HTML

Hetényi Kör

2012. június 6-án megalakult a Hetényi István (1926-2008) ne­vét viselő szakmai-baráti kör, melynek tagjai a volt pénzügy­miniszter egykori munkatársai és tisztelői. A Hetényi Kör adó­szakértőkből és közgazdászok­ból áll, célja a magyar adó­rendszert érintő javaslatok ki­dolgozása és nyilvános szak­mai vitája.

Moderálási alapelvek

Mielőtt hozzászól, kérjük olvassa el moderálási alapelveinket.

Portfolio.hu


Feliratkozás


Hetényi István: Adózási dilemmák

2012.08.20.

Ez az írás nem átfogó adójavaslat - bár ilyen elemei is vannak. Megírásának közelebbi oka, hogy az utóbbi időben - helyesen - megélénkült a politikai igény az adórendszer javítására, de egyidejűleg igencsak leegyszerűsített nézetek is olvashatók. Elsősorban az ún. egykulcsos személyi jövedelemadó-rendszer és a helyi iparűzési adó keltette fel a politikusok figyelmét, ezért a tanulmány elsősorban erre összpontosít.

1988-ban - majd 1990-92-ben kiegészítve - reformértékű változtatással a magyar adórendszer teljes körűen kibontakozott, az európai rendszereknek megfelelővé vált; alapjaiban és legtöbb részletében is EU-konform. Az EU- konformitás, persze, még nem "jó" adórendszer, csupán olyan, amely nem keresztezi a versenysemlegesség követelményét. 1992 óta is gyakran módosultak az adószabályok, amelyek azonban a négyévenként eltérő társadalompolitikai súlypontokat eredményező kormányváltások, az érdekcsoportok megerősödése, a visszatérő destabilizációk, bevételi kényszerek és az EU elvárásai nyomán bonyolult, részben inkoherens szabályhalmazt hoztak létre.

A magyar adórendszert sokoldalú kritika éri. Sokak szerint nyomasztóan magas az adóteher, mások szerint nem serkentője a fejlődésnek, megint mások több "igazságot" kérnek számon, viszont máris túl bonyolultnak tartják. Leginkább felsőszintű politikai és nagyvállalati kijelentések hallhatók, az adózás céljához és természetéhez igazodó érdemi közgazdasági viták alig folynak, de azt jól tükrözik, hogy egy adórendszer nem elméleti képződmény, hanem a gazdaságelmélet, a gazdasági világnézet és az érdekviszonyok eredője.

Igencsak találóak Hegedűs Lóránt 1935-ben írt sorai: "Az adó sohasem valamely elvont elvnek a szülötte, hanem mindig és mindenütt a társadalom különös mozgolódásának rejtélyes mutatója." Ez a rejtélyes mozgolódás azonban valamelyest felderíthető, ha a már említett három tényezőt feltárjuk. Ezek a tényezők egymásnak ellentmondó sugallatokat hordoznak, és önmagukban sem egyértelműek, belső vitákkal telítettek. A vállalkozók járadékvadászok, a lakosság kíméletes és igazságos rendszert akar (fizessen a többi), az adóhivatal a behajthatóságot helyezi előtérbe (jogosan). És a kormányzat? Egyesek szerint az eltérő megközelítések olimposzi bölcsességű harmonizálását végzi, sokak szerint viszont alapjában hatalmi pozíciójának erősítésével foglalkozik (választási gazdaságpolitika), és az adópolitikát is ennek rendeli alá. Természetesen minden résztvevő zászlaján a "közérdek és jólét" meg a "haza és haladás" felirat díszeleg.

komment

Kopátsy Sándor: Feljegyzés a Hetényi körnek

2012.08.19.

"Ideje volna a Nyugat politikusainak és közgazdászainak tudomásul venni, hogy amit ők jogállamiságnak tekintenek, az csak a puritán nyugati társadalmakban bizonyult sikeresnek. Már sem az európai, sem az amerikai mediterrán, sem a kelet-európai pravoszláv, még kevésbé a kelet-ázsiai és dél-ázsiai népek egyikénél nem bizonyult sikeresek."

 

Az írás Kopátsy Sándor blogján folytatódik...

Kopátsy Sándor reakciója Róna Péter Feljegyzés a Hetényi Kör részére c. írására.

Szólj hozzá!

Csillag István, Mihályi Péter: Az élőmunka költségéről

2012.08.15.

AMIBEN EGYETÉRTÜNK

Róna Péter előbb a Hetényi Kör Félfordulat címet viselő állásfoglalásával vitatkozva, majd a Népszabadságban augusztus 8-án megjelent írásában élesen szembefordul azzal az „egybehangzó állásponttal”, miszerint „a versenyképesség meghatározó tényezője az élőmunka költsége”. Első írásában a versenyképesség hiányát társadalmi okokban (korrupció, rasszizmus, jogállamiság hiánya), második megszólalásában a hazai munkaerő gyatra minőségében látja. Nyilván úgy gondolja, hogy ezek nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő magyarázatok.

A magunk részéről – vagyis most csakis a saját véleményünket fejtjük, és nem gondoljuk, hogy a Hetényi Kör valamennyi tagja nevében szólunk – egyetértünk Róna álláspontjának kritikai részével. Mi is úgy látjuk, hogy legalább 10-15 éve tényleg megkövesedett a magyar közgazdász-társadalom és az általa befolyásolt közszereplők (politikusok, érdek-képviseleti vezetők, sajtómunkások stb.) fejében az a téves vélekedés, miszerint az élőmunka összköltsége és ezen belül a bérre rakódó túlzott járulékterhek okozzák a magyar gazdaság elégtelen növekedését.

Nem most szólalunk meg először ebben az ügyben. 2006 tavaszán, a választás két fordulója között jelent meg Kettős kötés (A stabilizáció és a reformok 18 hónapja) című közös könyvünk, melyben egy egész alfejezetet szenteltünk az általunk is tévesnek gondolt állítás cáfolatára. Saját szavainkkal a következőket írtuk:

„Számítások szerint Magyarországon az élőmunka költségeinek 1%-os csökkenése a munkaerő-kereslet 0,3%-os növekedését valószínűsíti. Ebből azonban még nem következik az, hogy egy jelentős mértékű – mondjuk 10%-os – költségcsökkenés éppen 3%-os foglalkoztatásnövekedést eredményezne. Több okból sem.

1. A gazdasági változások általában nem lineárisak, azaz a kismértékű változást feltételező ökonometriai becslésből nem lehet a nagymértékű változások következményeit egyszerű felszorzással megbecsülni.

2. De még ennél is fontosabb az a tény, hogy a munkaerőpiacon a költségcsökkenés nyomán keletkező többletjövedelemről alku folyik a vállalatok és az alkalmazottak között. Könnyen lehet, hogy a többletjövedelem egy része béremelésben, másik része a profitok emelkedésében csapódik le, és alig teremtődik új munkahely.

3. A munkanélküliség Magyarországon jórészt a munkaerő alulképzettségének a következménye.

4. Számolni kell azzal, hogy mind a regisztrált, mind a feketegazdaságban igen jelentős azoknak az aránya, akik nem 8, hanem 10 vagy 12 órát dolgoznak. Ez ma társadalmilag teljes mértékben elfogadott jelenség. Könnyen elképzelhető, hogy az élőmunkát terhelő adók- és/vagy járulékok csökkenése részben éppen munkaidő-növekedés formájában csapódna le, ugyanis ez egyaránt érdekében állhat mind a munkaadónak, mind a munkavállalóknak.”

(Id. mű 99–102. o.)

És ehhez még hozzátettünk két neves munkaügyi szakembertől vett idézetet:

„Szeretnék javaslatot tenni a »munkahelyteremtés« kifejezés száműzésére a köznyelvből. Munkahelyet ugyanis nem lehet »teremteni«. Álláshelyeket ugyan létre lehet hozni a közszférában az adófizetők pénzéből, ennek azonban, mint tudjuk, súlyos ára van. A magánvállalkozások azok, amelyek a megfelelő gazdasági környezetben, kedvező piaci impulzusok hatására valóban képesek arra, hogy tartósan bővítsék az általuk foglalkoztatottak létszámát, amaguk javára és az ország egészének hasznára.”


Fazekas Károly, az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetének igazgatója

 

„Egy-egy munkahely létesítéséhez adott támogatás általában egymillió forint, de vannak olyan munkaerőpiaci programok, amelyeknél a költség 2,5 millió forint, a humánerőforrás-fejlesztési programoknál pedig még magasabb az összeg. A támogatott munkaerő-piaci képzésekben részt vevők 60 százaléka nem tudott elhelyezkedni egy év alatt. (…) Nem szerencsés, hogy a képzés irányát az oktatást végző intézmények saját lehetőségeikhez, és nem a munkaerőpiaci igényekhez igazítják.”


Csizmár Gábor foglalkoztatáspolitikai és munkaügyi miniszter

 

(Id. mű u.ott.)

Summa summárum, mi már 2006-ban sem gondoltuk, hogy az élőmunka járulékterheinek csökkentése alkalmas lenne a foglalkoztatás növelésére és a növekedés gyorsítására.

 

AMIBEN VITATKOZUNK

A Hetényi Kör konkrét adópolitikai javaslatával vitázva Róna a következőket írta: „Az írás nagymértékben támaszkodik a Keynes–Kahn-multiplikátorra, a megoldást egy olyan adópolitikában látja, amely a növekedést a hatékony kereslet felpörgetésére építi. De nagy a veszély, hogy egy ilyen politika egyrészt az említett – és az elmúlt évtizedben megtapasztalt – adósságrobbanáshoz, másrészt a külkereskedelmi mérleg borulásához vezet, mert a kereslet felpörgetése csak akkor hoz egészséges növekedést, ha az a produktivitás párhuzamos javulásával jár. Ez pedig az eredeti elmélet szerint is csak akkor lehetséges, ha a produktív kapacitások már léteznek, de kihasználatlanul hevernek.”

Lehetséges, hogy a Félfordulatban a konszenzusos szakmai megfogalmazásra, ám ugyanakkor a közérthetőségre is törekedve nem bocsátkoztunk hosszú fejtegetésbe arról, hogy a keynesiánus elmélet fogalmi keretei mennyire használhatók hic et nunc. De egy percig sem feledkeztünk meg arról, hogy Magyarország egy kisméretű, nyitott gazdaság, s ezért az aggregált kereslet növekedése – ceteris paribus – túlnyomórészt importnövekedésben csapódik le. Szó szerint a következőket írtuk (igaz, csak egyszer és az állásfoglalás vége felé): „Nem többletkeresletet javaslunk teremteni, hanem az elvont jövedelmet visszaadni azoknak, akiknek a mai adórendszer miatti foglalkoztatásuk veszélybe került, és ezért nincs mit elkölteniük. Az ő fogyasztásuk szinten tartása a kis-közepes cégek számára teremt keresletet, miközben az összes jövedelem nem nő.”

A Hetényi Kör álláspontja tehát a következő. A gazdasági modellek absztrakciószintjén érvelve azt feltételezzük, hogy pusztán a háztartások jövedelmének pro-poor irányban történő átcsoportosításával valamelyest növelni lehet a belső fogyasztást, s miután ezzel egy időben a vállalati adóterhek is átrendeződnek, a bankszektor tehercsökkenése esélyt ad a jelenleg még lefelé pörgő hitelezési spirál megállítására, illetve megfordítására. Természetesen tudjuk és a Félfordulat hangsúlyozta is, hogy „ennyi” még az adópolitikában sem elég, ezért utaltunk a bérek fel bruttósítására és a vagyoni típusú adók szerepének növelésére. És akkor még ezek után jön – kell, hogy jöjjön – egy koncepció a költségvetés kiadási oldalának átrendezésére, s nem célszerű tovább halogatni egy a jelenleginél és a 2010 előttinél is hatékonyabban működő önkormányzati, valamint nyugdíj- és egészségügy-finanszírozási modell kialakítását sem.


A szerzők közgazdászok

(Az írás megjelent a Népszabadságban.)

2 komment

Csillag István: Levél Kopátsy Sándornak

2012.08.10.

Kedves Sándor! Kedves Dr. Agy!

Először is megköszönöm, hogy „Félfordulat. A Hetényi Kör javaslatai az adórendszerben azonnal megteendő lépésekre” című kezdeményezésünket – blogodban (Kopátsy Sándor gondolatai) szólásra méltattad. Másodszor azért illet köszönet, hogy ráirányítottad a figyelmet Hetényi Istvánra, akiről leírod, hogy nem csak a legfelkészültebb pénzügyminiszter volt, de olyan politikus, aki mindig tisztában volt azzal, hogy meggyőződését, mikor, milyen nyíltsággal, milyen akciókban képviselheti. Amiért dicséred Hetényi Istvánt az a realitásérzék. Írásodból az a kép rajzolódik ki Róla, hogy amíg Moszkva diktált, amíg kommunista diktatúra volt, addig ment el – de addig elment! –, amíg Moszkva engedte, a rendszerváltás után pedig fejet hajtott (volna) a közvélemény előtt. Arra is figyelmeztetsz, hogy nem vagyunk hűek névadónkhoz, amikor olyasmire vállalkozunk, amit a többség nem támogat. Persze már az is kérdéses, hogy Moszkva szuronyait és a többségi közvéleményt lehet-e párhuzamba állítani, hiszen ilyen alapon a kisebbségnek örülnie kell, ha meghúzhatja magát és ne is álmodjon arról, hogy nézeteiről meggyőzheti a közvéleményt. De most nem ez a fontos.

Bennem élénken él egy másik Hetényi István-kép is. Ez nem a belenyugvás, hanem az útkeresés. Ha a nagykapuk becsukódnak, akkor keressünk kisebb, alacsonyabb átjárókat. Fülembe cseng a mondása: „Ha nem lehet kitárni az ajtókat, akkor igyekezzünk legalább az egyik lábunkat betenni a küszöb meg az ajtó közé, vigyázzunk, hogy ne törjék el, és várjunk türelmesen, amikor alkalom adódik, hogy tágítsunk a nyíláson!”

Érzésem szerint mi sem teszünk mást. Nem dicsérsz meg, hogy nem is radikális az írásunk, pedig nem is akarunk hadat üzenni, de nem akarunk belenyugodni abba sem, hogy ma a közvélemény néma, belenyugszik abba, ami szembe megy a józan paraszti ésszel is.

Az én egyik személyes példaképem: Konrad Adenauer szintén megértette és elfogadta, hogy a német közvélemény 1933 után nem támogatta őt, mégsem a közvéleményt, de nem is önmagát hibáztatta. Az is igaz, hogy nem kívánkozott „hősiességével” a börtönben elrohadni, ahová 1934-ben a nácik vetették Köln valahai polgármesterét, a Porosz Államtanács nyugalmazott elnökét. Egy év után ugyan Adenauert kiengedték, így volt módja belső emigrációba vonulni, majd újra megtapasztalhatta a börtönt a Gestapo „jóvoltából” 1944-ben. Szállóigévé vált mondása szerint: „Mind egy ég alatt élünk, de nem mindegyikünk látóhatára azonos!”

Amikor 1968-ban a „Magyarázom a mechanizmust” című rajzfilmsorozat ötletadójaként, epizódjainak egyik írójaként megpróbáltad az egyenlősdi pártján álló közvéleményt meggyőzni, mint a rajzfilmsorozat központi figurájának: Dr. Agynak az ihletője, még Te is így gondoltad. A Te horizontod, nem volt azonos a kommunista diktatúra ege alatt élő hivatalos közvéleménnyel.

Azóta is szeretem felidézni a rajzfilmsorozat minden egyes részében elhangzó bevezető gondolataidat. Dr. Agyként, hatalmas szemüvegeddel, kopaszon, fehér köpenyben – a sorozat másik ihletőjét: szegény, korán elhunyt Liska Tibort mintázva – felemelted (figyelemfelhívóan) jobb kezed mutatóujját és azt mondtad: „Tudjuk, miénk az ország!” – tartottál egy kis hatásvadász szünetet – „De azért ne vigyük haza!”

Ezzel a sorozatmottóval a fülemben várom, hogy valaki majd újra felemeli mutatóujját és azt mondja a narancsos többségnek: „Tudjuk, Tiétek az ország, de azért ne vigyétek haza!”

Csillag István

Szólj hozzá!

Krémer Balázs: A Kör és a Félfordulat

2012.08.08.

A Félfordulat szövegezése szerint higgadt és „technokrata” szöveg: racionális kritikai felvetéseiből megvonva következtetéseit, elvileg elképzelhető, ennyiben reális és a jelenlegihez képest progresszív változtatásokra tesz javaslatot.

Ez a modor és stílus – ez jelenleg politikai értelemben irreleváns. Kopátsynak igaza van, legalábbis abban, hogy a jelenlegi politikai konstellációban hasonló javaslatok kormányzati megfogadásának nulla az esélye. Róna Péternek igaza van, legalábbis abban, hogy az adópolitikai változtatásoknak akkor van igazán gazdaságpolitikai relevanciájuk, ha a gazdaság jövedelemtermelő potenciáljai rendelkezésre állnak, ha jövedelmek keletkeznek, és e jövedelmek elvonásának aránytalanságai, hibái okoznak torzulásokat a gazdaságban. És, bár felvetéseinek arányérzékével komoly fenntartásaim vannak, de abban az általános szellemében is igaza van, hogy a gazdaság igazi problémáira az adhatna választ, ha valahogyan sikerülne dinamizálni és mobilizálni a gazdaságot és a társadalmat, ha meg lehetne erősíteni a gazdasági potenciálokat. Ehhez az adószabályokon túlmutatóan, számos magatartási norma, attitűd és az ezeket keretbe foglaló jogi és morális normák változásában sikerülne (kellene…) változást elérni.

Minden reálpolitikai averzió ellenére én a Félfordulatot fontos szövegnek tartom, amely elég jó lenyomatát adja – a szövegezők félfordulatának. Ami olyan, mint a fél pohár víz: egy kicsit félig tele, és legalább ennyire, félig üres. Bár a Félfordulat szövegezése igyekszik kontinuusan hű lenni a szövegezők korábbi nézeteinek és megnyilatkozásainak szelleméhez, ám ennek ellenére, úgy félig-meddig félfordulva – számos kérdésben teljesen más kiindulópontokat és okfejtéseket sejtet a szöveg a korábbi gondolatokhoz és gondolkodási keretekhez képest. Ezekre a következetesen ki nem mondott, ám mégis jól érzékelhető félfordulatokra szeretnék rámutatni a következőkben.

1 komment

Kopátsy Sándor: Hozzászólás a Hetényi Társaság írásához

2012.08.02.

Kopátsy Sándor reakciója a Hetényi Kör Félfordulat c. írására:

"A pénzügyekben jártas liberálisok Hetényi István nevével jegyzett munkaközösséget alkottak. Jól választottak, mert Hetényi valóban kiváló pénzügyminiszter volt. Nemcsak kiváló pénzügyi szakember, hanem olyan műveltségű polgár, amilyenek csak a több generációs polgárok közül kerülhetnek ki, és ott is a több ezer közül a ritkaságot jelentenek."

Az írás Kopátsy Sándor blogján folytatódik...

Szólj hozzá!

Félfordulat

2012.07.19.

A Hetényi Kör javaslatai az adórendszerben azonnal megteendő lépésekre

A magyar gazdaság rossz irányba halad. A jövő megóvása érdekében tehát gyorsan lépni kellene. Ehhez a gazdaságpolitikában teljes fordulat és a jogállam helyreállítása szükséges. Javaslatunk most csak a kezdő lépésre irányul: egy adópolitikai félfordulattal hárítsuk el a növekedés legnagyobb belső akadályait, és kezdjük meg az elveszett bizalom helyreállítását, enyhítsünk a durva igazságtalanságokon. Tehát szakmai vitát a teendőkről és azonnali tűzoltást javasolunk.

 

Miért most kell tüzet oltani? A növekedés 2008 óta lényegében megállt. A nemzetközi pénzügyi válság után – de nem csak amiatt – a magyar gazdaság leszakadása az EU átlagától, de különösen a visegrádi csoport tagállamaitól fokozódott. Csak magunkat okolhatjuk. A 2000-2008 közötti gazdaságpolitika összességében nem javította a gazdaság versenyképességét, ez pedig a magas hiánnyal és adóssággal, a reformok kényszerű elmaradásával együtt sebezhetővé tette az országot. A 2009-2010-es rövid, ám sikeres kiigazítás után 2010 nyarán újra irányt tévesztettünk. A visszaesés, jó esetben a zéró növekedés elsősorban a hibás gazdaságpolitika, és azon belül mindenekelőtt az elhibázott adópolitika következménye. Miközben a kormány 2010-ben jelszavakban helyes célokat tűzött ki (a foglalkoztatás bővítése, a gazdasági növekedés serkentése, hiánycsökkentés, adósságcsökkentés), addig a gyakorlatban alkalmazott eszközei éppen a meghirdetett célok ellen hatnak. Két év elegendő, hogy lássuk a legsúlyosabb következményeket.

a) A személyi jövedelemadó-rendszer átalakítása az adószerkezet egészét eltorzította, a jövedelmeket – igazságtalanul – az átlagnál lényegesen magasabb jövedelemmel rendelkező felső középosztály javára csoportosította át, hatalmas lyukat ütve ezzel az államháztartás bevételein. A kormányzati várakozásokkal szemben a változás nyertesei belföldi fogyasztásukat érdemben nem növelték, az élénkítő hatás tehát elmaradt. Ugyanakkor a vesztesek, az alacsonyabb jövedelműek növekvő terhelése szűkítette a lakosság fogyasztásra költhető forrásait.

b) Az adójóváírás erőltetett kivezetése lényeges nettójövedelem-csökkenést eredményezett az átlag alatti jövedelemmel rendelkezőknél. Ennek elkerülésére a minimálbér népszerűnek látszó, de ésszerűtlen emelésével és egy bonyolult kompenzációs rendszerrel lényegében a munkáltatókra terhelték a nettó jövedelmek megőrzésének költségét. Tehát a munkáltatói bérköltségek jelentős növelésével a kormány nemhogy nem javította a foglalkoztatás feltételeit, hanem kifejezetten rontotta.

c) A kiesett bevételeket a gazdaság dinamikus szektoraira, leginkább a bankrendszerre kivetett új adók bevezetésével pótolták, azzal az indokkal, hogy a lakosság és a „magyar vállalkozások tehervállalása” elkerülhető legyen. A következmények súlyosak: a bankrendszer hitelezési aktivitása drámaian csökkent, ennek nyomán a beruházások szempontjából különösen fontos ágazatok termelése stagnál vagy (mint például az építőiparé) megállíthatatlanul zuhan.

d) Ezeket a problémákat csak súlyosbította az egyéni tb-járulékok és az áfakulcs emelése, valamint új „kisadók” bevezetése. Mindez az elkölthető jövedelmeket tovább szűkítette, a fogyasztást csökkentette és újabb ösztönzést adott a feketegazdaság terjedésének.

e) A kis- és középvállalatok kilátásai drámaian romlottak. Az adóváltozások miatt megcsappant lakossági jövedelmek visszavetették a keresletet, ugyanakkor a bérköltség jelentősen nőtt, a banki hitelezés visszaesése is őket érintette leginkább. Éppen ezért ebben, a foglalkoztatás bővítésére legalkalmasabb szektorban esett vissza a legnagyobb mértékben az új munkahelyek keletkezése.

f) Súlyos bajok forrása az a mód is, ahogyan az adórendszer átalakítása végbement: kapkodva, visszamenőlegesen és kiszámíthatatlanul, az ígéreteket rendre megszegve.

A 2010 nyara óta folytatott adópolitika tehát egyszerre rontotta a foglalkoztatás, a beruházások, a fogyasztás, a hitelezés és a tőkevonzás feltételeit, miközben a fogyasztók, a vállalkozók és a befektetők bizalma egyaránt elveszett. Történt mindez válságos nemzetközi környezetben, amikor a növekedés külső feltételei is egyre rosszabbak. Korábban sokan közülünk is többször érveltek az egykulcsos adó valamilyen változata mellett, de ők sem így és ilyen feltételek mellett javasolták a bevezetését.

Azonnali gyökeres gazdaságpolitikai fordulat kell! Az adórendszer lényeges korrekciója ennek első lépése, a félfordulat. De nem csak ahhoz képest, ami az elmúlt két évben történt. A 2010 előtti adópolitikához és adószerkezethez elvi és gyakorlati okokból sem szabad visszatérni. Mostani javaslataink középpontjában ezért a növekedés útjában álló legnagyobb adórendszerbeli akadályok azonnali és radikális elhárítása áll – ezt nevezzük tehát tűzoltásnak.

13 komment

Róna Péter: Feljegyzés a Hetényi Kör részére

2012.07.15.

Bár a kormány fiskális politikája a szakszerűtlenség kétségbeejtő példája, és a vitairat [Félfordulat – a szerk.] a kérdést egy normálisabb mederbe tereli, a nemzetgazdaság gondjai nem az elhibázott fiskális politikából fakadnak. Az csak súlyosbítja a bajt. Szerintem a baj lényege az, hogy az ország hatalmi szerkezete és a hatalmi szerkezetet támogató „mindennapi erkölcs” (erről lásd Heller Ágnes) elfojtja, illetve kiűzi az országból a társadalom alkotóképességét. Az eredmény a rendkívül alacsony hozzáadott érték, a növekedési potenciál elsorvadása, a humántőke siralmas lemaradása; összességében egy olyan kultúra és gazdasági szerkezet kialakulása, ami inkább kikerülné, mintsem magához ragadná az életet, ami nem képes kitermelni az EU árszerkezetében való részvételhez szükséges forrásokat. Az árak „konvergálnak” az európai szinthez, a termelékenység azonban nem. Az így egyre szélesebbre nyíló olló kezelésére valójában nincs megfelelő fiskális eszköz.

2007 végére egy forint GDP-növekedést húsz forint adósságnövekedés kísért. Az állítás, miszerint „[a] gazdasági növekedés […] 0 százalék körüli szintje elsősorban […] a nem megfelelő adópolitika következménye”, szerintem tehát túlzott jelentőséget tulajdonít a fiskális kérdésnek, még akkor is, ha az elszabadult költségvetési deficit szerepe az említett arány kialakulásában tagadhatatlan. Az ok-okozati összefüggések ugyanis nem egyirányúak. Egyáltalán nem biztos, hogy a termelékenység elmaradásáért a deficitet kellene hibáztatni, és nem fordítva. Ráadásul, az írás nagymértékben támaszkodik a Keynes-Kahn multiplikátor modellre, és a megoldást egy olyan adópolitikában látja, amely a növekedést az effective demand [„hatékony kereslet” – a szerk.] felpörgetésére építi. De nagy a veszély, hogy egy ilyen politika egyrészt az adósságszint említett (és az elmúlt évtizedben megtapasztalt) robbanásához, másrészt a külkereskedelmi mérleg borulásához vezet, mert a kereslet felpörgetése csak akkor hoz egészséges növekedést, ha az a produktivitás javulását is magával hozza. Ez pedig az eredeti elmélet szerint is csak akkor lehetséges, ha a produktív kapacitások már léteznek, de kihasználatlanul hevernek. Persze a kereslet élénkülése vezethet a beruházások fellendüléséhez – de csak vezethet. Itt számos olyan tényező jut fontos szerephez, ami meglehetősen távol esik az adópolitikától. (Mint például a monetáris politika.) Nálunk – mint azt az elmúlt években láthattuk – a felpörgetett keresletből közel sem biztosított az automatikusan javuló hatékonyság. Sajnos a magyar nemzetgazdaság hagyományosan a „stop-go” szindróma szélsőséges példája. A növekedésnek hatalmas importvonzata van – amit én a mainstreamtől eltérően a gazdaság szerkezetével és a késztermékek hiányával magyaráznék. De itt nem a magyarázatra, hanem a puszta jelenségre szeretném felhívni a figyelmet.

3 komment

süti beállítások módosítása