem a PM-be, számomra az egyik első meglepetés a kollégák beszámolója volt az adóreform előkészítéséről. Többen már a spanyol áfa-rendszert is tanulmányozták, és mindenki csak a zöld jelzést várta a munkák felgyorsítására.

„Mi úgy érezzük, hogy nagy hiány Magyarországon nem engedhető meg, mert nemzetközi területekről nem fedezhető, itthonról pedig a vállalatok tartalékalapjai azok, amelyek erre mozgósíthatóak. (...) Tehát nem a szám nagy maga, de ennek ellenére nagyon komolyan kell venni, mert más célunkat keresztezi, ha ez a hiány jelentőssé válna."

(1982. VI. 17.)

„Fontosnak tartjuk, hogy a vállalatok mindenekelőtt saját maguk, saját erejükből rendezzék pénzügyi hiányaikat, mégpedig úgy, hogy az erre vezető okokat szüntessék meg. Ezt azért követeljük meg, mert különben a pótlólagos forrást továbbra is a jól dolgozó vállalatok rovására kellene biztosítani, másrészt az a pótlólagos forrás a távolabbi jövőre amúgy se nyújtana megoldást."

(1984. VI. 20.)

Hetényi István takarékos ember volt. Mondhatja bárki, hogy egy pénzügyminiszternél ez természetes. Valóban az, de valahogyan ő ezt a személyes példájával is erősítette. A rendszerváltás láza után a parlamentben egy bizottság próbálta feltárni az előző rendszer vezetőinek vagyoni viszonyait. El tudom képzelni a képviselők zavarodottságát, ahogyan feltárta vagyoni viszonyait. A családi örökségből származó ingatlant Leányfaluról és azt az utcai fronton lévő Attila úti lakást, amely a legárnyékosabb és legzajosabb volt. Pedig közel húszéves állami vezetői múlt mellett legalább egy később bagóért megvehető rózsadombi villa vagy egy Szabadság-hegyi társasházi építkezés biztosan leesett volna, ha egy kicsit is akarja. Ehelyett házasságkötése után abban a házban élte le egész életét, ahol felesége felnőtt.

Nem voltak vagyontárgyai. Azaz mégis. Ő inkább talán kincseknek nevezné őket. Régi könyveket, ezen belül különösen sok gazdasági témájút gyűjtött. Láttam már gyűjtőket, akiket a műtárgy, a régi könyv mint egyszerű befektetés érdekelte, de még a hozzáértők, a szeretettel gyűjtők is mindig hozzátesznek egy félmondatot egy-egy új szerzeményhez. „Jó áron vettem, egyszer még sokat fog érni." A jobb antikváriusok már mind ismerték, hogy a gyűjteménye mit tartalmaz, vagy mi hiányzik belőle.

Soha nem láttam lelkesebbnek, mint amikor egy-egy új szerzeményét, például egy általam soha nem hallott német szerző 250 éves gazdasági könyvét megmutatta, és elmagyarázta, milyen nézeteket is vallott a szerző. Olvasó ember volt, a magyar mellett angolul és németül is. Neki magától értetődő volt, hogy a könyv igazi értékét a szépsége, kora mellett a tartalma jelenti.

Széchenyit nem divatból olvasta, és már akkor fűszerezte beszédeit idézeteivel, amikor ez még nem divat volt, és nem a miniszteri kabinetek tanácsadói keresték számítógépes keresőkkel a legjobb idézeteket a Széchenyi-összest tartalmazó CD-n.

„A világszerte csökkenő kereslet, az erősödő nemzetközi protekcionizmus és a nemzetközi pénzügyi zavarok a mi gazdaságunkat sem kímélik. A tervezettet meghaladóan kellett javítani idén a külkereskedelmi egyenleget és a termelésnek csak kisebb hányada szolgálhatta a belföldi felhasználást, mint ahogy azt eredetileg terveztük."

(1982. XII. 16.)

„Olyan gazdasági viszonyokat erősítünk, ahol a gazdálkodók jövedelmét elsősorban belföldi és külföldi gazdasági partnereik, általánosabban fogalmazva a piac értékítélete és költségeik alakulása fogja meghatározni."

(1984. XII. 19.)

A fiatalabbaknak talán meglepő, de a nemzetközi helyzet már a 80-as években is fokozódott. Ekkor vetült ránk először az államcsőd réme a külső fizetésképtelenség képében. Nehéz időszak volt. A magyar politika egyik legbátrabb vagy talán egyetlen lehetséges lépése volt az IMF-hez és a Világbankhoz való csatlakozás. A sors furcsa fintora, hogy magában a folyamatban nem vett részt, és csak a bejelentés előtti éjszakán értesült róla.

A globalizációról még senki sem beszélt, de már akkor is nyilvánvaló volt számára, hogy kicsi, nyitott gazdaságunk esélytelen a világgazdaság viharai között, ha nem javítjuk a versenyképességet. Költségtakarékosság, javuló hatékonyság, piacképesség mind olyan szavak, amelyek ma is érvényesek. Jobb tanácsokat ma sem lehet a gazdaságpolitika alakítóinak adni.

A korra jellemző módon, amikor a költségvetési expozéjában kitér az „ENSZ szakosított szervezeteihez" való csatlakozásra, a következő bekezdésben természetesen nem maradhat el a Szovjetunióval való gazdasági kapcsolatok fontosságának hangsúlyozása és Tyihonov elvtárs budapesti látogatásának pozitív megemlítése.

Nem volt ellenzéki ellenálló, az adott kereteket, a világpolitikában leosztott kártyákat adottságként fogadta el. De ember volt, és ebből nem engedett. Történelmileg kevéssé fontos, de rá jellemző epizód, hogy amikor Demszky Gábor PM-ben dolgozó édesanyját ki akarták vele rúgatni, akkor egyszerűen nemet mondott. Meglepne, ha volna még tanúja a vonatkozó beszélgetésnek, de el tudom képzelni, ahogyan elmagyarázta, hogy a családtagok nem felelősek egymás cselekedeteiért. Pedig milyen jól kifundálta pár jellemtelen elhárítós, hogy így majd jól megbüntetik az izgága ellenzéki Demszkyt. Nem jött össze, és ezekben a körökben biztosan nem javult a miniszter elvtárs népszerűsége.

Nem véletlen, hogy nem volt része a legbelsőbb köröknek. Saját bevallása szerint Kádár Jánossal mindössze kétszer találkozott négyszemközt. Amikor hatvanévesen nyugdíjazták, egy kollégám azt mondta az utód kapcsán, hogy ő tagja a Központi Bizottságnak, és így biztosan jobban tudja a PM reformjait a párt felső köreiben érvényesíteni.

Hivatali ideje végén már apró jelek utaltak az eljövendő rendszerváltásra. (Például Tallósy Frigyes módosító javaslatai az illetéktörvényhez, vagy hogy az utolsó költségvetését már nem egyhangúlag fogadta el az Országgyűlés. Két ellenszavazat és hét tartózkodás mutatta, hogy lesz itt még nehezebb dolga pénzügyminiszternek a költségvetés elfogadtatásával.)

„Sajnos az a helyzet, hogy igen sok kiemelkedő részeredmény ellenére ebben az évben nem minden gazdasági célunkat értük el. A termelés és a nemzeti jövedelem növekedése elmarad a tervezett ütemtől, a külkereskedelmi mérleg aktívuma a szándékoltnál kisebb mértékben lesz kedvező."

(1985. XII. 21.)

A fenti idézet sem igen hangozhatna el manapság. Saját PR-osai kötöznék le azt a minisztert, aki ennyire önkritikus hangot akarna megütni az ország házában. Nem volt szabad sajtó, parlamenti közvetítés, de parlamenti beszédeiben a piacgazdaságra való átmenet követelményeit fogalmazta meg. Az lehetett a szerencséje, hogy kevesen értették, miről is beszél valójában, miközben tudta ő is, hogy a közönség nincs még kész az új gondolatokra.

Ezek után húsz évig volt a pénzügyminiszter tanácsadója. Pont ugyanolyan tempóban haladt a folyosón, és mindenkihez volt egy jó szava, aki igényelte. Minden anyagot elolvasott, amiről a véleményét kérdezték. Legyen az a miniszter vagy csak egy osztályvezető. Soha nem veszítette el a jövő iránti érdeklődését. A nyugdíjreform munkálataiban pedig kristálytiszta logikával vitatkozott harminc-negyven év múlva bekövetkező eseményekről. A szakmát mindig komolyan vette. Soha nem törődött politikai korlátokkal, bár az érvelése végén azért gyakran jelezte, nem biztos, hogy keresztülvihető a politikusokon.

Szigorú kritikus volt. Soha nem tolta magát előre, de a véleményével mindig megtisztelt minket. Hazudnék, ha nem ismerném el, hogy nem mindig esett jól a véleménye. Tulajdonképpen mi is éreztük, sejtettük, tudtuk, hogy nincs rendben, amit az asztalra tettünk. De mennyivel kényelmesebb lett volna, ha nem tart elénk tükröt. De nem lehetett haragudni rá. Tette a dolgát. Megmondta a szakmai véleményét, ránk bízva, hogy mit kezdünk vele.

Folyamatosan tanított és publikált. A Corvinus Egyetemen évekig az egyetlen tanár volt, akitől az adórendszer összefüggéseiről hallhattak a diákok. Mai napig bezárólag ő írta magyarul az egyetlen tanulmányt az adórendszer alapjairól. Nem sajnálta tőlünk a tudását. Bőven hetven felett megtanulta az internet használatát, hogy unokáival, akikre nagyon büszke volt, bárhol járjanak is a világban, tartani tudja a kapcsolatot. Innentől kezdve időnként küldött egy-egy érdekes linket hol egy OECD-tanulmányról vagy egy amerikai adókoncepcióról.

Nem ismertem nála nagyobb tudású, felkészültebb embert, és mégis haláláig tanult. Tudta, hogy soha nem lehet elég. Nagyságára jellemző, hogy tudásával soha nem kérkedett. Nála ez állapot volt. Én egy konferencián hallottam először úgy bemutatni, mint az örökös pénzügyminisztert. Találó volt. Így volt természetes.

Most elsétált, szerényen, csendesen, ahogyan szokott. Teljes életet élt azért, hogy nyugodtan álomra hajthassa a fejét.

(Az idézetek Hetényi István parlamenti beszédeiből valók.)