Hetényi Kör

Soós Károly Attila az ATV Start vendége volt.

2012. augusztus 24.

(Reflexiók a magyar fejlesztési bank 15 éves fennállásának alkalmából 2007. Június 28-án rendezett konferenciához.)

A Magyar Fejlesztési Bank 15 éves működését ünneplő konferencia a fejlesztéspolitika és a gazdasági felzárkózás elemzésével arra törekedett, hogy jobban megvilágítsa a gazdasági folyamatok, fejlesztési döntések hátterét, és az így levonható tapasztalatokból fogalmazzon meg következtetéseket a jövőbeli felzárkózási lehetőségekkel összefüggésben.

Aligha szorul indokolásra, hogy a magyar fejlesztési politika és különösen a gazdasági "felzárkóztatás" témája mennyire időszerű. Az erről szóló eszmecserék érthetően a beruházási politikára, a K+F-re, az innovációra, valamint a fenntartható dinamikus makrogazdasági egyensúlyra koncentrálódnak. Az is természetes, hogy ha a fejlesztési politika a téma, akkor az állam, közelebbről a mindenkori kormányzat teendői kerülnek előtérbe. Ez a reflexió azonban nem a szorosan vett beruházási és műszaki fejlesztési teendőkről szól, mert úgy vélem, hogy elsősorban az EU támogatási politikája és a nemzetközi pénzügyi szervezetek erőteljes befolyásolják mind a célokat, mind pedig az intézményi feltételeket. Másfelől az MFB-nek az utóbbi években megerősödött helyes politikája - a vállalatok piaci impulzusokból kiinduló fejlesztéseinek piackonform módon való segítése, nem pedig irányítása, vagy erőforrásaik egyszerű kipótlása - jól kialakította a fejlesztések feltételeit. A globalizáció a versenyszférában már kikényszerítette a világgazdasági kihívásoknak való gyors megfelelést. Nem minden megoldott persze; a mezőgazdaság fejlesztését szűkkeblű törvények fékezik, a KKV-k tőkéhez segítése még javítható, az önkormányzatok finanszírozási rendszere elavult, a volt OMFB-t utódló szervezet(ek)mindmáig helyüket keresik.

A fejlesztési politika nemzetközi hatásoknak nem közvetlenül kitett területein az intézmények (szabályok, szervezetek, jogkövetés) azonban helyenként még korántsem megállapodottak és hatékonyak. Mindmáig számos területen még keressük az "állam szerepét" a gazdaságban és még inkább a költségvetési politikának a gazdálkodáshoz nem közvetlenül, illetve rövid távon csak lazán kapcsolódó területein. Ezek leginkább a jóléti szférában és a közigazgatásban találhatók.

A Népszabadságban aug. 15-én megjelent, Csillag Istvánnal közösen írt cikkünkre a lap weboldalán rövid válaszban reagált Róna Péter. Az egyszerűség kedvéért szó szerint idézem, amit írt:

"Elfogadom Csillag és Mihályi érvelését a szegényektől elvett jövedelem visszahelyezése mellett, mint rövid távú gyakorlatias megközelítést, még akkor is, ha a külkereskedelmi mérleg rendkívüli teljesítménye az egyetlen tényező, ami a süllyedő hajót még a vízszint fölött tartja. Ezt az eredményt pedig a kormány a szegények lerablásával, azaz fizetőképes keresletük lebontásával produkálta. De hosszabb távon én a gondot nem a keresleti, hanem a kínálati oldalon látom. A nemzetgazdaság vérszegény teljesítőképessége az, ami miatt ott tartunk, ahol. Az innováció, a korszerű képzés hiányában és a korrupció, a rasszizmus és a jogállamiság bedőlése alatt szenvedő gazdaság egyszerűen nem képes kitermelni azt a vagyont, amivel kifizethetnénk azokat az árakat, amelyek immár elérték a nyugati szintet."

Nagyon örülünk, hogy a széles körben népszerű és tekintélynek örvendő Róna Péter is egyetért a Hetényi Kör első nyilvánosságra hozott javaslatcsomagjának leglényegesebb javaslatával. Mint azt a Félfordulat címet viselő dokumentumban is írtuk, mi is csak rövid távú, első lépésnek szánjuk az szja-rendszer átalakítására vonatkozó javaslatot.

Személy szerint én azzal is egyetértek, hogy az alapvető probléma nem a keresleti, hanem a kínálati oldalon van. Ahogyan Róna Péter írja, a bajok igaz oka a "nemzetgazdaság vérszegény teljesítőképessége". Ha pedig ennek az okát keressük, akkor eljutunk oda, hogy az élőmunka termelékenységével van baj. Persze, jó lenne, ha többen dolgoznának, de a lassú gazdasági növekedés, és a versenytársainkhoz képest növekvő lemaradás legfőbb oka mégis csak az, hogy az a 4 millió ember, aki dolgozik, annak a termelékenysége alacsony is, és csak lassan növekszik. Erről egyébként részletesen írtam az MTA Közgazdaságtudományi Intézete által kiadott Műhelytanulmányok sorozatban – magyarul is és angolul is.

Idézem a magyar nyelvű tanulmány záró gondolatát:

"A növekedés gyorsításának többféle – nem könnyen vállalható – társadalmi ára van. De társadalmi ára van a felzárkózási kudarcnak is. Először "fejben" kell megváltozni. A magyar társadalom többsége nem érti, hogy önmagában a termelés ténye, a jó szándék, a szorgalom nem képvisel értéket. Ha valamire a fogyasztók nem tartanak igényt – legyen az a drágán előállított magyar tej, a mellékvonalakon üresen közlekedő vonat vagy hallgató nélkül maradt vidéki főiskola –, akkor azt tovább termelni hagyni vagy működtetni az élőmunkával való súlyos pazarlás, amiért az árat végső fokon azzal fizetjük meg, hogy nem tudunk felzárkózni az előttünk járókhoz. A közvéleménynek is, meg az ország politikai elitjének is be kell látnia, hogy nincs olyan társadalompolitikai cél, amiért érdemes feláldozni a termelékenység növekedését."

Őszintén remélem, hogy ezzel Róna Péter is egyet tud érteni. Akkor máris előbbre vagyunk.

Budapest,
2012. augusztus 17.

Ez az írás nem átfogó adójavaslat - bár ilyen elemei is vannak. Megírásának közelebbi oka, hogy az utóbbi időben - helyesen - megélénkült a politikai igény az adórendszer javítására, de egyidejűleg igencsak leegyszerűsített nézetek is olvashatók. Elsősorban az ún. egykulcsos személyi jövedelemadó-rendszer és a helyi iparűzési adó keltette fel a politikusok figyelmét, ezért a tanulmány elsősorban erre összpontosít.

1988-ban - majd 1990-92-ben kiegészítve - reformértékű változtatással a magyar adórendszer teljes körűen kibontakozott, az európai rendszereknek megfelelővé vált; alapjaiban és legtöbb részletében is EU-konform. Az EU- konformitás, persze, még nem "jó" adórendszer, csupán olyan, amely nem keresztezi a versenysemlegesség követelményét. 1992 óta is gyakran módosultak az adószabályok, amelyek azonban a négyévenként eltérő társadalompolitikai súlypontokat eredményező kormányváltások, az érdekcsoportok megerősödése, a visszatérő destabilizációk, bevételi kényszerek és az EU elvárásai nyomán bonyolult, részben inkoherens szabályhalmazt hoztak létre.

A magyar adórendszert sokoldalú kritika éri. Sokak szerint nyomasztóan magas az adóteher, mások szerint nem serkentője a fejlődésnek, megint mások több "igazságot" kérnek számon, viszont máris túl bonyolultnak tartják. Leginkább felsőszintű politikai és nagyvállalati kijelentések hallhatók, az adózás céljához és természetéhez igazodó érdemi közgazdasági viták alig folynak, de azt jól tükrözik, hogy egy adórendszer nem elméleti képződmény, hanem a gazdaságelmélet, a gazdasági világnézet és az érdekviszonyok eredője.

Igencsak találóak Hegedűs Lóránt 1935-ben írt sorai: "Az adó sohasem valamely elvont elvnek a szülötte, hanem mindig és mindenütt a társadalom különös mozgolódásának rejtélyes mutatója." Ez a rejtélyes mozgolódás azonban valamelyest felderíthető, ha a már említett három tényezőt feltárjuk. Ezek a tényezők egymásnak ellentmondó sugallatokat hordoznak, és önmagukban sem egyértelműek, belső vitákkal telítettek. A vállalkozók járadékvadászok, a lakosság kíméletes és igazságos rendszert akar (fizessen a többi), az adóhivatal a behajthatóságot helyezi előtérbe (jogosan). És a kormányzat? Egyesek szerint az eltérő megközelítések olimposzi bölcsességű harmonizálását végzi, sokak szerint viszont alapjában hatalmi pozíciójának erősítésével foglalkozik (választási gazdaságpolitika), és az adópolitikát is ennek rendeli alá. Természetesen minden résztvevő zászlaján a "közérdek és jólét" meg a "haza és haladás" felirat díszeleg.

"Ideje volna a Nyugat politikusainak és közgazdászainak tudomásul venni, hogy amit ők jogállamiságnak tekintenek, az csak a puritán nyugati társadalmakban bizonyult sikeresnek. Már sem az európai, sem az amerikai mediterrán, sem a kelet-európai pravoszláv, még kevésbé a kelet-ázsiai és dél-ázsiai népek egyikénél nem bizonyult sikeresek."

 

Az írás Kopátsy Sándor blogján folytatódik...

Kopátsy Sándor reakciója Róna Péter Feljegyzés a Hetényi Kör részére c. írására.

Mellár Tamás az ATV Egyenes Beszéd c. műsorának vendége volt.

2012. augusztus 17.

"A magyar gazdasági helyzet egyáltalán nem illeszkedik az európai trendekbe, hiszen a gazdasági növekedés csökkenése és az infláció mértéke is jóval meghaladja az uniós átlagot - mondta Mellár Tamás.

A közgazdász szerint súlyos strukturális gondok vannak, amelyeket nem lehet konjunkturális eszközökkel megoldani, és ezeket csak komoly átalakítással lehet csak megoldani. Mellár Tamás elmondta: a legnagyobb gond, hogy nincs jelenleg olyan terv, amely a gazdasági válságból való kilábalást segítené. Az egykulcsos személyi jövedelemadóról a közgazdász elmondta, hogy a bevezetésének szimbolikus jelentősége van, azt sugallja, hogy a kormány a leggazdagabbakra támaszkodik. Mellár Tamás szerint a munkahelyvédelmi program sem hozza majd a várt sikert, nem fogja serkenteni a gazdaságot. A közgazdász elmondta: szerinte nem lesz IMF-megállapodás, mert a kormány csak tárgyalni fog, megállapodni nem."

Az írás az ATV oldalán folytatódik...

AMIBEN EGYETÉRTÜNK

Róna Péter előbb a Hetényi Kör Félfordulat címet viselő állásfoglalásával vitatkozva, majd a Népszabadságban augusztus 8-án megjelent írásában élesen szembefordul azzal az „egybehangzó állásponttal”, miszerint „a versenyképesség meghatározó tényezője az élőmunka költsége”. Első írásában a versenyképesség hiányát társadalmi okokban (korrupció, rasszizmus, jogállamiság hiánya), második megszólalásában a hazai munkaerő gyatra minőségében látja. Nyilván úgy gondolja, hogy ezek nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő magyarázatok.

A magunk részéről – vagyis most csakis a saját véleményünket fejtjük, és nem gondoljuk, hogy a Hetényi Kör valamennyi tagja nevében szólunk – egyetértünk Róna álláspontjának kritikai részével. Mi is úgy látjuk, hogy legalább 10-15 éve tényleg megkövesedett a magyar közgazdász-társadalom és az általa befolyásolt közszereplők (politikusok, érdek-képviseleti vezetők, sajtómunkások stb.) fejében az a téves vélekedés, miszerint az élőmunka összköltsége és ezen belül a bérre rakódó túlzott járulékterhek okozzák a magyar gazdaság elégtelen növekedését.

Nem most szólalunk meg először ebben az ügyben. 2006 tavaszán, a választás két fordulója között jelent meg Kettős kötés (A stabilizáció és a reformok 18 hónapja) című közös könyvünk, melyben egy egész alfejezetet szenteltünk az általunk is tévesnek gondolt állítás cáfolatára. Saját szavainkkal a következőket írtuk:

„Számítások szerint Magyarországon az élőmunka költségeinek 1%-os csökkenése a munkaerő-kereslet 0,3%-os növekedését valószínűsíti. Ebből azonban még nem következik az, hogy egy jelentős mértékű – mondjuk 10%-os – költségcsökkenés éppen 3%-os foglalkoztatásnövekedést eredményezne. Több okból sem.

1. A gazdasági változások általában nem lineárisak, azaz a kismértékű változást feltételező ökonometriai becslésből nem lehet a nagymértékű változások következményeit egyszerű felszorzással megbecsülni.

2. De még ennél is fontosabb az a tény, hogy a munkaerőpiacon a költségcsökkenés nyomán keletkező többletjövedelemről alku folyik a vállalatok és az alkalmazottak között. Könnyen lehet, hogy a többletjövedelem egy része béremelésben, másik része a profitok emelkedésében csapódik le, és alig teremtődik új munkahely.

3. A munkanélküliség Magyarországon jórészt a munkaerő alulképzettségének a következménye.

4. Számolni kell azzal, hogy mind a regisztrált, mind a feketegazdaságban igen jelentős azoknak az aránya, akik nem 8, hanem 10 vagy 12 órát dolgoznak. Ez ma társadalmilag teljes mértékben elfogadott jelenség. Könnyen elképzelhető, hogy az élőmunkát terhelő adók- és/vagy járulékok csökkenése részben éppen munkaidő-növekedés formájában csapódna le, ugyanis ez egyaránt érdekében állhat mind a munkaadónak, mind a munkavállalóknak.”

(Id. mű 99–102. o.)

És ehhez még hozzátettünk két neves munkaügyi szakembertől vett idézetet:

„Szeretnék javaslatot tenni a »munkahelyteremtés« kifejezés száműzésére a köznyelvből. Munkahelyet ugyanis nem lehet »teremteni«. Álláshelyeket ugyan létre lehet hozni a közszférában az adófizetők pénzéből, ennek azonban, mint tudjuk, súlyos ára van. A magánvállalkozások azok, amelyek a megfelelő gazdasági környezetben, kedvező piaci impulzusok hatására valóban képesek arra, hogy tartósan bővítsék az általuk foglalkoztatottak létszámát, amaguk javára és az ország egészének hasznára.”

Fazekas Károly, az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetének igazgatója

 

„Egy-egy munkahely létesítéséhez adott támogatás általában egymillió forint, de vannak olyan munkaerőpiaci programok, amelyeknél a költség 2,5 millió forint, a humánerőforrás-fejlesztési programoknál pedig még magasabb az összeg. A támogatott munkaerő-piaci képzésekben részt vevők 60 százaléka nem tudott elhelyezkedni egy év alatt. (…) Nem szerencsés, hogy a képzés irányát az oktatást végző intézmények saját lehetőségeikhez, és nem a munkaerőpiaci igényekhez igazítják.”

Csizmár Gábor foglalkoztatáspolitikai és munkaügyi miniszter

 

(Id. mű u.ott.)

Summa summárum, mi már 2006-ban sem gondoltuk, hogy az élőmunka járulékterheinek csökkentése alkalmas lenne a foglalkoztatás növelésére és a növekedés gyorsítására.

AMIBEN VITATKOZUNK

A Hetényi Kör konkrét adópolitikai javaslatával vitázva Róna a következőket írta: „Az írás nagymértékben támaszkodik a Keynes–Kahn-multiplikátorra, a megoldást egy olyan adópolitikában látja, amely a növekedést a hatékony kereslet felpörgetésére építi. De nagy a veszély, hogy egy ilyen politika egyrészt az említett – és az elmúlt évtizedben megtapasztalt – adósságrobbanáshoz, másrészt a külkereskedelmi mérleg borulásához vezet, mert a kereslet felpörgetése csak akkor hoz egészséges növekedést, ha az a produktivitás párhuzamos javulásával jár. Ez pedig az eredeti elmélet szerint is csak akkor lehetséges, ha a produktív kapacitások már léteznek, de kihasználatlanul hevernek.”

Lehetséges, hogy a Félfordulatban a konszenzusos szakmai megfogalmazásra, ám ugyanakkor a közérthetőségre is törekedve nem bocsátkoztunk hosszú fejtegetésbe arról, hogy a keynesiánus elmélet fogalmi keretei mennyire használhatók hic et nunc. De egy percig sem feledkeztünk meg arról, hogy Magyarország egy kisméretű, nyitott gazdaság, s ezért az aggregált kereslet növekedése – ceteris paribus – túlnyomórészt importnövekedésben csapódik le. Szó szerint a következőket írtuk (igaz, csak egyszer és az állásfoglalás vége felé): „Nem többletkeresletet javaslunk teremteni, hanem az elvont jövedelmet visszaadni azoknak, akiknek a mai adórendszer miatti foglalkoztatásuk veszélybe került, és ezért nincs mit elkölteniük. Az ő fogyasztásuk szinten tartása a kis-közepes cégek számára teremt keresletet, miközben az összes jövedelem nem nő.”

A Hetényi Kör álláspontja tehát a következő. A gazdasági modellek absztrakciószintjén érvelve azt feltételezzük, hogy pusztán a háztartások jövedelmének pro-poor irányban történő átcsoportosításával valamelyest növelni lehet a belső fogyasztást, s miután ezzel egy időben a vállalati adóterhek is átrendeződnek, a bankszektor tehercsökkenése esélyt ad a jelenleg még lefelé pörgő hitelezési spirál megállítására, illetve megfordítására. Természetesen tudjuk és a Félfordulat hangsúlyozta is, hogy „ennyi” még az adópolitikában sem elég, ezért utaltunk a bérek fel bruttósítására és a vagyoni típusú adók szerepének növelésére. És akkor még ezek után jön – kell, hogy jöjjön – egy koncepció a költségvetés kiadási oldalának átrendezésére, s nem célszerű tovább halogatni egy a jelenleginél és a 2010 előttinél is hatékonyabban működő önkormányzati, valamint nyugdíj- és egészségügy-finanszírozási modell kialakítását sem.

A szerzők közgazdászok

(Az írás megjelent a Népszabadságban.)

Simonovits András az ATV Egyenes Beszéd c. műsorának vendége volt.

2012. augusztus 10.

"A nyugdíjszakértő szerint az államhoz került magánnyugdíj felét elmulatta a kormány.

Nem az a legnagyobb baj, hogy a kormány nem vezette be az egyéni számlát a nyugdíjrendszerben, hanem, hogy folyamatosan olyan lépéseket hoznak, amelyek aláássák a nyugdíjrendszerbe vetett bizalmat – mondta Simonovits András az ATV Egyenes Beszéd című műsorában. A nyugdíjszakértő szerint az lenne a legfontosabb, hogy rugalmassá tegyék a rendszert. Aki akar, dolgozzon nyugdíj mellett, de ezt a munkát adóztassák meg, és tegyék lehetővé, a korai nyugdíjba vonulást – magyarázta."

Az írás az ATV oldalán folytatódik...