Mint az általános iskolában a notórius rossz gyereket, hosszú várakoztatás után a múlt héten Magyarországot kiengedték a sarokból. Az Európai Unió nem engedett az elveiből. Igaz, az elmúlt 9 év során más országok is ott voltak velünk a sarokban, sőt egyesek még most is ott állnak, de addig bennünket is ott tartottak, amíg nem vittük le a deficitet 3% alá. Egyetlen más ország sem töltött annyi évet a sarokban, mint mi. Az EU-t nem hatotta meg sem a politikai következmények miatti könyörgés (2004-2009), sem a 2/3-os parlamenti felhatalmazásra való hivatkozás (2010 ősz), és az az elvi kritika sem, amelyet több magyar szakértő a négy maastrichti kritérium értelmetlenségéről, ad hoc jellegéről számos befolyásos fórumon előadott. Brüsszel egy számhoz ragaszkodott, de ahhoz kő keményen. És persze nem csak az EU volt kemény, de szigorú ítéletet mondtak a magyar eszközök aktuális értékéről a piacok és a független minősítő intézetek is.
Portfolio.hu 2013. június 30.
Szükségtelenül drága árat fizettünk a halogatásért
2006 tavaszán közösen írt könyvünkben (Kettős kötés - A stabilizáció és a reformok 18 hónapja) amellett érveltünk, hogy másfél év alatt lehetséges és kívánatos is egy nagyjából 1000 milliárd forintos kiigazítást végrehajtani, melyen fedezetét 2/3 részben a fiskális, 1/3 részben a privatizációs politika biztosította volna. Ezzel 2007 végére lement volna a deficit 2,7%-ra 2010-re pedig - a strukturális reformok hatására - az államháztartás kiadási szintje a GDP 60%-áról 50% alá esett volna. Barátaink, kollégáink többsége mindezt lehetetlennel határos, elvileg is elhibázott doktrinerségnek minősítette. Most nem a politikai (értsd: választáspolitikai) érveket idézzük vissza, azokra eleve számítottunk. Idéztük is Jean-Claude Juncker híres szavait: "Mindannyian tudjuk, hogy mit kellene tennünk. Csak azt nem tudjuk, hogy miként fognak minket újraválasztani, ha már megtettük, amit kell."
Különböző gazdaságpolitikai irányzatokhoz tartozó, vitathatatlanul profi kollégáink az általunk javasolt ütemet és a durva becsléseken alapuló mértékeket tartották rossznak. Úgy érveltek, hogy a gyors kiigazítás olyan mértékben vetné vissza a növekedést, hogy végeredményben az általunk kitűzött kettő cél, a kettős deficit megszüntetése, nem lenne elérhető. Pedig nem csak mi mondtuk, amit mondtunk. Fiatalon elhunyt kollégánk, Gáspár Pál már 2004-ben is hozzánk hasonló módon a konjunktúra élénkítő hatással járó, sikeres fiskális megszorítások példájára (Dánia, Litvánia) és elméleti irodalmára hivatkozott. Antal Judit, ugyancsak 2006-ban publikált MNB-s tanulmánya is azt hangsúlyozta, ha a piacok kényszerítik ki a fiskális korrekciót az sokkal fájdalmasabb lesz, mintha a kormány tenné meg időben a szükséges lépéseket. Nagyjából ugyanígy érvelt a CEMI kutatóközössége is az általuk publikált 140 oldalas kvázi-kormányprogramban.
"A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat" - talán ezzel az Örkény Istvántól származó egyperces novella-részlettel lehet legjobban jellemezni a 2006-os helyzetet. Ha nem is pontosan úgy, ahogy jósoltuk, de a "nem-fog-fájni" mérték szerint kalibrált stabilizáció végül pénzügyi zűrzavarhoz majdnem összeomláshoz vezetett. Az általunk megjelölt időpontban, 2008-ban az összeomlás a forint egyszeri, de nagyarányú leértékelését okozta, aminek nyomán ismét felszökött az infláció. Ezt előre láttuk. Ha nem segített volna gyorsan rajtunk az IMF-EU hitel, akkor a magyar pénzügyi és vállalati szférában kő kövön nem maradt volna.
A 2006 óta eltelt hét esztendő bebizonyította tehát, hogy a lassú stabilizáció is jelentős társadalmi megrázkódtatásokkal jár, ám ugyanakkor lehetetlenné teszi a szükséges strukturális reformok végrehajtását. Sőt, mint az elmúlt három év mutatja, a tudatosan felerősített, megszorítás-ellenes politikai retorika szükségszerűen vitte rá a kormányt arra, hogy a 90-es évek sikeres reformjait is több-kevesebb mértékig visszafordítsa (ld. privatizáció, nyugdíj-reform, egészségügyi reform, költségvetési felelősségi rendszer). Végül is megcselekedtük, amit Brüsszel megkövetelt, de ezért indokolatlanul nagy növekedési árat fizettünk, és félő, hogy még fogunk is fizetni a következő években. Ma is meg vagyunk győződve arról, hogy az általunk javasolt, másfél éves stabilizációs műtét kevesebb fájdalommal és jobb növekedési eredménnyel járt volna.
Új euró stratégiára van szükség
2006-os könyvünkben - de később más fórumokon is - még azt az álláspontot képviseltük, hogy az euró övezethez való csatlakozást kell a kormányzati gazdaságpolitika célkeresztjébe állítani, és minden egyéb kérdést ennek a célnak a teljesülése szempontjából kell megítélni. Két megfontolás vezérelt bennünket. Egyfelől úgy véltük, hogy a mindenkori magyar kormányoknak szükségük van egy ilyen "külső" célra, mert különben mindig hajlamosak lesznek rövidtávú, napi érdekek mentén fellazítani a fiskális és/vagy monetáris fegyelmet. Másfelől azt feltételeztük, hogy az euró bevezetése, mint társadalmi ígéret a közvélemény, a választók számára is vonzó cél, amelynek elérése érdekében inkább hajlandóak elviselni a stabilizáció és a reformok elkerülhetetlen negatív mellékhatásait.
Ma úgy látjuk, hogy nem volt igazunk. Egyfelől éppen a túlzott deficit-eljárás kilenc éves folyamata bizonyította, hogy ez is elegendő fegyelmező erővel bír, nincs szükség az euró bevezetéséhez kapcsolódó még szigorúbb feltételek kitűzésére. Ma, 2013-ban reálisan lehet azzal számolni, hogy belpolitikai okok miatt - ha nem akar lenullázódni a következő választásokon - a következő 4-5 évben egyetlen magyar kormány sem engedhet meg magának olyan gazdaságpolitikát, melynek nyomán ismét beindul az ország ellen az EDP-eljárás.
Az is kiderült, hogy az euróra való áttérés nem vált közüggyé, az emberek túlnyomó többségét ezzel a céllal nem lehetett lelkesíteni. Még az az egyébként nyilvánvaló, különösebb bizonyítást nem is igénylő érvelés sem ment át a köztudatba, hogy a deviza-hitelesek veszteségének legfőbb oka éppen az, hogy a magyar állam nem teljesítette korábbi, az egymást követő konvergencia-programokban lefektetett ígéreteit. Ha ugyanis az eredeti ígéretek szerint - mondjuk 2010-ben - áttértünk volna a közös európai valutára, akkor mindazok, akik 2005-2007 között vettek fel 20 éves devizahitelt, valójában a futamidő háromnegyed részében fedezett pozícióból tudtak volna törleszteni. Vagyis nem a bankok, nem a szabályozó hatóságok, hanem a kormány hagyta cserben a devizahiteleseket.
2006 óta megváltozott az eurózóna helyzete is. Az európai szuverén adósságválság napvilágra hozta a konstrukciós hibákat, és az is bebizonyosodott, hogy a kisméretű gazdaságok (Görögország, Írország stb.) pénzügyi instabilitása is képes megingatni a közös valutába vetett piaci bizalmat. Erre a lehetőségre korábban senki sem gondolt. 2013-ban tehát egészen másképpen viszonyulnak az európai fővárosokban a magyar eurócsatlakozáshoz, mint azt 2006-ban gondolni lehetett. Még ha Magyarország képes is lenne következő négy évben teljesíteni az úgynevezett nominális konvergencia-kritériumokat (hiány, infláció, kamat, adósság-állomány), akkor sem vennének fel minket 2017-2018-ban az euró övezetbe, mert azt vetnék a szemünkre, hogy a reál konvergencia terén milyen rosszul teljesítünk. Ezért felelőtlenség lenne ezt beígérni a 2014-es választásokon.
Véleményünk szerint ebben az új helyzetben olyan alternatívát lenne célszerű felkínálni a magyar gazdaság szereplőinek - konkrétan a vállalatoknak és a munkavállalóknak -, ami lehetővé teszi az euróra való átállás felgyorsítását. Két jogszabályi változásnak lenne nagy jelentősége. Egyfelől meg kellene engedni, hogy közös megegyezés esetén magyar vállalatok euróban is fizethessenek munkabért a dolgozóknak, másfelől a magyar államnak is engedélyezni kellene, hogy a vállalatok az adókat és a közterheket euróban teljesítsék. A magyar gazdaság - mint az köztudott - ma is igen jelentős mértékben euróizált, a vállalati hitelek és a vállalatközi elszámolások jelentős hányada már régen euróban történik. Egyes piacokon - például az ingatlanpiacon - az árak és a bérleti díjak euróban vannak nyilvántartva. Jelentős arányban devizában finanszírozza magát az állam is. Ezt a folyamatot visszafordítani nem lehet. Ha nem akarunk egy helyben cövekelni, ismét előre kell menekülni.
