A Félfordulat szövegezése szerint higgadt és „technokrata” szöveg: racionális kritikai felvetéseiből megvonva következtetéseit, elvileg elképzelhető, ennyiben reális és a jelenlegihez képest progresszív változtatásokra tesz javaslatot.

Ez a modor és stílus – ez jelenleg politikai értelemben irreleváns. Kopátsynak igaza van, legalábbis abban, hogy a jelenlegi politikai konstellációban hasonló javaslatok kormányzati megfogadásának nulla az esélye. Róna Péternek igaza van, legalábbis abban, hogy az adópolitikai változtatásoknak akkor van igazán gazdaságpolitikai relevanciájuk, ha a gazdaság jövedelemtermelő potenciáljai rendelkezésre állnak, ha jövedelmek keletkeznek, és e jövedelmek elvonásának aránytalanságai, hibái okoznak torzulásokat a gazdaságban. És, bár felvetéseinek arányérzékével komoly fenntartásaim vannak, de abban az általános szellemében is igaza van, hogy a gazdaság igazi problémáira az adhatna választ, ha valahogyan sikerülne dinamizálni és mobilizálni a gazdaságot és a társadalmat, ha meg lehetne erősíteni a gazdasági potenciálokat. Ehhez az adószabályokon túlmutatóan, számos magatartási norma, attitűd és az ezeket keretbe foglaló jogi és morális normák változásában sikerülne (kellene…) változást elérni.

Minden reálpolitikai averzió ellenére én a Félfordulatot fontos szövegnek tartom, amely elég jó lenyomatát adja – a szövegezők félfordulatának. Ami olyan, mint a fél pohár víz: egy kicsit félig tele, és legalább ennyire, félig üres. Bár a Félfordulat szövegezése igyekszik kontinuusan hű lenni a szövegezők korábbi nézeteinek és megnyilatkozásainak szelleméhez, ám ennek ellenére, úgy félig-meddig félfordulva – számos kérdésben teljesen más kiindulópontokat és okfejtéseket sejtet a szöveg a korábbi gondolatokhoz és gondolkodási keretekhez képest. Ezekre a következetesen ki nem mondott, ám mégis jól érzékelhető félfordulatokra szeretnék rámutatni a következőkben.

A szöveg kritikai felvezetése az SZJA módosításokat kritizálja, neheztelve arra a jövedelemelosztást torzító hatásra, amely egyfelől jelentősen megnövelte a magas keresetűek nettó jövedelmét, másfelől, az adójóváírás kivezetésével jelentősen növelte az alacsony jövedelműek elvonási terheit, és ezzel csökkentette nettó jövedelmüket. A magas jövedelműeknél ottmaradó jövedelemmel kapcsolatban részben azt a kritikát fejti ki az anyag, hogy lyuk keletkezett az állami bevételekben, másrészt, hogy az ottmaradó többletjövedelem nem realizálódott fogyasztásban, nem jelentett többletkeresletet – miközben az alacsony jövedelműektől elvont pénz automatikusan a fogyasztást és keresletet csökkentő hatást eredményezett. Mindez két vonatkozásban is félfordulat – a kritika megfogalmazói részéről.

Egyrészt magának a belföldi fogyasztásnak a megítélésében. Korábban a késő-szocializmusból ittragadt kánon úgy szólt, hogy a belső fogyasztás egy export-vezérelte gazdaságban kimondottan káros, amely csak az importot, és ezen keresztül a külső eladósodottságot növeli. A korábbi üdvtanok a fogyasztás visszaszorításának szükségességéről szóltak – most meg az a kritika alapja, hogy az adórendszer változásai visszafogták a fogyasztást és a keresletet (fent nem növelték, alul kimondottan visszafogták).

Másrészt, a korábbi üdvtanok szintén a magasabb jövedelműek adóterhelésének csökkentését tartották kívánatosnak, arra hivatkozva, hogy a nagyobb adóék a magas jövedelműeknél erőteljesebb jövedelem-visszatartó és ellenösztönző hatást fejt ki, mint az alacsonyabb jövedelmek és a progresszió miatt alacsonyabb elvonások mellett. A mostani kritika viszont ennek az ellenkezőjére épül, azt nehezményezi, hogy az alacsonyabb jövedelműek körében történő adóemelés és nettó jövedelemcsökkentés káros, hiszen az a fogyasztást, a gazdasági keresletet csökkenti.

Ha úgy tetszik, ez a félig fordulat egyik döntő faktora.

Félig kétség kívül fordulat, hiszen (hosszú évtizedek után először…) elég egyértelműen számol a belső fogyasztás gazdasági szívó hatásával, és annak nemhogy káros, hanem kívánatos és progresszív szerepet szán. Ugyancsak félfordulat a társadalmi réteghatásokra való utalásban a szöveg. Keynes régebbi és újabb kori követői körében közhely az, hogy a fogyasztásra, és ezen keresztül a gazdasági prosperitásra sokkal kedvezőbben hat az egalitariánus elosztás, mint az egyenlőtlenségek növelése: a szegényebbek minden jövedelmüket elfogyasztják, míg a gazdagabbak a jövedelmi többleteiket nem fogyasztásra (Magyarországon legalább ekkora mértékben: nem itthoni fogyasztásra) költik el. Ennyiben, valamilyen neo-keynesiánus fordulatot sejtet a szöveg. Vagy, a fene sem tudja, a szövegezők nem számolnak a fogyasztás gazdasági jelentőségével, hanem egyszerűen az elszegényedés morális problémájára utalnak csak. Vagy, mégis számolnak a belső fogyasztás lehetséges progresszív gazdasági funkcióival, netán még a szegények fogyasztási potenciáljának növelésével is – de, ezzel is legfeljebb az adórendszeren keresztüli jövedelemátrendezés erejéig – és nem tovább, tehát, pl. a szociális transzferekkel már azok fogyasztásra gyakorolt hatásaival nem kalkulálva.

A félfordulat, tehát a félig utalások és (több mint) félig elhallgatások persze sok nyitott kérdést hagynak maguk után (őszre, vagy még későbbre, vagy…). A fogyasztás növekedése (Róna kritikája szerint is) továbbra is az import bővülésének és a külső eladósodottság növekedésének veszélyével jár – ami nem lenne éppenséggel kedvező. Ám a hazai fogyasztási szerkezetben nemzetközi összehasonlításban a legerőteljesebb elmaradások a jellemzően lokális piacokon történő kereskedelmi és szolgáltatási területen vannak – amely szolgáltatási területek lokális, hazai „munkaerőintenzívek”, és viszonylag csekély az import-tartalmuk. Természetesen, ha a fogyasztás a hitelekből vásárolt tartós fogyasztási cikkek piacain, mondjuk az autóvásárlások területén nő – ott sokkal komolyabbak a veszélyek, mintha, mondjuk a nők házimunkáját csökkentő szolgáltatási szektor, vagy a belső idegenforgalom nőne, és nem Magyarországon nyaralna a legkevesebbet az ország lakossága Európában.

És, hát persze, a félfordulat idáig biztosan nem ér el: arról, hogy a fogyasztás szerepének a növelése csak szektoriális- és társadalmi réteg-prioritások érvényesülése mellett fejthetne ki kedvező gazdasági hatást – hát erről még egy darabig biztosan hallgatni fognak a félfordulat tovább nem valószínűen forduló szerzői (vélem én, nem éppen élc nélkül…).

A másik döntő jelentőségű, és ugyancsak félig-meddig félfordulat az adórendszer és a munkaerőpiacok összefüggésében sejthető ki az anyagból. Az elmúlt két évtizedben a hazai közgondolkodás (és benne meghatározó tematizáló erőként a közgazdasági közgondolkodás) a foglalkoztatási problémákat a kínálattal (annak alacsony képzettségével, munkaerkölcsével, kripliségével és agyi zokniságával, stb.) magyarázta. Ez a hozzáállás nem is volt túl bölcs (soha semmilyen empirikus bizonyíték nem támasztotta ezt alá), nem is volt túl közgazdasági (a piacokat általában a konjunkturális, keresleti szívások, és nem a kínálati nyomások mozgatják…), és nem is volt túl erkölcsös és tisztességes (legitimmé tette a csóró tartósan munkanélküliek, így cigányok önkényes regulázását, megalázását, cseszegetését). Ehhez képest az anyag félfordulata a munkaadói terhek és a minimálbér emelése kapcsán egyértelműen a keresleti szívások problémáját állítja előtérbe: az értékteremtéssel, produktivitással nem fedezett, adminisztratív kényszerek hatására bekövetkező foglalkoztatási költség-növekedés csökkenti a munkakeresletet. Azaz, ettől, és nem a munkanélküliek intellektuális és morális alávalóságától csökken a foglalkoztatás – következtethetünk az anyag mondandójára.

Ám a kérdés itt is, legfeljebb ha félig-meddig tisztázott. Kopátsy és Róna kritikája annyiban jogos itt is, hogy foglalkoztatást leginkább a konjunktúra teremt, és nem az adórendszer. Amiben igazuk van. Furcsa azonban nekem, a nem-közgazdásznak védenem velük szemben a Marshall-kereszt részleges igazságát: ha van kereslet, akkor az árak (a munkaerő foglalkoztatási költségének) növekedése mennyiségi csökkenést, az árak csökkenése mennyiség növekedést okoz (a munkaerőpiacokon első sorban a produktivitást egyéb külső tényezőkkel nem áthatott alacsony végzettségű, alacsony munkavégző képességű emberek esetében).

Mindezzel együtt, a félfordulat itt is megtörtént, de itt is felemás: a munkaerőpiacok kapcsán, és így az adórendszer és a foglalkoztatás kölcsönhatásainak kapcsán is az a döntő kérdés, hogy a fiskális és más politikák mennyiben élénkítik vagy lanyhasztják a munkakeresletet. És az továbbra is nyitott kérdés, hogy mi ebből az adópolitika, az áraknak az elvonásokkal történő befolyásolásának a pályája-lehetősége, és mi az, ami más eszközökkel befolyásolható foglalkoztatási tényező.

(A szektoriális különadók kérdésében nincsen ilyen jellegű félfordulat – és az így van jól…)

Végül…

Nem tudom, hogy jól értettem-e a kiszólásokat és utalásokat. Ha nem, akkor egyszerű a feladat: reszelgettem a körmeimet, hülyeségeket írogattam, felejtsük el.

Ha mégis, és azért írtam le, mert én így látom – akkor ezt a félfordulatot egy fontos irománynak kell gondoljam, minden politikai hatástalansága ellenére is.

Részben azért, mert egy általános depressziós hangulatban megpróbál valamilyen pozitív gondolkodást serkenteni, megpróbál a kormány hülyeségének szapulásán túllépni, és a lehetségesről és kívánatosról beszélni. Ez igen fontos és előremutató gesztus.

Részben azért, mert legalább az utalások és kiszólások szintjén jelez valamit arról, hogy lehet, hogy korábban sem gondoltunk mindent tökéletesen. Ezt az önigazolási kényszerektől felszabadított, tárgyilagos hozzáállást nem várhatjuk a mainstream politikusoktól – és jó, hogy politizáló és olykor politikába keveredett értelmiségiek, ha csak félig-meddig is, de képesnek mutatkoznak erre. (Végre jó lenne belátni: Orbán és a Fidesz nem a Holdról jött és onnan szerzett kétharmadot – hanem az korábbi kormányok tévedéseit, hibáit és bűneit aknázta ki, könyörtelenül, cinikusan, és nagyon eredményesen. De, attól még azok – azok voltak…)

És részben azért is, mert a helyzet ma nem kizárólag Orbánból, Matolcsyból, meg az ő ökörködésükből áll. Egyszerűen válság van, amely válságban a tények és ténykörülmények, de az azokat értelmező gondolatok és gondolkodási sémák is változnak. Ezek adaptálásához már önmagukban is fél (negyed, ki tudja mekkora) fordulatokra (volt) van (és lesz) szükség – amihez jó, ha valakik megpróbálnak félforgolódni.

Ezek alapján tehát, én örülök e Félfordulatnak – akkor is, ha ettől nem sokat fog változni a világ. De nem reménytelen, hogy a Kör forgolódásainak folytatásától majd inkább.

Krémer Balázs