"...a 3% alatti deficit még mindig azt jelenti, hogy a költségvetés 6%-kal többet költ, mint amennyi a bevétele, a hiányt pedig a növekedés számszerű üteménél (1-2%) magasabb mértékű kamattal (4-5%) terhelt hitelből finanszírozza. Vagyis a pilótajáték folytatódik."

Mit kellene csinálni egy kormányváltás után? Feladat lista hét pontban.

A kiinduló helyzet

A második Orbán-kormány által végrehajtott megszorítások és szabadság-korlátozó törvénygyártás után sokak fejében az a kép alakult ki, hogy a „piszkos munkát” a Fidesz elvégezte, s ezzel egyfelől kritikus mértékben gyalulta, illetve 2014-ig gyalulni fogja népszerűségét, másfelől viszonylag könnyebb helyzetet teremt a majd hatalomra jutó demokratikus erőknek. Tegyük most félre azt a kérdést, hogy mi lesz a választások eredménye. Könnyen lehet, hogy a miniszterelnököt 2014 második felében is Orbán Viktornak hívják. Hogy akkor mi lesz, az megjósolhatatlan. Ám tételezzük fel, hogy Orbán Viktor a következő 12 hónapban politikai értelemben megsemmisül, és más erők – akár egy nagykoalíció – veszik át az ország irányítását.

Draskovics Tibor egy minapi rádióinterjúban találó értékelését adta annak a 2700 Mrd Ft-os megszorító-csomag sorozatnak, amit – az MSZP szakértői szerint – az elmúlt három évben az ország elszenvedett. Az Orbán-Matolcsy páros gazdaságpolitikáját Kőműves Kelemen tragédiájához hasonlította: „Amit raktak délig, leomlott estére, Amit estig raktak, leomlott reggelre.”  Mi több, lebontották az elődök által megépített stabil alapok egy részét is.  Nincs többé magánnyugdíj-pénztári vagyon, soha nem látott mélységbe zuhantak a beruházások, beindult a tehetséges, vállalkozó szellemű fiatalok tömeges kivándorlása, nincs többé stabilnak mondható Ft/euró árfolyam, amely horgonyként stabilizálná a vállalatok pénzügyi helyzetét.

Húsz évnyi reform és a most mindenre feljogosító parlamenti 2/3 ámokfutása ellenére is meg kell állapítanunk, hogy az állami szférában egy sor területen máig fennmaradtak, sőt még bővültek is a drága, rosszul kihasznált intézményi hálózatok.  Például az egészségügyben, a kulturális területek nagy részén, a tudományban, az oktatásügyben (különösen a rendszerváltó értelmiség szempontjából oly kedves felsőoktatásban), valamint a közigazgatásban.  Miközben, 1990-hez képest, a gazdaságilag aktív népesség száma 13%-kal csökkent, a közszférában dolgozók létszáma 2011-ben ugyanakkora volt, mint 1990-ben. Ezt szoktuk némi eufemizmussal a nagy elosztó rendszerek reformjának elmaradásaként interpretálni.

Fontos tanulsága az elmúlt három évnek, hogy az 1990-ben elhibázott módon kialakított, nyilvánvalóan túlzottan decentralizált települési önkormányzati rendszert még a 2/3-os többséggel rendelkező kormány sem tudta/merte újraszabni.  Megmaradt a 3200 település, továbbra is kettős igazgatás alatt áll Budapest (Fővárosi és kerületi önkormányzatok).  Úgy látszik vannak olyan társadalmi korrekciók, amelyeket egy évszázadban csak egyszer lehet végigvinni.

Eleve is tudható volt, hogy az adó- és adósságterhek országon belüli átrendezése, illetve az ország külső partnereivel való folyamatos konfrontáció nem hozhat eredményt. Nem is hozott. Hiába csökkentek bizonyos adók, ha eközben más adók meg nőttek, hiába engedte el a kormányzat a devizahitelesek, az önkormányzatok és egyes állami vállalatok adósságát, ha ezeket a terheket kénytelen volt magára vállalni, illetve jelentős részben a Magyarországon működő multinacionális cégekre pakolta át. Akármit is mond a kormány, a 3% alatti deficit még mindig azt jelenti, hogy a költségvetés 6%-kal többet költ, mint amennyi a bevétele, a hiányt pedig a növekedés számszerű üteménél (1-2%) magasabb mértékű kamattal (4-5%) terhelt hitelből finanszírozza. Vagyis a pilótajáték folytatódik. És folytatódik az „elvesztegetett évtized” is, amiről Bokros Lajos már régóta beszél.

Véleményem szerint azonban van egy fontos pont, amiben az Orbán-kormány logikája, illetve szándékai nagyjából egybe esnek az ellenzéki erők helyzetértékelésével – és mindketten tévednek. A számok azt mutatják, hogy a hazai gazdaság növekedésének legfőbb akadálya nem a (bruttó) államadósság, az ugyanis GDP-arányosan a 80-as évek óta nagyjából azonos szinten van, sőt trendjében inkább csökkenő. A növekedés igazi féke a magánszektor – vagyis a vállalatok és a háztartások – eladósodása.  Ez GDP arányosan 1995 és 2009 között megnégyszereződött (42% à 171%). Ennek a horribilis értéknek kell visszacsökkennie egy alacsonyabb szintre. Ez az ún. mérlegalkalmazkodási folyamat (angolul: deleveraging) zajlik is, de még messze nem ért véget. Lehet, hogy még öt-nyolc-tíz évre is szükség lesz. Amíg nőtt a magánszektor hitelállománya, addig gyorsult a növekedés és magas szinten rögzült az infláció is. Amikor megkezdődött a hitelek törlesztése, kifulladt a növekedés, de lassult az infláció is. 

Bele kell törődnünk abba, hogy a maastrichti kritériumok szerinti euró-bevezetés történelmi lehetőségét Magyarország elmulasztotta.  2004 óta nem csak a magyar gazdaság egyensúlyi teljesítménye volt várakozáson aluli (éppen az erőltetett, hitelből finanszírozott növekedés miatt), de 2008 után az eurózóna helyzete és a brüsszeli gondolkodás is megváltozott.

Attól kezdve, hogy Fidesz hozzányúlt a választási törvényhez, világos volt, hogy a demokratikus ellenzék összefogása az Orbán-rezsim bukásának elengedhetetlen feltétele. Három évnyi idő után azonban úgy tűnik, hogy ez nem elégséges feltétel. Az újonnan meghirdetett játékszabályok alapján Orbán Viktor csak akkor fog megbukni, ha a következő 12 hónapban a gazdasági helyzet hirtelen és a szavazók túlnyomó többsége (nyugdíjasok) számára húsbavágó mértékben romlik. Röviden: ez 320 Ft feletti euró árfolyamot, 500 Ft-os benzinárat és újra felgyorsuló inflációt jelent. Aki a 2014 utáni fordulatra készül, az ennél sokkal jobb helyzetre nem számítson.

A legfontosabb teendők

Nyilvánvaló, hogy az új gazdaságpolitika több tucatnyi intézkedést igényel majd, s ezek egymással is összefüggnek.  Én is tudom, hogy a kormányváltás nem szorítkozhat pusztán gazdaságpolitikai váltásra.  A jogállamiság helyreállítása, a külpolitikai hangsúlyváltás, a közélet megtisztulása is mind-mind intézkedéseket követel.  Mégis úgy gondolom, hogy van létjogosultsága ebből a hosszú listából kiemelni néhányat – egyszerűen azért, mert a köznapi gondolkodás számára ennél több „tétel” nem kezelhető.  

1) Sok más, fontos szemponton túlmenően gazdasági érvek is szólnak az Alaptörvény visszavonása, illetve a III. Köztársaság Alkotmányának visszaállítása mellett. 

1. Nem maradhatnak hatályban a gazdaság intézményrendszerét érintő 2/3-os törvények.   Egy sem.   Egyebek mellett ez teszi majd lehetővé az AB, az MNB, a Költségvetési Tanács és a Pénzügyminisztérium visszahelyezését korábbi jogaikba és feladatköreikbe.
2. Vissza kell állítani a társadalombiztosítás elveire épülő nyugdíj- és az egészségbiztosítási rendszer alkotmányos fundamentumait. 
3. Elvi és rövid távú fiskális okok miatt egyaránt szükség van a 2. Orbán-kormány által államosított vagyon re-privatizációjára, illetve ennél általánosabban a privatizáció folytatására.

2) Alapjában véve vissza kell állítani a 2010-es adórendszert, vagyis az új adókat meg kell szüntetni – még az szja és a TÁNYA emelése árán is.  Az adók mértékét, illetve az államháztartás kiadásait a 2010 előtt érvényes költségvetési felelősségi szabályok szerint kell kalibrálni.

3)  Akármilyen mintaszerű gazdaságpolitika is lesz 2014 után Magyarországon, nehéz elképzelni, hogy a négy éves cikluson belül beengednek minket az euró övezetbe. Ugyanakkor azt is el kell fogadni, hogy az önálló monetáris politika lehetőségei a jövőben is csak tovább fognak szűkülni.  Ezért újabb csatornákat kell nyitni a spontán euróizációnak, hogy a gazdaság minél nagyobb része élvezhesse az ebből fakadó stabilitás előnyeit. Lehetővé kell tenni a magánvállalatoknak hogy euróban fizessenek bért és adókat.

4) A települési önkormányzatok alkotmányos jogai „automatikusan” visszaállnak.  Hat hónapos, jogvesztő határidőn belül mindegyiknek nyilatkoznia kell, hogy mit kér vissza az államosított vagyonból.

5) A nyugdíjrendszer elkonfiskált II. pillérjének visszaállítására nincs mód, mert belátható ideig nem lesz a kormánynak ehhez elegendő társadalmi hitele.   Csak három dolgot lehet csinálni, de azt kell is:

1. Előre bejelentett módon, évente emelni kell a nyugdíjkorhatárt.
2. A nyugdíjakat fel kell bruttósítani, vagyis szja és eü. biztosítás kötelessé kell tenni minden nyugdíjszerű kifizetést.  Az indulás évében ez 0-szaldós intézkedés.
3. Általános elvként deklarálni kell, hogy nyugdíj mellett is korlátlanul lehet dolgozni – feltéve, hogy az illető az adott évben már túl van a születési éve szerint rá vonatkozó, általános érvényű nyugdíj-korhatáron.

6) Az egészségügyben

1. Hatályba kell léptetni a szakmai minimum-feltételeket, hogy ennek segítségével egy értelmes kritériumrendszer szerint, egyidejűleg történjen meg a kapacitás-szűkítés és a területi értelemben vett humánerőforrás-koncentráció.  Lehetővé kell tenni az államosított egészségügyi intézmények koncessziós szerződés szerinti működtetését, fizetőképes kereslet esetén a privatizációját is.
2. A régi, százalékos eü. járulék csak a táppénz fedezetét adhatja (vagyis kulcsa jelentősen csökken).  Be kell viszont vezetni a 10 000/fő/hó egészségügyi bérletet, azokkal a kiegészítésekkel, ahogyan azt korábban már Bokros Lajos és a Hetényi Kör is javasolta.   A nyugdíjasok esetében a fix összeg helyett %-os eü. biztosítási járulék fizetendő.
3. A tb-kártyával rendelkező biztosítottak számla ellenében visszaigényelhetik a magánellátás során kifizetett költségeik 60%-át.

7) Az oktatás területén

1. A központi költségvetés forrásait csak a koragyermekkori oktatás és nevelés intézményeiben lehet növelni, az (ismét) 18 éve korig tartó közoktatás más területein csak szinttartás lehetséges.
2. Az egyetemi és főiskolai tandíj-rendszer korlátait átmenetileg el kell törölni.  Deklarálni kell, hogy az állam csak néhány nagy egyetem működtetését tudja jelentős arányban vállalni (pl. orvosi egyetemek, ELTE, BME, Corvinus).

Budapest, 2013. június 21.