Immár huzamosabb ideje mondják a magukét a baromfisok meg a húsosok, hogy valamit tenni kéne a mind kiterjedtebb feketegazdaság dáridózása ellen. A csirkében – és ezt joggal állítják – legalább 30-40 százalékra rúg a fű alatt eladott áru mennyisége, és a sertésben is hasonló az arány. A sundám-bundám kereskedés túlnőtt az elviselhető határon, manapság veszélyezteti a baromfifeldolgozó- és a húsipar termelési biztonságát, és – nem túlzás! – ezzel lassanként a létét is. Nem véletlen a zalai baromfis üzemösszeomlás, s törvényszerű, hogy húsfeldolgozók is kizárólag állami beavatkozásnak köszönhetik létüket. Gyula, Pápa és Kaposvár valameddig elevickél a korántsem unió konform kormányzati milliárdokkal (azért túlzottan reménykedni fölösleges: nem sokáig), a hoppon maradt Kapuvár húsüzemeit meg hovatovább berendezésenként árulják. Egyben nem kellenek. Felszámolás.

A milliárdok ugyanis dilettáns tüneti kezelésnek hatnak. A két iparág ötletezői bizonyára tudják ezt, mindesetre nem az Európai Unió tiltotta versenyellenes pénzinjekciókat (lásd a visszafizetésre történő kötelezés esetét a Malév szomorú sorsában), hanem mást javasolnak. Mit? Hogy ezen élelmiszerek áfáját csökkenteni kellene, méghozzá öt százalékra. Szerintük ezzel ki lehetne húzni a gyékényt a feketézők alól, s ha nem is szűnne meg teljes egészében a csirke- és a sertéshús papírt-számlát nélkülöző árusítása. A föltevésük nem alaptalan. A szállítóknak és a kereskedőnek legnagyobb bulija az áfa, ami nem az adóhivatalhoz megy, hanem rövid úton a zsebükbe. És az általános forgalmi adó ma igen nagy tétel. Az is igaz, hogy az élelmiszerünk kegyetlenül megadóztatott. (Egyesült Királyság: 0, Ausztria: 10, Magyarország 18-27 százalék.) Az Agrárgazdasági Kutató Intézet is elemezte a helyzetet, és 12 százalékos áfát javasolt. A kormány azonban eddig minden csökkentéstől elzárkózott, és ez költségvetési szempontból érthető.

A lakosságnak persze jól jönne az élelmiszerek árának elviselhetővé tétele, százszor többet érne, mint a propaganda élvonalába emelt rezsicsökkentés. Kérdés az, vajon egy törvénymódosítással megoldható-e a helyzet. (Jogászok rendszerint ilyesmiről ábrándoznak.) Azt hiszem, hogy az áfa redukálása keveset, vagy inkább semmit nem segítene. Miért? A társadalom szövetébe mélyen beivódott a feketegazdálkodás, különösen az élelmiszerügyekben. A két fő terrénumot nézegetve szinte átláthatatlan a piaci szereplők tevékenysége. Az országban számos „családi” baromfifeldolgozó működik. Ezek már nem garázsban kopasztják a csirkét (a többi baromfi esetében nem jellemző a lefeketedés), annál nagyobbak, hivatalosan engedélyezett manufaktúrák. A realitás az, hogy versenyképtelenek a hatalmas kapacitású üzemekkel szemben. Rég tönkre kellett volna menniük. Elvileg. A gazdasági törvények szigora okán. Miért éri meg a fenntartásuk? Mert termékeik egy részét – olykor eléggé nagy, nem is ritkán döntő részét – feketén adják el. Nem olcsóbban, mint másutt, vagy alig olcsóbban – de az áfa akkor is a zsebükben marad. Pár milliócska olykor. Jó esetben havonta.

A kis sertés vágóhidakat - leggyakrabban higiéniai okokból - elég szép számmal bezárták. Mit tehettek a tulajdonosai? Béreltek arra alkalmas vágóhidakat, s ment a biznisz tovább. Ami nem mellékes: noha a házi sertéshizlalás visszaszorult, azért még mindig van, s gyakran húsz-harminc süldővel indítanak. Ezek meghízva nyáron hentesekhez vándorolnak, többnyire vételi jegy vagy számla nélkül. Télen meg hirdetik, hogy élve vagy hasítva… És akad rá vevő. (A hasítottat úgy kell érteni, hogy az udvar végében leszúrják, a művelet többi részét jobb nem nézni.)

x

A fekete üzletelés teljesen bevett társadalmi szokás. Nem biztos, hogy kibírnánk a tiltását súlyos köhögés nélkül.

Honnan ered ez? Az ancien régime háztájija kezdte, noha az erősen kapcsolódott a feldolgozó üzemekhez. Ez persze érthető. A háztáji gazdaságok ezer szállal kötődtek főként a téeszekhez. A cél az idő tájt a kisüzemek esetében is az árutermelés – és nem az önellátás! – erősítése lett, és ez hatalmas sikerrel járt. Ehhez a nagyüzem minden segítséget megadott, piacot keresett, szerződött, szállított takarmányt, terményt, vágóállatot, beinkasszálta és kifizette a gazdának az őt megillető árat. És mindent kedvezményesen! A magyar falu még ott is felvirágzott, ahol a téesz amúgy botladozott.

Volt adószabály? Hogyne lett volna! Csakhogy a 150 ezer forintos adómentes határ akkor is kizárólag a balekok számára íródott. A többiek még a dédi nevére is leadtak öt-hat hízót. A nyolcvanas években aztán mind nagyobb lett a nagybani piacok szerepe. A Bosnyák tér – leírtam már, nem is egyszer – Nyugat-Európa XIX. századát idézte, és így minősíthető az átköltözés után a Nagykőrösi út is, meg az ország számos forgalmas nagybani piaca Szegedtől Miskolcig. Persze itt is állítanak ki számlát – csak keveset. Főként nagykereskedők. Másnak gyakorta számlatömbje sincs.

Milyen hatása van az éjszakai üzletelésnek? (Mert a jobb nagybanik éjféltájtól csak hajnalig működnek.) Az első az, hogy a zöldség és gyümölcs piacán teljes a káosz. A káosz két irányban árt: a feldolgozó üzemek működésében és a termelői értékesítő szövetkezetek árualapjaiban.

A konzervgyárak és hűtők két sikeres termékkel dicsekedhetnek: a zöldborsóval (még ha az idén ezt hazavágta is az időjárás) és a csemegekukoricával.  Ezeket kombájnolni lehet, tehát alig igényelnek kézimunkát. Ráadásul a kisebb vagy közepes üzemek is beszállhatnak, mivel készséges integrátorok működnek e jól jövedelmező terrénumokban. Kombájnjuk mozgása – az útvonal, az érési sorrend és hasonlók – csak szervezés kérdése.

Az igazi feldolgozóipari gond a kézimunka igényes zöldségek és gyümölcsök termelése. A zöldséget és gyümölcsöt feldolgozó gyáraink – ismert nevükön a gyüfők - kapacitása meg sem közelíti az ideálist, töredéke annak, ám egy-egy feldolgozó vonal indítása így is jókora mennyiségű árut kíván. Ez ma ritkán jön össze. Tapasztalati tény, hogy néha egy egész megyében sem lehet összegyűjteni kamionnyi egyöntetű pritamin paprikát. Számos üzem bezárt, felszámolták vagy csak talonba tették. Igazi öröm, ha életerős multi vásárolja meg a céget, s kezdi az üzemeltetést. (Például a Bonduelle tavaly megvette a tipp-topp nyírszőlősi konzervüzemet – borsó és csemegekukorica -, s máris napirenden a fejlesztés, a kapacitás növelése).

A gyümölcsben kivétel az ipari alma – lé lesz belőle, mivel alja minőség, s magától a földre potyog -, és a rázott meggy. A fő termelő vidéken (Szabolcsban) csupán az a gond, hogy a kertek nem alkalmasak rázógép működésére, tehát a gép ritkaság. Kis konzervüzemek azért különlegességekkel, meggybefőttel, csemegeuborkával a piacon tudnak maradni. Áruházláncok is vásárolnak tőlük, és nem jellemző a fekete üzletelés. Ám ez kevés. Az eredmény az, hogy ha valaki cseresznyebefőttet akar enni, jobb, ha maga teszi el télire. Málna? Ribizli? Szeder? Ringló? A szőlő? Krőzusoknak való. De még a körte is. Olcsóbb a narancs, a mandarin, a banán, a kivi… Mind frissen.

x

A magyar kertészet azonban nem élhet meg csupán borsóból, csemegekukoricából, ipari almából. A jelek nem frissek, hanem immár két évtizedesek. És a magyar politika? Nem vette észre? Vagy nem is akarta?

A kertészeti termékekre – megjegyzem: minden agrárgazdasági ágazatra – kialakultak a fejlett világban a termelői értékesítő szövetkezetek, a tészek. Ezek esetében nincs közös munkaszervezet, mint a termelőszövetkezetek (téeszek) esetében, hanem a termelés a tagok magángazdaságaiban folyik, csupán a közös akciókra egyesítik erejüket. A marketingre, az értékesítésre, a kutatásra és fejlesztésre, olykor a beszerzésekre meg a közös feldolgozásra is. Mindehhez persze kiválóan felkészült menedzsmentre van szükség. A világban hatalmas tészek működnek, nemcsak Európában, hanem Észak-Amerikában is, méghozzá a tejtől a sertésszövetkezéseken át mindenre. Gabonára is, hízó marhára is, almára, paradicsomra vagy éppen tápanyag ellátásra. A mezőgazdaság elemi piaci formája, nélküle mindenki azt csinálna, amit akar, úgy, ahogy jónak látja (és nem a tanácsadókra hallgatva), s olyan fajtákat választana a termelésbe, amelyek számára szimpatikusak. (A dán sertésnevelő farmer nem választhat: a szövetkezete határozza meg, milyen fajtájú malacot kap majd hízónak.) Csakis a közös cselekvés képes nagyobb jövedelmet eredményezni.

Vannak nálunk tészek? Vannak. Szép számmal. Sokan is, túl sokan. A bevételük olyan kevés, hogy az összesnek nincs annyi, mint amennyi egynek legalább lenni kellene. Nincs árualapjuk. Az őstermelők – hiába tagok – nem a tésznek adják a termékeiket, hanem a szabad piacon értékesítik. (Ezt Raskó György agrárközgazdász egy termelői értékesítő szövetkezet elnökeként közvetlenül is tapasztalta – írta levelében, köszönet érte.) Komédiába illő eset a napkori SZEMA nevű szövetkezeté. Alma és meggy forgalmazására alakult, kapott bő ötszáz milliós állami támogatást – aztán fölszámolták. Sem almája nem volt soha, sem egy leveshez elég meggye azon térségben, ahol e gyümölcsök zömét megtermelik az országban.

A kiterjedt fekete üzletelés nemcsak a húsiparosok jövőjét kérdőjelezi meg, nemcsak a baromfifeldolgozókét, hanem a gyümölcs-főzelék konzervgyárakét is. Márpedig amíg a piacokon nincsenek az eladóknál pénztárgépek, amíg nem vállalkozások – termelők vagy kereskedők – adják el a termékeket, hanem bárki, aki helyjegyet vált, addig nem lesz virágzó konzerviparunk. Ha a mai állapot még sokáig nem változik, akkor semmilyen sem lesz. Gyönyörű kilátások: se húsipar, se baromfifeldolgozók, se konzervgyárak. Bajt ugyan a hiányuk nem okoz, az ellátást importból bármikor pótolhatjuk.

x

A kistermelő szervezhetetlen. Sosem lesz hithű tagja valamely szövetkezésnek. Abban reménykedik, hogy a kétszáz kvadrát sárgarépáját jól el tudja adni a kispiacon. Drágán. (Tisztázzuk: kizárólag dömping esetén adja olcsón az áruját, máskor az áfát is fizető, komoly rezsivel dolgozó hipermarketekhez méri az árat. Pontosan annyit, amennyit azokban lát. Olykor persze nem átall még nagyobb számokat mondani.) Ebben ma a vásárló közönség téveszméi segítik: sokan azt hiszik, hogy az őstermelés, ha nem is ősi, de legalább hagyományos jellegű, holott ez a kategória nem termelési, hanem adókerülési módszer.

Az föl sem vetődik, hogy egy jó szövetkezetben akár húsz hektáron is termelhetne répát. Ha már nem kilókról, hanem tonnákról beszélnének, akkor jócskán kevesebb az egységár, viszont a család jövedelme ugrásszerűen megnőne, igaz, akkor túllépné a hétmilliós bevételig tartó adómentes határt, tehát át kellene alakulni vállalkozóvá. Most hagyjuk azt a körülményt, hogy akkora darab földet már csak aprómag vetőgéppel lehet bevetni, a betakarítás pedig elképzelhetetlen ásóval, tehát ahhoz is szükséges a célszerű berendezés – vagyis ily módon a gazda kissé közelebb kerül a kor színvonalához. A kétszáz kvadráttal meg marad a XIX. században. 

Voltaképpen hányan lehetnek? Néhány éve 720 ezren érvényesítették az őstermelői igazolványukat. A számuk folyamatosan csökkent, tavaly 340 ezerre. A csökkenés oka ismeretlen. Lehetséges, hogy a kudarcok nyomán számolták föl a tevékenységüket, ám az sem kizárt, hogy egyre kevésbé fontos az igazolvány. Korábban szociológusok fölmérése alapján mintegy egymillió hazánkfia árult több-kevesebb rendszerességgel a piacokon. Új fölmérés nincs, ám tapasztalataim alapján e létszám változatlan lehet.

A rendszerváltozás idején a jobboldal virágzó farmergazdaságokkal áltatta a falvak népét. Ehhez nem társulhatott még a földadó sem, nemhogy a jövedelemadó. Ha bármelyiket bevezetik, azonnal keresztbe tesz a kisgazda álmoknak, s az FKGP bizonyára ki is lép a koalícióból, kétségessé téve a kormányzás lehetőségét. Nem az egykori háztáji a vétkes, hanem az, hogy politikai okokból hagytak egy zárványt az amúgy kapitalista útra terelt mezőgazdaságban. Ez betokozódott, és mára heveny tüneteket okoz, lázakat, s olykor gennyesedőket.

És a baloldal? Fölismerte-e a veszélyt? Mit tett a tizenkét év kormányzása alatt a kór gyógyítása érdekében? Fájdalom, semmit. Némán ministrált a jobbos kurzusok miséjéhez. Sőt! Az őstermelés intézményét – egy harcias megmozdulást csillapítandó - 1997-ben maga a baloldali kormány vezette be. Azóta bejáratódott a több százmilliárd forint közterhet lenyelő agrárbiznisz a háttérben, és föl sem vetődik, hogy ennél is nagyobb károkat okoz a feketegazdaság forrásaként. Ha ezt a sugarasan bugyogó forrást nem apasztjuk el, a hátrányok egyre növekedni fognak.

Az Orbán-kormány rátett néhány lapát kokszot az eddig is égő bajainkra. A földtörvény elfogadásával még az ellenzékiséggel korántsem gyanúsítható Kapronczai István, az Agrárgazdasági Kutató Intézet főigazgatója sem zárja ki az állatállomány csökkenését, a foglalkoztatás mérséklődését, a vagyonvesztést, a gazdasági teljesítmény visszaesését. Mindezt persze – ő így minősíti - esetlegesen. (MTI, 2013. július 14.) Horváth Gábor, a nagyobb üzemeket, társas gazdaságokat tömörítő MOSZ főtitkára viszont egyértelműen a szklerotikus hatásokat emeli ki cikkében (Népszabadság, 2013. július 13.), részben a földtörvény, részben a jövendő birtokpolitikai tervezetek nyomán. És nem esetleges jelleggel. (Magam e témákról részletesen írtam: Negyedszázados pecsenyesütögetés, ÉS, 2013, május 31.).

A rendszerváltozás előtt volt az országnak egy színvonalas mezőgazdasága. Ezt sikerült mára gyakorlatilag leépíteni, korszerűtlenné és zömében versenyképtelenné tenni (tisztelet az ellenálló 8-10 százaléknak). S a továbbiak sem biztatóak. Még politikai célokból sem fogadható el a sorvasztás. De nem. A mieink aztán neki, mint vak ló a falnak. Ilyen és ekkora rikító böszmeséget kormányok Zimbabwénél közelebb nem műveltek!

Úgy tűnik, ma már az a tét, hogy kell-e nekünk mezőgazdaság, kell-e nekünk élelmiszertermelés, kell-e nekünk hazai élelmiszeripar. Nem biztos, hogy mindenki igent mondana rá. Viszont az igen kimondása után olyan intézkedések kötelezőek, amilyeneket az eddigi kormányosaink mellőztek. Például azt, hogy csakis professzionális gazdálkodók működhessenek az agrárvilágban. Olyanok, akik felelősséggel tartoznak az országnak is, a közjónak is, nemcsak a saját zsebüknek, és értenek is a végzett munkájukhoz. A kinevezett „földművesek” pedig más utakon próbálják megkeresni a napi betevőt. Piacokon csakis olyanok árusíthassanak, akik a bevételeiket nyomban beütik a pénztárgépükbe. Az őstermelést, mint intézményt meg kell szüntetni, mert óriási károkat okoz az ágazatban, s az egész nemzetgazdaságban.  

Ilyen kemény és korántsem populista intézkedéseket ne várjunk azt Orbán-kormánytól. Nekik fontosabb a haza ügyénél a klientúrájuk kistafírozása, vagyonossá tétele. Kérdés az, hogy egy következő kormány meg meri-e lépni a szükségeseket, vagy visszaretten a népszerűtlen következményektől. S az is kétséges, mikor lehet föltenni e kérdést. Ha sokára, akkor irreverzibilissé válhatnak a sorvadásos folyamatok, és már lehetetlen a visszafordítás.