Kedves Sándor! Kedves Dr. Agy!
Először is megköszönöm, hogy „Félfordulat. A Hetényi Kör javaslatai az adórendszerben azonnal megteendő lépésekre” című kezdeményezésünket – blogodban (Kopátsy Sándor gondolatai) szólásra méltattad. Másodszor azért illet köszönet, hogy ráirányítottad a figyelmet Hetényi Istvánra, akiről leírod, hogy nem csak a legfelkészültebb pénzügyminiszter volt, de olyan politikus, aki mindig tisztában volt azzal, hogy meggyőződését, mikor, milyen nyíltsággal, milyen akciókban képviselheti. Amiért dicséred Hetényi Istvánt az a realitásérzék. Írásodból az a kép rajzolódik ki Róla, hogy amíg Moszkva diktált, amíg kommunista diktatúra volt, addig ment el – de addig elment! –, amíg Moszkva engedte, a rendszerváltás után pedig fejet hajtott (volna) a közvélemény előtt. Arra is figyelmeztetsz, hogy nem vagyunk hűek névadónkhoz, amikor olyasmire vállalkozunk, amit a többség nem támogat. Persze már az is kérdéses, hogy Moszkva szuronyait és a többségi közvéleményt lehet-e párhuzamba állítani, hiszen ilyen alapon a kisebbségnek örülnie kell, ha meghúzhatja magát és ne is álmodjon arról, hogy nézeteiről meggyőzheti a közvéleményt. De most nem ez a fontos.
Bennem élénken él egy másik Hetényi István-kép is. Ez nem a belenyugvás, hanem az útkeresés. Ha a nagykapuk becsukódnak, akkor keressünk kisebb, alacsonyabb átjárókat. Fülembe cseng a mondása: „Ha nem lehet kitárni az ajtókat, akkor igyekezzünk legalább az egyik lábunkat betenni a küszöb meg az ajtó közé, vigyázzunk, hogy ne törjék el, és várjunk türelmesen, amikor alkalom adódik, hogy tágítsunk a nyíláson!”
Érzésem szerint mi sem teszünk mást. Nem dicsérsz meg, hogy nem is radikális az írásunk, pedig nem is akarunk hadat üzenni, de nem akarunk belenyugodni abba sem, hogy ma a közvélemény néma, belenyugszik abba, ami szembe megy a józan paraszti ésszel is.
Az én egyik személyes példaképem: Konrad Adenauer szintén megértette és elfogadta, hogy a német közvélemény 1933 után nem támogatta őt, mégsem a közvéleményt, de nem is önmagát hibáztatta. Az is igaz, hogy nem kívánkozott „hősiességével” a börtönben elrohadni, ahová 1934-ben a nácik vetették Köln valahai polgármesterét, a Porosz Államtanács nyugalmazott elnökét. Egy év után ugyan Adenauert kiengedték, így volt módja belső emigrációba vonulni, majd újra megtapasztalhatta a börtönt a Gestapo „jóvoltából” 1944-ben. Szállóigévé vált mondása szerint: „Mind egy ég alatt élünk, de nem mindegyikünk látóhatára azonos!”
Amikor 1968-ban a „Magyarázom a mechanizmust” című rajzfilmsorozat ötletadójaként, epizódjainak egyik írójaként megpróbáltad az egyenlősdi pártján álló közvéleményt meggyőzni, mint a rajzfilmsorozat központi figurájának: Dr. Agynak az ihletője, még Te is így gondoltad. A Te horizontod, nem volt azonos a kommunista diktatúra ege alatt élő hivatalos közvéleménnyel.
Azóta is szeretem felidézni a rajzfilmsorozat minden egyes részében elhangzó bevezető gondolataidat. Dr. Agyként, hatalmas szemüvegeddel, kopaszon, fehér köpenyben – a sorozat másik ihletőjét: szegény, korán elhunyt Liska Tibort mintázva – felemelted (figyelemfelhívóan) jobb kezed mutatóujját és azt mondtad: „Tudjuk, miénk az ország!” – tartottál egy kis hatásvadász szünetet – „De azért ne vigyük haza!”
Ezzel a sorozatmottóval a fülemben várom, hogy valaki majd újra felemeli mutatóujját és azt mondja a narancsos többségnek: „Tudjuk, Tiétek az ország, de azért ne vigyétek haza!”
Csillag István
