Régi, alig poros, egykor nagy emberek ülnek az asztal körül. Az arcok éppoly panaszosak, mint a szavak.
Hetényi István nyolcvanéves
Egyetlen élő, Ionesco-fej, hamiskás szempár néz ki a képből. - Hát, kérlek, hogy vagy mostanában? - kérdi nyájasan szomszédját. Siránkozó válasz mindenféle bajról. Türelmesen hallgatja, hiszen bévül aluszik, akár az értekezletek pontosan ismert fölszólalóinál. - Nehéz lehet neked - mondja sajnálkozva -, nekem csak kisebb bajom volt tavaly, meghaltam veserákban.
A meséknek, Krúdynál, nem kedveznek az ifjonti, tavaszi reggelek. Téli ködben szeretnek utazni, kis vidéki házak petróleumlámpásai körül üldögélni. Hogyan kedvezhetnének az új, hihetetlen történeteknek a forró nyári napok, amikor a hivatali mondáknak még levegő se jut a folyosók csavarján, az irodák sötétjén. Hetényiről mindenkinek van legalább egy, de inkább tucatnyi története. A Hetényi oly mesehőssé vált a tervhivatali, pénzügyminisztériumi világokban, mint Krúdy bármely hőse. Olyan otthonos és oly idegen Horthy, Szálasi, Rákosi, Kádár rendszereiben. Ha ránézünk, hallgatjuk, nézzük könyvtárát, tudjuk, hogy nem élhetett itt, és nem szabadna itt élnie ebben az országban. De amikor mindennap, munka után, öt órakor átsétált a Lánchídon és az Alagúton, övé volt ez a város, jaj, istenem, haza.
1944-ben természetesen őt is ki kellett volna irtaniuk a jó magyar nyilasoknak a derék német nácik segedelmével. - Legközelebb majd sikerül - mondaná Tacitus modorában. Nem tudom, hogy mikor szerezte be az életre szóló szkepszist, hitetlenséget, de ekkor már meglehetett annak a fölfogásának alapja, hogy az ember vadállat, akit csak elviselni lehet, de megszelídíteni nem. Láthatóan jobban hisz és bízik az ember által létrehozott kultúrában és civilizációban, mint az emberekben, akiket e kultúrához, Mozarthoz és Thomas Mannhoz méltatlannak tart. "Ebben a korban élni nem állapot, hanem feladat; ha úgy tetszik, vagy ha nem is tetszik, életveszélyes feladat" - írja Márai 1941 júniusában. De a szenvedés és a kockázat ránevel minket "az emberi együttélés legnagyobb leckéjére: az önismeretre és a valóságismeretre". Oly keveseket nevelt rá. De Hetényi Istvánnak alighanem egészen fiatal korától pontos ön- és valóságismerete volt.
Alig hiszem, hogy tartós kommunista, majd önkínzó illúziói lettek volna. A rendszert sorsként fogadta el, amely van és lesz, amelyben az ember feladata a mindenkori rendszer és önmagunk ésszerűsítése. Hetényi ésszerű világrendjében maga az ideológia volt ésszerűtlen. Sokat írtak az ortodox sztálinistákról és a kiábrándult reformerekről, de igen keveset a rendszer racionalistáiról. Azokról, akik a butaságot, a szűklátókörűséget, az értelem fölötti zsarnokoskodást tekintették a rendszer legsúlyosabb vétkének. Nézzenek bele George Brooke szemébe Holbein krétarajzán, 1541-ből, s rögtön megértik, mire gondolok. Hetényi István évtizedeken keresztül a Tervhivatalban, majd a Pénzügyminisztériumban nem reformista, mint Varga István, Péter György, Nagy Tamás, de nem is radikális, mint Liska Tibor, Kopátsy Sándor, hanem Kis Árpád és Vályi Péter vonalán haladó szkeptikus racionalizáló. Az Ész hatalma, a józan be- és előrelátás, a tények és az eszközök aprólékos kimunkálásának tisztelete nemcsak forradalmakkal és forradalmárokkal szemben tette gyanakvóvá, hanem a reformok eszmei ötlőivel is. A világ keveset és valószínűleg rossz felé fog változni. A feladat, hogy én ne rontsak rajta többet a beavatkozásaimmal.
Mindig óvatos volt. Távolságtartó. Polgár első generációs paraszt- és munkásértelmiségiek közt. Aligha szerették fölénye, iróniája és megfoghatatlansága miatt. Érthetetlen és követhetetlen volt évtizedekig az a vágya, hogy "professional reputation"-re, szakmai tekintélyre tegyen szert. Nem rangra, nem címre, befolyásra, hanem reputációra akart szert tenni, miként az operáló orvos, a hídépítő mérnök. A történelem iróniája, hogy az általa nem kedvelt, bürokratikusnak és párttitkároktól uraltnak tartott Pénzügyminisztériumban a nyolcvanas évek minisztereként szerezte meg reputációját. Ha addig hírhedt Én, Én, Én volt, akinek nincs csapata, a PM-ben néhány év után valamiféle szakmai Mi erjesztője lett. Aki gyáván meghátrált még 1980-81-ben, a vállalati tulajdonosi, adó- és bankreformok kezdeményezőjévé vált 83-84-ben. És a kirúgatásig kitartott a kemény költségvetés mellett a pártközponttal szemben.
"Rejtélyes világunk látszólagos zűrzavarában az egyén úgy idomul egy-egy rendszerhez, egyik rendszer a másikhoz és az egészhez, hogy egyetlen félrelépéssel az ember kiteszi magát a kockázatnak, hogy örökre elveszti a helyét" - olvashatjuk Hawthorne Wakefieldjében. Örökre elveszti a hamisat, vagy elnyeri az igazit. Ez a néhány éves átalakulás, új ön- és valóságismeret örökös pénzügyminiszterré tette. Mércévé Békesi és Bokros, Surányi és előttünk, kritikus elemzők előtt. Így lehet és kell viselkedni: összeállítani elfogulatlanul egy csapatot, kialakíttatni a vezéreszméket és a belőlük következő technikákat, alkudni, de nem megalkudni a politikával, s mosolygósan, tréfálkozva kitartani a hajón a süllyedésig. - Miféle rendszer az, ahol még én is miniszter lehettem?
A nyolcvanéves Hetényi ma is a legjobb szemű megfigyelő közülünk. Sőt, egyre jobb lesz a szemmértéke a súlyok és ellensúlyok, a jelentős és jelentéktelen dolgok felbecsülésében. Élő tekintet. A mi fáradt és a nálunk fiatalabb nemzedékek éles pillantásával is nézi az egymásra jövő kormányok szerencsétlenkedéseit. Ha nemcsak nézni, hanem belülről látni is akarunk, hozzá kell fordulnunk.
"Ma reggel / Vergilius lassú kézzel simogatja / a selymet mit a Sárga Császár / birodalmából hoztak a hajók és a karavánok. / Magyarországon megszólal az első csalogány. / Jézus megpillantja a pénzen Caesar profilját, / Püthagorász feltárja a görögök előtt / az idő köralakját. / Egy óceániai szigeten / ezüst agarak űznek arany szarvasokat." Ma reggel a vak Jorge Luis Borges magyar pénzügyminiszternek képzeli magát. Szvjatoszlav Richter könnyed keménységgel leüti Schuman Opus 17-es Fantáziájának első hangjait. Ma reggel ugyanúgy, mégis másként kel fel a nap az Attila utcában.
