Visszarévedni ifjúságunkra sokszor kellemes, de nem mindig az. Artner Annamária (egy munkahelyen dolgozunk, az általa bírált Hetényi Körnek pedig tagja vagyok) cikkét olvasva (Kit szolgáljon a közgazdaságtan? aug. 30.) úgy éreztem, ismét az 1960-as évek közepén készülök vizsgázni a hajdani Marx Károly Közgazdasági Egyetemen a kapitalizmus általános válságából. Terjedelmi okokból az írás egyetlen állításával foglalkozom csak, amelyet idézek: „a monetarista-neoliberális elmélet alapjait, a neoklasszikus közgazdaságtant mintegy másfél évszázada kreálták azért, hogy kiiktassák a marxi munkaérték-elméletet. Knut Wicksell (1934) kendőzetlen megfogalmazásában: „A szocialisták (főleg Rodbertus, de még inkább Marx) kezében az értékelmélet a fennálló rend elleni rettenetes fegyverré vált. [...] Egy új [...] csereérték-elmélet megteremtése ezért nemcsak elvont elméleti jelentőségű, de elsőrendű gyakorlati és társadalmi érdek is volt, amelyhez [...] Menger, Jevons és Walras [az ún. »marginális forradalom« atyjai] kövezték ki az utat.”

Tekintsünk el attól, hogy mit is jelent a monetarista-neoliberális elmélet (a monetarizmus eredete legalábbis a XVIII. század közepéig, David Hume-ig vezethető vissza, a neoliberalizmus pedig ma elsősorban politikai szitokszó, leginkább a piaci fundamentalizmus megjelölésére szolgál), helyette kezdjük azzal, mit is „vallott be” a kiváló svéd közgazdász, a neoklasszikus közgazdaságtan stockholmi iskoláját megteremtő Wicksell (1851-1926)? Ábrázolása szerint a XIX. század első felében az értékelmélet két változata alakult ki, amelyek nem jelentettek előrelépést az angol klasszikusok, Ricardo felfogásához képest „ellenkezőleg, mindkettő túlhajtott paradoxonhoz vezetett”. Az egyik változat a szocialista, amely „a munkát tüntette fel az érték egyedüli forrásának, és így minden más, magánkézben lévő termelési tényezőt [...] élősködőnek tekintett, ezek jövedelmét pedig az ellenértékre egyedül jogosult munka megrablásának.” A másik csoportba sorolta Wicksell a harmóniaelméletek képviselőit, akik szintén a munkát tartották az érték egyetlen forrásának. Ők azonban úgy vélték, „hogy ez nagyhatású fegyverként szolgál a fennálló társadalmi rend védelmében”, mert minden részesedés vagy jelenlegi, vagy korábbi munka elismerését jelenti, tehát jogos jövedelem. „Mindkét érvelés nyilvánvalóan abszurd” – folytatta Wicksell –, „de erősítette azt a vádat, hogy a tudományos vagy kvázi-tudományos közgazdaságtan tisztességtelen és behódolt a hatalom érdekeinek”.

Artner Annamária idézetének második mondatából kihagy három szót. Az eredetiben így áll: „Egy új és jobban megalapozott csereérték-elmélet” (az én kiemelésem – M.A.) s a következőkben Wicksell részletesen megmagyarázta, miért jobb elméleti eszköz a határhaszon-elmélet a gazdaság megértéséhez, mint a munkaérték-elmélet. Artner szemében a marginalizmus arra való, hogy kiiktassa a „gazdagság eredetének kellemetlenkedő magyarázatát”. Itt nem idézi a svéd közgazdászt, pedig megtehetné: „Bármilyen homályos is a tőketulajdon eredete sok esetben, ennek nincs hatása a tőke mint termelési tényező szerepét és jelentőségét illetően.” (Knut Wicksell: Selected Essays in Economics - Vol. 2. 191. o.)

Ehhez annyit szükséges még hozzátenni, hogy Wicksell radikális reformer és a progresszív jövedelem- és vagyonadó harcos szószólója volt, bizonyos értelemben a svéd jóléti állam előkészítője, aki istenkáromlásért még fogházba is került, ugyanakkor nem volt híve a marxi szocializmusnak. De idézhetünk egy másik közgazdászt is: a határhaszon-elmélet egyik kidolgozója, az általános egyensúly elméletet létrehozó Walras demokratikus szocialistának nevezte magát, sürgette minden földtulajdon államosítását, a proletariátus helyzetét a rabszolgasághoz és a jobbágysághoz hasonlította, de elutasította Marx elméleteit.

Kettejük példája is arról tanúskodik, hogy a szocializmus, benne a marxizmus és a határhaszon-elmélet viszonya jóval összetettebb annál, hogysem beérhetnők ilyesfajta hajdani tankönyvi frázisok ismételgetésével: a gazdasági életben szükségtelenné vált, a termelőerők fejlődését akadályozó polgárság helyzete „tükröződik a modern polgári közgazdaságtan megalapítóinak egész munkásságában [...] értékelméletükkel társadalmi rendeltetésüknek megfelelően leplezni igyekeznek a kizsákmányolást”. (Mátyás Antal: A polgári közgazdaságtan története, 1963. 286. o.) Márpedig Artner Annamária – sajnos – éppen ezt teszi, mondván: le kellett söpörni a munkaérték-elméletet ahhoz, hogy a magántulajdonon alapuló termelés „jogosnak, igazságosnak és Istentől valónak tűnjék fel”. Így azután az ő szemében a modern mikroökonómia valamiféle matematikai abrakadabra, amit a diákok többsége rémálomnak él meg és alig várja, hogy elfelejthesse. Ennél azért még a régi tankönyv is belátóbb volt, mert annyit elismert, hogy az 1870-es években kibontakozott szubjektív közgazdaságtan „a burzsoáziát üzleti tevékenysége során érdeklő közgazdasági kérdésekre” igyekszik választ adni. (uo.)

Artner szerint ma már nyilván nem ez a helyzet, a válságba került monetáris-neoliberális elmélet egyszerre fejezi ki a globális tőke érdekét (vajon mi lehet az?), és képtelen adekvát módon leírni a tőke viszonyait. Ha ez így van, nyilván hamarosan mindkettő el fog tűnni a történelemből. Én viszont azt gondolom, hogy ez a beszédmód már bizonyított: aligha alkalmas arra, hogy egy modern baloldal érvényes és hatásos elméleti és politikai nyelve legyen. Marx talán azt mondaná rá: nemcsak az élőtől szenvedünk, hanem a halottól is.

Madarász Aladár