Hetényi István emlékére
Már az intézetben azt mondtuk rá: „Igen, ez egy nagy ember!”
Lengyel László: Meséld el, kérlek, milyen volt a kapcsolatod az Öreggel, milyennek ismerted meg.
Surányi György: Az első gondolatom az, hogy egy páratlanul intelligens úriembernek ismertem…
Lengyel László: …akit Hetényi elvtársként ismertünk meg mindketten.
Surányi György: Igen, akit Hetényi elvtársként ismertünk meg. Kevés olyan ember van, akinél ilyen distanciát éreztem a habitusa, a jelleme, a viselkedése, és aközött, hogy neki is elvtársként kellett megszólítania a többieket, másokat. Megjegyzem, nagyon sokáig magázódtam vele, emlékeim szerint egészen a kilencvenes évek közepéig. A tegeződés kezdetét az 1995-ös program jelentette. Ez nagyon sokat elárul arról, hogy mennyire kiegyensúlyozott, megfontolt, fontolva haladó (szak)ember volt. Amikor nagyon feszült, mondhatni szükséghelyzet alakult ki, amelyben nem a szokásos, nem a népszerű döntéseket kellett meghozni, hezitálás nélkül odaállt egy olyan program mellé, amelyről az első pillanattól kezdve tudni lehetett, hogy minden lesz, csak népszerű nem.
De ha visszamegyek az időben, akkor én, ha nem is gyerekként, de nagyon fiatal felnőttként találkoztam vele először, mégpedig Antal Laci közvetítésével.. Azt megelőzően két vagy három közvetett találkozásunk volt csupán. Biztosan emlékszel még rá, hogy mindig megkapta az intézetben készült összes tanulmányt, amelyek azután az intézeti kiadványokban jelentek meg. Ezeknek az írásoknak talán ő volt az első olvasójuk. Akkurátus ember lévén azonban nemcsak elolvasta, hanem széljegyzetekkel is ellátta őket, s így küldte vissza a szerzőknek Többek között ez volt az, amit nagyon nagyra becsültem benne. Két-három alkalommal az én elkészült tanulmányaimra is széljegyzeteket írt, s ezek voltak az első, közvetett találkozásaink. Az első tényleges találkozásunkra 1983-ban került sor. Ekkor alakult meg a Konzultatív Tanács, amelynek különböző albizottságai voltak, s az egyiknek, a Bankreform Bizottságnak titkárává engem választottak meg, Antal Laci javaslatára. A 29 évemmel, és a zéró tapasztalatommal…
Lengyel László: …akkor beszéltél vele először?
Surányi György: Igen, akkor. Behívott, leültetett, és elmondta, hogy mi készül. Nekem pedig a mai napig is ambivalens érzésem van akkori önmagam és viselkedésem miatt, mert teljesen spontán módon kibuggyant belőlem, hogy nem tudom, alkalmas leszek-e erre a feladatra. Ezt azonban nem azért mondtam, mert tapasztalatlannak gondoltam magam – bár ezért is indokolt lett volna –, hanem több más okból. Megjegyeztem például, hogy ezt a bizottságot az MSZMP KB hozta létre, és én nem vagyok párttag. Erre ő nemes egyszerűséggel azt válaszolta: „Fiatalember, erre magának ne legyen gondja, ez az én feladatom”. Ezek után nem kevésbé – mondhatom – szemtelenül, miközben már akkor is nagyon tiszteltem, megkérdeztem: „Komoly dolog lesz-e ez a bizottság, mert annak, hogy össze-vissza írogassunk, ujjgyakorlat gyanánt, nem látom sok értelmét”. Tudniillik azt kérte, hogy tegyek javaslatot a bizottság összetételére, én pedig azért tettem fel a kérdést, mert nem szerettem volna bábokra javaslatot tenni. Mire azt mondta: „Igen, komoly”. Legyek nyugodt – tette hozzá –, ha ő ezt elvállalta, akkor ez komoly lesz. És szemrebbenés nélkül elfogadta, hogy olyanokat hívjunk meg a grémiumba, akik akkor minimum szürke-, de inkább feketelistán voltak, mint például Bauer Tamást vagy Tardos Mártont. Elképesztően jó viszony alakult ki a bizottság tagjai között, nagyszerű hangulatban dolgoztunk együtt, és természetesen ez a két ember nagyon erősen támogatta azt, ami mellé maga Hetényi is azonnal odaállt. Imponáló volt a viselkedése. Végül is én a bizottsági munka során ismertem meg, mert ebben az időszakban hetente volt egy-két ülésünk, amelyen ő is részt vett. Lenyűgözőnek találtam, ahogyan azonnal – a rá jellemző nagyvonalúsággal és mélységgel – reagált az általunk írt javaslatokra, előterjesztésekre, elemzésekre, s ahogyan meghatározta az egész munka, az egész bizottság karakterét, ahonnan azután ténylegesen is elindult a bankreform. Valóban szép és komoly munka volt ez, és Hetényi mindenkor nagyon határozottan kiállt a reform mellett, miközben mind a bizottságban, mind a Magyar Nemzeti Bankban akadtak ellenlábasai.
Ezek után elég sokszor vettem részt miniszteri értekezleteken is. Ezekre vagy a megtárgyalandó téma miatt – bankreform, lakásrendszerrel összefüggő kérdések– hívtak meg, vagy pedig azért, mert akkori főnököm, Hagelmayer István abban az időben már sokat betegeskedett, és én helyettesítettem. Ezeken a megbeszéléseken Hetényi István elképesztő szellemi fölénnyel uralt minden témát. És emellett hihetetlenül jól tudott lényegi kérdéseket időzíteni. Amikor azzal indította a mondanivalóját, hogy „én ehhez nem értek, csak kérdezni szeretnék”, mindenki pontosan tudta, hogy az utolsó részletig tisztában van a problémával. A téma előadója – ha volt egy kis önkritikája – ilyenkor a legjobban tette volna, ha bebújik az asztal alá. Hetényi kérdései felértek a szóban forgó kérdés alapos összefoglalásával. Legendák keringtek az olvasottságáról, a műveltségéről, amely a zenétől az irodalmon, a közgazdaságtanon, a napi kulturális témákon át a mi pénzügyi területünkig terjedt. Különösen tetszett, amikor a miniszteri értekezleteken néha megszólalt: „Elvtársak, olvastátok az Economistban azt a cikket, hogy…?” Lehetséges, hogy az ilyen kérdéseinek nem volt gunyoros élük, de hát mégiscsak arról volt szó, hogy az ott ülőknek egy jó része a magyarral is kínlódott, nemhogy angolul, németül, franciául vagy oroszul tudott volna, amely nyelvek mindegyikén Hetényi jól beszélt és olvasott.
Elképesztő volt a koncentrációs képessége, az önfegyelme, s rendkívül jól gazdálkodott az idejével. Miközben mindent elolvasott, mindenről tudott, mindent meglátott, legkésőbb fél hatkor kilépett a minisztérium kapuján, és hazasétált a Lánchídon és az alagúton át az Attila útra. És akkor utána még egy héten háromszor biztosan a Zeneakadémián töltötte az estéit.
Lengyel László: „Aki nem képes elvégezni a munkáját munkaidőben, az nem alkalmas” – szántott végig a minisztériumon a mondása. Azelőtt azon versengtek, ki marad tovább.
Surányi György: Ő valóban képes volt arra, hogy a lehető leghatékonyabban használja ki a munkaidejét. Irányítása alatt a minisztérium jól működött, s ő tényleg minden fontos kérdésről pontosan, mélyen, részleteiben tájékozott volt.
Az is meglepő volt számomra, hogy minden körülmények között polgár tudott maradni, a szó legnemesebb értelmében. Úgy sétált keresztül az ötvenes, majd a hatvanas és a hetvenes éveken, hogy egyrészt jellemében nem tört meg, másrészt pedig hallatlanul mélyen ismerte ezeknek a korszakoknak az értékeit. A tervgazdálkodás módosított rendszerének volt a híve, talán a legtöbbet tudta a tervezésről, értette a tervezés filozófiáját. Mert a tervezésnek volt filozófiája, s a tervgazdálkodás nem olyan lecsupaszított, leegyszerűsített rendszer volt, mint amilyennek sokan igyekeztek beállítani a rendszerváltás után. Végig elkötelezetten támogatta a bankreformot, s közben a modern közgazdaságtanban is abszolút otthonosan mozgott.
Külön kiemelném – s talán írtál is róla a Fordulat és reform történetében –, hogy implicit módon a Fordulat és reformnak is egyfajta gerjesztője, elindítója volt. Emlékszem, hogy 1986 tavaszán magához hívott hármunkat – Antal Lacit, Bokros Lajost és engem. Akkor éppen magas volt a költségvetés hiánya, mert a kormányzat a megelőző másfél évben kiengedte a költségvetési fékeket. Azokban az időkben ugyanis a gazdaságpolitika úgy működött, hogy először lazítottak a költségvetésen, aminek hatására rövid távon – az árak növekvő támogatása miatt – lefékeződött az infláció, romlott a külső egyensúly, majd ezt látva a döntéshozók behúzták a fékeket, ma azt mondanánk, jöttek a megszorítások: az ártámogatást leszállították, megemelték az inflációt, kiigazították az árfolyamot, azaz leértékelték a forintot, és ezen keresztül igyekeztek visszaállítani a költségvetés egyensúlyát, illetve visszafogni a fogyasztást. Ezen intézkedések hatására természetesen a külső egyensúly is javult. Egy „húzd meg, ereszd meg” gazdaságpolitikát követtek. 1986 tavaszán viszont olyan helyzet adódott, hogy még nem volt lazítás a költségvetésben, de az infláció már kezdett emelkedni, és ismét elég drasztikusan romlott a külső egyensúly. Az új helyzetet látva Hetényi azt mondta nekünk: „Eresszék el a fantáziájukat, és gondolkozzanak el azon, hogy ez mitől van, mi van mögötte! Mit kellene, lehetne most csinálni?” Valószínűleg akkor már leszámolt azzal, hogy miniszterként tovább szolgáljon, de az emberi, a szakmai tisztessége és az intellektuális érdeklődése miatt nem tudott közömbös maradni a felmerülő problémák iránt. Ennek a beszélgetésnek a hatására írtuk meg azt a tanulmányt, amely a monetáris politika kapcsán – nyilván némileg átdolgozott formában – bekerült a Fordulat és reformba. Mert tényleg eleresztettük a fantáziánkat, és elkezdtünk gondolkozni azon, hogy mi változott a szokásos „húzd meg, ereszd meg” ciklushoz képest.
Végül is azokban az években, tehát 1983 és 1987 között, tényleg nagyon sokszor volt módomban közelről látni, hogyan gondolkodik, hogyan dolgozik. Sokszor előfordult, s ezt roppant megtisztelőnek éreztem, hogy miután megbeszéltük a konkrét problémát, amiért magához hívott, még sokáig beszélgetett velem – a fiatal, alig 30 éves gyerekkel – számtalan gazdasági és társadalmi kérdésről. Kíváncsi volt, figyelt, kérdéseivel mindig az adott probléma továbbgondolására inspirálta az embert. Jóindulatúan és tanító szándékkal felhívta a figyelmet beszélgetőtársa korlátaira, rámutatott arra, hogy mennyire sematikusan gondolkozik a sokkal összetettebb, színesebb valósághoz képest. Mindig nagyon jó érzés töltött el ezek után a beszélgetések után, és nagyon örültem annak, hogy egyenrangú partnerként kezelt, noha egyáltalán nem voltunk egy súlycsoportban. Máig nem értem, hogy miniszterként hogy lehetett erre ideje, miközben tudom, hogy minden feladatának abszolút magas szinten tett eleget. Tényleg hihetetlen volt.
Visszamenőleg is roppant nagyra értékelem azt az intellektuális szabadságot, amelyet a Pénzügykutatási Intézetnek biztosított. Szerényen visszahúzódva, nem nagydobra verve egy védőhálót terített fölénk, és elősegítette, hogy mi ott viszonylagos biztonságban tanuljunk, fejlődjünk. Lehetőségeihez mérten még abban is segített, hogy eljussunk külföldre, és kapcsolatot teremtsünk a külvilággal.
Lengyel László: A minisztersége, a leváltása után szerinted hogyan sikerült elérnie, hogy azzá a tekintélyes Nagy Öreggé válhatott? Hiszen a rendszerváltást követően folyamatosan, szinte minden pénzügyi átalakításnál jelen volt. Bármiféle válsághelyzet adódott, előbb vagy utóbb vagy a pénzügyminiszter kereste meg, vagy közülünk valaki (a Kupa-programnál és a Bokros-csomagnál, a különböző reformoknál, lett légyen az adó- vagy nyugdíjreform). Aztán állandósult a tekintélyes Nagy Öreg szerep, amelyben végigkísérte nemcsak a rendszerváltás hajóját, hanem a világgazdaság fejlődését is. 2008 nyarán éppen úgy lehetett vele beszélni arról, hogy mi az új ebben a globális pénzügyi válságban, mint korábban a magyar krízisekről. És nem úgy beszélgettünk vele, mint a hozzá hasonló korúakkal, akik, tőle eltérően, már nem követték az eseményeket.
Surányi György: Kicsit megfordítanám ezt a megközelítést. Persze nem biztos, hogy igazam van, és jól gondolom, de nekem az volt a meglepő, hogy ő miniszternek is ugyanolyan ember volt. Egyszerűbben fogalmazva: az ő tekintélye soha sem a pozíciójából táplálkozott, hanem az intellektusából, a felkészültségéből, az emberi tisztességéből, a habitusából. Azért tisztelték őt, mert olyan volt, amilyen, és nem azért, mert ő volt a pénzügyminiszter. Ezért voltak kíváncsiak a véleményére akkor is, amikor már nem a bársonyszékben ült.
Lengyel László: Ez jó példa. Jellemző, miért kell nekünk valakit miniszterként úgy elképzelni, hogy fafejű, bürokrata, miközben elvileg az olyan emberből kellene minisztert csinálni, az az igazi miniszter-típus, akiről mostanáig beszéltünk. Aki a technikai részletekig bezárólag ismeri a folyamatokat. Mert az az igazán érdekes, hogy Hetényi nemcsak egy értelmiségi csevegő volt, hanem az apró részletek tudója is. Emlékszem, amikor rászólt az emberre, hogy ez mind nagyon jó, mind nagyon szép, de hogyan lehet ezt végrehajtani.
Surányi György: Így van. Mindig kíváncsi volt arra, hogy a szép, nagy elvek hogyan realizálhatók. De tényleg különös volt, hogy miniszterként is kollegiális módon lehetett vele beszélgetni. Neki nem a hatalom volt fontos. Nem mondom, hogy terhes volt számára, de nem ez motiválta. Nem azért akart tudni sok mindent, nem azért ment le a legkisebb részletekig is, ha kellett, nem azért akart megérteni nagy összefüggéseket, mert miniszter volt, hanem azért, mert emberként tényleg kíváncsi volt mindenre. Szeretett volna javítani, segíteni bizonyos helyzetekben, és mivel úgy gondolhatta, hogy ezt nem csak miniszterként teheti meg, a leváltása különösebben nem viselte meg. Valamelyest persze megviselte, de a pozíciójában beállt változás miatt neki nem kellett életmódot váltania. Mert ugyanazt folytatta, amit mindig is csinált. Legfeljebb nem kellett üléseket vezetnie, minden nap hármat. Csakhogy ő korábban sem azért olvasott, tanult, mert valamilyen pozíciót akart megszerezni, hanem azért, mert az intellektuális kíváncsiságát akarta kielégíteni, mert segíteni szeretett volna, mert pozitív megoldásokat keresett. Emlékezz vissza, Laci, már az intézetben is mindig azt mondtuk rá: „Igen, ez egy nagy ember”.
Lengyel László: Azért firtattam ezt az oldalát, mert Nyugat-Európában vagy Amerikában egy ilyen kaliberű, egy ilyen nagy szakmai és emberi tekintéllyel rendelkező volt miniszter vagy miniszterelnök nyugdíjban is intézményes szerepet tölt be. Gondoljunk csak Jacques Delors-ra vagy Helmut Schmidtre, akikkel Hetényi az én fejemben azonos nagyságrendű szereplő. Delors-nak, aki az EU elnöke volt, még ma, nyolcvanon felül is, van egy nemzetközi bizottsága, Schmidtnek, az egykori német kancellárnak pedig még 90 évesen is rovata a Die Zeit-ben. Ez a különbség Magyarország és Európa között. Mi megpróbáltunk ugyan egy „Hetényi-kört” szervezni köré, de az felettébb sajnálatos és szomorú, hogy Magyarországon nem létezik egyfajta intézményesített, félig-meddig hivatalos megbecsülése az ilyen szintű szereplőknek. Mert mégiscsak természetesebb az, hogy egy ilyen embernek, egy Jacques Delors-nak, nagy tekintéllyel bíró, önálló szellemi köre és bizottsága van, amely megmondja például azt, hogy egy ilyen globális válsághelyzetben, mint amilyen a mostani, mit kell csinálni. Hetényinek, szerintem, élete végéig egyik nagy – kedvesen és türelmesen viselt – fájdalma volt, hogy közreműködése a nagy problémák megoldásában a mindenkori kormányok, miniszterek jó- vagy rosszindulatán múlt: hogy kikérték-e a tanácsát, vagy nem kérték ki. Hogy a pénzügyminiszterek vagy miniszterelnökök felhívták, vagy nem hívták fel. Tudom, hogy élete végén az egyik megaláztatása az volt, hogy Járai Zsigmond elvette a szobáját, és kitette a Pénzügyminisztériumból. Ezt követően Veres János, amikor pénzügyminiszter lett, nemhogy szobát nem adott neki, de csak akkor kérte ki a véleményét, amikor a magunkfajták rászóltak, hogy azért az mégiscsak disznóság, hogy kihagyjátok őt a fontos kérdések megvitatásából. Most magam előtt látom az egykori nagy amerikai, vagy európai pénzügyminisztereket. Nem valószínű, hogy egy ilyen volumenű ember telefonjára, levelére, Obama vagy Sarkozy, Summers vagy Lagarde ne válaszolna. De hát ez Magyarország.
Surányi György: Igen, értem.
Lengyel László: Ez Antal Lacinál…
Surányi György: …durvábban jelent meg. Hetényi esetében igaz is, meg nem is. Végül is te találtad ki, és mi többiek valamennyien egyetértettünk veled abban, hogy ő az „örökös pénzügyminiszter”. És nem is túlzás ezt állítani róla, hiszen ha végiggondoljuk, hogy kik voltak később Magyarországon pénzügyminiszterek, jegybankelnökök, mindegyikőjüknek valamilyen módon utat mutatott. És mindegyikőjük, kivétel nélkül, tisztelettel tekintett rá. Végül is azt lehet mondani, hogy valamennyi pénzügyminiszter és jegybankelnök, így vagy úgy, de az ő szellemi hatókörében nőtt fel. És ti is, a Pénzügykutatási Intézetben, illetve később a Pénzügykutató Rt.-ben úgy tekintettetek rá, mint egy informális tagra, aki kétséget kizáróan ehhez a kutatói, tudományos világhoz tartozik. A másik oldal pedig, a pályát módosított, a tudományos világból kikerült kutatók azt mondták róla: tudósként is, kutatóként is, gondolkodóként is, gyakorlati gazdaságpolitikusként is a lehető legjobb. És valóban, nyugdíjazását követően egészen Járai 1998-as kinevezéséig, tehát egészen addig, amíg volt szobája a Pénzügyminisztériumban, minden pénzügyminiszter aktívan és rendszeresen foglalkoztatta, mindenki támaszkodott az elemzéseire, a véleményére, a megjegyzéseire. Ebben a tíz évben, amennyire emlékszem, állandó résztvevője volt a miniszteri értekezleteknek, még a jobboldali kormányzás, Kupa Mihály és Szabó Iván minisztersége idején is.
Lengyel László: Ez az első tíz év, most pedig 2009-et írunk.
Surányi György: 1998 után volt egy periódus, amikor voltak, akik úgy gondolták, nincs szükségük egy ilyen felkészültségű embernek a segítségére. Ez a hozzáállás természetesen azokat minősíti.
Úgy gondolom, hogy Hetényi valószínűleg az utolsó olyan személyiség volt, aki ennyire széles körű elfogadottsággal bírt, és akinek a véleményére 20 évvel a nyugállományba vonulása után is kíváncsiak voltak, akit mindenfelé tiszteltek. Miközben nem kérdés, hogy baloldali, liberális gondolkodó volt, a jobboldalon mégsem támadta senki. Bod Péter Ákos vagy Matolcsy is csak hálás lehet neki, és Gyuri tisztában is van ezzel. Szerintem nem nagyon lesz rajta kívül ilyen személyiség, akit ennyire lehet tisztelni, aki ilyen hosszú időn keresztül az élen tud maradni. Ne feledjük el, hogy Hetényi végül is 1970 óta meghatározó személyisége volt a gazdaságpolitika, ezen belül is – paradox módon – elsősorban a pénzügypolitika formálásának, amiről azt mondta, hogy „én ehhez nem értek, ezért kérdeznék”.
Lengyel László: Egyetértek, sajnos nem lesz még egy ilyen személyiség a magyar gazdaságpolitikában. Engem mindig nagyon megragadott, hogy milyen fantasztikus tanulási képességgel rendelkezett.
Surányi György: Emlékszel? Először, valamikor úgy 1979-80 tájékán, még ő kérte fel Antal Lacit és Kupa Misit, hogy írjanak egy tanulmányt a személyi jövedelemadó átalakításáról, az SZJA és az ÁFA bevezetéséről. Később elmondta, hogy ebből mennyit tanult. De nemcsak a tudományos ismeretterjesztő szintig jutott, hanem elmélyedt az adóelméletben is, és onnantól kezdve aztán teljes mértékben részt tudott venni az adórendszer kidolgozásában.
Lengyel László: A polcán a régi közgazdasági irodalom mellett ott sorakozott a nemzetközi szakirodalom is, és megtanult szörfölni a világhálón.
Surányi György: Folyamatosan tanult. Elképesztő alapjai voltak, nem a nulláról kezdte a közgazdaságtant. Ismert mindent, a modern polgári közgazdaságtantól kezdve a klasszikus polgári tanokon át az úgynevezett marxista közgazdaságtan értékes részéig.
Lengyel László: Ez a tanulási képessége szellemileg rendkívül rugalmassá tette: nem egyetlen doktrínának volt a követője, hanem szerette megvizsgálni mindennek a másik oldalát is. Azt mondta: „No, akkor most nézzük meg ennek a másik oldalát is, lássuk, beválik-e.”
Surányi György: Ehhez az is hozzátartozik, hogy egy teljesen kiegyensúlyozott, egészséges, nem túlzott önbizalommal rendelkező ember volt, aki pontosan érzékelte a saját lehetőségeit. Nem volt szüksége arra, hogy többnek látsszon, többet mutasson, mint aki és ami. Neki elég volt, ha csak a felét mutatta annak, amit valójában tudott, mert már azzal is fölényben volt. Ezért, szerintem, az lehetett az egyik legnagyobb kihívás a számára, hogy ne éljen vissza a tudásával, a műveltségével, és a munkatársaihoz mindig a kölcsönös tisztelet alapján közelítsen. Mert igaz ugyan, hogy abban az időben, amikor bekerült a minisztériumba, ott nem kevés értelmes és tehetséges ember dolgozott, de ő mégis magasan kiemelkedett a többi felső vezető közül. Ilyen tudással, ilyen felkészültséggel szerénynek és alázatosnak maradni – ez azért igen ritka dolog, nagy önfegyelmet igényel.
Lengyel László: Ezt az egyensúlyt azért is tudta megteremteni magában és magának, mert az a kultúra, az a légkör, az a civilizáció, amely őt körülvette, áthatotta a gazdasági ismereteit is. Az egyik alkalommal, mondjuk, így szólt egy gazdaságról folyó beszélgetés közben: „Hallottad tegnap a hangversenyen? Ez a Fischer ezt azért egész jól csinálta”. És az ember egy pillanatra felnézett, hogy hogyan is jön ez ide az adórendszer problémáihoz. És hogyan is jött oda még sok minden más, az afgán szőnyegszövéstől Thomas Mannig. Na ezt a fajta egyensúlyt nem tudja – bizonyos értelemben – más összehozni. És a műveltség szerves része volt az életének, nem csak valami, ami kívül maradt rajta, éppen ezért teljesen spontánul összhangba tudta azt hozni a munkájával, a szakmájával.
Surányi György: A hobbijai is tipikusan beleillettek ebbe a keretbe. Hiszen olyan kedvtelései voltak, amelyek, úgymond, belülről fakadtak Ilyen volt például a könyvek szeretete, az antik könyvek gyűjtése. És nem ad hoc módon járta az antikváriumokat („hú, most rám szakadt egy nagy nyeremény és nem tudok vele mit kezdeni”), hanem akkor is, amikor – még nem magas rangú hivatalnokként – csekélyebb jövedelemmel rendelkezett. A hatvanas évek derekától – már középvezetőként is – hódolt ennek a szenvedélyének, s kitartóan gyűjtötte, vadászta az antikváriumokból a szakkönyveket - és persze nem csak a szakkönyveket.
Lengyel László: Valóban, az már a hobbijaiból is látszik, hogy széles látókörű, a művészetek iránt lankadatlanul érdeklődő, a szépet, a szépséget nagyra értékelő ember volt. És amint az beszélgetésünk során többször is elhangzott, miközben a legmagasabb szinten művelte a szakmáját, soha nem volt csak szakember, hanem minden helyzetben, még a legkiélezettebbekben is, ember tudott maradni. Hetényi István valóban nagy ember volt.
Budapest, 2009. január 7.
