Hetényi Kör

2010-ben, a fülkeforradalom hevében szinte észre sem vettük, hogy sok egyéb mellett született egy különös törvény a patikákról. A befektetőknek, ha nem patikusok, néhány év türelmi idő után tulajdonuk egy részét el kell adniuk, mert patikusoknak kell többségben lenniük minden gyógyszertárban. Akkor talán csak néhány kényes ízlésű jogász – no meg a tulajdonosok egy része – berzenkedett, hogy micsoda dolog is ez, miféle önkényes beavatkozás a tulajdonviszonyokba. De győzött a patikákkal kapcsolatos szokásos irracionális kommunikáció: az a jó a betegeknek, ha nem nyílik új patika, ha nincs verseny, ha nincs valódi befektető.

Néhány év elteltével talán megérett az idő, hogy kimondjuk: a patika-tulajdonosok törvény általi kifosztása (hiszen az, amit el kell adni, ráadásul egy meghatározott vevőnek, biztosan kevesebbet ér, mint a valódi értéke lenne egy rendes ügyletben – a legújabb hírek szerint ehhez a „vásárláshoz” még közpénzből támogatott hitelt is ad a kormány) csak kísérlet, pilot-projekt volt. Tesztje egy, a tulajdonviszonyokat brutálisan átalakítani akaró politikának. Ez az írás is kísérlet. Kísérlet arra, hogy értelmezze azt, ami velünk, körülöttünk történt és történik. Örülnék, ha látnék más, kevésbé rémisztő magyarázatot, de a puzzle darabjai ijesztően összeillenek ebben a keretben.

Dr. Katona Tamás, a KSH volt elnökének összefoglalója a társadalmi-gazdasági folyamatok alakulásáról

2012. november - december

Gazdasági növekedés

Az év eleji időszaknak az a sajátossága, hogy a közvélemény a várható kilátásokra, a következő időszakot bemutató prognózisokra figyel, miközben még nem állnak rendelkezésre az előző év egészére vonatkozó adatok. A gazdasági prognózisok természetesen általában úgy készülnek, hogy a kiinduló állapotnál csak néhány hónappal, illetve egy-két negyedévvel korábbi tényadatok állnak rendelkezésre; az utóbbi válságos években, amikor a hangulatot meglepően módosította egy-egy váratlan statisztikai adat megjelenése, fontosabbá vált szinte minden részletes adat pontos ismerete. Ezért a várakozásokat, a piacok reagálását a korábban megszokottnál nagyobb mértékben befolyásolja a gazdaságelemző intézetek korábbi átfogó előrejelzésüket megerősítő vagy éppen korrigáló közbeeső becslés közreadása. Ma már többnyire óvatos optimizmust jelent az is, ha valamely mértékadónak tekintett intézet csak minimális mértékben korrigálja lefelé a korábbi előrejelzését. Ilyennek minősíthető a Nemzetközi Valutaalap január végén publikált globális áttekintése, amely a világgazdaság növekedését ez évben – Európából nézve jelentősnek tetsző – 3,5%-ban, a jövő évre pedig 4,1%-ban határozza meg, és mindkét mutató csupán 0,1 százalékponttal kisebb az októberi prognózis során feltételezett dinamikánál. Az IMF a fejlett országok növekedési kilátásait lényegesen szerényebbnek ítéli meg: ez évre 1,4%-os GDP emelkedést vetít előre az őszi 1,6% helyett, míg a jövő évre 2%-ot feltételez az előzőleg publikált 2,1% helyett. Az mindenképpen pozitív, hogy egyértelmű növekedést, jövőre pedig gyorsuló bővülést vár az IMF a fejlett országok gazdaságában. Ennek motorja az Amerikai Egyesült Államok, ahol a bruttó hazai termék ez évben 2%-kal, 2014-ben 3%-kal növekedhet; ez utóbbi adatot 0,1 százalékponttal felfelé módosította a szakértői gárda. Japán gazdasága ez évben 1,2%-kal növekedhet, amelyben szerepe van a bekövetkezett természeti katasztrófa által kiváltott visszaesés utáni rövid helyreállítási periódusnak. Legalábbis erre utal, hogy Japán visszaeshet a korábbi igen szerény bővülés állapotába: a jövő évi prognózis csupán 0,7%-os GDP növekedést vár, 0,4 százalékponttal kisebbet az ősszel publikáltnál. Kanadában nem torpant meg a növekedés, és kedvezőek a kilátások: az elmúlt két évben 2,6%-kal, illetve 2%-kal nőtt a GDP, míg az idei évre 1,8%-os, jövőre 2,3%-os bővülést várnak.

Dr. Katona Tamás, a KSH volt elnökének összefoglalója a társadalmi-gazdasági folyamatok alakulásáról

2012. október - november

Gazdasági növekedés

A múlt év talán legnagyobb gazdaságpolitikai tanulsága: a 2008 óta tartó világgazdasági válság gyors meghaladására nem lehet számítani. Ez a válság még jó néhány évig velünk marad, és a fejlett országok strukturális alkalmazkodásának minőségén múlik a kilábalás. A válság számunkra sajátos eleme az eurózóna válságának hatása az Európai Unió gazdaságára. Ugyanakkor a múlt év nem igazolta a pesszimista várakozásokat az eurózóna felbomlásáról, az Unió működési zavarainak elmélyüléséről. Igaz, a dél-európai országok kimondottan mély strukturális és finanszírozási problémákkal küzdenek, amely recessziót idézett elő az egész térségben. Ennek következtében az eurózóna és maga az Európai Unió gazdasága is enyhe recesszióba süllyedt a múlt évben. Az idei évben már egyértelmű – szerény mértékű – növekedés várható az Európai Unióban és a stagnálást talán éppen meghaladó növekedés az eurózónában. Ez utóbbin belül a dél-európai válság továbbra is recesszióban tartja az érintett négy országot. Az eurózónán kívüli országokban érzékelhető gazdasági növekedés várható ebben az évben, az egyetlen – sajnálatos – kivétel Magyarország, amelyben stagnálás – szerencsés esetben nem negatív előjelű GDP index – várható.

Kedves Hetényi Körbeli Felebarátaim!

A szeptember 17-i nyugdíjról szóló konferencián nem tudok részt venni, ám drukkolok a sikeréért. Ehhez csupán néhány adattal szolgálnék, amely ugyan nem pontosan a nyugdíjakról szól, hanem – szerintem – a legalább ennyire fontos nyugdíj nélküliségről.

Nyugdíj-kérelmek elutasítása:

2010: 124.495
2011: 107.823

A 2009-es évről pontos számot nem tudok, csupán annyit, hogy a következő évre 14 százalékkal nőtt az elutasítások száma. (Vagyis százezer fölött volt akkor is.)

Visszarévedni ifjúságunkra sokszor kellemes, de nem mindig az. Artner Annamária (egy munkahelyen dolgozunk, az általa bírált Hetényi Körnek pedig tagja vagyok) cikkét olvasva (Kit szolgáljon a közgazdaságtan? aug. 30.) úgy éreztem, ismét az 1960-as évek közepén készülök vizsgázni a hajdani Marx Károly Közgazdasági Egyetemen a kapitalizmus általános válságából. Terjedelmi okokból az írás egyetlen állításával foglalkozom csak, amelyet idézek: „a monetarista-neoliberális elmélet alapjait, a neoklasszikus közgazdaságtant mintegy másfél évszázada kreálták azért, hogy kiiktassák a marxi munkaérték-elméletet. Knut Wicksell (1934) kendőzetlen megfogalmazásában: „A szocialisták (főleg Rodbertus, de még inkább Marx) kezében az értékelmélet a fennálló rend elleni rettenetes fegyverré vált. [...] Egy új [...] csereérték-elmélet megteremtése ezért nemcsak elvont elméleti jelentőségű, de elsőrendű gyakorlati és társadalmi érdek is volt, amelyhez [...] Menger, Jevons és Walras [az ún. »marginális forradalom« atyjai] kövezték ki az utat.”

VITAIRAT

Simonovits András: Nyugdíjstratégia 2014-

Ebben a feljegyzésben a Hetényi István Kör számára egy olyan elképzelésrendszert vázolok föl, amely megfelelő viták és statisztikai kiegészítés után alkalmas lehet egy 2014. évi nyugdíjstratégia megalapozására. Először a jelenlegi helyzetet írom le, majd megfogalmazom az általam követendőnek tartott nyugdíjstratégiát. Előre leszögezem, de részletesen nem foglalkozom azzal, hogy egy rosszul működő gazdaságban nehéz, ha ugyan nem lehetetlen jó nyugdíjrendszert bevezetni és fenntartani. Ugyanakkor súlya miatt is egy rossz nyugdíjrendszer jelentősen ronthat a gazdaság általános állapotán.

(Reflexiók a magyar fejlesztési bank 15 éves fennállásának alkalmából 2007. Június 28-án rendezett konferenciához.)

A Magyar Fejlesztési Bank 15 éves működését ünneplő konferencia a fejlesztéspolitika és a gazdasági felzárkózás elemzésével arra törekedett, hogy jobban megvilágítsa a gazdasági folyamatok, fejlesztési döntések hátterét, és az így levonható tapasztalatokból fogalmazzon meg következtetéseket a jövőbeli felzárkózási lehetőségekkel összefüggésben.

Aligha szorul indokolásra, hogy a magyar fejlesztési politika és különösen a gazdasági "felzárkóztatás" témája mennyire időszerű. Az erről szóló eszmecserék érthetően a beruházási politikára, a K+F-re, az innovációra, valamint a fenntartható dinamikus makrogazdasági egyensúlyra koncentrálódnak. Az is természetes, hogy ha a fejlesztési politika a téma, akkor az állam, közelebbről a mindenkori kormányzat teendői kerülnek előtérbe. Ez a reflexió azonban nem a szorosan vett beruházási és műszaki fejlesztési teendőkről szól, mert úgy vélem, hogy elsősorban az EU támogatási politikája és a nemzetközi pénzügyi szervezetek erőteljes befolyásolják mind a célokat, mind pedig az intézményi feltételeket. Másfelől az MFB-nek az utóbbi években megerősödött helyes politikája - a vállalatok piaci impulzusokból kiinduló fejlesztéseinek piackonform módon való segítése, nem pedig irányítása, vagy erőforrásaik egyszerű kipótlása - jól kialakította a fejlesztések feltételeit. A globalizáció a versenyszférában már kikényszerítette a világgazdasági kihívásoknak való gyors megfelelést. Nem minden megoldott persze; a mezőgazdaság fejlesztését szűkkeblű törvények fékezik, a KKV-k tőkéhez segítése még javítható, az önkormányzatok finanszírozási rendszere elavult, a volt OMFB-t utódló szervezet(ek)mindmáig helyüket keresik.

A fejlesztési politika nemzetközi hatásoknak nem közvetlenül kitett területein az intézmények (szabályok, szervezetek, jogkövetés) azonban helyenként még korántsem megállapodottak és hatékonyak. Mindmáig számos területen még keressük az "állam szerepét" a gazdaságban és még inkább a költségvetési politikának a gazdálkodáshoz nem közvetlenül, illetve rövid távon csak lazán kapcsolódó területein. Ezek leginkább a jóléti szférában és a közigazgatásban találhatók.

A Népszabadságban aug. 15-én megjelent, Csillag Istvánnal közösen írt cikkünkre a lap weboldalán rövid válaszban reagált Róna Péter. Az egyszerűség kedvéért szó szerint idézem, amit írt:

"Elfogadom Csillag és Mihályi érvelését a szegényektől elvett jövedelem visszahelyezése mellett, mint rövid távú gyakorlatias megközelítést, még akkor is, ha a külkereskedelmi mérleg rendkívüli teljesítménye az egyetlen tényező, ami a süllyedő hajót még a vízszint fölött tartja. Ezt az eredményt pedig a kormány a szegények lerablásával, azaz fizetőképes keresletük lebontásával produkálta. De hosszabb távon én a gondot nem a keresleti, hanem a kínálati oldalon látom. A nemzetgazdaság vérszegény teljesítőképessége az, ami miatt ott tartunk, ahol. Az innováció, a korszerű képzés hiányában és a korrupció, a rasszizmus és a jogállamiság bedőlése alatt szenvedő gazdaság egyszerűen nem képes kitermelni azt a vagyont, amivel kifizethetnénk azokat az árakat, amelyek immár elérték a nyugati szintet."

Nagyon örülünk, hogy a széles körben népszerű és tekintélynek örvendő Róna Péter is egyetért a Hetényi Kör első nyilvánosságra hozott javaslatcsomagjának leglényegesebb javaslatával. Mint azt a Félfordulat címet viselő dokumentumban is írtuk, mi is csak rövid távú, első lépésnek szánjuk az szja-rendszer átalakítására vonatkozó javaslatot.

Személy szerint én azzal is egyetértek, hogy az alapvető probléma nem a keresleti, hanem a kínálati oldalon van. Ahogyan Róna Péter írja, a bajok igaz oka a "nemzetgazdaság vérszegény teljesítőképessége". Ha pedig ennek az okát keressük, akkor eljutunk oda, hogy az élőmunka termelékenységével van baj. Persze, jó lenne, ha többen dolgoznának, de a lassú gazdasági növekedés, és a versenytársainkhoz képest növekvő lemaradás legfőbb oka mégis csak az, hogy az a 4 millió ember, aki dolgozik, annak a termelékenysége alacsony is, és csak lassan növekszik. Erről egyébként részletesen írtam az MTA Közgazdaságtudományi Intézete által kiadott Műhelytanulmányok sorozatban – magyarul is és angolul is.

Idézem a magyar nyelvű tanulmány záró gondolatát:

"A növekedés gyorsításának többféle – nem könnyen vállalható – társadalmi ára van. De társadalmi ára van a felzárkózási kudarcnak is. Először "fejben" kell megváltozni. A magyar társadalom többsége nem érti, hogy önmagában a termelés ténye, a jó szándék, a szorgalom nem képvisel értéket. Ha valamire a fogyasztók nem tartanak igényt – legyen az a drágán előállított magyar tej, a mellékvonalakon üresen közlekedő vonat vagy hallgató nélkül maradt vidéki főiskola –, akkor azt tovább termelni hagyni vagy működtetni az élőmunkával való súlyos pazarlás, amiért az árat végső fokon azzal fizetjük meg, hogy nem tudunk felzárkózni az előttünk járókhoz. A közvéleménynek is, meg az ország politikai elitjének is be kell látnia, hogy nincs olyan társadalompolitikai cél, amiért érdemes feláldozni a termelékenység növekedését."

Őszintén remélem, hogy ezzel Róna Péter is egyet tud érteni. Akkor máris előbbre vagyunk.

Budapest,
2012. augusztus 17.