A magyar földbirtok-politika nem az a kifejezett sikertörténet. Sem a jobbágy-felszabadítással nem vált azzá, sem az 1945-ös földosztással. Mindkettő antagonisztikus ellentmondásokat gerjesztett. Egy interjúból idézek, amelyben a modern paraszti gondolkodás óriása, s egyben az utolsó hiteles parasztvezér, Szabó István (89 éves) összegez:
„1948-ban kezdeni kellett valamit a mezőgazdasággal, mert egyszerűen nem volt árualap az országban, közel álltunk az éhezéshez. A termelőszövetkezeti rendszer valamit javított ezen, de 1956-ban szétugrottak a szövetkezetek. Három év múlva megint komoly helyzet alakult ki, vagy jegyrendszer, vagy éhezés, vagy egy radikális átszervezés. Az utóbbit választotta az ország vezetése. Nem volt könnyű feladat, ezt személyesen tapasztaltam meg, hiszen ebben az időben már országgyűlési képviselő voltam, és az erről szóló KB-ülésre, mint agrárszakembert meghívtak. Az első titkárok hőbörögtek, hogy nálunk nem fenyeget éhínség, mint a Szovjetunióban. Kádár erre felállította Nyers Rezsőt, aki akkor éppen pénzügyminiszter volt, aki 40 percig sorolta tételesen a hiányokat és a stagnálás számadatait, ami aztán lehűtötte a kedélyeket. Világossá vált, hogy a mezőgazdaságot át kell szervezni, mert… a termelés nem megy, stagnál a gazdaság, kár hazudni magunknak. Kevesen tudják, hogy csak 1966-1967-re értük el az utolsó békeév, vagyis 1938 produktumát.”
Intézőből vezérigazgató – Hetek, 2013. 07.05.
Az idén elfogadott földtörvény (2013. évi CXXII. törvény a mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról) egy hosszú és fájdalmas időszak új elemekkel dúsított, alamuszi prolongálása. Ennek megértéséhez körül kell járnunk legalább a háború utáni évtizedeket
