Jegyzetek
[1]: Hetényi négy pozícióval állt a főhatalom alatt. Soha nem került be a Kádár vezette pártdelegációkba, és mindössze egyszer beszélt négyszemközt a párt vezetőjével, akkor is saját kezdeményezésére. A kádári hatalom számára legfontosabb stratégiai döntésekből ki volt zárva, így nem volt köze az erőszakszervezetek finanszírozásának meghatározásához, államtitkára, Madarassi Attila tárgyalt a Varsói szerződés pénzügyi kérdéseiről. Kádár Marjai József miniszterelnök-helyettest bízta meg az IMF-felvételt és az Európai Gazdasági Közösség felé tapogatódzás tárgyalásaival, úgy, hogy arról csak neki jelenthetett. Hetényi KGST pénzügyi kapcsolatokban igen, de nyugati gazdasági kapcsolatokban nem rendelkezett hivatali befolyással.
[2]: Antal László írta le ironikusan a tervhivatali helyzetet: „az egykori Szovjetunióban például egy-egy aszályos év után a mezőgazdaságért felelős KB-titkárok távoztak sorra a posztjukról. Nálunk akkoriban a tervhivatali elnökök cserélődtek gyorsan, mert az ő feladatuk volt elmagyarázni a politikusoknak, hogy létezik gazdaság is: a célokat és teendőket (ha nem is a leghasznosabbakat, de legalább az elkerülhetetleneket) csak a gazdaság teljesítményének és lehetőségeinek ismeretében lehet kijelölni.” Antal: „Ma a pénzügyminiszteri poszt a legborulékonyabb” (In: Pénzügyminiszterek reggelire, Beszélő – Helikon, 2001., iii.)
[3]: Szalai Erzsébet így emlékszik erre: „Laki Mihály odaadta Kis Jánosnak a készülő könyvemet, én pedig jeleztem neki, hogy kíváncsi lennék a véleményére. Bejött az intézetbe, pedáns tudóshoz illően kirakta a kis céduláit, és elmondta a véleményét. Ez 1978, a kapcsolatfelvétel éve. Fél év múlva rendeztem egy találkozót a lakásomon, ahová meghívtam Kis Jánost, meg a kollégáimat is. Az apropót az adta, hogy ekkor Kis Jánosnak volt egy nagy vitája Hegedűs Andrással az ellenzék követendő stratégiájáról.” Lámpások az alagútban
[4]: 1980. december 9-én az MSZMP Politikai Bizottsága határozatot hozott az ellenzéki csoportokról. (Utoljára 1966 februárjában született ilyen határozat.) Nyolc PB-tag szólt hozzá a Kornidesz Mihály által előterjesztett, Knopp András által írt jelentéshez, köztük Kádár János. Kádár a fő feladatot abban látta, hogy „leszámolni az ellenséggel, elszigetelni az ellenzékieket, megnyerni az ingadozókat”. Kádár világossá tette – ez volt 1956 óta a legszilárdabb elve, amit a lengyel Szolidaritás csak megerősített -, hogy ha az ellenzék munkáshátteret szervez tevékenységéhez, „akkor minden pardon megszűnik”, az „elkerülhetetlen esetekben” adminisztratív eszközökhöz kell nyúlni. Az ellenzékről szóló jelentés az ún. demokratikus ellenzéket, a „kemény magot” tekintette a fő veszélynek. A PB határozata, amelyet azután jól-rosszul a helyi pártszervezetek alkalmaztak így szólt: „Az ellenzéki csoportok tevékenységének aktív szervezői és a hozzájuk csapódottak, az egyes akciókban részt vevők között megfelelő módon differenciálni kell, és arra kell törekedni, hogy a nem ellenséges szándékúakat leválasszuk e csoportokról.” Mint látni fogjuk, a reformközgazdászok egy csoportja – Bauer Tamás, Lengyel László, Szalai Erzsébet –, nemcsak azt javasolták ellenzéki barátaiknak, hogy térjenek át a programkészítésre, hanem azt is, hogy aktívan keressenek kapcsolatot a nagyüzemi munkáscsoportokkal, lengyel mintára.
[5]: „Miniszterségem idején senkit nem ért egzisztenciális sérelem” – Interjú Hetényi Istvánnal (In: Lámpások az alagútban, Pénzügykutató, 1998., 125. old.). A PM pártszervezetének azt is figyelembe kellett vennie, hogy Kádár az 1980. decemberi ellenzéki-ellenséges csoportokról szóló PB-ülésen kifejtette, hogy a Központi Ellenőrző Bizottságnak és a Központi Bizottságnak külön foglalkozniuk kell az ellenzéki párttagok ügyével, büntetniük és végső soron kizárniuk kell őket. Ennek hatására Somogyi Imre, a KEB elnöke és Óvári Miklós a KB titkára 1981. július 7-én tájékoztató levelet adott ki az MSZMP illetékesei számára az ellenzéki-ellenséges tevékenységet folytató párttagokról és a pártszervezetek viselkedési módjáról.
[6]: A PM KISZ szervezete ekkor már több „politikai ügyön” volt túl a hetvenes évekből. Ezek közé tartozott a KISZ Híradó ügye, amikor a pártvezetés a PM múltjáról szóló interjúkat politikailag súlyosan kifogásolta, és a főszerkesztő Polgár Miklóst leváltotta. Majd ugyancsak a KISZ Híradóban is megjelent a KISZ Előadói Irodája munkatársainak jelentése a KISZ KB-hoz az 1979-es helyzetről. Ebben a jelentésben leíródott az az „elfogadhatatlan” mondat, hogy a hallgatók, a fiatalok úgy érzik „a pártnak nincs gazdaságpolitikája”. Ezt fegyelmi tárgyalás és megrovások követték. A fiatalok azzal a technikával éltek, hogy véleményük előadására a KISZ legális fórumait használták fel, így azt az Előadói Irodát, amely a KISZ KB nevében előadások sorozatát szervezte a munkahelyeken és a KISZ-iskolákon, táborokban.
[7]: Ekkor zajlott az első közgazdász-aláírás ügye is. 1981 januárjában Magyar Bálint a Világgazdasági Kutatóintézet munkatársaként „hivatalos” úton járt Lengyelországban, ahol találkozott az illegális Parasztszolidaritás képviselőivel. A lengyel rendőrség ekkor elvette az útlevelét és kiutasította az országból. Az Intézet igazgatója, Bognár József akadémikus fegyelmi úton elbocsátotta Magyar Bálintot. A Pénzügykutatási Intézet fiataljai, noha hogy személyesen nem ismerték Magyart, Szalai Erzsébet javaslatára szolidaritási aláírásgyűjtést kezdeményeztek egy levél formájában, amelyet a kutatás szabadsága nevében Szentágothai Jánosnak, az Akadémia elnökének címeztek. A levelet végül 35 közgazdász írta alá, többek közt Bauer Tamás, Donáth Ferenc, Laki Mihály, Liska Tibor, Tardos Márton, és hatan a Pénzügykutatási Intézetből. A levél ugyan nem mentette meg Magyart az állásvesztéstől, de az Akadémia elnöke végül kiállt amellett, hogy Magyar Bálintot Hankiss Elemér átvehesse a Művelődéskutató Intézetbe. A közgazdász-aláírás az első szakmai aláírás volt, amely bizonyította, hogy lehetséges és szükséges a szakmai összetartás. Ugyanakkor egyike volt a korai kényes és kínos ügyeknek, mert megosztotta a reformközgazdászokat: szabad-e, kell-e aláírni? Nem ártunk-e többet, mint használunk? Milyen legyen a viszony az aláírók és a nem-aláírók között?
[8]: Hivatalos címe: Viták a gazdasági mechanizmus reformjáról. Az Összefoglalót Matolcsy György szerkesztette öt elkészült tanulmányból. Lengyel László: Gazdasági mechanizmusok és reformok; Csillag István: A gazdasági mechanizmus egyes elemeinek (még)továbbfejlesztése; Matolcsy György: A beruházási tőke, értékesítési piac és a hatékony mechanizmus együttes szükségességéről; Patai Mihály: Beszűkült külgazdasági mozgástér; avagy a nemzeti piac kiterjesztésének igénye; Réthy Imre: Egy vélemény a külgazdasági stratégia kérdéséhez. Késve készült el, így nem került be Szalai Erzsébet írása a nagyvállalatokról (A reformfolyamat új szakasza és a nagyvállalatok). Matolcsy György ekkor a minisztérium Ipari Főosztályán dolgozott, Csillag István a Titkárság Jogi Osztályán, a többiek a Pénzügykutatási Intézetben. Elemzi: Rudolf L. Tőkés: Hungary’s negotiated revolution (Cambridge University Press, Cambridge, 1996, 203. old.).
[9]: „A magyar és a kelet-európai szocialista országok súlyosbodó gazdasági helyzete, a kialakult gazdasági mechanizmusok és gazdaságpolitikák gyökeres belső ellentmondásai elkerülhetetlenül és halaszthatatlanul szükségessé teszik a magyar gazdasági mechanizmus átfogó és radikális reformját. Ennek a reformnak szükségképpen társadalmi reformokkal kell együtt járnia. Egy ilyen nagy horderejű reform nem készíthető el egyik napról a másikra hivatalos bizottságok értekezletein, éppen ezért valamennyi anyag szerzője és vitája azt vallja, hogy a reformot hosszabb időn keresztül, tudományos megalapozottsággal és széles társadalmi részvétellel kell előkészíteni.” (Összefoglaló, 9. old.)
[10]: „... illúzió lenne azt remélni, hogy a reformjavaslatokkal bombázott központi apparátusok alapvető és radikális változásokra szánnák el magukat komoly társadalmi nyomás nélkül, mivel saját magukat kell korlátozniuk. Ebből adódik a reformjavaslatok kettős természete: egyrészt a gazdasági válságtól és a társadalmi bizalmatlanságtól és konfliktusoktól fenyegetett etatista rendszer hajlandó meghatározott korlátok között, bizonyos ideig részleges reformokra, másrészt e reformok mindig kiteljesítetlenek és következetlenek maradnak tartós társadalmi nyomás híján.” (Lengyel, 50-51. old.) „Alapvető jozefinista illúzió, hogy a központ, vagy annak »haladó« szárnya meggyőzésével a reform radikálisan végigvihető. Ha hiányzik a társadalmi és gazdasági monopóliumokkal szembeni átfogó stratégia és valamennyi szinten a megfelelő tömegnyomás, a központ – amely nem független az adminisztratív piaci partnereitől, hanem ezeknek kiegyensúlyozó és érdekharcait közvetítő szervezetrendszere – meghátrálásra kényszerül.” (Lengyel, 148. old.)
[11]: Antal László emlékezése 1998-ból: „Élesen kikelt ellene Hetényi István azért, mert az ő felvilágosult világát zavarta az, hogy számára csip-csup ügyek miatt kell politikai balhékat csinálni. Ez volt Hetényi ellenvéleménye mögött.” In: Lámpások az alagútban (156. old.)
[12]: Patai Mihály emlékezése szerint: „Hetényi István arra bíztatta a fiatalokat, hogy írják le, mit gondolnak a reformokról. A KISZ erre összegyűjtötte a legjobb anyagokat, és közös kötetben kiadta azokat. A fő mondanivalót Lengyel és Matolcsy írta le: az jozefinista illúzió, Hetényi elvtárs, hogy a reformokat felülről végig lehet vinni. Ez csak azért vált politizálássá, mert a pártbizottság betiltotta a könyvet. Ha nem ez történik, ugyan ki olvasta volna el. A Fehér könyvben én történetesen azt írtam le, hogy a Szovjetunióval nem lehet és kell integrálódni, hanem a kis országok integrálódását volna célszerű inkább szorgalmazni. Erre azt mondták, hogy szovjetellenes állítás. Rögvest felkapták a vizet, a tanulmány orosz fordítását beadták szam tovariscs Andropovnak, onnan visszaküldték a magyar pártközpontba, s azonnal utasították a Pénzügyminisztérium párttitkárát, hogy a Fehér könyvet zúzassa be.” In: Lámpások az alagútban (232. old.)
[13]: Az 1982. márciusi 30-i MSZMP Politikai Bizottsága számára készült jelentés.
[14]: 1981. december 13-a és 1982 júniusa között – vagyis amíg Magyarország be nem jutott az IMF-be és nem kapta meg az első készenléti hitelt –, a hatóságok békén hagyták az ellenzéki csoportokat. Igaz, 1982. március 30-án megszületett a második párthatározat az ellenzékről, amelyre visszavezethetőek a júniusi rendőri zaklatások.
[15]: Ekkor került át az MNB-be és az IMF-tárgyalócsoportba Szalkai István, Patai asztalszomszédja a Pénzügykutatási Intézetben, s jelölte Kupa Mihályt a PM IMF-képviselőjének Hetényi, ugyancsak az Intézetből. Patai Mihályt először Hetényi hívatta és dorgálta meg atyailag, majd Patai találkozhatott Marjai József miniszterelnök-helyettessel, aki leteremtette ugyan a „naivságáért”, de megjegyezte magának, és elindította Patai karrierjét.
[16]: Hetényi 1998-ban a viharra emlékezett, de magára a dolgozatra nemigen, valószínűleg jelentéktelennek tartotta. „Ideadták nekem, azt kértem, egy szókapcsolatot hagyjanak ki belőle: ez a politikai pluralizmus volt. Azt ígértem, ha ezt megteszik, a többit én képviselem. Mi lett a Fehér könyv sorsa? Bezúzták? Megsemmisítették? Nem hiszem. Számos fiók van, valahol elhevert. A párttitkár ugyan fontoskodott, de végül is mi történt? Készült egy KISZ-es dolgozat. Nem iktattuk be az állami munkarendbe. De hát a mozgalmi anyagok esetében ez természetes.” In: Lámpások az alagútban (127. old.)
[17]: Csillag apósának debreceni jurátus korából származó anekdotája, hogy bement az Aranybikába, ahol a cigány éppen a főispánnak húzta. Ám amint leült, a cigány átment az asztalához, és neki kezdte húzni. A főispán dühösen visszahívta, s kérdi, miért ennek a gyereknek és nem neki zenél. „Tudja, a nagyságos úr az, aki, de ebből a gyerekből még minden lehet…” Ez az igen találó anekdota, amelyre Hetényi csak annyit válaszolt, hogy „megértettem”, akkor és ott elvágta a vitát, megmentette a helyzetet. De Hetényi még sokáig zsörtölődött, emlékszik vissza Csillag: „Én életem egyik legkellemetlenebb időszakát szenvedtem el ezt követően, hőn szeretett miniszteremtől, mert a Koordináló Bizottság nem tudott úgy ülésezni – pedig gyakran ülésezett, mert akkoriban sok nagyvállalat szétdarabolása zajlott -, hogy 10-16 külső pofa jelenlétében ne tett volna őrült megjegyzéseket – amit persze rajtam kívül senki nem értett.” In: Lámpások az alagútban (337.old.)
[18]: Beszélő 4. (I. köt. 220-221. old.) Az illegális Beszélő a következő megjegyzést fűzte a levélváltáshoz: „Úgy látszik, Hetényi István érveit maga Hetényi István sem tartotta egészen meggyőzőnek. Nem sokkal a levélváltás után a Magyar Nemzeti Bank újabb közleményt adott ki, amely – ha nem is a kért mértékben – enyhített a csomagkivitel tilalmán.” (ugyanott) A levélváltást megelőzően, Kis János megkérdezte tőlem, hogy ki tudna felvilágosítást adni a devizaengedélyezési szabályozásról, ha írni akarnának róla. Patai Mihályt ajánlottam, aki ekkor az intézetben a KGST-osztályon erről a legtöbbet tudhatta. Megkérdeztem Patait, hogy hajlandó-e Kissel beszélni a dologról, aki habozás nélkül igent mondott. Kis megjelent a minisztériumban, és Patai a szobájukban „hivatalos tájékoztatást” adott neki.
[19]: Lámpások az alagútban (244.old.)
[20]: Bokros magyarázata visszaemlékezve a következő volt: „nekünk feleslegesnek tűnt elhagyni ezt a hivatalosságot, egyrészt mert ezen a hivatalosságon belül is rendkívül nagy szabadságunk volt, másrészt azért, mert a közgazdaság olyan szakma, amely művelhető teljesen technokrata módon is, tehát ha valaki elég okos és ügyes, akkor nem muszáj kimondania nyíltan a politikai üzeneteket. Harmadrészt – mivel Magyarországon gyorsan haladt a liberalizálás – a falakat a rendszeren belül is lehetett tágítani. Ez lehet, hogy megalkuvásnak látszik, lehet, hogy az is volt, de soha nem voltunk rákényszerítve, hogy olyasmit írjunk le, amivel nem értünk egyet, ezért ilyen értelemben meg tudtuk őrizni a szüzességünket. Végül, a közgazdaságtant nem is lehet a rendszeren kívül művelni, mert akkor nincs hatással semmire.” Pénzügyminiszterek reggelire (168. old.)
[21]: Szalai 1982 májusa és 1985 között több cikket is publikált erről álnéven a szamizdat Beszélőben. Elsőként az 1982 májusi, 3. számban közreadta az öccsével készített interjút Z. S. szignóval, amelyből kiderülhetett, hogyan gondolkodik egy munkásfiatal a lengyel kérdésről. Majd Kovács Eszter álnéven hozzászólt a Beszélő program-vitájához („A liberális alternatíva társadalmi feltételeiről”, Beszélő 9, 1983 április). 1984-ben, a 10-es számban „Vállalati reformbizottságokat!” címmel írt; 1985-ben, a 13-14. számban „Kell-e önálló érdekvédelmi szerv?” címmel.
[22]: Szalai Erzsébet társai és az ellenzékiek magatartását kiközösítésként, a szolidaritás megtagadásaként élte át. Üldözött volt, s ilyenkor mindig az üldözött érzései számítanak.
[23]: Lámpások az alagútban (82. old.)
[24]: Kádár és kísérete 1983 júliusában találkozott Moszkvában az SZKP új főtitkárával, akit Kádár 1956 óta jól ismert. Andropov meghirdette a nyitás politikáját, és reformokra bíztatta a magyar vezetést. Kádárt – Aczél szerint – Andropov „életre galvanizálta”, hinni kezdett a moszkvai pozitív változások lehetőségében, mint Hruscsov idején.
[25]: A hét bizottság a következő volt: I. Folyamatos kormányzati irányítás (elnöke: Csikós-Nagy Béla); II. Gazdasági szabályozórendszer (Hetényi István); III. Bankrendszer és tőkeáramlás (Tímár Mátyás); IV. Vállalati szervezet (Hetényi István); V. Érdekegyeztetés (Rácz Albert); VI. Tervezés (Hoós János); VII. Tanácsi gazdálkodás (Papp Lajos és Craveró Róbert). Jellemző, hogy a bankrendszer vitái nem a bankbizottságban, hanem a szabályozási bizottságban zajlottak. A gazdasági szabályozórendszer keretei közé Hetényi bevitte az adók, a költségvetési deficit, a fiskális és a monetáris politika egysége vagy szétválasztása problémáit.
[26]: Pogány Ágnes: A Pénzügykutatási Intézet története (In: Lámpások… 45. old.)
[27]: Hetényi István számára elégtétel lehetett, hogy olyanokat von be a reformbizottságokba, akik néhány éve „jozefinista illúziónak” nevezték az ilyenfajta munkát. Nem érzékeltette. Nyájasan annyit mondott: „Na, akkor most bevonjuk Lengyel elvtársat…” A bevontaknak komoly erkölcsi dilemmát okozott: szabad-e, kell-e részt venni? Nem megalkuvásról és kollaborációról van-e szó? Mit várhatunk az egésztől?
[28]: Az államigazgatási egyeztetés lassú és szakmailag alacsony színvonalú volt. A fiatal pénzügyminisztériumi tisztviselők és a kutatók arra jöttek rá, hogy az egymás közötti egyeztetésekkel, anyagok cseréjével és a szakmai vitákkal sokkal pontosabban átláthatják a dolgokat, mint akár főnökeik. A szerdai rendszeres viták a Pénzügykutatási Intézet félemeleti kis tanácskozójában tökéletesen kielégíthették Hetényi szakmai igényeit: mindig anyagokról folyt tárgyszerű, közigazgatásilag és közgazdaságilag egyaránt értelmezhető beszélgetés. Nem volt főnök és beosztott, elnök és hallgató, hanem mindenki egyenrangúan és szabadon beszélhetett.
[29]: Igazi, Hetényinek tetsző történetet szőtt be a szervezeti reformról szóló könyvébe Sárközy Tamás: „amikor egy vezető politikus [Havasi Ferenc] tréfásan azt kérdezte, hogy minek nekünk öt bank, mikor egy forintunk van hitelezésre, Pulai Miklós azt válaszolta: milyen nagy különbség, ha valakit öt nő utasít vissza állandóan és nem egy – varietas delectat”. Sárközy: Egy gazdasági szervezeti reform sodrában (Magvető, Budapest, 1986., 73-74. old.)
[30]: Szamuely László-Csaba László: Rendszerváltozás a közgazdaságtanban – közgazdaságtan a rendszerváltozásban (Közgazdasági Szemle Alapítvány, Budapest, 1998., 119-120. old.) A könyv Csillag István-Lengyel László: Vállalkozás, állam, társadalom (KJK, Budapest, 1985.) című könyvére hivatkozik.
[31]: A Beszélő 10. számában külön vezércikk jelent meg – aláírás nélkül, Kis Jánostól, A „reform”-tól a „továbbfejlesztés”-ig címmel. Ebben részletes információk alapján leíródott, hogy a radikális reformerek éppúgy vereséget szenvedtek, mint a mérsékeltek, és győzedelmeskedett az ellenreformer irányzat. Az okokat a nagyvállalati ellentámadásban, és az újabb hidegháború beindulásában látta. „A KB áprilisi állásfoglalása világossá tette: még lehet ilyen-olyan továbbfejlesztés, de reform nem lesz. A közgazdász reformerek vagy beletörődnek ebbe, vagy taktikát változtatnak” – írta az illegális Beszélő vezércikke. Ugyanekkor Bauer Tamás aláírási akciót szervezett négy kutatóintézet két-két munkatársával (Közgazdaságtudományi, Konjunktúra- és Piackutató, Szövetkezeti Kutató és Pénzügykutatási Intézet). A Pénzügykutatási Intézetből Antal László és Szalai Erzsébet írták alá a Központi Bizottságnak szóló levelet, amelyben aggódalmuknak adtak hangot a reformok elmaradásáért. Antal és Bauer aláírása annál fájdalmasabb lehetett Hetényinek, mert az előbbi tagja volt a vállalati bizottságnak, az utóbbit pedig „feketén” foglalkoztatta a vállalati bizottságban.
A bizottságokban folytatott munkáért, 1984. április 4-én többen, így Antal, Bokros, Csillag, Draskovics, Lengyel, Surányi kormány-, illetve minisztériumi kitüntetéseket kaptak Hetényi előterjesztésére. Ekkor történt, hogy a kitüntetés átvétele után Surányi a helyére ment, és Bokros tréfából kihúzta alóla a széket. Surányi eltűnt az asztal alatt, Hetényi arcán egyszerre volt derű és megrovás.
[32]: Carlo M. Cipolla: Allegro ma non troppo (Európa, 2009., 60-61. old.) „Tudod, milyen nehéz hülyének lenni?” – mondta egyszer. „Én többször megpróbáltam, de sohasem sikerült”.
[33]: Havasi már 1984-re szeretett volna szerény életszínvonal-növekedést elérni, de az 1985-ös kongresszusi évre meg kellett ígérnie az életszínvonal emelését. Havasi Ferenc szerepéről akkor és azóta is megoszlanak a vélemények. Nyers Rezső, Tardos Márton és Antal László pozitív véleménnyel voltak róla. „Szerintem Havasi Ferenc volt az akkori Politikai Bizottság legtisztességesebb tagja, aki legalább felismerte a feladatok nagyságát, megértette a helyzet súlyosságát, és igyekezett odafigyelni a szakértői véleményekre. Tisztában volt saját képességei korlátozottságával is. Biztos vagyok benne, hogy Hetényi István ezt a Havasi Ferencről kialakított pozitív véleményemet nem írná alá, de megértem: ő döntés-előkészítőként gyakran súlyos konfliktusba került Havasi Ferenccel. Hetényi István többször a szemére vetette Havasinak, hogy képtelen dönteni, kioktatta őt – persze a maga úri stílusában. Ennek az lett a vége, hogy Havasi Ferenc kirúgatta Hetényi Istvánt” – emlékezett vissza Tardos Márton a rendszerváltás után. (Lámpások… 94-95. old.) Hetényi Főbutának tartotta Havasi Ferencet. „A buta veszélyesebb, mint a gazember. Akciója végeztével a tökéletes gazember a saját számláján »plusz«-hoz jut, pontosan annyihoz, amennyi »mínusz«- a másiknak okozott. Ha a társadalom valamennyi tagja tökéletes gazember volna, a társadalmi viszonyok stagnálást mutatnának, de nagyobb szerencsétlenségek nem fordulnának elő. De amikor a buták lépnek akcióba, minden varázsütésre megváltozik. A buta emberek úgy okoznak veszteséget a többieknek, hogy nekik maguknak semmilyen előnyük nem származik a dologból. Következésképpen az egész társadalom egyre jobban elszegényedik. A buta gazemberek és a butasággal megvert ügyefogyottak semmi egyebet nem tesznek, mint a már buta emberek által előidézett veszteségeket újabbakkal tetézik, ily módon növelve az utóbbiak vészterhes és pusztító hatalmát.” Cipolla: i. m. 76-77.old.
[34]: A nyomást jól érzékelteti, hogy Faluvégi OT-elnök és miniszterelnök-helyettes 1984 szeptemberében már így írt a Valóságban: „több ország – köztük a miénk is – figyelemre méltó eredményeket ért el fizetési helyzetének javításában. De azt látnunk, sőt tapasztalnunk is kellett, hogy az egyensúly kényszerűen gyors javításának követelményei idővel ellentétbe kerülnek a műszaki haladás és az életkörülmények javításának föltételeivel.” Faluvégi: „Hosszú távú fejlődésünk útjai és útelágazásai” (Valóság, 1984. 9. 4. old.).
[35]: Békesi László 1994-es véleménye szerint Hetényinek ekkor le kellett volna mondania. „A politikai erők nem szívesen hallgatnak a károgó technokratákra: menjünk csak a magunk útján, ez jó volt húsz évig, hiszünk is benne, tehát a kételyekkel nem kell foglalkozni. Kérdés: Levonta szerinted a technokrata réteg ebből a politikai konzekvenciákat? Az a tragédiája, hogy igazán soha nem vonta le. Nagyon sokat beszélgettünk erről. Két nagyszerű barátom, Faluvégi Lajos és Hetényi István életének dilemmája: vajon akkor nem kellett volna-e demonstratívan nemet mondaniuk és felállniuk. Emberileg érthető okokból nem ezt az utat választották. Úgy gondolták, előbb-utóbb úgyis bebizonyosodik, hogy igazuk volt. Ilyenkor azzal szokta magát felmenteni mindenki, hogy én, aki ismerem a viszonyokat, nagyobb befolyást tudok gyakorolni a folyamatokra, nálam csak rosszabb jöhet. Egy miniszterhelyettesnek ez persze nem olyan súlyos lelkiismereti kérdés, mert végül is nem nekünk kellett viselni a döntések felelősségét. Mi legfeljebb vitatkoztunk a főnökünkkel. Ő igazat adott, de nem talált más kiutat.” Kéri László: Békesi László (Századvég, Budapest, 1994., 45-46. old.) Nem emlékszem, hogy a Monorra elmenők, vagy a Fordulat és reform szerkesztői közül bárki indokoltnak látta volna Hetényi vagy Faluvégi demonstratív lemondását.
[36]: Bihari Mihály: Magyar politika 1944-2004 (Osiris, Budapest, 2005., 313. old.)
[37]: Marjai 1923-as, Lázár és Faluvégi 1924-esek, Hetényi 1926-os voltak, vagyis éppen elérték a nyugdíj korhatárt. Ugrásra készen várakozott Medgyessy (1942), Németh (1948), Békesi (1940), Kemenes (1940), Bartha (1943), akik még nem tudták, hogy Havasi vagy Grósz lesz-e a győztes, de azt már igen, hogy a Lázár-kormány veszített. Nehéz megítélni, hogy Hetényi mikor ébredt rá, hogy a játszma elveszett. Marjai József visszaemlékezése szerint ő 1984 novemberében kért kihallgatást Kádár Jánostól, hogy meggyőzze, nem adhatja fel az egyensúlyi politikát. Akkor írta oda szokásos feljegyzésként: „már nem érti”.
[38]: A találkozó kezdeményezője Donáth Ferenc volt, az előkészítésben a reformközgazdászokat Bauer Tamás képviselte, Kis János és Kenedi János (demokratikus ellenzék), Csoóri Sándor és Csurka István (népiek) mellett. Donáth „kiválóan alkalmas rá, hogy rajta keresztül érintkezzen az akkori politikai ellenzék népi és demokratikus szárnya. Mindvégig az a célja, hogy szövetség, de legalábbis együttműködés alakuljon ki a két szárny között. Nagyrészt az ő érdeme, hogy 1985-ben létrejön a monori találkozó. El is meséli nekem – ő dzsemborinak nevezi -, hogy az összejövetel előkészületben van, létre fog jönni. Egy betűvel sem említi, hogy bármit is csináljak, de közli velem” – emlékszik vissza Nyers Rezső, aki ekkor az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének igazgatója, a párt Központi Bizottságának tagja. S bár Antal László és Hetényi István között „bizalmi kapcsolat” volt, se ő, se Szalai vagy Lengyel nem szóltak előre a meghívásról Hetényinek, illetve Hagelmayernak.
[39]: Hetényi (In: Lámpások az alagútban, 126.old.) Nem így ment. A Pénzügyminisztérium pártszervezete fegyelmi bizottságot állított fel Szántó Miklós vezetésével, amely kihallgatta Antalt és Lengyelt, majd fegyelmi büntetésben részesítette. Hetényi és Hagelmayer érdeme, hogy a fegyelmi büntetésnek semmilyen hivatali következménye nem lett. Ugyanakkor Monor hívta fel Kádár figyelmét a minisztériumra és a résztvevőkre. Kádár 1985 után az ellenzék veszélyes aknamunkáját abban látta, hogy behatolt a pártba, s Monoron a párttagok jelenlétét tartotta igazán aggasztónak. (A pártközpont TKKO-ja 1986. február 10-én terjesztette a PB elé tájékoztatóját a monori találkozóról, amelyben a demokratikus ellenzék és a népiek mellett kiemelte a reformközgazdászok részvételét is. „A résztvevők között több párttag is volt (Antal László, Kósa Ferenc, Lengyel László)”.) A Politikai Bizottság elé 1986. július 1-én terjesztett ellenzéki-ellenséges csoportokról szóló harmadik jelentés kapcsán Kádár kiemelte a párton belüli tisztogatás szükségességét. „A párton belül is megjelent az ellenzékiség, azaz a pártnak a továbbiakban nem csupán az ellenzékkel, hanem saját magával szemben is fokoznia kell az aktivitását.” Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus ellenzék (1968-1988) (Monográfia, T-Twins, 1995., 299. old.) A Politikai Bizottság határozata figyelmeztető lehetett nemcsak az érintettek, de az állami vezetők számára is. „Összességében az ellenzéki-ellenséges tevékenységben szerepet vállalók köre 1982 óta nem szélesedett, ugyanakkor nőtt az ellenzéki csoportok – látható és láthatatlan – közvetett befolyása. Egyrészt annak az értelmiségi körnek a súlya és véleményformáló ereje, amely hajlandó szerepet vállalni bizonyos, az ellenzék által kezdeményezett akciókban (például a monori találkozón) – miután van köztük néhány jó nevű társadalomtudós és művész is – az értelmiségi közvéleményben nem jelentéktelen. Másrészt annak a fellazulásnak, ami az ellenzék társadalmi környezetében az elmúlt években végbement, az egyik tünete, hogy a tudományos és a kulturális élet egyes szektoraiban és intézményeinél az ellenzéki megnyilvánulásokkal szemben nem érvényesül elvszerű magatartás, az ellenzéki-ellenséges tevékenység megítélése nem egységes, és a politikai fellépés nem következetes. Esetenként még felelős vezetők is szemet hunynak az ellenzéki megnyilvánulások és tevékenységek fölött. Az ellenzéki befolyás okozta eszmei-politikai kár – méreteit tekintve – jelentősen felülmúlja az ellenzéki ún. »kemény mag« tevékenységének közvetlen társadalmi veszélyességét.” (In: Csizmadia; Dokumentumok, 281. old.) Hetényi alighanem az esetenként szemet hunyó felelős vezetők közé tartozott.
[40]: E „versengés” eredménye a reformközgazdászok Fordulat és reformja (1986 november-1987 április), a Beszélő Társadalmi szerződése (1987 június), és a reformkommunisták Bihari Mihály által megfogalmazott Reform és demokráciája (1987 augusztus). Mind a népi-nemzeti tábor, mind a hivatalos MSZMP adós maradt a programmal.
[41]: Az illegális Beszélőben hárman is – Bokros Lajos, Lengyel László és Szalai Erzsébet – publikáltak álnéven. 1986 októberétől 1987 júniusáig Lengyel László egyik képviselője volt a reformközgazdászoknak a második monori találkozó illegális előkészítésében, Bauer Tamás társaságában. Az ötvenhatosokat az elnöklő Vásárhelyi Miklós és Mécs Imre, a demokratikus ellenzéket Kis János és Kenedi János, a népieket Csurka István és Für Lajos képviselték. 1987 júliusában, a Fordulat és reform szerkesztői megvitatták a Társadalmi szerződést Kenedi János lakásán. Majd 1987 szeptemberében négyen, Antal László, Bokros Lajos, Lengyel László és Szalai Erzsébet aláírták a 100 értelmiségi levelét az országgyűlési képviselőkhöz a Grósz-kormány programja ellen. Antal és Lengyel ekkor kapták második pártfegyelmijüket, Bokros az elsőt. „Mivel én akkor még a Pénzügyminisztérium hármas alapszervezetének voltam – nevetni fog – az agit. prop. titkára, ezt a levelet az ellenzékkel együtt és a pártvezetőség tagjaként írtam alá.” – emlékezik Bokros. (Pénzügyminiszterek reggelire, 169. old.)
[42]: Hetényi (In: Lámpások… 127. old.)
[43]: Hetényi (In: Lámpások… 126. old.)
[44]: Pénzügyminiszterek reggelire (Beszélő-Helikon, Budapest, 2001., 231-232. old.)
[45]: „Örültem volna, ha Antal Laci szól nekem: írunk valamit, nincs kedved elolvasni? Nem mint miniszter, csak úgy. Nem szóltak. Megértem. Elvitték Pozsgayhoz, aki ugyan semmit nem tudott tenni, de kiállt mellettük. Elvitték Havasihoz.” Hetényi (In: Lámpások az alagútban… 128. old.) Nem szólt Antal. Nem szólt Csillag István se, aki éppen a Fordulat és reform megírása közben hagyta ott a minisztériumi karriert, és ment át a Pénzügykutatási Intézetbe. De nem szólt Bokros és Surányi sem.
[46]: „Szerintem egész egyszerűen ez történt – 1986 végén vagy 1987 elején [Hetényi bizonyosan téved a dátumban egy évet, 1985 végéről vagy 1986 elejéről lehet szó] -, hogy Havasi Ferencék elhatározták: most a pártközpont állít össze egy gazdaságpolitikai programot. Ez korábban nem volt szokás. Nem szerveztek bizottságokat, nem vonták be a kormányt. Úgy látszik Havasi megunta ezt a sok szakértőt, vagy már látta, hogy olyan politikai tartalmak vegyülnek a reformanyagokba, amelyeket ő már nem vállalhat. Ezt a pártban készült gazdaságpolitikai programot vitték nagy beharangozás, büszkélkedés után 1987 őszén [1986 novemberében, hiszen Havasi ’87 őszén már nem volt gazdaságpolitikai titkár, s a Grósz-kormány csomagja futott] a KB-ülés elé, és csúfosan megbuktak vele. A politika és a gazdaság időközben túlhaladottá tette.” Hetényi (In: Lámpások… 128. old.)
[47]: Havasi becsületére legyen mondva, hogy pontosan tudta, a háromtagú küldöttség minden tagja ott volt Monoron, s hogy Antalra és Lengyelre, mint párttagokra, vonatkozik Kádár július 1-i a Politikai Bizottságban az ellenzékről szóló beszédének a következő passzusa: „A KEB [Központi Ellenőrző Bizottság] és a PTO [Párt- és Tömegszervezeti Osztály] egy-egy felelőse foglalkozzon ezekkel a kérdésekkel, és nézzék meg, hogy milyen párttagokat kell felelősségre vonni fegyelmi úton, és milyen párttagokat kell eltávolítani a funkcióból”.
[48]: Kádár a következő Hetényi cikkre gondol: A VII. ötéves terv pénzügyi politikája (Pénzügyi Szemle, 1986. 4.)
[49]: Kádár (In: Csizmadia, Dokumentumok, 302-304. old.)
