Hetényi Kör

Ha a kormány a jogszabályokat a politikai akarat érvényesítését előmozdító eszköznek tekinti, ... csekély pártfogásra számíthatnak az olyan értékek, mint a szerződési szabadság, a vállalkozás szabadsága vagy éppen a tisztességes verseny követelménye.

A cikksorozat első részében a Hetényi és Szalay körök szakértői a Kormány jogfelfogásának jellemzőit veszik sorra.

A kormány jogfelfogásának jellemzői

A következő oldalakon a gazdasági alkotmányosság hazai válságával, annak sajátosságaival foglalkozom. Az írás vázlatos áttekintésre, a szabályozási-intézményi krízis lényegi vonásainak, összefüggéseinek a bemutatására vállalkozik. A „Példatár” címet viselő melléklet pedig az elmúlt évben elfogadott törvények közül mutat be a kedvezőtlen fejlemények illusztrálására alkalmas, jellemző eseteket.

I. Meghatározások, körülírások

A „gazdasági  alkotmányosság”  fogalma

A „gazdasági alkotmányosság” fogalmán azokat a jogi és kulturális magatartási normákat értem, amelyeknek tiszteletben tartása elengedhetetlen ahhoz, hogy a piacgazdaság alapértékei, és ezzel összefüggésben az adott társadalomban tevékenykedő emberek cselekvési autonómiája – a még ésszerűen lehetséges legkevésbé korlátozó állami beavatkozás mellett – érvényesülhessen.

A „gazdasági alkotmányosság” fogalmába tehát nem kizárólag az üzleti életre vonatkozó legfontosabb jogszabályok tartoznak, hanem az emberek és szervezeteik cselekvésére hatással lévő normáknak egy jóval tágabb köre. Közhely, hogy minél fejlettebb egy társadalom, annál kevesebb kötelező törvényi előírásra van szükség[1]. A fejlett piacgazdaságokban az üzleti és politikai kultúra standard (jobbára íratlan) szabályai jelentik azt az etikai alapot, amelynek esetleges megsértését a vállalkozások éppúgy szankcionálják, mint az állami hivatalok és bíróságok. A jelentős hagyományokkal rendelkező civilizációkban az ún. „láthatatlan alkotmány” fogalma valójában minden magára valamit adó piaci szereplő számára „látható”. Magyarországon ezzel szemben az állam gondolja úgy, hogy a jogszabály tekintélye független annak tartalmától, kikényszerítése kizárólag a – többség által szabadon alakítható – jogalkotási eljárás követelményeinek a betartásán múlik.

II. A kormány jogfelfogásának jellemzői

a) „Csak az  számít, amit a jogszabály mond”

A kormány nem ismeri el magára nézve kötelezőnek a tételes jogszabályi formát nem öltő azon normákat, amelyeket – Sólyom László sokat idézett szavaival – összességükben „alkotmányos kultúrának” szokás nevezni.  Attól tart ugyanis, hogy ellenkező esetben, a jogalkalmazó olyan – akár a római jog alapelveire visszavezethető – elveket, magatartási mintákat részesítene előnyben, amelyeket előzetesen a jelenlegi kétharmados többség nem szavazott meg.

b) „A jogszabály legyen részletes, ne kelljen  a szabályokat értelmezni”

Tapasztaljuk, hogy az ebben a parlamenti ciklusban született jogszabályok a szokásosnál is részletezőbb szövegezésűek. A „szőrszálhasogató” jogszabályszerkesztés – legalábbis a kormány szándékai szerint – biztosíték arra, hogy minden élethelyzetről, ideértve a gazdasági tárgyú törvényekben szabályozott jogviszonyokat is, végső soron a politikai vezetés határozhasson. Az sem jelent problémát, ha kiderül, hogy a túlságosan is részletes (az értelmezés jogát minimálisra csökkentő) szabályokról utóbb kiderül, hogy bizonyos szituációkban alkalmazhatatlanok. Ezekben az  esetekben – a kormány döntését követően –  sor kerülhet az elégtelennek bizonyult jogszabály módosítására, sőt néhány hét múlva a „módosítás módosítása” is megtörténhet. A kormánytöbbség rövid időn belül többször is kész változtatni ugyanazon a jogszabályi rendelkezésen, ha úgy véli, erre van szükség a törvény értelmezési monopóliumának fenntartásához.

c) „A bíróság ne bírálhassa felül a politikai döntéseket”

Az előző pontban az „értelmezési monopólium” kifejezést használtam, amely kétségkívül magyarázatra szorul.  Demokratikus jogállamban ugyanis a jogszabályok alkalmazásakor az egyes rendelkezések értelmezése végső soron a bíróságok hatáskörébe tartozik. A jogtudomány pedig megfelelő segítséget nyújt a bírónak értelmező munkája során. (Köztudott, hogy a jogelvek (általános alapelvek) eligazítanak a nem egyértelmű törvényi mondatok tartalmának a megfejtésekor.) Az Orbán-kormány azonban az elmúlt három évben a számára fontos ügyekben határozottan elutasította, hogy a törvényhozótól és a végrehajtó hatalomtól független bíróságok olyan kötelező ítéleteket hozzanak, amelyek nem felelnek meg a kormánytöbbség akaratának. Az ún. devizahitelesek pereiben pl. a kormányfő nyilatkozata, amelyet új törvény kidolgozása követ, éppúgy vitatja a bíróságok autonómiáját, mint amikor az év elején, a „rezsicsökkentési” kampány idején hozott bírósági döntést azonnali  törvénymódosítás követett.

d) „A jogszabály eszköz: betartani, nem pedig tisztelni kell”

A kormányzati gyakorlat alapján ahhoz sem fér kétség, hogy a kihirdetett jogszabályok – ideértve a jelenlegi parlamenti többség által elfogadott törvényeket is – nem igényelnek tiszteletet. A jogszabályok optimális esetben hasznos segédeszközök, amelyek a választók által felhatalmazott párt (pártkoalíció) politikai akaratának az érvényre juttatását szolgálják. Egyetlen legitimációs forrás létezik: a törvényhozó rendelkezzen a megalkotni kívánt törvényhez előírt mértékű parlamenti többséggel, szavazattal.. Ezzel az elvárással függ össze a kormánynak a „sarkalatos törvények” iránti vonzódása is. Nem elégszik meg azzal, hogy képes valamely jogalkotási tárgykörben aktuális elképzelései érvényesítésére, arra is súlyt helyez, hogy a jövőbeli eltérő erőviszonyok kialakulása esetén politikai ellenfelei helyzetét „előre” megnehezítse.

e) „A jog akkor védi  a kisebbséget, ha a többség van kisebbségben”

A kormánytöbbség az előző pontban említett „sarkalatos törvények” körének az Alaptörvényben való kijelölésével a kormányzati munka természetét is átalakítja: elvonja a jövőbeli parlamenti többségtől a jogot, hogy határozzon (törvényeket fogadjon el) olyan tárgykörökben, amelyek nem a közjogi berendezkedés fundamentumait érintik, hanem „csupán” az ésszerű kormányzáshoz szükségesek. Ezáltal szükségképpen kétségbe vonja az elkövetkező évek, évtizedek választóinak akaratát, mivel hiába adnak a választók megbízást egyik vagy másik pártnak, ha azok kormányzati pozícióban az elnyert felhatalmazást nem tudják törvényekre, konkrét cselekvési programokra váltani.

f) „A törvények nem morális kategóriák, mit vizsgáljon hát az Alkotmánybíróság?”

Ha a jogszabályokkal szemben nem állíthatók fel tartalmi, etikai kritériumok, és elfogadásuk helyes vagy helytelen volta kizárólag célszerűségi megfontolások alapján ítélhető meg, akkor kézenfekvő, hogy nincsen szükség olyan jogintézményekre sem, amelyek a jogszabályok alkotmányosságának a vizsgálatával foglalkoznak. Az Alkotmánybíróság (Ab) hatáskörének korlátozása ezért nem valamely „szerencsétlen tévedés” következménye, hanem olyan döntés volt, amely szükségképpen következett a jelenlegi kormány jogfelfogásából.

g) „Az Alkotmánybíróság a parlamenti többség bizalmából működik”

A parlamenti többség álláspontja szerint, mindaddig, amíg az Ab megszüntetése több politikai hátránnyal, mint előnnyel járna, az Ab fennmarad. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a testület önálló hatalmi (jogállami tényező) marad, amely a gazdasági alkotmányosság felett őrködve függetleníthetné magát a politikai elvárásoktól. Léte és működése akkor válik a közhatalom birtokosai számára ésszerűvé, ha „megfelelő” ítéletekkel igazolni tudja a kormányzati döntéseket. Ha viszont az Ab valamely határozata nem tölti be ezt a – mindenekelőtt kommunikációs szempontból hasznos – szerepkörét, a törvényhozó korlátlanul változtathat az Ab által alkalmazott alkotmányon, módosíthatja annak rendelkezéseit. A többségi népakaratra történő hivatkozás a kötelezettségek (jogmegvonások) visszamenő hatállyal történő előírását éppúgy igazolja, mint ahogy a tulajdonhoz való jog törvényi úton való megvonása ellen sem emelhetnek az alkotmánybírák vétót, ha az Alaptörvény az Országgyűlést erre – kellően egyértelmű szövegezéssel – feljogosítja.

h) „A jog lényegét a kinevezett személyek testesítik meg”

A jogszabályok tehát politikai célok szolgálatára rendelt segédeszközök, amelyek a jogalkalmazónak nem adnak mozgásteret az általános (morális tartalmakat is hordozó) jogelvekre történő hivatkozásra. Ám a közhatalom birtokosának jogszabályi formát öltő akarata csak akkor érvényesíthető a siker reményében, ha olyan személyek kerülnek kinevezésre, akik elfogadják és betartják (betartatják) a jog rendeltetésére vonatkozó kormányzati elvárásokat. Az Orbán kormány ennek jegyében alakította át a legfontosabb közjogi tisztségviselők kinevezésnek rendjét, ezért nevezett ki szinte kivétel nélkül olyan személyeket, akik elsődleges céljuknak a központi akarat végrehajtását tekintik.

i)  „A gazdasági alkotmányosság üres frázis”

Ha a kormány a jogszabályokat a politikai akarat érvényesítését előmozdító eszköznek tekinti, nem kétséges, hogy csekély pártfogásra számíthatnak az olyan értékek, mint a szerződési szabadság, a vállalkozás szabadsága vagy éppen a tisztességes verseny követelménye. Ezek a fogalmak jószerivel értelmezhetetlenek ebben a megváltozott közegben: olyan kategóriák, pontosabban „szavak” immár, amelyek, bár a büntetés kockáztatása nélkül kimondhatók maradtak, semmiképpen sem képeznek ellensúlyt a kormányzati akarattal szemben.