2010-ben, a fülkeforradalom hevében szinte észre sem vettük, hogy sok egyéb mellett született egy különös törvény a patikákról. A befektetőknek, ha nem patikusok, néhány év türelmi idő után tulajdonuk egy részét el kell adniuk, mert patikusoknak kell többségben lenniük minden gyógyszertárban. Akkor talán csak néhány kényes ízlésű jogász – no meg a tulajdonosok egy része – berzenkedett, hogy micsoda dolog is ez, miféle önkényes beavatkozás a tulajdonviszonyokba. De győzött a patikákkal kapcsolatos szokásos irracionális kommunikáció: az a jó a betegeknek, ha nem nyílik új patika, ha nincs verseny, ha nincs valódi befektető.
Néhány év elteltével talán megérett az idő, hogy kimondjuk: a patika-tulajdonosok törvény általi kifosztása (hiszen az, amit el kell adni, ráadásul egy meghatározott vevőnek, biztosan kevesebbet ér, mint a valódi értéke lenne egy rendes ügyletben – a legújabb hírek szerint ehhez a „vásárláshoz” még közpénzből támogatott hitelt is ad a kormány) csak kísérlet, pilot-projekt volt. Tesztje egy, a tulajdonviszonyokat brutálisan átalakítani akaró politikának. Ez az írás is kísérlet. Kísérlet arra, hogy értelmezze azt, ami velünk, körülöttünk történt és történik. Örülnék, ha látnék más, kevésbé rémisztő magyarázatot, de a puzzle darabjai ijesztően összeillenek ebben a keretben.
A polgári társadalmak, amelyek a kapitalizmus gazdasági rendjére támaszkodva és annak kibontakozását segítve létrejöttek, a kezdetektől fogva a tulajdonjog tiszteletét, sőt szentségét vallották. Praktikus okokból és erkölcsi princípiumként, majd törvényben is garantáltan, később a jogállam sokféle biztosítékával körülbástyázva. Tehát tisztelet és védelem a tulajdonnak mindenkivel, így az állammal szemben is. A tulajdon főszabályként érinthetetlen, ha mégis közérdekből érinteni kell, akkor teljes kártalanítás jár. Az állami beavatkozásnak persze bőven van más tere, eszköze: különösen a közérdeket megjelenítő szabályozás és a jövedelmeket átcsoportosító adórendszer. Ez az, amire, együtt a polgári jogegyenlőség elvével, az általunk ismert, vágyott nyugati világ épül. Az a világ, amelyben a fejlődés motorja a gyarapodás iránt vágy, és annak biztos tudata, hogy ami az enyém, azt tőlem el nem vehetik. A rendszerváltáskor természetes volt, hogy Magyarország is erre akarja építeni gazdaságát és társdalmát („szociális piacgazdaság”, mondtuk akkor). Ennek szellemében módosult az Alkotmány, változtak a törvények. Ennek adott drámai erővel hangot az Alkotmánybíróság 1990 nyarán, amikor megvédte a szövetkezetek tulajdonát.
Ehhez képest mi történik velünk? A patikák után jöttek a magánynyugdíj-pénztárak, aztán a bankok, aztán a dohányboltok, aztán a szerencsejátékot szervezők, aztán az energiaszolgáltatók, aztán a többi közműcég. És a jövő heti parlamenti napirendet még nem is láttuk…
A felsorolás így talán zavarosnak tűnik, mintha sokféle, eltérő természetű ügy lenne itt összemosva. A felszín ezt mutathatja, de a lényeg sajnos ugyanaz. A kormány, számára politikailag fontos célok eléréséhez a vagyon, a magánvagyon, újraosztását is felhasználja. Az „újraosztás”, egész ártatlanul is hangozhat, pedig nem az: az állam valakik magánvagyonát erővel elveszi, másoknak adja és ráadásul büszke is rá.
A magánnyugdíj-pénztárak tagjainak túlnyomó többségét a kormány zsarolással („ha maradtok, nem kaptok társadalombiztosítási nyugdíjat”), meg némi ígérettel („lesz egyéni számla”) rávette, hogy eltűrjék a visszaléptetést, vagyis megfosztotta őket felhalmozott megtakarításaiktól. Miután ez megtörtént, gyorsan ejteni lehetett az alkotmányosan teljesen védhetetlen fenyegetést, az ígéretből meg érdemben nem lett semmi. És mi lett a vagyonnal? Egy része, ami állampapírban volt, az automatikusan csökkentette a pillanatnyi államadósságot, a többi jórészt a folyó hiányt finanszírozta, vagyis feléltük. Lehet sokféleképpen vélekedni a 97-es nyugdíjreformról, de az biztos, hogy ez a vagyon a pénztártagoké volt, és amikor ők nyugdíjba mennek, az akkori adó (járulék) fizetőknek kell rájuk többet áldozni, vagy újra a hiány és az államadósság lesz nagyobb. Ezt a 3000 milliárdot az állam bizony sunyi módon, kártalanítás nélkül elvette a pénztártagoktól és súlyos terhet rakott az amúgy is csökkenő létszámú következő nemzedékek vállára.
A bankok esete látszólag más. Nem történt sem államosítás, sem nyilvános fenyegetés. ”Csak” egy sor olyan intézkedés, ami jócskán beleharapott a bankok tőkéjébe: a bevezetett, majd felemelt, majd megfelezett és kivezetni ígért, majd kivezetés helyett újra felemelt bankadó meg a végtörlesztés. A bankokat lehet szeretni vagy utálni (bár egyiket sem érdemes), de az biztos, hogy az állami lépések olyan súlyos veszteségeket okoztak – tudatosan – a bankoknak, ami a tőke elvesztéséhez (mi más ez, ha nem kifosztás?) vezetett, és amit a tulajdonosoknak – ha folytatni akarták a működést és nem akarták a betétesek pénzét kockára tenni, vagyonukból kellett pótolni. Az eredmény? A tehetősebb devizaadósok komoly ajándékot kaptak, a bankadó részben betömi az egy kulcsos adó miatt keletkezett költségvetési lyukat és persze egy „zombi” bankrendszer, amelyik csak a gazdaságot nem tudja, ilyen körülmények között, nem is nagyon akarja hitelezéssel segíteni.
A játékautomatások története is elég kacifántos. Az állam tízszeresére felemeli az adót és azt mondja, hogy új rendszert akar, aki abba beruház, az majd jól jár. A túlnyomó többség leállította a gépét, vagyis elvesztette a korábbi befektetését és megélhetését. Néhányan meg készültek az új rendszerre, költöttek rá. Ők tényleg jól jártak, hiszen egy hétfő reggel arra ébredtek, hogy keddtől tilos ez az üzlet, tehát mindenüket elvesztették, ahogy mindenki ebben az iparágban. Lehet ezt az iparágat szeretni vagy éppen károsnak tartani, de törvényes befektetéseket lenullázni és ráadásul ezzel a költségvetést komoly bevételtől megfosztani sem nem ésszerű, sem nem jogszerű.
A dohányboltok ügye egyszerűségében is árulkodó. Eddig mindenféle vállalkozók, kicsik és nagyok, még külföldi tulajdonban lévők is, árultak törvényesen - és amúgy szigorú jövedéki ellenőrzés mellett - cigarettát. Na, ennek vége! Ezután csak a mi kiválasztottjaink tehetik ezt! A következmény egyszerű: egyesek vesztenek, sokat, mások meg nyernek (az utóbbi napok hírei szerint nem eleget, ezért majd alkoholt is árulhatnak).
Legújabban pedig itt a „rezsicsökkentés”. Az állam egyszer csak azt mondja, hogy az a gáz-, a villamos energia- és a távhő ára, amit eddig is az állam állapított meg, elfogadhatatlanul magas és legyen 10%-kal kevesebb. De ez még nem elég, még 10%-kal és még 10%-kal kevesebb, véletlenül éppen 2014 nyarára. De persze ez sem elég. A víz, csatorna és szemétszállítás díja is csökkenjen! Mi ezzel a baj, hisz tényleg sokat, nyomasztóan sokat kell fizetni ezekért a szolgáltatásokért? Biztosan sokan örülnek is az árcsökkentésnek. Mégis, sok ezzel a baj. Egy szolgáltatónak valószínűleg összesen nincs annyi saját döntésétől függő költsége, mint amennyit meg kellene most spórolnia (ezért kompenzálja a költségvetés az önkormányzati távhő-szolgáltatókat). Így tehát nemcsak profitja nem lesz a szolgáltatóknak, de a veszteségen keresztül vagyonvesztést is okoz a tulajdonosoknak az állam: elveszi vagyonuk egy részét és újraosztja – a mesterségesen csökkentett árakon keresztül – másoknak. Aki nagy lakásban él, sok energiát fogyaszt, az nagyobb ajándékot kap, akinek csak kis lakásra telik, az csak kicsit kap. Ez a fő cél, de a nemzetgazdasági miniszter templomi nyilatkozatából tudjuk, hogy a kormány kellemes mellékhatással is számol: aki túl soknak tartja a veszteséget, az legfeljebb eladja vagy átadja… A kellemetlen mellékhatásokkal, az ipari fogyasztók durván emelkedő energiaköltségével, az elmaradó fejlesztésekkel és karbantartással meg mintha nem számolna a kormány.
Ezek a történetek abban is hasonlítanak, hogy vesztesek közé kell sorolni azokat is, akik az állam lépései nyomán elvesztették vagy hamarosan elvesztik az állásukat, megélhetésüket ezekben az iparágakban. Ők akár több tízezren is lehetnek.
Biztos van még hasonló példa (az étkezési utalványok kibocsátói is mesélhetnének, a földügyekkel tele a sajtó), de talán ennyi elég. Ez így együtt már nem helyi túlkapás, a „forradalom” hevében vétett jó szándékú hiba. Ez bizony tudatos, következetesen folytatott politika. Olyan politika, aminek következő lépéseit még nem láthatjuk (hisz kellhet nagyon a szavazat), de a következményeit sajnos már igen.
Ezzel a politikával Magyarország – anélkül, hogy a választókat erről megkérdezték volna – kilép a versenyen és magántulajdonon alapuló gazdasági rendből, felmondja a polgári társadalom alapját képező konszenzust és nem mellesleg felszámolja a jogállamot. Biztos sokan túlzónak tartják ezeket a következtetéseket. Félek, nincs igazuk. Abban az országban, ahol a törvényhozó vagy éppen a kormány rendre kiforgatja a vagyonából azt, aki valamiért nem tetszik a hatalomnak vagy, mert valaki másnak „szüksége van” arra a vagyonra, és ez ellen nincs törvényes védelem, ott már nincs igazi piacgazdaság és már nincs igazi jogállam, ott már csak töredékek, romok és utóvédharcok vannak. Jó lenne erőt meríteni abból, hogy – ma még – alapvetően piaci mechanizmusok működnek, az Alkotmánybíróság védi az alapértékeket, a bíróságok is őrzik a függetlenséget. De sajnos ez már csak a hatalom kegyéből van így. A tettek mutatják, a szavak meg már alig próbálják leplezni, hogy az autonómiák – piaciak és intézményesek – addig és csak addig működnek, amíg a kormány nem gondolja másképp. Elég a legutóbbi fejleményekre gondolni: az egyetemeknek nem kell autonómia; az Alaptörvényt pedig az Aranybullára és Werbőczyre tekintettel kell értelmezni, de az elmúlt 20 év - a jogállam - alkotmányos kultúráját nem szabad figyelembe venni. A kormányzó hatalom tehát már kilépett a rendszerváltáskor kialakított berendezkedés kereteiből, a gazdasági-alkotmányos rendszer pedig bár igyekszik lassítani ezt a folyamatot, de megfékezni nem képes.
Az emberek többsége ezt érthető módon nem látja, sokan meg látják, de nem bánják- Egyelőre. De azok – akár magyarok, akár külföldiek -, akik vagyonukat tőkeként működtetnék, és azt befektetve gyarapodnának, nos, ők nemcsak látják, de értik is. Értik, hogy hiába a törvények tisztelete, mégis kiszolgáltatottak az államnak és barátainak. A piaci kiszolgáltatottságot ismerik, erről szól kockázatkezelés. De itt és most kiszolgáltatottak az államnak is, amelyik adóval, kényszerrel, tilalommal a gazdasági tevékenység lehetőségét, értelmét vagy akár a befektetett vagyont is elveheti. Akkor pedig nincs új befektetés, mert túl nagy és kezelhetetlen a kockázat. Persze mindig vannak, akik úgy gondolják, hogy ők még kereshetnek is azon, ha az állam másokat tönkretesz. Egész addig gondolhatják így, amíg rájuk nem kerül a sor. Mert persze még az sem kiszámítható, hogy az állam kire-mire vet szemet. Az eredmény számszerűen mérhető. A beruházási ráta, a GDP-ből a beruházásra fordított hányad, már csak 15% körüli, vagyis az új beruházásokkal együtt is csökken a gazdaságban az állóeszközök értéke. Ebből nem lehet se növekedés, se bővülő foglalkoztatás, nem is lesz. A régióban pedig nincs ország, ahol ez a mutató 20% alatt lenne, és mindenhol emelkedik, náluk van is, lesz is növekedés.
De a baj sajnos még ennél is nagyobb. Nagyobb, mert az emberek, ha nem is értik, a zsigereikben érzik, hogy újra a történelmi tapasztalat igazolódik. A tapasztalat, amit a Horthy rendszerben, és amit Rákosi alatt szereztek a nagyszülők, a szülők: ha baj van, ha szűkösség van, arra nem az erőfeszítés és a nagyobb teljesítmény a válasz, hanem a vagyon újraosztása. Elvenni attól, akinek van: zsidótól, svábtól, nagybirtokostól, tőkéstől, kuláktól. Megszerezni a másét magamnak, vagy magunknak, beköltözni a házába, kifizetni vele a barátokat vagy betömni a költségvetési lyukat. Van példa most erre is, arra is. És mindig van jó(nak hangzó) magyarázat, - általában valami homályos igazságtételről - ami zene azok fülének, akik hátrányban érzik magukat. Sajnos a magyarázatok is kísértetiesen hasonlóak. Vannak valakik, akik a „becsületes, törekvő, dolgos magyarok” elől elszívják a levegőt, a boldogulást, a jövedelmet. A zsidók, a tőkések, a bankok/bankárok, a nyugdíjpénztárak, a külföldiek, a patikaalapításba pénzt fektetők, a „rossz” trafikosok. A sorrend szándékosan nem időrendi, az ellenségek megdöbbentően stabilnak tűnnek. Az igazán elkeserítő persze a fogékonyság az ellenségkeresésre. Még akkor is, ha tudjuk, hogy elfogadhatatlanul nagyra nőttek bizonyos társadalmi különbségek, hogy sokan érzik – és joggal - vesztesnek magukat. Közülük sokan valóban lemaradtak a versenyben vagy éppen nélkülöznek. Milyen jó is hallani, hogy ennek vége, hogy megkapjuk, ami jár nekünk.
Megkapjuk. Megkapjuk a befektetések elmaradását, a bizonytalanságot és a miénk lesz a fejlődés nélküli jövő is. És persze megkaptuk hozzá a jogállam lebontását (hiszen jogállamban nem lehetne elvenni a magántulajdont). Ezt kapjuk mindnyájan, egyenlően. De mintha lennének azért „egyenlőbbek is”. A magántulajdont nem tisztelő, a versenyt elutasító politika bizony keményen osztály és kliens politika is. Szinte nincs olyan lépés ebben a sokelemű, bonyolult, de mégis átlátszó vagyon és jövedelem átcsoportosító történetben, ami ne arról szólna, hogy a felsőközéposztály és persze a „barátaink” járjanak jól. Kerül, amibe kerül, mármint a többieknek. Azoknak, akiknek tényleg kevesebb van. Erről szól az egy kulcsos adó (pontosabban az idő és a mód, ahogy bevezették), a családi adókedvezmény, a forgalmi jellegű adók mérték nélküli emelése és újak bevezetése. De erről szólt a végtörlesztés, és szól most a „rezsicsökkentés” is. Mindegyik lépésről kimutatható, hogy az átlagnál magasabb jövedelműek nyertek, az alacsony jövedelműek pedig vesztettek. Az alul lévők veszteségeihez hozzá kell még írni, amit a jóléti rendszerek átalakításán, a szociális háló drámai lazításán, a juttatások sokszor igazságtalan megvágásán elbuktak. Aki fölül van, az persze ezen is nyer, hiszen kevesebb kiadást kell adóval-járulékkal finanszíroznia.
De hogy illik a képbe az állam újra feltámadt tulajdonosi ambíciója, a MOL, a Rába, az EON? A sort folytathatnánk az iskolák, a kórházak és szinte minden önkormányzati intézmény „átvételével” is. Beleillik szépen, jól kiegészíti azt, hiszen a cél a magántulajdonon alapuló piacgazdaság átalakítása. Hogy mivé, az még csak töredékesen látszik, de leginkább egy olyan rendszerré, melyben kevés az államtól független szereplő, kevés a verseny és az állam kedvére gondoskodhat. És amit jónak lát számunkra, az bizony kötelező is lesz. Elég a közoktatási „átalakításokra” gondolni. Ráadásul a kormány abban hisz – és sajnos itt is sok a kísérteties történelmi párhuzam –, hogy akkor lesz erős és befolyásos, ha tulajdonosként van jelen a gazdaságban. Csakis a hit lehet ezeknek a felvásárlásoknak az alapja, mert ésszerű gazdasági indok egyik mellett sem szólt, hacsak az nem, hogy az eladók, amúgy külföldi cégek, igen jól jártak. Persze ez a hit – bármilyen sokaknak is tetszik - nem racionális ezért nem látja, hogy nemcsak a gyarapodás és a növekvő hatalom kéjes érzését vette meg, de a felelősséget és a kockázatokat is. Elég egy pillantás a MOL árfolyamára, vö.: „eltőzsdézték”, vagy éppen a Malév történetére. A friss bevásárlásokra a kormány elköltött közel 2,5 milliárd eurót (a GDP kb. 2,5%-a!), pedig ettől se több, se olcsóbb, se biztonságosabb gáz/olaj nem lesz. Persze, ha a például Rába megvásárlására költött 10 milliárd forintból buszt rendelt volna valaki a hazai termelőktől, abból busz is, meg munkahely is lenne.
Ne legyen félreértés. A piacgazdaság és a jogállam első húsz évén végigtekintve világos, hogy sok ponton indokolt, sőt szükséges a korrekció. Volt bőven javítani való az adórendszerben, a bankok működésében, az energiaszolgáltatók szabályozásában, a KKV-k támogatásában, a szociális rendszerek célzottságát is növelni kellett. A privatizációt sem pont így kellett volna csinálni. A saját közelmúltunk és a globális válság egyaránt arra tanít, hogy több okos szabályozás kell, miközben a piaccal kapcsolatos várakozások egy része illúziónak bizonyult. A jogállami intézmények is sokszor alulteljesítettek. A hosszan sorolható történelmi determinációk mellett sokan vagyunk felelősök – politikusok, kormányok, értelmiségiek, a média - azért, hogy a piacgazdaság és a jogállam nem lett se elég erős, se elég sikeres. A mai helyzet kritikája mögött tehát nem a megszépült közelmúlt iránti nosztalgia van, hanem sokkal inkább a jövő iránti aggodalom. Mert úgy nem volt elég sikeres, így viszont kudarcos lesz.
Aggodalom azért, ami 2010 óta már megtörtént és aggodalom azért, ami megtörténhet. Mert úgy látszik, hogy bármi megtörténhet, hiszen ötlet még biztos van bőven, a cél (bármi is az) pedig, szentesíti az eszközt. A felsőoktatás átalakításának talán megbicsaklott kísérlete is jórészt az újraosztásról szól: a tanulás útján megszerezhető esélyek újraosztásáról, a társadalom jelentős csoportjainak jövedelem alapú kirekesztéséről. A történelem tanítja, a jelen pedig szemlélteti, hogy ennek a politikának erős belső dinamikája van, az egyik lépés szinte kiköveteli a következőt. A társadalmi feszültségekre adott rossz válaszok új feszültségeket szülnek, és ezek az újabb rossz válaszokat. És ez így megy tovább, mert az utóbbi években követett gazdaság- és társadalompolitika sajnos lényegénél fogva képtelen a gazdasági teljesítmény növelésére, mert épp a növekedés lehetséges hajtóerőit pusztítja szisztematikusan. Miközben csökkent a költségvetési hiány, óriásira dagadt a bizalmi deficit. De hogyan is tudna hozzájárulni a kormány ahhoz, hogy nagyobbra süssük a közös tortát, ha nem az erőfeszítést és a teljesítményt, hanem az erőt és annak „bátor” használatát, ha nem az együttműködést és a társadalmi befogadást, hanem az ellenségkeresést és a kirekesztést mutatja fel követendőnek. A választási regisztráció – szerencsére elvetélt - kísérlete sem volt más, mint egy újabb lépés ezen az úton: kiszorítani a politikai részvételből azokat, akik az újraosztás veszteseiként politikailag veszélyesek lehetnek. És íme, zár a kör: ahogy annak idején a magántulajdon tisztelete kikényszerítette a polgári jogegyenlőség létrejöttét, ha az állam nem tiszteli a magántulajdont, akkor előbb-utóbb feladja a jogegyenlőséget is.
Ez az írás sokszor emlegetett nyerteseket és veszteseket. Tulajdonképpen hibásan. Ennek a politikának csak kevés nyertese lehet és ők is csak átmenetileg örülhetnek. Tartósan mindnyájan csak veszthetünk. Száz év alatt már harmadszor. Nem kellene.
Draskovics Tibor
