A 2010 óta folytatott unortodox gazdaságpolitikáról megoszlanak a negatív vélemények: „őrült beszéd, de van benne rendszer”, vagy „őrült beszéd, és nincs benne rendszer”.
Magam azok közé tartozom, akik úgy vélik, hogy az unortodox politika kitalálói – mindenekelőtt Orbán és Matolcsy – rendelkeznek egy világképpel, amely összefüggő hamis és összeesküvéses látomás, de ehhez a világképhez erős pragmatikus gazdaságfilozófia és gyakorlat párosul, amely működésbe hozott egy rendszert. A világkép szerint a nyugati, és ezen belül az európai világ hanyatlik, a válságot kizárólag erős, alkuképes nemzetállamok élik túl.
E nemzetállamok, ha jól választják meg barátaikat – Oroszország, Kína, Öböl menti arab országok – és hatékonyan ijesztik el ellenfeleiket, EU, IMF, transznacionális tőke, akkor előnyösen kerülnek ki a zavarokból, több lépcsőt is átugorhatnak a fejlődésben. Az erős államhoz három tényező kell: 1. központosított, ellensúlyoktól nem akadályozott államhatalom; 2. erős állami piacszabályozás és teljes állami tulajdoni portfólió; 3. vagyon- és jövedelemátcsoportosítás a felső egyharmad javára, akik szolgálják az államot.
E neomachiavelliánus – Pareto, Mosca, Burnham stb. – felfogásban, mindig egy kisebbség uralja a hatalmat a valóságban, így Orbán, a korábbi plutokratikus és oligarchikus kisebbséggel szemben, amely a közvetett befolyás eszközeivel élt, a politikai állam közvetlen befolyásával igyekszik tartós rendszert alakítani.
Nem ortodox, nem konvencionális
E rendszerben automatizmusok lépnek életbe. Ha durva piacszabályozásba, államosításba kezdek, egymást adják a szabályozandó és államosítandó területek. A centralizáció centralizációt, a szabályozás szabályozást, az államosítás államosítást szül. Szingapúr vagy Kína, Tajvan vagy Oroszország hatalmas bürokráciákkal működtetik államkapitalista rendszereiket. Orbánnak nincs bürokráciája, csak káosza. A magyar gazdaságban csak ott van növekedés, ahol az Orbán-rendszer nincs. Az autógyárak kivételes övezetében. A kiegyezett gyógyszergyárakban. Ahol Orbán-rendszer van, ott bukás van.
Ám az ortodox, válság előtti gazdaságpolitikával ugyancsak nem jutunk semmire. Faraghatjuk a költségvetés hiányát, lenyomhatjuk az adósságot, elkötelezhetjük magunkat az exportvezérelt gazdaságpolitika mellett – ebből növekedés, sőt növekedési pálya nem lesz. És helyesen mutatott rá a Hetényi Kör dokumentuma (l. Népszabadság, 2012. július 28.sz), félfordulat: az ország eminens érdeke, hogy új és fenntartható növekedési pályára álljon. Mindent a növekedés beindításának kell alárendelni, a növekedés forrásait kell megtalálni. Ezt tette a Bokros-csomag, amikor heterodox politikát folytatott, és erre törekedett a Bajnai-kormány, amikor kiigazított, de a növekedés forrásait is kereste.
A nem konvencionális gazdaságpolitikának le kell vonnia a válság tanulságait. Világosan látszik, hogy a formális költségvetési egyensúlynál messze fontosabb az ország külső egyensúlya, fizetési mérlege, és az államadósságnál a GDP-ben mért aránynál fontosabb a ráta és az adósság szerkezete. A költségvetésben aligha van többletforrás, és a bizalom megteremtéséhez szükséges, hogy a különadók kivezettessenek, aminek helyébe aligha lesz elegendő az egykulcsos személyi jövedelemadó többkulcsossá tétele. De a bizalom visszanyerése azt is jelenti, hogy egy jövendő kormányzat nem a nagy államháztartási rendszerek brutális megszorításából próbál forrást fakasztani – itt rövid távon csak rombolni lehet. Ha a költségvetésben, a hitelezésben, a beruházásban és a fogyasztásban nincs élénkítő erő, és önmagában a bizalom és hitelesség nem is teremti meg, akkor egy nem konvencionális monetáris politikától, illetve egy koordinált fiskális, monetáris és jövedelempolitikától várhatunk indító lökést.
Egy hiteltelen fiskális és monetáris politika aligha nyúlhat nem konvencionális eszközökhöz, mert a gyanakvó piacok, a hitelminősítők, az EU, az EKB, az IMF, az FSB (a bázeli Pénzügyi Stabilitási Intézet) azonnal leütik.
A 2014 után követendő, előzetesen mindenütt letárgyalt és egyeztetett, célzott quantitative easing (mennyiségi könnyítés) és a funding for lending (célzott finanszírozással a növekedés hitelezéséért) politika párosul a bankokkal és a befektetőkkel kötött megállapodásokkal (Surányi-paradigma). Bizonyosan újra kell gondolni, hogy az unortodox fogyasztásvezérelt és az ortodox exportvezérelt, kizárólagosságokon alapuló gazdaságpolitikákat hogyan válthatná föl az export- és fogyasztásvezérelt politikák egészséges keveréke, hogyan lehet élénkíteni egyszerre az ipar, a mezőgazdaság, az építőipar és a szolgáltatások területén anélkül, hogy újabb adósságpályára kerülnénk. Obamának első ciklusában nem sikerült a tervbe vett Grand Bargain – nagy megállapodás. Erre nem számíthatunk mi se ’14-ben. De második ciklusa elején sorra köti az összefüggő kis megállapodásokat – semi-Grand Bargain (David Brooks). Ha eljutunk odáig, erre van remény.
Eljátszott jogok?
Az Orbán-rendszer az új alaptörvénnyel és az alkotmányos intézmények önállóságának csorbításával mintegy felújította az 1849 utáni jogeljátszási elméletet (Verwirkungstheorie). Az 1944 és 2010 közötti jogrendszereket zárójelbe tette, és unortodox, többségi elvű alkotmányozásba kezdett. Ezzel nemcsak a II. világháború utáni európai szabadelvű alkotmányozás (liberal constitutionalism) elveit és gyakorlatát sérti meg, de a magyar történeti jogi hagyományokat is. Az európai politikai és jogrendszerek megtapasztalva a két világháború közötti „többség zsarnokságát”, kialakították a többségi és a nem többségi alkotmányos demokrácia kombinált modelljét, nemcsak a kisebbség, hanem az univerzális emberi jogok védelme érdekében.
Ha a többségi demokrácia biztosítja az alkotmány legitimációját, úgy a nem többségi alkotmányos demokrácia a hatalom alkotmányos ellensúlyait, illetve négy elemet: szakértelem (expertise); hitelesség (credibility); tisztesség (fairness) és függetlenség (independence). Ez utóbbiak nem állíthatóak elő semmilyen többséggel, ahogy az alkotmány legitimációja se többség nélkül. A magyar jogi és politikai hagyományban jól ismert az alkotmányos folytonosság és a megszakítottság. A jozefinista törvények „megszakították” a magyar történeti alkotmányosságot, ám az 1791: X. törvénycikk helyreállította azt, miként az 1867: XII. törvénycikk kimondta folytonosságát az 1848-as törvényekhez. Amikor 1989-ben az Ellenzéki Kerekasztal pártjai úgy döntöttek, hogy nem követelnek alkotmányozó nemzetgyűlést, hanem az alkotmányos folytonosságot és nem az új alkotmány elkészítését vállalják, ezzel egy történeti hagyományt követtek.
A magyar történeti tradíció lényege nem a forradalmi, megszakításról megszakításra haladó alkotmányozás. Ellenkezőleg, a jogi folytonosság keresése és megtalálása. Ehhez járul az ugyancsak fontos, a reformkortól követett tradíció, amely az alkotmányos elveket és intézményeket a magyarnál fejlettebb jogrendszerekből igyekezett átvenni és azt a magyar viszonyokhoz alkalmazni. A „láthatatlan alkotmányt” nem(csak) Sólyom László munkálta ki, hanem azok a reformkori jogalkotók, akik maguk előtt egyszerre látták Magyarország történeti alkotmányát és az alkotmányosság amerikai és európai példáit. Az unortodox alkotmányozás, amely egyszerre szakít az európai és a magyar hagyományokkal, figyelmen kívül hagyja a korábbi többségek által kimunkált törvényhozói és a hiteles, független, fair szakértelem alkotmányos ellensúlyai – AB, LB, ÁSZ, MNB, ombudsmanok – által kialakított szabályokat, szakít az alkotmányos kultúrával.
A láthatatlanná tett alkotmány egyrészt a magyar alkotmányosság 2010-ig már elért szintje, benne a hatályon kívül helyezett alkotmánnyal, az Alkotmánybíróság határozataival és az igazságszolgáltatás ide vonatkozó döntéseivel. Másrészt e lesüllyesztett alkotmányosságba tartoznak a már harmonizált európai jogok éppúgy, mint annak a hatalmas jogintézményi anyagnak a belsővé tétele, amelyet Európa most munkál ki. És a derék unortodoxok szemben találják magukat azzal a kényszerrel is, hogy tudományosan alátámasztott, oktatható alkotmányjogot, jogelméletet és politológiát kell a jelenlegi helyett produkálniuk. Ugyanakkor, tetszik, nem tetszik, az alkotmányos kultúrának be kell fogadnia az alaptörvényt és a hozzá kapcsolódó joganyagot, hogy azután megfelelő módon alakítsuk 2014 után.
A köztársasági elnök és az Alkotmánybíróság 2012 végén, 2013 elején észlelte, hogy a parlamenti kétharmad visszaélve a többség jogával alkotmányellenes szabályokat kíván az alaptörvénybe iktatni. És ekkor megkísérelte nemcsak formális alapon elutasítani a kormány törvénytervezeteit, de az AB kimondta, hogy az alkotmányosság már korábban elért szintjének megfelelően nem fogja szó nélkül hagyni az alaptörvény alkotmányellenes módosításait. A kormány felvette a kesztyűt, és a kétharmad beerőlteti a kifogásolt tervezeteket az alaptörvénybe, és tovább csorbítja az AB jogkörét. Ezzel párhuzamosan politikai kampányt indít Sólyom László és a láthatatlan alkotmány koncepciója ellen. A negyedik alaptörvény-módosítás felrúgja az alkotmányozás összes alapelvét, a stabilitást, a koherenciát és a hitelességet. Tiszteletreméltó jogi munka vette kezdetét ez ellen a Szalay László Körben. 2014-ben a politikai forgatókönyvek kicsiny mozgásteret adnak az alkotmányos rendszer jogállami rekonstrukciójára.
A harmadik út
A kétharmados győzelem most egyik politikai oldaltól sem várható. Ha a jelenlegi hatalom újra, egyszerű többséggel győz, bizonyosan ragaszkodni fog a megszerzett jogai többségéhez, de módosításra kényszerül a kormányzás érdekében. Minél több a kormányzást gátló kétharmados szabály, annál nehezebb e szabályok meghozóinak is kormányozni. Rá fognak kényszerülni a tárgyalásokra az ellenzékkel, ahogy 1990-ben Antall Józsefet is megállapodásokra késztette a kormányzási igény. Ha a mai, egyesült ellenzék kerül hatalomra egyszerű többséggel, akkor három útja van. Az első a forradalom, a szabadságharc, a rendkívüli állapot útja: egyszerű többséggel megsemmisíti a kétharmados törvényeket, kimondva a 2010 utáni állapotok alkotmányellenességét. A második út az AB alkotmányvédő szerepének fölerősítésén keresztül sorra szünteti meg először a kormányzás útjában álló törvényeket, majd azokat, amelyek így vagy úgy sértik az egyetemes emberi jogokat, és jobb időkre hagyja az alkotmányozást.
A harmadik a politikai tárgyalások és az együttműködés egy olyan ellenzékkel, amely maga is vissza akar térni az alkotmányos jogállam európai útjára, illetve pragmatikusan rászorítható, hogy adok-kapok alapon együttműködjék. Egy hideg polgárháborút élünk át. Rettegés és düh, értelmetlen szenvedés és elvakult dölyf uralkodik. Ha igazat szól Montesquieu A rómaiak nagysága és hanyatlása című munkájában, akkor minden nemzet megerősödve kerül ki az ilyen polgárháborúkból: „a franciák sohasem voltak olyan félelmetesek idegenben, mint a Burgundi- és az Orleans-ház viszálya, a Liga összeesküvése, a XIII. Lajos és XIV. Lajos kiskorúsága idején lezajlott polgárháborúk után. Anglia soha nem volt oly rettegett, mint Cromwell alatt, a hosszú parlament harcai után.” Én már most rettegek magunktól.
