Hetényi Kör

Draskovics Tibor az ATV Egyenes Beszéd c. műsorának vendége volt

2012. július 30.

Csillag István az ATV Start vendége volt.

2012. július 23.

A Hetényi Kör javaslatai az adórendszerben azonnal megteendő lépésekre

A magyar gazdaság rossz irányba halad. A jövő megóvása érdekében tehát gyorsan lépni kellene. Ehhez a gazdaságpolitikában teljes fordulat és a jogállam helyreállítása szükséges. Javaslatunk most csak a kezdő lépésre irányul: egy adópolitikai félfordulattal hárítsuk el a növekedés legnagyobb belső akadályait, és kezdjük meg az elveszett bizalom helyreállítását, enyhítsünk a durva igazságtalanságokon. Tehát szakmai vitát a teendőkről és azonnali tűzoltást javasolunk.

 

Miért most kell tüzet oltani? A növekedés 2008 óta lényegében megállt. A nemzetközi pénzügyi válság után – de nem csak amiatt – a magyar gazdaság leszakadása az EU átlagától, de különösen a visegrádi csoport tagállamaitól fokozódott. Csak magunkat okolhatjuk. A 2000-2008 közötti gazdaságpolitika összességében nem javította a gazdaság versenyképességét, ez pedig a magas hiánnyal és adóssággal, a reformok kényszerű elmaradásával együtt sebezhetővé tette az országot. A 2009-2010-es rövid, ám sikeres kiigazítás után 2010 nyarán újra irányt tévesztettünk. A visszaesés, jó esetben a zéró növekedés elsősorban a hibás gazdaságpolitika, és azon belül mindenekelőtt az elhibázott adópolitika következménye. Miközben a kormány 2010-ben jelszavakban helyes célokat tűzött ki (a foglalkoztatás bővítése, a gazdasági növekedés serkentése, hiánycsökkentés, adósságcsökkentés), addig a gyakorlatban alkalmazott eszközei éppen a meghirdetett célok ellen hatnak. Két év elegendő, hogy lássuk a legsúlyosabb következményeket.

a) A személyi jövedelemadó-rendszer átalakítása az adószerkezet egészét eltorzította, a jövedelmeket – igazságtalanul – az átlagnál lényegesen magasabb jövedelemmel rendelkező felső középosztály javára csoportosította át, hatalmas lyukat ütve ezzel az államháztartás bevételein. A kormányzati várakozásokkal szemben a változás nyertesei belföldi fogyasztásukat érdemben nem növelték, az élénkítő hatás tehát elmaradt. Ugyanakkor a vesztesek, az alacsonyabb jövedelműek növekvő terhelése szűkítette a lakosság fogyasztásra költhető forrásait.

b) Az adójóváírás erőltetett kivezetése lényeges nettójövedelem-csökkenést eredményezett az átlag alatti jövedelemmel rendelkezőknél. Ennek elkerülésére a minimálbér népszerűnek látszó, de ésszerűtlen emelésével és egy bonyolult kompenzációs rendszerrel lényegében a munkáltatókra terhelték a nettó jövedelmek megőrzésének költségét. Tehát a munkáltatói bérköltségek jelentős növelésével a kormány nemhogy nem javította a foglalkoztatás feltételeit, hanem kifejezetten rontotta.

c) A kiesett bevételeket a gazdaság dinamikus szektoraira, leginkább a bankrendszerre kivetett új adók bevezetésével pótolták, azzal az indokkal, hogy a lakosság és a „magyar vállalkozások tehervállalása” elkerülhető legyen. A következmények súlyosak: a bankrendszer hitelezési aktivitása drámaian csökkent, ennek nyomán a beruházások szempontjából különösen fontos ágazatok termelése stagnál vagy (mint például az építőiparé) megállíthatatlanul zuhan.

d) Ezeket a problémákat csak súlyosbította az egyéni tb-járulékok és az áfakulcs emelése, valamint új „kisadók” bevezetése. Mindez az elkölthető jövedelmeket tovább szűkítette, a fogyasztást csökkentette és újabb ösztönzést adott a feketegazdaság terjedésének.

e) A kis- és középvállalatok kilátásai drámaian romlottak. Az adóváltozások miatt megcsappant lakossági jövedelmek visszavetették a keresletet, ugyanakkor a bérköltség jelentősen nőtt, a banki hitelezés visszaesése is őket érintette leginkább. Éppen ezért ebben, a foglalkoztatás bővítésére legalkalmasabb szektorban esett vissza a legnagyobb mértékben az új munkahelyek keletkezése.

f) Súlyos bajok forrása az a mód is, ahogyan az adórendszer átalakítása végbement: kapkodva, visszamenőlegesen és kiszámíthatatlanul, az ígéreteket rendre megszegve.

A 2010 nyara óta folytatott adópolitika tehát egyszerre rontotta a foglalkoztatás, a beruházások, a fogyasztás, a hitelezés és a tőkevonzás feltételeit, miközben a fogyasztók, a vállalkozók és a befektetők bizalma egyaránt elveszett. Történt mindez válságos nemzetközi környezetben, amikor a növekedés külső feltételei is egyre rosszabbak. Korábban sokan közülünk is többször érveltek az egykulcsos adó valamilyen változata mellett, de ők sem így és ilyen feltételek mellett javasolták a bevezetését.

Azonnali gyökeres gazdaságpolitikai fordulat kell! Az adórendszer lényeges korrekciója ennek első lépése, a félfordulat. De nem csak ahhoz képest, ami az elmúlt két évben történt. A 2010 előtti adópolitikához és adószerkezethez elvi és gyakorlati okokból sem szabad visszatérni. Mostani javaslataink középpontjában ezért a növekedés útjában álló legnagyobb adórendszerbeli akadályok azonnali és radikális elhárítása áll – ezt nevezzük tehát tűzoltásnak.

Bár a kormány fiskális politikája a szakszerűtlenség kétségbeejtő példája, és a vitairat [Félfordulat – a szerk.] a kérdést egy normálisabb mederbe tereli, a nemzetgazdaság gondjai nem az elhibázott fiskális politikából fakadnak. Az csak súlyosbítja a bajt. Szerintem a baj lényege az, hogy az ország hatalmi szerkezete és a hatalmi szerkezetet támogató „mindennapi erkölcs” (erről lásd Heller Ágnes) elfojtja, illetve kiűzi az országból a társadalom alkotóképességét. Az eredmény a rendkívül alacsony hozzáadott érték, a növekedési potenciál elsorvadása, a humántőke siralmas lemaradása; összességében egy olyan kultúra és gazdasági szerkezet kialakulása, ami inkább kikerülné, mintsem magához ragadná az életet, ami nem képes kitermelni az EU árszerkezetében való részvételhez szükséges forrásokat. Az árak „konvergálnak” az európai szinthez, a termelékenység azonban nem. Az így egyre szélesebbre nyíló olló kezelésére valójában nincs megfelelő fiskális eszköz.

2007 végére egy forint GDP-növekedést húsz forint adósságnövekedés kísért. Az állítás, miszerint „[a] gazdasági növekedés […] 0 százalék körüli szintje elsősorban […] a nem megfelelő adópolitika következménye”, szerintem tehát túlzott jelentőséget tulajdonít a fiskális kérdésnek, még akkor is, ha az elszabadult költségvetési deficit szerepe az említett arány kialakulásában tagadhatatlan. Az ok-okozati összefüggések ugyanis nem egyirányúak. Egyáltalán nem biztos, hogy a termelékenység elmaradásáért a deficitet kellene hibáztatni, és nem fordítva. Ráadásul, az írás nagymértékben támaszkodik a Keynes-Kahn multiplikátor modellre, és a megoldást egy olyan adópolitikában látja, amely a növekedést az effective demand [„hatékony kereslet” – a szerk.] felpörgetésére építi. De nagy a veszély, hogy egy ilyen politika egyrészt az adósságszint említett (és az elmúlt évtizedben megtapasztalt) robbanásához, másrészt a külkereskedelmi mérleg borulásához vezet, mert a kereslet felpörgetése csak akkor hoz egészséges növekedést, ha az a produktivitás javulását is magával hozza. Ez pedig az eredeti elmélet szerint is csak akkor lehetséges, ha a produktív kapacitások már léteznek, de kihasználatlanul hevernek. Persze a kereslet élénkülése vezethet a beruházások fellendüléséhez – de csak vezethet. Itt számos olyan tényező jut fontos szerephez, ami meglehetősen távol esik az adópolitikától. (Mint például a monetáris politika.) Nálunk – mint azt az elmúlt években láthattuk – a felpörgetett keresletből közel sem biztosított az automatikusan javuló hatékonyság. Sajnos a magyar nemzetgazdaság hagyományosan a „stop-go” szindróma szélsőséges példája. A növekedésnek hatalmas importvonzata van – amit én a mainstreamtől eltérően a gazdaság szerkezetével és a késztermékek hiányával magyaráznék. De itt nem a magyarázatra, hanem a puszta jelenségre szeretném felhívni a figyelmet.

Örökös pénzügyminiszter

Hetényi István emlékére

 

• Lengyel László: Örökös pénzügyminiszter
• Voszka Éva: Beszélgetések Hetényi Istvánnal
• Lázár György: Emlékezésem Hetényi Istvánra
• Drecin József: Hetényi István emlékére
• Pulai Miklós: A „minőség”
• Kopátsy Sándor: Azok használtak többet, akik mértéket tudtak tartani
• Dániel Zsuzsa és Kornai János: Társunk a közös gondolkodásban: Hetényi István
• Vámos Tibor Hetényi Istvánról
• Lengyel László: Hetényi és a politika
• Beszélgetés Draskovics Tiborral 
• Csillag István: A „macskaasztal” mellől
• Beszélgetés Kupa Mihállyal Hetényi Istvánról
• Bokros Lajos Hetényi Istvánról
• Beszélgetés Surányi Györggyel
• Interjú Kepecs Gáborral
• Lengyel László: A Nagy Öreg halála
• Békesi László: Elment az örökös pénzügyminiszter
• László Csaba: Búcsú az örökös pénzügyminisztertől

Régi, alig poros, egykor nagy emberek ülnek az asztal körül. Az arcok éppoly panaszosak, mint a szavak.

Hetényi István nyolcvanéves

Egyetlen élő, Ionesco-fej, hamiskás szempár néz ki a képből. - Hát, kérlek, hogy vagy mostanában? - kérdi nyájasan szomszédját. Siránkozó válasz mindenféle bajról. Türelmesen hallgatja, hiszen bévül aluszik, akár az értekezletek pontosan ismert fölszólalóinál. - Nehéz lehet neked - mondja sajnálkozva -, nekem csak kisebb bajom volt tavaly, meghaltam veserákban.

A meséknek, Krúdynál, nem kedveznek az ifjonti, tavaszi reggelek. Téli ködben szeretnek utazni, kis vidéki házak petróleumlámpásai körül üldögélni. Hogyan kedvezhetnének az új, hihetetlen történeteknek a forró nyári napok, amikor a hivatali mondáknak még levegő se jut a folyosók csavarján, az irodák sötétjén. Hetényiről mindenkinek van legalább egy, de inkább tucatnyi története. A Hetényi oly mesehőssé vált a tervhivatali, pénzügyminisztériumi világokban, mint Krúdy bármely hőse. Olyan otthonos és oly idegen Horthy, Szálasi, Rákosi, Kádár rendszereiben. Ha ránézünk, hallgatjuk, nézzük könyvtárát, tudjuk, hogy nem élhetett itt, és nem szabadna itt élnie ebben az országban. De amikor mindennap, munka után, öt órakor átsétált a Lánchídon és az Alagúton, övé volt ez a város, jaj, istenem, haza.

1944-ben természetesen őt is ki kellett volna irtaniuk a jó magyar nyilasoknak a derék német nácik segedelmével. - Legközelebb majd sikerül - mondaná Tacitus modorában. Nem tudom, hogy mikor szerezte be az életre szóló szkepszist, hitetlenséget, de ekkor már meglehetett annak a fölfogásának alapja, hogy az ember vadállat, akit csak elviselni lehet, de megszelídíteni nem. Láthatóan jobban hisz és bízik az ember által létrehozott kultúrában és civilizációban, mint az emberekben, akiket e kultúrához, Mozarthoz és Thomas Mannhoz méltatlannak tart. "Ebben a korban élni nem állapot, hanem feladat; ha úgy tetszik, vagy ha nem is tetszik, életveszélyes feladat" - írja Márai 1941 júniusában. De a szenvedés és a kockázat ránevel minket "az emberi együttélés legnagyobb leckéjére: az önismeretre és a valóságismeretre". Oly keveseket nevelt rá. De Hetényi Istvánnak alighanem egészen fiatal korától pontos ön- és valóságismerete volt.

Alig hiszem, hogy tartós kommunista, majd önkínzó illúziói lettek volna. A rendszert sorsként fogadta el, amely van és lesz, amelyben az ember feladata a mindenkori rendszer és önmagunk ésszerűsítése. Hetényi ésszerű világrendjében maga az ideológia volt ésszerűtlen. Sokat írtak az ortodox sztálinistákról és a kiábrándult reformerekről, de igen keveset a rendszer racionalistáiról. Azokról, akik a butaságot, a szűklátókörűséget, az értelem fölötti zsarnokoskodást tekintették a rendszer legsúlyosabb vétkének. Nézzenek bele George Brooke szemébe Holbein krétarajzán, 1541-ből, s rögtön megértik, mire gondolok. Hetényi István évtizedeken keresztül a Tervhivatalban, majd a Pénzügyminisztériumban nem reformista, mint Varga István, Péter György, Nagy Tamás, de nem is radikális, mint Liska Tibor, Kopátsy Sándor, hanem Kis Árpád és Vályi Péter vonalán haladó szkeptikus racionalizáló. Az Ész hatalma, a józan be- és előrelátás, a tények és az eszközök aprólékos kimunkálásának tisztelete nemcsak forradalmakkal és forradalmárokkal szemben tette gyanakvóvá, hanem a reformok eszmei ötlőivel is. A világ keveset és valószínűleg rossz felé fog változni. A feladat, hogy én ne rontsak rajta többet a beavatkozásaimmal.

Mindig óvatos volt. Távolságtartó. Polgár első generációs paraszt- és munkásértelmiségiek közt. Aligha szerették fölénye, iróniája és megfoghatatlansága miatt. Érthetetlen és követhetetlen volt évtizedekig az a vágya, hogy "professional reputation"-re, szakmai tekintélyre tegyen szert. Nem rangra, nem címre, befolyásra, hanem reputációra akart szert tenni, miként az operáló orvos, a hídépítő mérnök. A történelem iróniája, hogy az általa nem kedvelt, bürokratikusnak és párttitkároktól uraltnak tartott Pénzügyminisztériumban a nyolcvanas évek minisztereként szerezte meg reputációját. Ha addig hírhedt Én, Én, Én volt, akinek nincs csapata, a PM-ben néhány év után valamiféle szakmai Mi erjesztője lett. Aki gyáván meghátrált még 1980-81-ben, a vállalati tulajdonosi, adó- és bankreformok kezdeményezőjévé vált 83-84-ben. És a kirúgatásig kitartott a kemény költségvetés mellett a pártközponttal szemben.

"Rejtélyes világunk látszólagos zűrzavarában az egyén úgy idomul egy-egy rendszerhez, egyik rendszer a másikhoz és az egészhez, hogy egyetlen félrelépéssel az ember kiteszi magát a kockázatnak, hogy örökre elveszti a helyét" - olvashatjuk Hawthorne Wakefieldjében. Örökre elveszti a hamisat, vagy elnyeri az igazit. Ez a néhány éves átalakulás, új ön- és valóságismeret örökös pénzügyminiszterré tette. Mércévé Békesi és Bokros, Surányi és előttünk, kritikus elemzők előtt. Így lehet és kell viselkedni: összeállítani elfogulatlanul egy csapatot, kialakíttatni a vezéreszméket és a belőlük következő technikákat, alkudni, de nem megalkudni a politikával, s mosolygósan, tréfálkozva kitartani a hajón a süllyedésig. - Miféle rendszer az, ahol még én is miniszter lehettem?

A nyolcvanéves Hetényi ma is a legjobb szemű megfigyelő közülünk. Sőt, egyre jobb lesz a szemmértéke a súlyok és ellensúlyok, a jelentős és jelentéktelen dolgok felbecsülésében. Élő tekintet. A mi fáradt és a nálunk fiatalabb nemzedékek éles pillantásával is nézi az egymásra jövő kormányok szerencsétlenkedéseit. Ha nemcsak nézni, hanem belülről látni is akarunk, hozzá kell fordulnunk.

"Ma reggel / Vergilius lassú kézzel simogatja / a selymet mit a Sárga Császár / birodalmából hoztak a hajók és a karavánok. / Magyarországon megszólal az első csalogány. / Jézus megpillantja a pénzen Caesar profilját, / Püthagorász feltárja a görögök előtt / az idő köralakját. / Egy óceániai szigeten / ezüst agarak űznek arany szarvasokat." Ma reggel a vak Jorge Luis Borges magyar pénzügyminiszternek képzeli magát. Szvjatoszlav Richter könnyed keménységgel leüti Schuman Opus 17-es Fantáziájának első hangjait. Ma reggel ugyanúgy, mégis másként kel fel a nap az Attila utcában.

Nemrég kezembe került egy kézirat, még indigóval gépelt másodpéldány. „Reform-hétköznapok” a nyolcvanas évek első felében, hetyke, a huszonévesek magabiztosságával megfogalmazott, igazságtalan és ellenszenves írásom. Amiért érdemes volt pirulva újraolvasni, az a gyöngybetűs széljegyzetek sora: Hetényi István pénzügyminiszter higgadt, bölcs, de gyakran szarkasztikus kérdései, kommentárjai. Ezek a jelzők, mint az alábbi interjú is mutatja, személyiségének alapvonásai voltak és maradtak mindvégig – legalább is mi, a régi Pénzügykutató ifjoncai ilyennek ismertük meg miniszterként, és ilyennek láttuk az új intézet gyakori vendégeként, a Tudományos Tanács elnökeként még két évtizeden át.

A beszélgetéseket az Oral History Archívuma számára vettük magnóra, az első részt 1987-ben, közvetlenül nyugdíjba vonulása után, majd a másodikat 2006-ban. Most a több mint 300 oldalas szöveg rövidített, szerkesztett változatát közöljük. Meghagyva a gazdaságtörténészek számára az egyes gazdaságpolitikai döntések hátterének és az intézmények működésének részletesebb elemzését, itt a személyes emlékeket és az „örökös pénzügyminiszter” gondolkodásmódjára, egyéniségére jellemző részleteket emeljük ki. Húsz év távlatából talán a legérdekesebb kérdés a személyiség, a neveltetés, az értékrend összeegyeztethetősége a „rendszerrel”, a szocializmussal: hogyan lehetett ebben az idegennek látszó közegben boldogulni az értékek, a tartás feladása nélkül?^[1]

 

„… apám felvette a bakancsát, azt, amit még máig hordok…”

1926. augusztus 3-án születtem. Második gyerek vagyok a családban. Van egy bátyám, élettannal foglalkozó főprofesszor, Kanadában él pillanatnyilag. Apám orvos volt, anyám eredetileg tanítónő, de aztán a gyerekek megszületése után otthon maradt. Apám – azt mondják – nagyon jó orvos volt. Végül is elég híres belgyógyász, különféle társaságok tagja, akadémikus, kétszeres Kossuth-díjas egyetemi tanár. Persze gyerekkoromban még csak tanársegéd volt a Korányi Sándor vezette klinikán. Ez orvosilag nagyon nagy iskola volt, onnan származott a későbbi professzornemzedékekből a legtöbb és a legjobb belgyógyász Magyarországon. Korányi tényleg iskolát tudott teremteni, és apámat úgy tekintik, mint egyik jó folytatóját. Azt hiszem, 1934-ben lett egyetemi magántanár. Viszont ezt a klinikát az akkori kormány megszüntette. Korányival nagyon méltatlanul bántak, és a klinikát szétoszlatták.

Apám 1936 után teljesen magánorvosként tevékenykedett, a Stefánia úti belgyógyászati intézet vezetője lett. Az épület aztán a háborúban elpusztult. Ennek a tulajdonosa egy tőkés vállalkozó volt, de apám neve fémjelezte tulajdonképpen orvosilag, és emellett magánpraxist folytatott.

Gyerekkorom ennek megfelelően sima gyerekkor volt, teljesen szabályos. Azt hiszem, nem tűntem ki semmivel. Gondom sem volt soha a tanulással, mint ahogy a bátyámnak sem. Otthon, úgy érzem, nagyon nyugodt hátteret kaptunk. Szüleim nem erőltettek ránk semmit, tehát nem volt az a stresszes erőlködés, amit ma időnként látni, hogy a szülő még ebbe meg abba bele akarja avatni a gyerekét. De azért részt vettünk sok mindenben. Már egészen kis korban a német nyelvet megtanultuk. Aztán középiskolás korunkban apám természetesnek vette, hogy az angol nyelvet tanuljuk magánórákon. Afelől nyugodt volt, hogy az iskolában a latint, a görögöt megtanuljuk, mert apám a klasszikus műveltségre sokat adott, és valóban, az irodalmi és klasszikus műveltsége az akkori mértékkel mérve is jó volt.

Kérdés: Már a nagyszülei is értelmiségiek voltak, orvosok?

Válasz: Nem. Az apai nagyapám ügyvéd volt. Meghalt korán, az I. világháború idején, őt nem ismertem. Így apám is tulajdonképpen gyámot kapott, tehát nagyanyám már felnőtt gyerekekkel, de azért egyedül volt. Anyai nagyapám adóhivatalnok volt. Följebb a családban mérnök, kereskedő... Ez egy Bajorországból bevándorolt család volt eredetileg, de már a múlt század közepén ide jöttek – felfedeztem könyvekben. Egy időben nagyon divatos divatüzletük volt, aztán tönkrement.

Kérdés: Hogy hívták őket?

Válasz: Wabrosch. Ma ez a név, mint urológus tanár ismert, aki nekem másod-unokatestvérem. Egyébként nincsenek közeli rokonaim. Szóval nem első generációs értelmiségi család volt ez sem. Maguk az orvosi tanulmányok is, azt hiszem, közel hozták a családot a humán műveltséghez. Anyám pedig – mint mondtam – tanítónő volt, és főleg erről az ágról örököltem a zeneszeretetet, bár apám is szerette a zenét. Egy kicsit tudott is zongorázni. Mindig azt mondta, hogy majd nyugdíjban újra fog zongorázni. Hát ezt nem érte meg. De anyám mint tanítónő a zenéhez kellett hogy valamit értsen, és részt vett a Lichtenberg kórus munkájában. Ez akkor az egyetlen komoly kórus volt, Budapesti Ének- és Zeneegyesület, azt hiszem, így hívták. De miután apja a VI. kerületben volt adófőtanácsos, ezért gyerekkorában az adatott meg neki, hogy a VI. kerületi színházakba vasárnapra az igazgatók ingyenjegyeket küldtek, az Orfeumba is járt. Ezért az otthoni zenei élet úgy zajlott, hogy anyám, miközben az otthoni munkát végezte, vagy egy Wagner operát vagy egy cselédkuplét dúdolt magában. Ezek békésen megfértek, mind a kettő nagyon jól ment.

A bátyám a szomszédos állami iskolába járt, engem egy magániskolába írattak. Nehezen tudom ma felmérni, hogy ez mennyire volt jó. Az biztos, hogy a pedagógusok körében ismert, jó iskola volt, úgynevezett Montessori rendszerű magániskola. Annyiból jó volt, hogy ha jól emlékszem, általában tizenöten voltunk egy osztályban. Amire az ember már többet emlékszik, az a gimnázium. A budapesti cisztercitákhoz jártam, amelyet, ahogy távolodik tőlem az iskola, annál jobbnak tartok. Szerzetesek tanítottak, de nyoma sem volt a bigott vallásosságra nevelésnek. A szüleim is mondták, hogy könnyű a papoknak, csak a gyerekekkel tudnak foglalkozni, mert otthon a családdal aztán nincs semmi bajuk. Miután az iskolaéveim már a háborús időkre estek, 44-ben, a bombázások idején érettségiztünk. Már akkor meg tudtuk ítélni, hogy ez az iskola jó szellemű volt. Az összes jobboldali dolgokból csak a legminimálisabbat engedte be. Leventefoglalkozás... Egyébként tanáraink jelentős részéről lehetett tudni, hogy Nyugat-barátok – talán ez a helyes fogalmazás. Volt olyan tanárunk, Nemes Tivadar, akinél a felelést rögtön el lehetett bliccelni, ha az ember az elején megkérdezte: „Tanár úr, mit mond a rádió?” – amin természetesen az akkori londoni rádiót kellett érteni. Akkor ő elemezte a helyzetet, és így a felelésen túlestünk. Nagyon jó osztályfőnököm volt, Lovass Ambrus, később Lovass József néven, pár éve halt meg. A rend megszüntette a tanítást, de miután ő reál tárgyat tanított, azt hiszem, a Kölcsey Gimnáziumban hosszú ideig tanított. Emberileg kiváló volt.

Sok jó tanárunk volt, de ki szeretném emelni Pataki Vidort, aki magyar-történelem tanár volt néhány évig. Ő onnan ismert, hogy az egri vár ásatásának egyik vezetője volt a 30-as évek elején, és részt vett a bükki barlangkutatásban. Ezekről beszélt az órán. Tehát tudományos ambíciójú, eredményeket elérő ember volt. Az egri várról írt is valamilyen monográfiát. Nagyon kiváló ember volt. Nem azt mondom, hogy kellemes ember, nyekergő hangja volt, de magával tudott ragadni, nagyon jól tanított. A múltkor találkoztam egy művével. Valahol Nyugaton, Németországban vagy Amerikában élő magyar gyerekeknek írt egy magyar történelemkönyvet, azoknak a szülőknek, akik a külföldi iskola mellett magyarságra akarják tanítani a gyereküket. Vagy Gyimesi Nándor, aki aztán műegyetemi tanár is lett. A gyakorlatokon komoly munkát végeztünk. Mentünk le a Feneketlen-tóhoz, szedtük ki a vízből a békapetéket, vizsgáltuk mikroszkóp alatt. Szóval nagyon érdekes és cselekvő – tehát ott már nem passzív befogadó – munkát végeztünk. Egyes esetekben a feleltetés is aktívabb volt, mert volt olyan formája is, hogy kiselőadás, tehát előre megmondták valakinek, hogy most te ezt a következő órán el fogod mondani. Azt hiszem, hogy ezeken keresztül anélkül, hogy valami allűröket vagy önállóskodási gondolatokat tápláltak volna, végül is megtanítottak a rendszeres munkára, arra, hogy hogyan kell tanulni.

A ma legismertebb tanárom – és tényleg kiváló volt, mint tanár – Rajeczky Benjamin, akit most ünnepelnek a tévében, hol a 80., hol a 85. születésnapja alkalmából. Ő énektanárom volt négy évig, jókedvű énektanulás volt ez. Ő volt az, aki Kerényi Györggyel meg másokkal a magyar népdalokat tanította, az Éneklő Ifjúság mozgalom, a 101 magyar népdal, ezeket fújtuk. Többek között mindenkinek furulyázni is kellett. Ő aztán népzenekutatóként nagyon ismert lett, 85 éves korában ma is teljesen friss személyiség. A 85. születésnapján meglátogattuk. Nagyszerű benyomásokat szereztünk most is. Ha nem akarok nagyon hosszú sort, akkor ezeket mondom. Nagyon jó emlékeim vannak az iskoláról.

Kérdés: És a diáktársai közül?

Válasz: Elég gyorsan szétszéledt az osztály, elszakadtunk. Mondtam, 44-ben érettségiztünk. Ennek egyik következménye a háború, a budapesti ostrom miatt az volt, hogy egy év múlva az 52 fős osztályból volt nyolc vagy tíz halott. Többek között, akivel a legjobb kapcsolatban voltam, Kovácsy Dénes az ostrom alatt kiment az udvarra, és a fejére esett egy akna, vagy valami ilyesmi történt vele. Sajnos, az osztálynak egy része utána Nyugatra ment. Részben sváb származásúak voltak, részben „nagyobb” polgári vagy német beállítottságú szülők. Az ötvenfős osztályból már az érettségi után három évvel harmincnál többet nehéz lett volna itt összeszedni. Ezek az érettségi találkozók vagy diáktársi találkozók aztán vagy húsz év múlva indultak meg. Valójában talán két-három osztálytársammal van kapcsolatom, eggyel leginkább. Azért ez sem privát baráti kapcsolat Szentmártoni Tibor műegyetemi tanárral, az apja is műegyetemi tanár volt. Vele néha összejöttünk hivatalból. Ő jött a műegyetemi problémáival, én a Tervhivatalból tippeket adtam, segítettem. Tihanyban körzeti orvos a Detreházi Károly nevű osztálytársam. De tulajdonképpen a gimnáziumi osztálytársaim közül egyik sem tartozik a baráti körömhöz.

Kérdés: Van valaki, aki ismert lett bármilyen téren?

Válasz: Volt egy, a Nuricsány Zoltán festő, de meghalt, szerintem még nem volt 50 éves. Nem tudott a nagyok közé kiemelkedni, de jó művész volt. Egyébként ismert, igazán közismert ember nincs. Egyetemi tanár van több is.

Kérdés: Az osztály többsége Önhöz hasonlóan értelmiségi, polgári gyerek volt?

Válasz: Igen. Zömmel értelmiségi és tisztviselő gyerekek. Voltak szegény sorsú gyerekek, de ezeknek is csak egy része munkás, inkább pedellus gyerek. Egészen nagy arisztokrata nevek sem voltak az osztályban. A XI. kerületben volt az iskola, ez is egy kicsit megszabta. Akkor a gimnázium körülbelül egy olyan szelekciót jelentett, mint ha ma valaki főiskolára megy.

Kérdés: Nagyon sokat kellett tanulni? Vagy milyen módszerrel lehetett ilyen nagy tudásra szert tenni?

Válasz: A gyereke válogatja, és hozzáteszem, hogy a negyedik után volt azért egy bizonyos rosta, volt, akit eltanácsoltak. Nekem az volt a filozófiám, hogy ha már az ember ott tölti az időt, akkor figyeljen az órán. Én tehát figyeltem. Így nem kellett nagyon sokat tanulni otthon. Kellett, de nem túlterheléssel. Pataki Vidor az érettségi előtt kifejezetten úgy tanított, mintha egyetemen lenne, előadást tartott, és megtanított minket jegyzetelni. Ha már az ember egyszer valamit leír, akkor nem kell valami vészesen sokat tanulni. Inkább melléolvasni, vagy feladott verseket. Ma mindig olvasom, hogy nem divat a memoritert feladni. Nekünk még volt, latinból is. Nem is szólva arról, hogy a büntetés memoriter volt. Tehát aki zörgött, vagy súgott, annak a következő órára meg kellett még tanulni egy verset vagy még 15 sor latint.

Kérdés: Sportot például tanultak?

Válasz: Nem voltunk különösen sportolók. Azért különórákon jártam vívni, egész addig, amíg egyszer a bokámat úgy tönkre nem tettem, hogy ma is ropog, és tudom, a katonaorvosok is nézték, hogyan lehet ezzel a bokával járni. Szerencsére egyáltalán nem zavar semmit, de hogy kitöréseket és dobbantásokat csináljak, ezt abba kellett hagyni. Karácsonyi szünetben az iskola szervezett téli tábort, tehát jártunk síelni. Körülbelül 15-16 éves koromban ezeket abbahagytam. Részben a bokám miatt, de lehet, hogy ez csak hivatkozás volt. Onnan kezdve aztán különösebben nem sportoltam. Nyáron kisebb evezések, dunai úszások. Mert a nyarat mindig Leányfalun töltöttük, ahol még a nagyszüleim telepedtek le nyári lakkal, tehát anyám is már ott töltötte a gyerekkorát. Nálunk is természetes volt nulléves koromtól, hogy nyáron anyám a két gyerekkel kiköltözött, és ott voltunk az iskola kezdetéig a Duna mellett. Úsztunk, eveztünk, de rendszeres vagy eredményre törekvő sport nem volt a családban.

Kérdés: Ha már a nyaralásnál tartunk, külföldre utaztak, vagy akkoriban ez nem volt szokás?

Válasz: Vegye elő a naptárat. 26-ban születtem. 36-ban jártam Ausztriában, mert egy mellhártya-gyulladás után a téli szünetben elvittek magaslatra. Amikor utaztam volna, 39, 40, 41, 42, szó sem lehetett róla.

Kérdés: A szülei sem jártak?

Válasz: Apám itt-ott járt, kongresszusra. De az nem ilyen világ volt. Évente egy kongresszus már nagy dolognak számított. Apámnak az volt a szokása, hogy a szabadságát – legalábbis amióta visszaemlékszem, a 30-as évek elejére, mert onnan kezdve mondjuk nem voltunk nagyon gazdagok, de anyagi gondunk sem volt – amíg lehetett, Svájcban töltötte. Augusztus 1-én elutazott Svájcba, felvette a bakancsát, azt, amit még máig hordok, meg bricsesz nadrágot meg viharkabátot, és járta a hegyeket. Ez volt az első két hét. A hónap közepén anyám utána ment, és két hetet együtt szabadságoztak. De ő először két hétig kipihente magát. Ez elég rendszeres volt. A háború alatt ez természetesen megszűnt. 1940-41-42-ben volt olyan, hogy Svájcot pótolni az erdélyi hegyekbe mentünk, Szovátára vagy Borszékre. Apám hat-nyolc orvos kollégájával elment, és akkor már mi gyerekek is meghívást kaptunk két hétre vagy tíz napra. Egyébként nem volt divat az utazás. Ő biztos küldött volna bennünket diákkorunkban Németországba, egy olyan Németországba, amelyikbe elküldhetett volna. Vagy Angliába. De a háború miatt mindez nem ment. Aztán a háború után sem ez volt az első dolog, amit meg lehetett csinálni.

Az otthoni beállítottság is radikális polgári beállítottság volt, nagyon világosan fasisztaellenes és náciellenes. Talán apámat utólag most egy kicsit anglofilnek is lehet nevezni, nagyon sok angol könyve volt. A polgári radikalizmus és a baloldali mozgalmak érdekelték, amit innen tudok. Nem mintha erről sokat beszélgettünk volna, ő nagyon elfoglalt volt, és mély lelki beszélgetésekre az ember nagyon kevésre emlékszik. Nem próbált minket direkt beszédekkel nevelni. De a könyvtárában sok angol szociáldemokrata szakszervezeti szerző könyve megvolt, és vagy 10-12 könyv a szovjetrendszerről, baloldali nyugati kiadóknál megjelentetett könyvek, a 20-as, 30-as évek első feléről szóló könyvek természetesen.

Kérdés: Akkoriban mi érdekelte a legjobban?

Válasz: Mindig jó számtanos voltam – így mondom, mert ha matematikust mondok, az túl sokat jelentene. Tehát érdekelt egyfelől a számtan és a fizika. Másfelől a nyelvekkel is jó viszonyban voltam. Ezek voltak az alaptárgyak, most akárhogy hívjuk. Konkrétan kicsit függött a tanártól. Például érdekes módon most visszagondolva, a történelem nem nagyon izgatott. Ez talán 50 éves korom óta érdekel egy kicsit jobban, hogy már magam is megéltem a történelmet.

Kérdés: Hogyan döntött végül a közgazdaságtan mellett?

Válasz: Erre véletlenül tudok válaszolni, ez ritkaság, azt hiszem. Természetes, hogy orvos akartam lenni. A bátyám meg tanár akart lenni. Végül valahogy úgy érettségi előtt egy-két évvel ő a tanárságból a kémiatanárit választotta, és a kémiából az orvosi lett, én pedig ugyancsak 16-17 éves koromban elolvastam egy-két könyvet. Mégpedig úgy, hogy apámnak egy távolabbi rokona, aki, azt hiszem, banktisztviselő volt, mellékesen az akkori Közgazdasági Társaság kiadványait is terjesztette. Magyarul ügynökölt velük. Apám pedig nyilván az ismeretségre tekintettel vett a könyvekből. Így a kezembe kerültek Kislégi Nagy Dénes könyvei, öt kötet klasszikus közgazdaság. Ezeket nézegettem, és akkor valahogy talán épp az egzaktság vagy a matematika miatt alakult ki bennem, hogy közgazdász leszek. Kifejezetten mondhatom, hogy a könyvek hatására, mégpedig ezen könyvek hatására.

Kérdés: A szülei nem befolyásolták, hogy milyen pályára menjen?

Válasz: Nem, nem, miután ez is olyan pálya volt, amelyik számukra elfogadható volt. Lehet, hogy ha légtornász akartam volna lenni, akkor befolyásoltak volna közvetlenül. De így azt mondták, hogy arra menjek, amire kedvem van. Nyilván az értelmiségi pályát erőltették – illetve nem kellett erőltetni. Így alakult. Egyébként ez a „milyen pálya”… Nem kérdezte meg, de már többször gondolkoztam, és el is mondtam, szóval nekem az az érzésem, hogy ha egy emberben bizonyos képességek vagy adottságok megvannak, akkor valójában sok pályán tud valamit csinálni. Lehet, hogy szerénytelenül hangzik, de én például el tudom képzelni, hogy elég jó orvos is lehettem volna. Nem azt mondom, hogy mindegy, hogy ha valaki tehetséges, akkor mindegy, hogy mit csinál. Apám érdekes módon úgy lett orvos – és nem akármilyen orvos –, hogy amikor elment beiratkozni az egyetemre, akkor kémia szakos akart lenni. Útközben találkozott egy barátjával, aki azt mondta: – Gyere, én az orvosira megyek, iratkozz be. – Jó – mondta. És lám, jó választás volt. Apám halála után találtam meg nagyapámnak az egyetemi indexét, amelyből az derült ki, hogy három félév orvosit hallgatott, és utána ment át jogásznak. Szóval úgy érzem, hogy több pályában lehet gondolkodni. Nyilván a matematikához meg a művészeti pályákhoz kell valami adottság. Én nem tartom ezt az egyetlen lehetséges választott pályámnak.

Bár az is belejátszott, ez mindig egy kérdés, hogy ilyen névvel az orvosi pálya előny vagy nyomasztó hátrány. Meg már a bátyám is az lett. Lehet, hogy úgy gondoltam, hogy ha már itt ketten fociznak a pályán, nem biztos, hogy érdemes beállni harmadiknak. Nem tudom. Ezt valószínűleg csak utólag magyarázom bele.

Kérdés: Hadd kérdezzek ugyanerről az időszakról egy kicsit más szempontból. A háborút hogyan élte át a család?

Válasz: A háború első éveit tulajdonképpen Budapesten olyan nagyon nem lehetett érezni. Voltam 13-14-15 éves. Csináltuk a dolgunkat. Politikával egyáltalán nem foglalkoztam. Ha a szüleim ilyesmiről felnőttekkel beszélgettek, mi nem voltunk ott. Szóval családon belül szülők–gyerekek között direkt politizálás ebben az időben, mondjuk, 16-17 éves korom előtt nem volt. Magatartással meg egyébbel befolyásoltak, például hogy a Magyar Nemzet és az Újság című újság járt. Bár hát egy 14 éves gyerek mit nézi, hogy melyik újság jár. Igazából az iskolában lehetett valamit érezni. Például a cserkészet. A cserkészetbe beléptem 11-12 éves koromban. Aztán ez átalakult 1941-ben ún. honvéd cserkészetté, szóval jobboldali cserkészetnek lehet mondani. Onnan kezdve az iskola lelombozta ezt a cserkészetet. Egy csomó gyereknek azt mondták, hogy lépjen ki. Az egész cserkészetet kicsit félretették. Így szüremkedett be a politika. Az iskola elintézte, hogy a leventeoktatást – ami kötelező volt – nem valamiféle katonák vezették, hanem az iskola tornatanára, aki tartalékos tiszt is volt. Tehát egy leventei és egy tornaóra olyan nagyon vészesen nem különbözött, és nem került be egy direkt jobboldali szellem. Ezt az iskola ugyancsak leblokkolta. Ilyen szempontból elég védett volt ez még egy jó darabig.

1943-44 már természetesen nagy változás volt. Különös tekintettel arra, hogy apám zsidó családból származott, anyám pedig őskeresztény családból. Apámék már nagyon régen kikeresztelkedtek, így direkt nem érintették a törvények. Talán annyiban, hogy egyetemre nem került tanítani, de ezt ő sem ambicionálta ebben az időben, ilyen korszakban. 1947-ben aztán kinevezték egyetemi tanárnak. Igazából a háború 1944 elején jött be úgy hozzánk, hogy a család készültségi állapotba helyezte magát. 1944. március 19. után, be sem várva az iskola végét, kiköltöztünk a pesti lakásból Leányfalura, csak apám maradt benn. Én is csak bejártam érettségire. Aztán 1944 őszén beiratkoztam a közgazdasági egyetemre, de nem jártam be, mert rögtön kis karhatalmi alakulatot szerveztek, és arra elfelejtettünk bejárni. A bátyám meg kifejezetten részt vett egy polgári ellenállási mozgalomban, úgyhogy el is fogták, megszökött, onnan kezdve aztán ő is hol itt, hol ott lakott.

Kérdés: Mi volt ez a mozgalom?

Válasz: Valami németellenes értelmiségi társulat. Röpcéduláztak, ez az, ami fixen megmaradt, röpcéduláztak. Októberben aztán letartóztatták, úgy, hogy hazament, ott állt egy rendőr, és bezárta a lakásba. Egyet nem tudott az a szerencsétlen rendőr, hogy a háznak, ahol laktunk a Naphegy oldalában, volt egy kijárata a szomszéd kertbe. A bátyám lehúzta a WC-n a nála lévő iratokat, majd elegánsan távozott. És rögtön a ciszter rendházba ment, ott töltött egy pár napot, aztán adogatták tovább. Viszont nálunk mások laktak. Ezt valahogy össze is kevertük 1944 őszére, Márai Sándorral voltunk ilyen szimbiózisban, aki apámnak betege is volt. Mi laktunk ott, ahol ő lakott, ő a Gergely Rudolftól kapott egy lakást Leányfalun, a Grill könyvkiadós Gergelytől, mert ő sem mert otthon lakni. Mi átköltöztünk oda, ők meg hozzánk, mondván, hogy ha jön egy csendőr, és keresi a Hetényit, azt mondják, hogy: – Kérem, itt Márai van. Az nem fog egy Márait elvinni. És ha Márait keresik és egy Hetényit találnak, azt sem fogják bántani. 1944 őszétől a felszabadulásig – ami Leányfalun december végén volt – mindenki a másik lakásában élt.

Kérdés: A 16-17 éves fiúkat még nem vitték ki a frontra?

Válasz: Ha jól emlékszem, az egész fiatal korosztálynak a szervezése, a 18 éveseké 44-ben kezdődött. Engem nem soroztak be, azt hiszem, a bokám miatt, amit említettem. Valamelyik évben, 44 vagy 43-ban volt munkatábor, valahová csatornát ásni az Alföldre vitték hat hétre a gyerekeket. Ez levente volt, szóval nem katonai dolog. Mondjuk építőtábor, csak kötelező. A bátyám medikus volt, ezen a címen békében hagyták. Behívót én 18 éves koromban, 1944 szeptemberében kaptam, az egyetemi kis karhatalmi valamihez. De ki ment el akkor már?

Kérdés: Végül is a közvetlen családjukból mindenki átvészelte a háborút?

Válasz: Igen. A közvetlen családom ugyan elég kicsi apai ágon, amelyik veszélyeztetett volt. Apám volt, a nagybátyám, akinek nem volt itt családja és a nagyanyám. Nagyanyámat már márciusban elvittük, részben a Stefánia szanatóriumban feküdt betegként más néven, később pedig a Schlachta Margiték szervezete rejtette, és mentette a György Aladár utcában. Ők nagyon sokat tettek ebben az időben. Októberben, amikor itt már a legnehezebb volt a helyzet, akkor kivittük Leányfalura, az volt a legbiztosabb. Ott megint másoknál, nem a saját házunkban lakott. Nálunk meg Márai Sándor sógornője lakott Kassáról valami más néven.

Kérdés: Ezek szerint az édesapja, mint főorvos tudott menteni embereket?

Válasz: Persze, nagyon sokat. Ott a szanatóriumban sokan átfeküdték a háborút. Azt hiszem, ezek olyan esetek voltak, hogy megvoltak azok a papírok, összeköttetések, amivel átvészelték. Budapesten a terrorszerű elfogás, kivégzés eltolódott 1944 őszéig. És Budapesten nem lehetett úgy túlkapásokat csinálni, mint vidéken. Túl nagy város volt, könnyebb volt eltűnni, meg papírokat szerezni. Tulajdonképpen a nyilas uralom alatt, amennyire emlékszem, ebben a környezetben kifejezett atrocitások nem fordultak elő. Akik tudták, hogy el kell tűnni, azok megpróbáltak márciusban eltűnni. De a baráti körben voltak, akiket elvittek, például akiket március 19-én a Gestapo szedett össze lista alapján.

Kérdés: Ha már a család barátainál tartunk, kikkel voltak jóban a szülei? Nagy társasági élet volt?

Válasz: Nem volt nagy társasági élet, vagy nem volt gyakori társasági élet. Apám orvosi foglalkozása azzal járt, hogy elment reggel negyed 8, fél 8-kor körülbelül, tehát mint mi. Hazajött 3-kor, fél 4-től rendelt 5-ig, fél 6-ig, és akkor megint elment betegekhez, és este 9-kor jött haza. Ez volt a normál munkanapja. Nem nyolc órás munkaidőben dolgozott. Jól menő praxis is tartozott hozzá, de ez ezzel járt. De volt egy baráti kör, ezt mi is ismertük. Jórészt a Korányi klinika orvosai, akik, miután a klinikát felszámolták, nagyon összetartottak. A Stefánia szanatóriumba is a Korányi klinikáról mentek számosan. Apám volt közöttük a szenior. Ebbe az orvos társaságba beletartoztak még apám évfolyamtársai és néhány nem Korányi klinikás orvos, például a Pommersheim név elég ismert, a sebész. Ragyogó humorú, kedves ember volt. Belekeveredett egy-két nem orvos is, de hasonló, egyetemi tanár. Ez volt tulajdonképpen a baráti társaság. Volt egy másik nagy családi barátság, ma is bizonyos mértékig megvan. Ez a Nagy Adorján nevű színész, akinek az egyik fia Nagy Péter, egyetemi tanár, most az UNESCO képviselője Párizsban, a másik fia Nagy András, a Közgazdaságtudományi Intézetben dolgozik. Tehát ő is színész volt, a felesége, Szabados Piroska is színész, és ott nagy rokonság volt. Ez leányfalui ismeretség, ott is volt egy társaság, kisebb persze. Nagyékkal tényleg sajátos kapcsolat alakult ki. Anyám és Nagy Adorjánné diákkorukban voltak iskolatársak, én a Nagy Andrással jártam óvodába és elemibe, aztán a lányaink jártak egy osztályba megint, és most olyan szerencsétlenül intézték a szülést, hogy a negyedik generáció már nem jár egy osztályba.

Kérdés: Az orvos társaság is családi barátságokat jelentett, a feleségek és a gyerekek is találkoztak?

Válasz: Igen. Ez nagyon jópofa társaság volt, amelyikről legendás, bohémes történeteket lehetne mesélni. Például szüleim elmentek a Kakukkba, ami az Attila körúton egy divatos kiskocsma volt, és ott iszogattak az orvosok, volt közöttük egy-két bohém, jópofa ember. Ott kalitkákban tényleg volt kakukk meg mindenféle madár. Azzal végződött az este, hogy hajnaltájban az összes kalitkát kinyitották, és „szálljatok, rab madarak” címszóval a vendéglős összes madarát kizavarták a Tabánba. Vagy említettem, hogy Borszékre, Erdélybe mi is lementünk, négy vagy öt orvos házaspárral. Ezek között volt a Kiss József nevű kiváló ember, már meghalt. A feleségével ma is összejárok, a lányával is valamilyen kapcsolatban vagyok. Például a Pommersheimre jellemző volt, hogy ugye ő operált. Reggel csinált egy műtétet – olyan nem volt, hogy egy sebész este 9 órakor be ne nézzen a betegéhez, hogy van a műtét után. Szóval másként volt ez az orvos–beteg viszony. Ezek persze fizető vagy baráti betegek voltak, tehát nem SZTK alapon. 8 órakor vacsora, mindenki ott van, anyám már mindent elintézett. Pommersheim felesége is ott van, csak még ő nem jött, mert még bent volt a Rókusban. Mindegy, leültek vacsorázni. Negyed 10-kor megjön a Pomi – csak így hívták. Egy terítéket hagytak az ebédlőben, neki külön odaadták a vacsorát. Anyám mellette ült, és utána azt mondta a Pomi: Margit, olyan fáradt vagyok, nincs itt egy szoba, ahol egy kicsit lefekhetek? Fogta magát, apám szobájában a díványra lefeküdt, és amikor éjjel 1-kor elment a társaság, felébresztették, és azt mondta: – Jaj, nagyon jól éreztem magam, köszönöm szépen. Szóval ilyen viszonyú társaság volt. Vagy Nagy Adorjánéknál a tornácon függőleges nyitott pinceajtó volt. Aztán annyira jól beittak, hogy beleesett. Máskor este mentek sétálni vagy vendéglőbe, éjjel 2-kor haza, és akkor a házuk előtt megálltak, és kórusban bekiabáltak, hogy „Adorján, alszol?” Akkor az Adorján kijött, leültek, 2-től 4-ig tovább iszogattak. Ez ritka volt, nem állandó korhelykedés, de tudtak azért kicsit kikapcsolódni. Jó társaság volt.

Ezeknek a leszármazottaival nem nagyon vagyunk már együtt. Részben, érdekes módon, egy csomónak nem volt gyereke. Aztán volt, aki külföldre ment, és megszakadt a kapcsolat. Szóval nagy szenzációk nem voltak. Futballmeccsre kimentünk, atya és két gyermeke. Jobb meccsre, válogatott meccsre egy évben kétszer-háromszor.

Kérdés: Melyik csapatnak drukkoltak?

Válasz: Én az Újpestnek, a bátyám a Ferencvárosnak. Az is jellemző, hogy apámmal 15-16 éves korunktól egy évben egyszer kimentünk a lóversenyre is. Adott pénzt és lóversenyeztünk. Érdekes módon ő majdnem mindig nyert. Egyébként élete első publikációja – ez megvan nekem fotokópiában, eltettem – egy lóverseny tudósítás volt, amit 16 éves korában Bécsből küldött valami ismerős szerkesztőnek. Komoly ember volt, de volt érzéke, hogy ne tartsa a feszességet. Azóta én is utálom, aki nagyon a beosztásához vagy hivatásához tartja magát.

Kérdés: Mennyire politizált ez a társaság vagy a család?

Válasz: Nézze, nem kellett politizálni, utálni kellett a jobboldaliságot. Pont. Miután utálni és megúszni kellett, ezért nem kellett különösebb programot csinálni. Aztán hogy hogyan lesz tovább, ennek a részletes megbeszélése... Gondolom, apám polgári demokráciára gondolt, mondtam, hogy angolos beállítottságú volt. Semmiképp sem szovjethatalomról álmodozott, ez eléggé világos. De ezt nem volt értelme különösebben fejtegetni. Ezzel kapcsolatban már nyilvánosság előtt is többször elmondtam Márainak két mondását, mert 1944-45 telén sokat voltunk együtt. Ültünk a sötétben, Leányfalun nagyrészt, és – mit lehetett csinálni? – beszélgettünk. Ő mindig magyarázta a világot. Például ilyeneket mondott 1944 decemberében, hogy rettenetes idők jönnek. Mondtuk, hát persze. Nagyon félt az oroszoktól. „Tudja – mondta anyámnak –, miért lesznek rettenetes idők?” – „Miért?” – „Azért, mert most majd mindenkiről kiderül, hogy mit tud.” Ebben, félek, hogy tévedett, de ez nem az ő hibája. Volt egy másik nagy mondása: „Sokan azt hiszik, hogy ha bejönnek az oroszok, eltörlik a zsidótörvényeket. Ez tévedés. Kiterjesztik a keresztényekre is.” Ebben is lett valami, átmenetileg.

Végül is december 26-a körül a németek eltűntek a faluból. Két napig senki nem volt, aztán megjelent egy orosz raj. Kiálltunk, és mindenki nézte őket. Azok nem törődtek velünk. Nem volt tulajdonképpen semmi. Aztán két hét múlva megszállták a falut, azaz néhány orosz század beköltözött. Egyszer a kertünket megszállták valami lőgyakorlatra. Bejöttek a tisztek, és magyarázták – nem is tudom, milyen nyelven. Mi tanultunk akkor oroszul, ezt hozzá kell tennem.

Kérdés: Ott kinn, Leányfalun?

Válasz: Igen. Volt időnk, és ott élt egy pár lengyel, akik 1940-ben menekültek át, azokkal már előzőleg is jó viszonyban voltunk. Egyikük, egy Gaikowsky nevű ember nagyon intelligens volt, jól beszélt oroszul is, legalábbis mi úgy ítéltük meg. 1947-ben meghalt, és akkor kiderült, hogy valami lovag vagy nemes volt. Szegény ott ugyancsak nyomorgott, így mit csinált? Tanított minket oroszul, vettünk tőle órákat. Apám is mondta, hogy érdemes megtanulni. De azt hiszem, az orosz tiszt is tudott valamit németül, magyarázta a családi boldogságot, és közben lehúzta a nagynéném ujjáról a jegygyűrűt. Mi mondtuk, hogy ne, aztán visszaadta szépen. Csak mondta, hogy a családi összetartozás miatt fontos. Azt hiszem, egy zsebóra és egy bicikli árán megúsztuk az egész megszállást.

Kérdés: Aztán később jól megtanult oroszul?

Válasz: Jól, arról szó sincs. Tanultam aztán 1949-50-ben, amikor a Gazdasági Főtanácsnál voltam, 1964-ben kineveztek elnökhelyettesnek a Tervhivatalban, és rám bízták a KGST felügyeletét. Akkor rákapcsoltam, és heti két órát tanultam. Oroszul biztos nem, de KGST-ül megtanultam. A KGST-dokumentumokból mindent megértek. A legszükségesebbeket el is tudom mondani. Oroszokkal, ha leülök egy asztal mögé, vagy bejön valaki, akkor elbeszélek azon régi szabály szerint, hogy nem azt mondom, amit akarok, hanem azt mondom, amit tudok. De ha Moszkvában beülök egy színházba, akkor a felét sem értem. Az irodalmi szöveg nem megy.

Kérdés: Mikor tudtak visszajönni Budapestre?

Válasz: Fokozatosan jöttünk vissza. Apám és a bátyám jöttek talán február végén, március elején. Én április végén, mert akkor indult az egyetem. Az 1944-ben elkezdett első félév semmi nem volt, áprilisban elindult az első félév, és augusztusig tartott az év. Erre bejöttem. Anyám kint maradt, és ő aztán szeptemberben jött be. Addigra a lakásunkat is nagyjából összepofoztuk, amit nagyon nagy kár nem ért, de azért egy akna bedöntött egy falat, meg az ablakok kitörve... szóval nem lett rommá, de azért volt mit csinálni.

A Heller Farkas tanszéktől a Gazdasági Főtanácsig

Válasz: Az egyetem abban az időben, amikor én jártam, rendkívül lerobbant volt. Ezt a szó szoros értelmében kell venni, mert a Műegyetem Közgazdasági Karának a fő székhelye a Szerb utcai épület, amelynek nem volt teteje, eltűnt a fél második emelete. Az első évben a nagyterem fölött nem volt tető. A födém megvolt, de ha esett, nem lehetett használni, mert átázott, ha sütött a nap nyáron, nem lehetett használni, mert főtt konzervdoboz lett. Szóval tényleg háborús körülmények között jártunk. Tartalmilag tömegoktatás volt. Egyrészt a közgáz karon a tömeg- és a mezei hallgatás amúgy is elég divatos volt. Másrészt 1945 áprilisában bejöttek mindazok, akik a zsidótörvény, katonaság vagy egyéb okok miatt 1940 óta nem tudták az egyetemet végezni. Tehát nekem számos évfolyamtársam 3-4-5 évvel idősebb volt. Voltunk vagy ötszázan, mindenképpen nagyon sokan. Ennek kialakult egy magva, aki bejárt, 80 vagy 100 hallgató. Én ezek közé tartoztam, mert nem volt más dolgom. Miért ne jártam volna be? Ez a második, harmadik évig tartott, azután az ember már szelektált, hogy ide végképp nem járok, hanem inkább a Gellért fürdőbe megyek egy kolléganővel. Mai szemmel nagyon professzoros és retorikus előadási stílus volt jó néhány tanárnál. A hallgatókkal külön nem nagyon törődtek. Az lehetett a rendszer – de ezt inkább következtetni tudom –, hogy egy idő után kialakult minden tanszék körül az a tíz-húsz gyerek, akit érdekelt, és azokkal egy kicsit törődtek. A többivel abszolút nem. A tanár leadta az óráját, aztán találkozás a vizsgán. De egy tanszék akkor egy, két, három ember volt. Négyemberes tanszék már nagyon komolynak számított. Előadásos, vizsgás rendszer volt.

Kérdés: Milyen tantárgyakat tanítottak?

Válasz: Első évben volt bevezetés a jogtudományba, alkotmánytan, közgazdaságtan, aztán később valamilyen jog, számvitel, matematika, 8-9 tárgy volt, és ezekből kollokviumok. A második év végén volt egy nagy szigorlat, kicsit rosta-szigorlat. A tanárok elég vegyesek voltak. Én Heller Farkasnál tanultam közgazdaságtant, és végül ott lettem a tanszéken gyakornok. Füley Szántó volt a jogász. Huszár Géza a matematikus, ő aztán átjött az új egyetemre is. Kuntner Róbert adta elő a számvitelt. Báró Kaas Albertnél alkotmánytant tanultunk. Két „jó”-m volt összegesen az egyetemen, alkotmánytanból, és azt hiszem, Kuntner-számvitelből. A többi nem volt probléma. Aztán később tanultunk szociálpolitikát, meg Bud Jánostól, aki a 20-as években volt pénzügyminiszter kereskedelempolitikát, vámpolitikát. Mai szemmel nézve a tanárok egy részének az előadása elég alacsony színvonalú vagy nagyon általános volt. A Budnál, emlékszem, a jegyzet 80 oldal volt, kisebb alakú. De léteztek rövidebb, gépelt kompendiumok. Budhoz el lehetett menni úgy, hogy az ember 8-10 oldalas slágvortos dolgot tudott, biztos, hogy ugyanazt kérdezte mindegyiktől.

Gondolkodásra nevelő tanításra tulajdonképpen kevés tanárnál emlékszem. Az egyik Heller Farkas, ahol volt közgazdasági szeminárium is. Ott az öreg kiadott egy különlenyomatot vagy rövid könyvet, és azt kellett referálni meg kommentálni, ha a hallgató úgy vélte, hogy még kommentálni is tudja. Ezeket nagyrészt a professzor vezette. Néha a Kádas Kálmán vezette, de lejjebb nem adták.

Kérdés: Ezek sem voltak kötelezőek?

Válasz: Nem, a szeminárium nem. A közgazdasági is véletlenül úgy alakult 1945-ben, hogy két professzor között lehetett választani. Heller volt, és talán Erődi-Harrach volt a másik. Huszár Géza tanított még komolyan, humorral és gondolkodásra késztetve, matematikát, biztosítási ügyeket meg ilyen dolgokat. Kuntnerék tanították a számvitelt eléggé leíró módon. Nem rosszul, csak mondjuk egyszerű oktatás volt. Volt, aki nagy előadást tartott. Czettler Jenő gazdaságtörténész leült, elkezdte, és ordított. Végül is, azt hiszem, nem voltak ezek rossz előadások. Valószínűleg elég konzervatív volt egyik-másik. Tehát nem hogy 1945-nek nem felelt meg, hanem talán 1930-nak sem felelt volna meg. Emlékszem, Kádas, Mórotz, Theiss Ede voltak a magántanári külön előadásokon, ökonometriát, konjunktúraelmélet tanítgattak. De azt csak nyolcan vagy kilencen hallgattuk.

Kérdés: Milyen presztízse volt akkor a közgazdasági fakultásnak?

Válasz: Azt hiszem, gyenge. Mondom, elég sok volt a mezeizés, és itt is volt két fokozat, a második év után valamit abba lehetett hagyni. Volt két kar, a közigazgatás és az ún. kereskedelmi vagyis a közgazdasági. Szóval azt hiszem, hogy nem volt nagy presztízse. Az biztos, hogy a Műegyetemen a mérnökök között nem sokat számított, és gondolom, hogy a Pázmány Péter Tudományegyetemen inkluzíve orvosi kar, ott sem sokat számított. Talán a jogászokkal állt egy szinten.

Kérdés: Ez önt nem zavarta?

Válasz: Nem, mert engem nem az egyetem presztízse érdekelt. Attól, hogy egy 500-as évfolyamban 450 nem közgazdász lesz, hanem üzletember, az miért zavarja azt az ötvenet, aki komolyan veszi? Nem voltunk egy közösség ilyen értelemben. Meg az az érzésem, hogy azokban az időkben ez a kérdés, hogy presztízs, nem presztízs... lehet, hogy tévedek, de nem lettek a dolgok agyonfogalmazva és agyonfilozofálva. Például ami ma olyan divatos, a maradék-elv, hogy mindenki úgy érzi, hogy ebben a gazdaságban ő a maradék, hogy mindenki úgy érzi, hogy ő nincs megbecsülve. Nem? Minden foglalkozás ezt mondja, hogy ő nincs megbecsülve. Ezek a nyavalygások akkor nem mentek. Örültünk, hogy van már ablak. Ebből a szempontból nagyon szép kor volt. Minden nap hozott valami fejlődést. Most a melasz helyett cukrot kaptunk, szóval... jó, nem akarok én itt olcsó dolgokat mondani. Vagy mi voltunk túl fiatalok, és ezért nem volt érzékünk ehhez, vagy tényleg ez a kor nem ezt hordta magában, hanem... hát egy optimista kor volt.

Kérdés: Heller Farkas mit adott elő?

Válasz: A saját könyvét, a Közgazdaságtant, azt megírta több kiadásban. A második évben pénzügytant, a negyedik évben közgazdasági elméletek történetét. Akkor már megvolt az a vastag könyve, 1943-ban jelent meg. Én főleg az utóbbit élveztem. A Közgazdaságtanról egy ideig az volt a véleményem, hogy elég meseszerű. Nem is volt vastag könyv, nem olyan, mint egy polgazd könyv, annál sokkal vékonyabb, egyszerűbb. Az utóbbi időben jobb véleményem van róla, nagyon is általánosított és átgondolt szöveg, amely tudatosan mellőz mindenféle részletet. Például most az adóreform kapcsán elővettem a pénzügytant, amiben az egész adózásról nincs több, mint húsz oldal, de az a húsz oldal kicsit eligazítja az embert, hogy merre keresgéljen. Szóval egy letisztult, egyszerűnek tűnő dolog. Az elmélettörténet nagy hangyaszorgalommal összeszedett könyv, hogy kik mit mondtak, hogyan. Van egy kronologikus bevezetője, utána pedig témakörök szerint tárgyalja például az érték fejlődését, a pénz elméletének a történetét. Azt hiszem, mint összefoglaló mű nagyon jó, és az öreg nagyon visszavonult benne a saját filozófiájának az előtérbe helyezésével. Marxról is van benne szó – 43-ban! –, ha nem is sok. Nem rossz könyv. Ennél jobb már csak a Kautz Gyulának a Magyar közgazdasági eszmék története. Azt érdemes elolvasni, mert élvezetes. A stílusa olyan, hogy az ember kivirágzik, amikor elkezdi olvasni.

Kérdés: Emellett Ön olvasott akkor már marxista közgazdaságtant is?

Válasz: Igen. Valamit olvastam. Egyrészt hivatkoztam apám könyveire, ott megvolt az Állam és forradalom németül. Tulajdonképpen ez volt az első marxista könyv, amit elolvastam, és nagyon tetszett. Félig-meddig meg is győzött, szóval nagy hatással volt rám. Aztán később az egyetem alatt, miután elmélettörténetből doktoráltam rögtön az egyetem után. Hát milyen disszertációt ír az ember négy év egyetemi képzés után? Valamit összeírt egyetemi doktorira. A disszertációmnak valami olyasmi címe volt, hogy a Közgazdaság működési és fejlődési törvényei. Megvan valahol, de nem merem elolvasni. Az egész dicséretesen talán ötven oldal vagy hatvan, és tulajdonképpen két kivonatoláson nyugszik: Keynes-en és Marxon. Marxot persze nem eredetiben olvastam – akkor még meg sem jelent a Tőke –, hanem mindenféle áttételeken, Lexis-en meg Böhm-Bawerken keresztül. Keynes-t viszont elolvastam. Körülbelül arra a tézisre jutottam, ami sajnálatos módon most megint elég érdekes kezd lenni. Nem a zsenialitásra, a primitívségekre mondom csak, hogy igen, itt van ez a Marx, meg itt van ez a polgári közgazdaság, tehát a határhaszon plusz Keynes makrokonjunktúra elmélete. Nem kell ezen olyan sokat vitatkozni. Marx elmondta, hogy a là long mi a világ fejlődése, de semmit nem írt arról, hogyan működik egy gazdaság. A határhaszon-elmélet és Keynes pedig elmondta, hogy egy adott gazdaság hogyan működik. Ez a működés fejlődés, így ezt a kettőt össze lehet tolni. Most aztán éppen ezt csináljuk pillanatnyilag újra. Erről szól a doktori disszertációm.

Kérdés: Kik tartoztak még az érdeklődő társaságba az évfolyamból?

Válasz: Hát bizony elég kevesen. Kialakult egy ilyen kis bokor, nyolc-tíz gyerek, akik együtt voltunk. Alpár Ottót ismeri biztos, a Tervhivatalban is volt, vele jártam együtt, és két nő, akik nem lettek a közgazdaság-tudomány részesei. Aztán volt egy nálunk idősebb, nagyon szimpatikus ember, Lakatos Béla, aki akkor a mérnök-szakszervezet titkára volt. Mezeizett nagyobbrészt. Tőle sokat tanultam, mert neki már volt élettapasztalata, baloldali élettapasztalat. Később aztán könnyűipari miniszter lett, Stockholmban kirendeltség-vezető, most már nyugdíjban van. Aztán Hajdú György, aki most angol fordításokkal foglalkozik. A Tervhivatalban volt, a magyar közgazdászokat ő fordítja angolra. Vele is együtt jártam, csak ő közben villanydíj-beszedő volt. Úgy jött el az órákra, beszedő táskával. Két órát leült, aztán ment leolvasni az órákat. Szóval körülbelül így mentek akkor az egyetemi évek. Ritka volt, aki megengedhette magának, hogy ő csak egyetemre jár. Nem volt itt nagyobb társaság. Nem lehet azt mondani, hogy a közgazdaság-tudomány iránt intenzíven érdeklődő szoros mag gyűlt volna össze.

Kérdés: Nem is jártak össze, nem tanultak együtt?

Válasz: De, voltak együtt-tanulások is. Mondanom sem kell, hogy a fiúk inkább egy lánnyal, a lány inkább egy fiúval. Én tanultam együtt a Károlyi-kert padján nagyon sokat, a kereskedelmi és váltójogot, meg egyebet. Egymást kérdeztük ki.

Kérdés: A Heller-tanszéken maradt még bent valaki Önön kívül?

Válasz: A Heller-tanszék állt a Heller Farkasból, Kádas Kálmánból, az adjunktusból, egy Székely nevű tanársegédből, aki elment az alkalmazott matematika intézetbe aztán, és Nemény Vilmosból, aki a Tervgazdasági Intézetben főleg kibernetika, közgazdaságtan ügyben írt könyvet. Ez volt az egész tanszék az adminisztrátoron kívül. Én oda úgy bejártam. Ez nem volt állás, mert hallgató voltam. Júniusban vagy májusban tettem le a záró szigorlatot, akkor lettem gyakornok. De szeptemberben megszűnt az egyetem, így három hónapig voltam fizetéses gyakornok.

Kérdés: Nyilván nagy megtiszteltetés volt ide bekerülni.

Válasz: Nem így merült fel a kérdés. Itt van ez a gyerek, érdeklődik, két éve gyakrabban bejár. Nem volt rivalizálás, mert nem volt más, aki ugyanezt csinálta volna. Kezdődik azzal, hogy a professzor azt mondja Budán, hogy nézze, hozza el nekem a Fővárosi Könyvtárból, tehát a Baross utcából ezt a hat könyvet. De közben azért magyaráz is valamit, vagy ha az ember mondja, hogy erről akar olvasni, ad egy könyvet. Bár a könyvtár úgy nézett ki, hogy a szoba feléig megvolt, onnan kezdve két emelet lezuhant.

Kérdés: Ebben az időben ön már politizált?

Válasz: Nem, nem. Volt az egyetemen a MEFESZ, de nem volt túl erős szervezet. Egy ilyen mezeiző társasággal nem is nagyon lehetett, és nem volt fontos nekem.

Kérdés: Mennyire érdekelték annak idején a magyar belpolitika eseményei?

Válasz: 1945-től 48-ig viszonylag kevéssé, ezt kell mondanom. Az ember nézett, olvasott, tudott valamit. Olyan kérdésben, hogy „földet vissza nem adunk”, ebben polgári beállítottságú ember is egyetérthetett. Miért kellett volna visszaadni a földet? Ehhez nem kell marxistának lenni... 47-ben apám és a bátyám is Szegedre mentek dolgozni. Apámat kinevezték egyetemi tanárnak Szegeden, a bátyám 47-ben végzett, és a szegedi Élettani Intézetben kezdett dolgozni. De megtartottuk a budapesti lakást. Én anyámmal maradtam itt, vele voltam... hát az nem egy politizálós légkör. Az egyetemen sem. Egy nagyon szűk, majdnem az mondanám, klikk volt, akik esetleg egymással politizáltak. Mert nagyon a szélére kellett kerülni. Voltak jobboldali, nagyon jobboldali felfogású gyerekek. Nézze, 47-ig tulajdonképpen párt ide, párt oda, azért úgy látom, hogy az újjáépítés meg ezek összehozták a legtöbb embert.

Kérdés: Nem tudom, mennyire tud visszaemlékezni az akkori gondolataira, mire számított, hogy tervezte el a saját jövőjét?

Válasz: Apám azt mondta, amikor közgazdász akartam lenni, hogy jó, jó – valami ilyesmit mondott, nem ezekkel a szavakkal –, végül itt is lehetsz egyetemi tanár, ha értesz hozzá. Körülbelül ez volt a családi ideáltípus, az egyetemi katedra, részben apámtól, akitől ezt 36-ban elvették a Korányiban, aztán később megkapta. Tehát én úgy képzeltem el, hogy – ha szabad úgy mondani – egyetemi tanár leszek, szóval egyetemi karriert futok be, vagy még tanulmányaim során is nyitva maradt, hogy esetleg bank vagy valami ilyesmi. De azért inkább az elméleti dolgok érdekeltek. Ez látszott abból is, hogy nemzeti jövedelem meg ilyen dolgok izgattak az egyetem végzésekor. Ezért a Tervhivatalba akartam menni. Úgy látszik, hogy a makroökonómia már akkor is jobban érdekelt, mint az üzleti vagy kereskedelmi pálya. Körülbelül ez állt előttem. Közgazdász tudós leszek.

Persze, rosszul érintett, hogy megszűnt ez az egyetem, de... hogy mondjam, nem éreztem semmi életre szóló kétségbeesést. Amikor az ember olyan fiatal, akkor még nem érdekli. Persze nem érintett jól, mert itt akartam elkezdeni, és akkor néztem, hogy most mi legyen. Így kezdődik most egy másik fejezet, hogy el akartam menni a Tervhivatalba, de nem lehetett.

Kérdés: Miért nem lehetett?

Válasz: Említettem már a Lakatos Béla barátomat, aki kommunista volt, és ő – elnézést, hogy így mondom – látta, hogy értelmesebb emberrel van dolga, és azt mondta, jó, majd gondolkozunk, mit lehetne csinálni. Különben is van nekem egy barátom, akit nagyon érdekel a régi egyetem, beszélj vele, hogy mit lehetne csinálni. Ez a barát Nagy Tamás volt. Azt hiszem, ő 48 őszén a pártközpontban volt, már a Tervhivatal közgazdasági osztálya után, és tavasztól szervezte az új egyetemet. De nem tudta, ő maga kérdezte, hogy mit is oktattak a régi egyetemen. Kapott egy tanrendet, de abból nem igazodott ki, és többek között a Lakatos Béla ajánlására tőlem kérte, hogy mondjam el, mi van ezek mögött a tantárgyak mögött. Őt az érdekelte, hogy kell-e ez egy marxista egyetemre, vagy nem kell, én pedig elmondtam a véleményemet. Ez volt a beszélgetésünk egyik része. A másik pedig, hogy én mondtam, hogy engem mi érdekel, és érdekel a Tervhivatal. Látja a disszertációmat, Keynes meg makroökonómia. Nagyon egyszerű volt a válasza, azt mondta, oda nem mehetsz, oda csak párttagot vesznek fel. Ezzel el volt intézve. De figyelj ide, mondok neked valamit. Menj el a Gazdasági Főtanácsra a Vas Zoltánhoz, egyrészt mert ő felvesz bárkit, ha lát benne fantáziát, másrészt meg nem árt megismerkedni kicsit gyakorlatiasabb kérdésekkel. Ezt a tippet ő meg a Lakatos Béla adták. Én egészen kisgyerek voltam, és apám vállalta, hogy ír egy pár sort a Vas Zoltánnak. Nem ismerték egymást. Valami ilyesmit írt, hogy a fiam elvégezte stb., és volna-e rá lehetőség. Vas Zoltán behívatott a Nádor utcába. Bementem. Hát maga mit akar? – az ő stílusában. Azt hiszem, a második kérdése az volt, hogy – mondja, maga reakciós? Mondtam, hogy ezt kérdezze meg másoktól, akik ismernek. Úgy látszik, ezzel is meg volt elégedve, vagy a Lakatostól, Nagy Tamástól, nem tudom, kitől érdeklődött, vagy apámról, ha egy kicsit utána érdeklődött, tudhatta, hogy kicsoda. A lényeg az, hogy egy hét múlva behívott, és azt mondta, hogy jöjjön ide, most nincs magának állásom, de január 2-án reggel jelentkezik a személyzetin, mert akkor lesz státuszom. Egy pár hónapot ellógtam, január 2-án bementem. Az a státusz egy kicsit bonyolult volt, mert a Gazdasági Főtanács titkárságára kerültem, de ott nem volt szabad státusz, úgyhogy bíró lettem papír szerint, a közületi döntőbizottságon beosztottak bírónak. Ezen a fizetési listán kezdtem a pályámat.

Kérdés: Az nem merült fel, hogy az egyetemi karrier vonalán haladva tovább az új egyetemre menjen át?

Válasz: Nem. Hát végül is én befejeztem egy egyetemet.

Kérdés: De elkezdett egy oktatói pályát.

Válasz: Nem. Egyrészt felmerült volna, ha hívtak volna, talán. De valahogy ez annyira új és más, és a régiek menjenek a fenébe, és ez marxista, szóval ez egy törésszerű különbség. Azt hiszem, nem is vettek volna át.

Kérdés: Arról esetleg tud valamit, hogy Hellert hogyan érintette ez a dolog?

Válasz: Nem, semmi olyan személyes tapasztalatom nincs, hogy panaszkodott volna. Ő akkor már 70 éves volt. Tulajdonképpen a Kádasnak kellett igazán fájjon, neki kellett a pályát elhagyni, mert közgazdaságtant nem oktathatott. Akkor elment a közlekedésügybe, ott alulról felépítette magát mint a közlekedés-gazdaságtan főprofesszora, és így került vissza a közgazdasági oktatásba. Tehát a középszernek volt ez törés.

 

Jegyzetek

^[1] A közzétett részletek zöme az 1987-ben készült interjúból származik, az újabb beszélgetést az utolsó rész összegzi – ha ettől szerkesztési okokból eltértünk, arra külön felhívjuk a figyelmet. A kihagyások, kisebb átcsoportosítások jelzésétől a jobb olvashatóság érdekében eltekintünk. Az interjú teljes szövege elolvasható az 1956-os Intézet Oral History Archívumában.

 

Beszélgetések Hetényi Istvánnal

[1. rész]	[2. rész]	[3. rész]	[4. rész]	[5. rész]	[6. rész]

Kérdés: Hadd kérdezzek Vas Zoltánról. Mi lehet az oka, hogy oda tudott, vagy oda mert venni magához úgynevezett polgári szakértőket? Mert többekről tudunk, akiket felvett.

Válasz: Hogyne, hogyne. Nézze, ez egyrészt az ő vagányosabb egyénisége, meg a komoly tekintélye a pártban, ami ugyan nagy kérdéseknél nem volt tekintély, mert ott Gerő volt a tekintély. De a gyakorlati ügyekben nagy tekintélye volt, mert budapesti polgármesterként sok mindent szervezett. Ezt mindenki tudta róla, elnéztek neki sok mindent. Ő pedig rendkívül praktikus feladatokat kapott, tűzött ki, és azokat csak olyanokkal lehetett megoldani, akik nagyjából tudták, hogy miről van szó. Lehet, hogy mondtak olyat is, hogy istenem, nem is árt egy olyan ember, aki tud még beszélgetni azokkal, akiket ki kell szorítani. Mert ezek legendák, hogy a magyar tőkésekkel hogyan tárgyalgatott. Ő tudott velük beszélni.

Az egyik nagy bankárról mondják, hogy összevesztek, és Vas Zoltán mondta, hogy mit neki és hová. Erre azt mondta, hogy köszönöm, miniszter úr, ön az első kommunista, aki mégis ígért nekem valamit. Szóval ebben a stílusban tudott tárgyalni. Meg ezek között voltak esetleg erős emberek, azokat kézben tudta tartani. Tudták, hogy a Vason múlik, hogy ők egyáltalán létezni tudnak. A Tervhivatal egy külön kommunista szentély volt akkor, 48-ban, nyilván a szovjet minta nyomán – ez az ország igazi központja. A Gazdasági Főtanács meg egy operatív szerv. Velem nem volt végeredményben semmi különösebb gond, nekem nem volt múltam. Értelmiségi családból származó fiú, az nem egy nagyon jó ajánlólevél, de semmi terhelő sincs.

Kérdés: Mi lett a munkaköre a Gazdasági Főtanácsnál?

Válasz: Volt egy kereskedelmi osztály, akkor szervezték nemrég. A vezetője Erőss József volt, aki később a VERTESZ vállalat igazgatója lett. Egy régi munkásmozgalmi ember, nagyon derék és becsületes, szóval nekem nagyon jó főnököm volt, nagyon becsültem. Nem szakember, de a munkáskáderek közül tényleg tisztességesen helyt állt. A kereskedelmi osztály azért volt érdekes, mert az ipar, a bankok államosítása megtörtént 1948 elejéig, de a kereskedelem még erősen magánkézben volt, és akkor került sorra. Ott cédulákon mentek ügyek. Vas Zoltánnak valami eszébe jutott, vagy mondták neki, vagy magától, kék cédula volt, és ráírta, hogy Erőss, mit kell csinálni öt nap alatt.

Például – ez volt az első és egyetlen ilyen típusú ügy, amiben részt vettem – nekem kellett megírni azt a két oldalas előterjesztést, amelyik a trafikok államosításával foglalkozott. Akkor már a trafikok kerültek sorra. Vegyes dolgok voltak. Volt olyan is, hogy igaz-e, hogy 120 tűzhely van a Belgrád rakpart 20. ház pincéjében? Akkor kimentem a Belgrád rakpart 20. pincéjébe, és megnéztem. Valaki bejelentette, hogy ott árut rejtegetnek. És tényleg úgy volt. Szóval különféle operatív ügyeket kellett intézni, amelyeknek a lényege legnagyobbrészt a magánszektor kiszorítása című fejezet volt. Én ott azért kisfiú voltam, kezdő, januárban kerültem be, és az egész GF titkárság megszűnt júniusban. De ezalatt még egy munkakört betöltöttem. 1949 tavaszán a tanácsoknál megalakultak a tervbizottságok, és lettek tervmegbízottak, akik valahogy a GF-hez is tartoztak. Ennek lettem én a koordinátora meg levelezője. Ezt együtt kellett csinálni egy tervhivatalossal, aki a beruházási pénzeket osztogatta, és a Belügyminisztérium embereivel, akik akkor még a törvényhatóságok fölött a felügyeletet gyakorolták. Ez vidéki kiszállásokkal járt, meg össze kellett hívni az értekezleteket, amiket nem én tartottam, csak a meghívókat írtam.

Nagyon sokat köszönhetek Vas Zoltánnak. Egyáltalán, hogy odavett, és ő volt az első nagyobb formátumú kommunista, akit megismertem. Nagyon jó, emberekkel bánni tudó, lelkesedni, lelkesíteni tudó főnök volt, én nagyon sokat tanultam tőle. És ott lettem marxista vagy párthoz közel álló, akárhogy fejezzük ezt ki. Az ő személye ebben nagy szerepet játszik, még akkor is, ha aztán öregkori tevékenységét egész másképp ítélem meg. De nem vagyok hajlandó ezért a régit most nem elismerni.

Nagyon sokat lehetett tanulni. Részben a közvetlen főnökömtől, Erőss Józseftől is, akinek nem volt ott túl sok dolga, és ezért elég sokat beszélgettünk. Ő egyszerűen egy tapasztalt ember bölcsességéből tudott beszélni. Sokat jelent ez egy fiatalembernek. Társadalmi tapasztalat, ami a családban nem nagyon volt. Minden szombaton tartottak egy nagy értekezletet. Az egy óriási dolog volt. Leült a Vas meg a két főember, Faith Tibor és Csikós Nagy Béla, és az összes előadó ott volt, talán 70-80 ember. Az öreg előszedte a cédulákat, és az elmúlt hét meg a jövő hét dolgait végignézte. Schmidt Ádám, maga ezt ne úgy csinálja, érti? Jövő hétre hoz egy rendeletet, hogy az összes helyi alapokat megszüntetjük. Aztán jött a következő. Gajzágó, hát hova gondol... Rettentő sokat tanult az ember arról, hogy kell menedzselni egy dolgot hétről hétre. Kicsit látott többet is, mint a sajátja. Bizonyos szempontból nosztalgiával gondolok vissza arra, hogyan lehet egy apparátus egységes arculatát kialakítani.

Ez nem titkárság volt, valójában hivatal volt, ex lex hivatal. Például az aktarendszert nem ismerték, mint ahogy később a Tervhivatalban sem. Én először itt találkoztam 1980-ban a Pénzügyben aktákkal, olyasmivel, hogy felzet meg votum. Azok forradalmi intézmények voltak, ezt nem használták. Hogy ez jó, vagy nem jó, az más dolog. Feljegyzések voltak. Például a Vas Zoltánnál volt az, amit most a kormánynál látok, hogy ő megkövetelte, hogy első mondat a javaslat legyen, és utána mondja el az illető a feljegyzést. Nekem ne írogasson. Én már a második mondatnál tudom, hogy mit akar mondani. Miért olvassam el? Mondja el a javaslatot, aztán ha azzal nem értek egyet, akkor elolvasom az indokolást. Ilyen stílus volt, nem pedig hosszú mesék, amik itt is mennek, és az ember a 20. lap táján próbálja kisütni, hogy mit is akar, aki írta. Mondom, ez a kék cédulás rendszer jó volt.

Vas Zoltán a gazdaságpolitikában, azt hiszem, sosem volt önálló, koncepciózus, őt mindig rohambrigádnak tekintették. A tótumfaktum mellette Csikós Nagy Béla volt, aki mindent szervezett. Bár azt hiszem, jogilag a második ember Faith Tibor volt. Róla keveset tudok mondani, mert nagyon ritkán láttam, rendkívül csendes ember volt, aki keveset szólt, és szorgosan dolgozott. Aztán el is ment a Nemzeti Bankba, és hol pénzügyekkel foglalkozott, hol regényeket írt, operakönyvet. Érdekes ember lehetett, abból a kevésből, amire emlékszem, azt hiszem, művelt és gondolkodó ember volt. Akikkel én még közelebbi kapcsolatba kerültem, az a pénzügyi részleg. Schmidt Ádám volt az egyik oszlopos kincstári tag, aki az állami pénzügyekről valószínűleg a legtöbbet tudta. A vállalati ügyekben Jancsár, de ővele kevesebb dolgom volt.

Kérdés: Az egyetem után másfajta közgazdasági felkészültséggel, családilag másfajta értékrenddel indult, mint ami az új gazdaság egyik központjában várta. Nem jelentett ez valamiféle törést? V: Heller nem gazdaságpolitikát tanított, és érdekes módon, azt hiszem, a háború után egyes dolgokat másképp látott, vagy tanított, mint azelőtt. Ez nem azt jelenti, hogy a határhaszon-iskolától eltért. De például egy egyetemi előadására nagyon jól emlékszem, azt adta elő, hogy a nemzeti jövedelem fogalmát ő évtizedekig tanította, de tulajdonképpen kétszer érezte meg, hogy mi is az: a nagy világválság idején és a háború után. Azt mondja, most tudom, hogy mi az, hogy a nemzeti jövedelem a háború előttinek a harmadára csökkent, vagyis hogy ezek a makrojelenségek mit is jelentenek a valóságban. Hozzáteszem, hogy a tanszéken működött magántanárként, óraadóként Theiss Ede, aki, azt hiszem, akkor a villamosipari szakmában volt és Kádas Kálmán. Theiss volt talán az első magyar ökonometrikus, aki Amerikában is töltött egy kis időt, és behozta a New Dealt követő Schultz-féle meg egyéb felfogásokat. Kádas Kálmán ugyancsak termelékenység, konjunktúra ügyeket adott elő. Tehát az, hogy a gazdaság állami szervezése fontos kérdés, ez ott nagyon élt, részben a háború után, részben pedig a világválság után meginduló keynes-ista felfogás nyomán. Szóval egyáltalán nem a laisser faire elveket tanították, hanem valami olyasmit, amit talán – ez most egy nagy beleérzés – később az NSZK-ban valósítottak meg, a soziale Marktwirtschaftot.

Kérdés: De az mégis másfajta gondolatkör meg társadalomkép, mint ami nálunk 48-49 óta megvalósult.

Válasz: Igen, de egy 23 éves embernél nem okoz gondot, amikor kilép egy elszigetelt iskolai légkörből az életbe, hogy a társadalomkép viszonylag gyorsan változik.

Kérdés: Nem furcsállotta a Gazdasági Főtanács napi munkájában ezt a fajta operativitást?

Válasz: Nem, egyáltalán nem. Ne felejtsük el azért, más szempontokból az operativitás vagy az állami beleszólás a két világháború között is erős volt. Közismert volt például, hogy a magyar ipartörvények szerint annak, aki vállalatot akart alapítani, el kell mennie az Iparügyi Minisztériumba, hogy megbeszélje, milyen kedvezményeket kap. Szóval az alku folyamata, ami ma olyan divatos, nem volt ismeretlen azelőtt sem. A mai fiatalok érzik bele, hogy azelőtt minden magától ment.

Kérdés: De mégis, nem nagy különbség, hogy az egyik alapvetően a magántulajdonon alapult, itt pedig állami tulajdonon?

Válasz: Igen. De a magántulajdonhoz nekem semmi kötöttségem nem volt, mert a családban nem volt kereskedő, vállalkozó, működőtőke-tulajdonos. A vállalkozó, gyáros, kereskedő réteg számunkra elég eltérő dolog volt, amelynek számos képviselője, mint paciens meg ismerős természetesen apámnak ismerőse volt. De meg kell mondanom, hogy a kisebbik felének az emberi tulajdonságairól és szellemi beállítottságáról volt jó véleménye. A nagyobb részéről egyáltalán nem.

Kérdés: Akkor ezek szerint a radikális államosítások sem keltettek visszatetszést?

Válasz: Nehezen merném ma felelősen mondani, hogy pontosan mit éreztem. Az biztos, hogy bizonyos határon túl az államosításnak az ember nem látta értelmét. De tulajdonképpen akkor ezzel már nem sokat törődtünk, mert a gazdaság zömét már a 48-ban, tehát még az én tanulmányi időm alatt államosított üzemek adták, úgyhogy a kisebb üzemek államosítása már a szorosan vett tervezési kérdésekben nem játszott olyan nagy szerepet. Teljesen más dolog a kisipari meg mezőgazdasági politika, amely nem 49-ben lett olyan, amilyen, hanem a későbbi években. Ezeket a maga konkrétságában itt Budapesten az ember kevésbé fogta fel. Akkor valószínűleg úgy tűnt, hogy ez egy átmeneti dolog, rövid időre vállalni kell, mint nehézséget, és ennek a tudatában megítélni. Nem a mai ismeretekkel rendelkeztünk. Nem azt mondom, hogy nem ismerhette az ember ezeket a dolgokat, de nem apercipiálta itt, Budapesten. A gondok inkább 51-52-ben jöttek, akkor már a család is érezte, a tetejébe, azt hiszem, az enyém volt az egyetlen kereset. Tehát nagyon kiszámítottan éltünk. Persze hogy a helyzet romlása átmeneti-e, mondjuk, a szárazság miatt, vagy tartós tendencia, ami a rendszerből következik, itt voltak kétségkívül különféle kételyek. De körülbelül azt mondhatnám, hogy annyit dolgoztunk, hogy kevesebbet értünk rá kételkedni.

Kérdés: Nem érezte úgy, hogy nagyon messzire távolodott akkor az elmélettől?

Válasz: Nem. Bár igaza van, nagyon messzire távolodtam, de úgy látszik, itt is sok újat találtam. Nem értem én rá... szóval egyszerűen itt került be az, hogy politika, társadalom, kommunista országépítés, vagy mondhatunk, amit akarunk. Tehát istenigazából itt kezdett az ember társadalmi lénnyé válni. Odáig, akárhogy is nézzük, izolált környezet volt, iskolaévek. Engem nagyon-nagyon lekötött nyilván.

Kérdés: Szép volt?

Válasz: Biztos, hogy valami újdonság volt. Hosszú ideig csodálkoztam, hogy nekem ezért fizetnek, hogy bejárok. Nem tudom, maga hogy volt az első fizetéssel. Furcsa volt. Nem is fizettek rosszul. Volt egy közalkalmazotti fizetési lista, és eszerint járt nekem 11/3-as vagy 9/3 fizetési osztály, fogalmazói beosztásban kezdtem, 450 forint fizetéssel. Az egyetemen gyakornokként ugyancsak 450-et kaptam. De itt aztán egy külön cédulán, külön listán még hozzátettek 700 forintot. Ez nyilván úgy volt, hogy a magyar közalkalmazottak, mint reakciós népség kaptak 500 forintot, és néhány elit helyen adtak még hozzá 700 forintot.

A GF igazán korábban volt nagyhatalom, amikor ezen keresztül a Kommunista Párt mindent meg tudott erőszakolni. 1949 januárjában, amikor én odakerültem, akkor ezek már egy kicsit konszolidálódtak, úgy értve, hogy a koalíción már túl voltak, már államosítva volt 100 fő fölött minden. Tehát a parancsnoki pozíciók már mind megvoltak. Tulajdonképpen ezért is szűnt meg a GF júniusban, és bekövetkezett az a furcsa helyzet, hogy nem én mentem a Tervhivatalba, a Tervhivatal odajött hozzám, vagy a Tervhivatal így került belém 49. júliusban.

Történetek a Tervhivatalból

Népgazdasági mérlegek és fanetek

Kérdés: Amikor megszüntették a Gazdasági Főtanácsot, akkor mindenkit átvettek a Tervhivatalba? Vagy szétszóródott a társaság?

Válasz: Úgy emlékszem, hogy nem volt válogatás. Lehet, hogy elmentek emberek, ki törődött vele? Vas Zoltánnak voltak bizonyos gyanakvásai is a Tervhivatallal kapcsolatban. Például azt tudom, hogy lehívott vagy húsz embert, és ott közölte, hogy ki melyik tervhivatali főosztályra megy. A közgazdasági főosztályra kettőnket küldött, egy Gara Pál nevű kollégát meg engem. Valami ilyesmit mondott: – Menjenek le, fiúk, dolgozzanak, és egy hónap múlva mondják meg nekem, hogy mi folyik azon a főosztályon. Kicsit kikémleltük, hogy mit csinál az a főosztály. Körülnéztünk, dolgozgattunk is. Nem sokat, mert a tervhivatalosok, legalábbis a közgazdasági főosztályon, hát valljuk be, nagyképűek voltak. Tulajdonképpen azt mondták, hát itt van egy fiatalember, dolgozni akar, jaj, hát mi olyan bonyolult dolgokat csinálunk, úgysem tud maga itt mit csinálni. Így telt el egy pár hét. Engem mindig érdekelt a makroökonómia, a nemzeti jövedelem, mondtam. Most odajött az asztalomhoz ez az ügy. De mondták, hogy jaj, azt majd sok év után, ez bonyolult. Egy évre rá én csináltam az egész Tervhivatalnak ezeket a számításokat Mórocz Kálmánnal, aki az Árhivatalból jött át. Nőuralom volt ezen a főosztályon.

Kérdés: Kik voltak a főnökök?

Válasz: Mód Aladárné, aztán Siklós Margit, aki a Gondolat Kiadó igazgatója. Egy ragyogó valaki, csak egy idő kell, amíg megszokja az ember, nem első látásra szerelem. Nagyon megszerettem, és tanultam is tőle. Csak ügyesen leplezi egy ideig, hogy ő ember. Szóval nagy szerencsém volt nekem az életemben sokszor, hogy kikkel kerültem össze. Tényleg, nem is tudom, ha most rosszat kéne mondani, talán elő tudnék valakit halászni, de nem volt tipikus eset.

Kérdés: A fiatalabb korosztályból kik dolgoztak ezen a főosztályon?

Válasz: A Gara Pali jött, Vass Györgyné, eredetileg matematikus, a férje orvos. Szeptemberben megszűnt az Árhivatal, akkor volt nagyobb átszervezés, akkor lett, azt hiszem, a Csikós vezető – lehet, hogy ezek dokumentálisan nem stimmelnek – és ide kerültek statisztikusok, Ódor László, Barsi Gyula, ő ismerte például a Varga–Matolcsy-féle nemzetijövedelem-számításokat. Meg Mórocz Kálmán, aki a Hellernél volt magántanár, tehát jó iskolája volt közgazdaságtanból. Ő az Árhivatalból jött át, főleg a mezőgazdasági árakkal foglalkozott, és nagy életismerete volt. Aztán két revizor jött még, egy Kiszely nevű és a Kálmán Péter, akik a mérlegtechnikához értettek. Igazi tapasztalata persze senkinek nem volt. Így alakult ki elég hamar a népgazdasági mérlegosztály. A vezetésével megbíztak egy munkáskádert, Harmat Istvánt. Fiatalemberként fogalma sem volt a dolgokról, és nem is volt gyors felfogású. De megint csak tisztes és becsületes volt. Tehát nem úgy fogta fel a dolgot, hogy őt ide tették polgári származásúak meg értelmiségiek közé. Nem kellemetlenkedett. Később a Tervhivatalban a katonai főosztályon lett osztályvezető. Nagyon korrekt volt, el kell ismerni. Akkor kezdtük gyártani a népgazdasági mérlegeket, felépítettünk egy mérlegrendszert, tehát nemzetijövedelem-mérleg, társadalmitermék-mérleg, munkaerő-mérleg, és a társadalmi termékben az első sakktábla – ma input-outputnak nevezett – mérleget, nem túl sok szektorra, hozzá kell tennem. Nagy munka volt ezeket összeállítani. Ebben Mórocznak volt nagy szerepe. Nekem is, sokat dolgoztam, de azért őmögötte volt húsz év. Nemsokára megjelentettük azt a nagy, vastag metodikai füzetet: A népgazdasági mérlegek módszertana. Ezen az osztályon voltam 53-ig. Aztán dolgoztam a metodikai osztályon is. Most már a sorrendet nem is tudom, talán előbb a metodikai osztályon. Ott gyártottuk a vállalatiterv-metodikákat. Táblát hoztunk a szobába, ahol rajzoltunk 64 rubrikát, hogy egyik sorból hogy kell levezetni a másikat. Éjjel-nappal dolgoztunk.

Kérdés: Ezeket mind maguk találták ki, vagy tanulták a szovjet mérlegekből?

Válasz: Úgy is lehet mondani, hogy magunk találtuk ki szovjet nyersfordításoknak meg bizonyos irodalmaknak az alapján, benne volt a marxi újratermelés elmélet és a magyar régebbi irodalmak. A termelő meg nem termelő tevékenységek – ezen hetekig tartó viták voltak. Hogy ha a postás üzleti levelet visz ki, az termelő tevékenység, ha magánlevelet visz, az nem. És akkor becsüljük meg, hogy a Magyarországon feladott levelek hány százaléka üzleti levél, hány százaléka magán. Ez így ment. Akkor nagyon komolyan vettük ezeket.

A mi dolgunk az volt, hogy megszerkesszük a tervben a nemzeti jövedelemnek, és általában az összefoglaló mérlegnek a számításait. Ezek a 3 éves tervhez borzasztó elnagyoltan készültek, többek között Varga István segítségével. Nagyon érdekes munka volt. Persze hogy mennyire pontosak voltak, azt elég nehéz megmondani. Erről egy jó anekdotát tudok. Összeállítottuk a mérleget, azt hiszem, az 1949. évi nemzeti jövedelemről, és először kijött 35 milliárd. Aztán 36. Általában az volt, hogy elkaptunk még tevékenységeket, amelyek kimaradtak az előzőből. Komolyan mondom, ezt nem most találom ki, hanem akkor magunkról megállapítottuk, hogy az ember ment az utcán, nézte a cégtáblákat, és az járt a fejében, hogy ez bent van-e a mérlegben vagy sem. A Vas Zoltán meg mondta, hogy ő 47-48-ban úgy járt az utcán, hogy nézte a cégtáblákat, és azt mondta: ezt államosítsam-e vagy sem. Szóval állandóan nőtt a nemzeti jövedelem. Végül valami 37,5 milliárdnál voltunk. A Statisztikai Hivatal – volt egy kis rivalizálás ebben – kihozott 37 milliárdot. De a miénk egy fél milliárddal nagyobb volt. A Statisztika kiadta füzetben, és a szovjet tanácsadóval egyszer átmentünk a Péter Györgyhöz, az elnökhöz. Krilov felkészült egy kicsit a statisztikai füzetből, és feltett kérdéseket. Péter György ezt nagyon utálta. Kiváló ember volt, de azért – hogy mondjam – tudott nagyképű lenni, nem is ritkán talán. Az egészet leseperte, hogy itt vannak a Statisztikai Hivatal számai, mások meg beleszólnak az ő független számításaiba. Emlékszem, aztán a huszadik percben, amikor a Krilov kezdte, hogy mégis vannak itt bizonytalanságok, Péter György azt mondta a 37 milliárdra, hogy igen, természetesen vannak, de ő úgy gondolja, hogy ez 50 milliónál nagyobb nem lehet. Erre a Krilov becsukta a papírját, és azt mondta, hogy köszöni a beszélgetést. Egy fél évvel későbbi KSH-kiadványban 39 milliárd lett a 37-ből. Hát ezeket gyártottuk, a főosztályok javaslatai alapján is próbáltuk összeállítani a népgazdasági egyensúlyt ezekben a kategóriákban.

Kérdés: Ez szellemi agytorna volt, tehát sakkozás, vagy pedig alkudozás is a főosztályokkal?

Válasz: A közgazdasági főosztályon belül a mérlegosztálynak elsősorban az volt a feladata, hogy megállapítsa az összefüggéseket. Mi mondtuk, hogy a nemzeti jövedelemből hiányzik két milliárd, és spekuláltunk, hogyan lehet ezt a deficitet eltüntetni. Természetesen úgy, hogy a termelőktől többet kell kérni. De ennek a végiggyötrése már nem a mérlegosztály feladata volt, hanem a közgazdasági főosztály termelési vagy ágazati osztályának. Bár külsőkkel közvetlenül is tárgyaltunk nagyon sokat, a Statisztikai Hivatallal és a főosztályokkal. Akkor ez nagyon kedvesen ment. Egy anekdotaszerű élményem a mezőgazdaság, ahol ugye nem voltak bankszámlák és mérlegbeszámolók az egyéni gazdaságoktól, tehát teljesen becslés alapján dolgoztunk. Mórocz Kálmán volt ennek az egyik szakértője és a Statisztikai Hivatalban egy akkori szemmel idősebb ember. Leültük egy szobában többen, és végigvettük. Azt mondta Mórocz Kálmán, az 1935-ös mezőgazdasági összeírás szerint volt 500 ezer cseresznyefa. Volt közben háború, de most kedvük is van dolgozni, tehát kb. 550-re becsülöm. Jártam vidéken idén, jó a termés, volt egy fán vagy 30 kg. Mire a másik azt mondta: én Szabolcsban voltam, nem volt az több mint 25 kg. Na jó, 26 kg, 550 ezerrel megvan a cseresznyetermés. Jön a meggy, jön a sárgabarack. Szépen megbecsülték a nemzeti jövedelmet. Máshol több adat volt. Mondjuk, a gabonát a cséplőgépeknél kegyetlenül lemérték. Meg az állatállományt is. Nem volt szabad disznót vágni, ismert dolog. Szóval a nagy tételeknél voltak jó kontrollok. De a kukoricamérleg például egész a kollektivizálásig mindig két évvel később lett végleges. Az akkorra kialakult sertésállományból derült mindig ki, hogy sokkal több kukoricának kellett lenni, vagy sokkal kevesebbnek. Nagyon sok intuíciót és alkotókészséget követelt akkoriban a mérlegmunka. Nem az volt, hogy az adóhivatal leadja a mérlegeket, és a mérlegbeszámoló ki van bontva soronként, csak össze kell adni a tiszta jövedelmet, meg szétbontani. Ma nagyképűen azt mondanánk, hogy kutatás. De mindenképpen szellemi torna volt ezeket összeállítani és következtetni. Nagyon érdekes volt, nemcsak azért, mert fiatalok voltunk.

Ennél jobb becslések a világon sehol sem készültek, nem voltak ilyen apparátusok sehol. Én most kipécéztem egy dolgot, de elő tudnám adni tudományos alapokon is. A növekedési modellek, input–output mérlegek mindenhol a második világháború után alakultak ki, a szovjeteket leszámítva. Ha megnézi a Varga–Matolcsy-féle nemzetijövedelem-számítást, az óriási szellemi teljesítmény volt, de hihetetlen nagyvonalú becslésekkel élt. Mi végül is dolgozhattunk volna a megyei becslések alapján, de aki az eperfákról Mikszáthot olvasta, az tudja, hogy jobb, ha nem azokra építünk.

Kérdés: Az a kérdés nem merült fel, hogy ha ez így van, akkor jól van-e?

Válasz: Nem merült fel, mert szerintem a kormányzat egyszerűen nem dolgozhat úgy, hogy nem rendelkezik a népgazdaság átfogó mutatóival. Erről ma is ez a véleményem. Más kérdés, hogy az adatok alapján milyen konkrét intézkedést határozunk el. Ami a nemzeti jövedelmet illeti, megnyugtatom, akkor sem a nemzetijövedelem-mérleg alapján döntöttek Gerőék, őket nem nagyon érdekelte, hogy a Mórocz, a Barsi, a Hetényi mit hozott ki a nemzeti jövedelemre. Lehet, hogy nekik ez csak szükséges rossznak tűnt.

A tervezés végül is mindig adott rendszerben gondolkodik. Ezt akkor nem tudtam, utólag megtanultam, és azóta is így látom. Erről már írtam a 70-es évek végén, bár, azt hiszem, nem publikáltam. A tervezés egyik gondja, hogy egy adott rendszerben vetít előre, ahhoz tud tanácsokat adni és nem egy rendszerváltásra. Tehát hogy 68-ban reformot kell csinálni, az a 64-65-ben folyó következő ötéves tervmunkából nem jön ki, vagy hogy mikor kell kollektivizálni, azt sem a tervszámítások hozzák. Minél inkább újabb körülményeket kell teremteni, annál kevésbé lehet tervezni. Valljuk be őszintén, 60-ban mit lehetett tervezni a mezőgazdaságra a kollektivizálás közepette?

Kérdés: Az akkor nem volt kérdés, hogy ez az irányítási modell működőképes-e?

Válasz: Ez nem volt igazából kérdés. A kérdés a túlhajtás volt, vagyis ez mennyiségi kérdésként merült fel. Emlékszem, volt egy vita 52-ben, hogy hány koporsó jön ki a gyárból. És ha nem annyian halnak meg, hanem többen vagy kevesebben, akkor mi történik? A fa hiánya miatt lehet-e a normát csökkenteni? Ez pici ügy, de klasszikus.

Kérdés: Ilyeneken komolyan gondolkodtak?

Válasz: Ez egy konkrét beszélgetés tárgya volt. Egyébként annyira, hogy végül embereket koporsó nélkül temettek el. Nagy fahiány volt. De kiderült utólag, hogy már Mária Terézia vagy II. József hozott egy rendeletet, hogy pazarlás mindenkinek egy koporsó. Kitalálták, hogy koporsóban kiviszik a halottat, kinyitják az alját, a halott leesik, és visszaviszik a koporsót. És ugyancsak Mária Terézia hozott rendkívül szigorú rendeletet az erdők irtása ellen. A gyapot termesztésével is ő kísérletezett először.

Kérdés: Ez az egész gyapot- és narancstermesztés sem tűnt abszurdnak?

Válasz: Ez a Tervhivatalban lényegtelen dolog volt, mint tervezési kérdés. Ez a közéletben folyt. Ismeri a fanet-viccet? Kapták a gazdaságok a vetéstervet, és ott volt olyan, hogy búza, rozs stb., és volt olyan, hogy koxagiz, gyapot, kurili fű vagy szudáni fű. És az utolsó sor az volt, hogy fanet. Az egyik igazgató tervében a fanet helyén egy nulla volt, és az igazgató kikérte magának – mondván, hogy ők egy felkészült gazdaság, kiváló káderek vannak, minden újra készek –, hogy a fanet-vetésterületből nem részesedik. Ez a fanet egyszerűen annak a rövidítése, hogy a földnek van egy része, amely földadó alá nem eső terület. Ő ezt egy új növénynek vélte, és követelte, hogy ő fanetet akar termelni. Ez nem vicc, ez igaz.

Kérdés: Abban az időben, az 50-es évek elején saját magukat – hogy is mondjam csak – kivételezettnek tekintették?

Válasz: Biztos, hogy nem... Nem, kivételezettnek nem tartottuk magunkat. Az biztos, hogy saját fontosságunkról és szerepünkről meg voltunk győződve. Az elhivatottság érzése megvolt, de hozzáteszem, én úgy érzem, hogy ez bennem végig megmaradt, ha bölcsebb állapotban is. Én mindig úgy éreztem, hogy amit csinálok, az fontos. Következésképpen azzal komolyan kell foglalkozni. Az ember nem lehet cinikus a saját munkájában. Ezt én nagyon utálom. Akkor ne csinálja. De ez most 86-ra vonatkozik. Szóval komolyan kell vennie az embernek a saját munkáját, és mi nagyon komolyan vettük, a lehetőségeket tényleg óriásinak éreztük. Meggyőződésünk volt, hogy az általános közjót szolgáljuk. És azt hiszem, az is meggyőződésünk volt, hogy egy sokkal újabb jelszót mondjak, hogy aki akar, az boldogul. Tehát meggyőződésünk volt, hogy ez a felemelkedés, ha különböző mértékben is, az összes dolgozó réteg számára felemelkedés. Ha nem a reálbérben – mert azt tudtuk, hogy nem a reálbérben –, akkor a több foglalkoztatott révén, a családi összjövedelemben. A kollektivizálástól eltekintve, amit egy átmeneti, fájdalmas operációnak tekintett mindenki. A konkrét körülményei akkor pont úgy nem voltak világosak, mint ahogy a háború alatt nem voltak világosak a koncentrációs táborok. Hogy valami nincs rendben, azt mindenki érezte, de nem tudta pontosan, vagy azok tudták, akik faluról jöttek.

Hozzáteszem, a mezőgazdasági kérdés családilag vagy közvetlenül nem érintett. A kollégáim között sok parasztgyerek volt, aki onnan került be, de erről ott nem beszéltek. Ők tudták, hogy miért. Nem közvetítették a híreket. Én, mint városi gyerek, tényleg absztraktul reagáltam le ezeket a gondokat. Tehát ebben a népboldogító tudatban ment a munka, mint ahogy meggyőződésem, hogy a pénzügyminiszter az adórendeletet úgy fogja fel ma is, hogy bármilyen kínos, azért ez egy nép-előrevivő dolog, mert különben nem csinálná. Csak ugye az a baj, hogy itt könnyű átsiklani, és végül ez lesz a definíció: az jelzi, hogy valami társadalmi érdek, ha az egyénnek rossz. Mert ide fejlődik majdnem a dolog. Volt ilyen mondás, hogy ahol a traktor jár, ott nem nézik a fűszálat.

Kérdés: Ez a főosztály volt a Tervhivatal agytrösztje, ugye?

Válasz: Igen. Volt olyan idő, amikor úgy működött, hogy a Csikós volt az agytröszt vezetője, ez teljesen egyértelmű. Csikósnál folyt a dokumentumok szerkesztése és az egységes terv összeállítása, ami nem gazdaságpolitikai vita volt, mert a gazdaságpolitikai kérdéseket hozták a pártközpontból, Gerő megírta nagyjából, hogyan kell ennek kinézni. De azért hiába, valami visszahatás itt volt, meg információk. És gyártottuk az összefoglalásokat. Napközben mindenki csinálta a különféle számításait, dolgozott meg értekezett, és majdnem rendszer volt, hogy úgy 4 óra körül a Csikós szobájában összejöttek osztályvezetők és egy-két ügybuzgó – én is ezek közé tartoztam. Elég hamar bekerültem, nem rangnál fogva. Ott ültünk 9-10-11-12-1-ig, ahogy éppen jött. 1949 júliusából emlékszem például, hogy este tízkor ott ültünk, mindenki odament a telefonhoz, és felhívta a feleségét. Én is éppen hívom a feleségemet, két hónapja voltunk házasok, hogy megnyugtassam, amikor bejön Vas Zoltán. Mert ő este 9 után benézett: na, mi van, fiúk? Mondtam a feleségemnek, hogy jó, be kell fejezni, bejött a Vas elvtárs, majd jövök, feküdj le. Azt mondja, ne hülyéskedj, gyere haza, vagy megmondom neki is, hogy már annyit dolgoztál... mondom, jó, odaadom. Vas elvtárs, a feleségem akar magával beszélni. Átvette, azt mondja: „Itt Vas. Mi van, fiatalasszony?” – Nem ismerte egyébként. A feleségem sem olyan, aki nem mondja el, amit akar. De azt hitte, hogy hülyéskedünk, és nem a Vassal beszél. Ezért jó merészen azt mondta: „Lehetetlen, hogy ennyit dolgozik, most volt kanyarós a férjem.” Tényleg megházasodtam és két hétre rá kanyarót kaptam. Mire a Vas azt mondja: „Úgy kell magának, miért megy egy csecsemőhöz férjhez.” Még nem voltam 24 éves. „Ne murizzon – mondja Vas –, ahelyett hogy örülne, hogy ilyen rendes, szorgalmas férje van.” Aztán meggyőztem a feleségemet, hogy az tényleg a Vas volt. Körülbelül ilyen hangulatban ültünk, és rágtuk magunkat.

A Tervhivatalban eleve családiasabb és kötetlenebb szellem volt. A vezető–beosztottak közötti viszonyban szó sem volt erről a hierarchizáltságról, amit a Pénzügyminisztériumban még 80-ban is tapasztaltam. Maga Vas Zoltán személye, egy új hivatal, sok fiatal, az idős szakértők 54-ig nagyobbrészt ott is eltűntek. Sokkal egységesebb és kollektívabb volt ez a társulat, szabadabban lehetett beszélni. Például az 1950 körüli időkből van egy emlékem, meghívtak a kollégiumra, mert a nemzeti jövedelem volt a téma. Ott voltam egy éve, és felszólaltam, mondtam valamit Vas Zoltánnak, hogy ezt így kéne vagy úgy kéne. Azt mondja – no, nézzék, itt van ez az ember, még ki sem bújt a tojásból, és már nekem ad tanácsot. Ezzel a stílussal reagált, de jóindulattal. Ez a Pénzügyben lehetetlen volna.

A fődokumentum írása például úgy folyt, hogy délután nekikezdtük. Csikósnak volt az a módszere, ami nem rossz, én is csináltam egy darabig, hogy nagyjából megállapodtunk, hogy mit akarunk megírni, kicsit vitatkoztunk, ő jegyzetelt. Utána behívta a titkárnőt, és diktált. És minden mondat vagy bekezdés végén mondhattuk, Béla, ezt nem így, hanem úgy. Nagyon gyorsan lehet így dolgozni, ha egy összeszokott társulat van. Közben 11-12 óra lett, az elejét már vitték a nyomdába, 2-re hozták a korrektúrát, mert másnap reggelre be kellett adni. Akkor 6-ig korrigáltuk, elmentünk a gőzfürdőbe, 8-ra visszamentünk dolgozni. Nem azt mondom, hogy mindennap így volt, de azért ilyen emlékem nem egy van. Komoly kollektív gyúrások és hajtások voltak.

Kérdés: A fordulat éve, Rajk-per. Mit gondolt akkor ezekről a dolgokról?

Válasz: Azt gondoltam, hogy ez nagyjából igaz. Azt feltételezni, hogy egy kommunista egy másikkal ezt csinálja... mert hogy a Saláta-ügy, kisgazdák kiszorítása hogy volt, azt az ördög tudja. Ott az ember mondta, hogy ezt értem. Vagy ha a Schlahta Margitot agyonütik, azt is értem, mert tudom, hogy ki kivel áll szemben. Itt az ember nem tudta. Lehet, hogy még kicsit azt is gondoltam, hogy ez az ő bajuk, hogy ilyen embereik vannak. Lehet, hogy az emberben akkor titokban még kajánság is volt, hogy így van. Ami nekem nem tetszett – erre nagyon jól emlékszem, de ez egy teljesen más dolog –, hogy ebből ilyen hűségnyilatkozat meg lelkes meg vastapskampány lett... ez az ember neveltetésével nem fér össze... szóval általában ezek a fanatizáló megmozdulások az én családi neveltetésemtől nagyon távol álltak. De mondom, ez nem a Rajk-per témája, de ez számomra rendkívül kínos és feszengő volt. Tüntetően nem tapsolni, azt nem lehetett, de nagyon kínos dolgok voltak. De ugyanígy egy templomi szertartáson is, diákkoromban, emlékszem, hogy letérdelni... jó, megszoktuk, letérdeltünk, jó napot. Inkább a bizarrságát éreztem itt is körülbelül.

Kérdés: A munkahelyen naponta gyűlések voltak?

Válasz: Hát persze. Mindig össze voltunk hívva, röpgyűlés, lelkesen, hűségnyilatkozat, persze. Szabad Nép-félóra? Az egyébként, ha egy értelmes ember csinálta, nem volt feltétlenül rossz. Ez ugye akkor rossz, ha egy primitív pali kezdi magyarázni. De ha egy értelmes ember kezdi el... szóval tulajdonképpen egy kicsit politizáltunk. Aztán menetgyakorlat, csasztuska és közös éneklés. A menetgyakorlat az volt, hogy május 1. előtt betanultuk, hogy mit fogunk énekelni. Nagy szám volt az OT-ban a kultúrgárda. De ez egy másik dolog, mert ennek nagyon szép, érdekes oldala is van. Színjátszó csoport, énekkar, szavalás, tánccsoport, mindenféle. A házasságomat is ennek köszönhetem.

A nősülésem egy sajátos véletlen volt szintén, mint az életemben sok minden. A feleségem akkor éppen másodszor járta ki a Színi Főiskolát. Mert először elkezdte a 30-as években, de baloldali magatartása miatt kirúgták. Ő 38-as párttag. 56-ig maradt az. Akkor járta a főiskolát, és épp a Jancsó Miklóssal, aki mondta neki: Zsuzsa, keresnek egy kultúrgárda-vezetőt, nem mész el? Talán még GF-ben kezdődött. A Bácskai Tomi is színi növendék volt, azt tudja? Utána meg párttitkár volt a GF-nél. A lényeg az, hogy Zsuzsa odakerült, mint a színjátszó kör rendezője. 49 tavaszán a szakszervezeti értelmiségi ifjúsági szervezet meghirdetett egy szavalóversenyt. És SZIT-tag voltam, és mondták, az elvtárs elindul a szavalóversenyen. Erre azt lehetett mondani, hogy igen. Elindultam a szavalóversenyen, szavaltam két verset. Indultunk vagy hatan, és ebből az előkelő harmadik helyezést értem el. Azt hittem, hogy vége is van, de kiderült, a színjátszók mentek vidékre, Balaton-parti üdülőkben adtak kultúrműsort, valahol Siófokon. Betanulták Csehovtól a Medvét, a feleségem azt tanította be. Utána két dolog történt. A földbirtokos asszonyt játszó nő állapotos lett, és nem vállalta a teherautón való utazást, a feleségemnek, tehát a rendezőnek be kellett ugrania a szerepbe. A csoportban még valami más szerep is volt, szavalat, volt egy fickó, az meg influenzás lett, nekem meg helyette kellett beugrani. Két beugrott pótember találkozott a teherautó tövében. Így ismerkedtem meg a feleségemmel. Egy év múlva összeházasodtunk.

Az esküvőm délután 2-kor volt. Dolgoztunk, ültem a Csikósnál, és mondtam, Béla, ne haragudj, most nekem el kell mennem, 2-kor van az esküvőm, de 4-re itt leszek. Erre Béla nagylelkű volt, azt mondja, nahát, tudod, mit? Ne gyere ma vissza, ráérsz holnap reggel bejönni. Másnap reggel aztán bementem, és akkor a főosztály egy kávéskészlettel ajándékozott meg.

A feleségem, Révész Zsuzsa változatos pályát futott be. Iparművész volt, festeni tanult Bernáth Aurélnál, a mozgalomban 38-tól részt vett, a Vajda János Társaság titkára is volt a háború alatt, akkor, amikor színi főiskolás volt először. 45-ben a VI. kerületi pártbizottságon kezdett a kultúrosztályon, a párt azt mondta, hogy tanulnia kell, és még egyszer beiratkozott a főiskolára. El is végezte rendező szakon. Megalapította az első Bábszínházat, a Mesebarlangot. Utána az Iparművészeti Főiskolára került tanársegédnek Hay Károly mellé a színpad tanszékre, de közben tanított a Zeneművészeti főiskolán éneket. Melisre szokta mondani, hogy a kis tanítványom. Később Hay csúnyán elbánt vele, röviden szólva kirúgták. Akkor gyerekszülés, elég sok egészségi problémával utána. Úgyhogy szabadúszó volt hosszú ideig. A Rádióba, a Művészetbe, a Pest Megyei Hírlapba művészeti kritikákat írogatott, játéktervező intézet alapításában vett részt, majd jött a második gyerek, hosszú ideig otthon maradt. Egyszer voltunk egy barátnőnknél, Garas Kláránál, aki keresett a múzeumba közművelődési előadót, magyarul propagandistát. Zsuzsa azt mondta, hogy elmegyek. Azt mondja, ne hülyéskedj, ez ilyen alja állás a múzeumban, nem előkelő állás. Ez volt valamikor 70 körül, a gyerekek nagyok voltak. Úgyhogy elhelyezkedett a Szépművészeti Múzeumban, ott volt nyolc-kilenc évet, aztán nyugdíjba ment.

Kérdés: Említette korábban a munkáskádereket. Nem voltak konfliktusok az értelmiségi származásúakkal? Nem volt olyan értékrend kimondva vagy kimondatlanul, hogy aki nem munkáskáder, az másodrendű állampolgár?

Válasz: Ez egyéni volt, attól függött, hogy az értelmiségi és a munkáskáder milyen volt. Azért ide a munkáskáderekből is általában már a kicsit kipróbáltabbak kerültek, volt egy válogatás. Például így került ide az anyagosztályra Szépvölgyi Zoltán vagy Lázár György. Aztán jött egy nagy eresztés, a munkásgyerekek, frissen végzett új egyetemisták. Ami az első és másodosztályt illeti, ez kétségkívül megvolt, és tulajdonképpen az értelmiségiek nagy részénél nem is volt világos, hogy meddig maradhat a hivatalban. Voltak csendes tisztogatások, sokan nagyon gyorsan elmentek. Én is szerepeltem egy ilyen listán, hogy maradhat, nem maradhat, aztán valami miatt azt mondták, hogy maradhat. De nem fognak előre léptetni, nyilván a származás miatt. Én 51-ben léptem be a pártba. Tudatos pártépítés folyt, azt hiszem, azért nem kerültem 48-ban be, mert értelmiségi voltam. De később mondták, hogy talán most már lehetne. Az ifjúsági munkákban vettem részt, a SZIT-szervezetben szervezőtitkár voltam. Az embernek adtak társadalmi munkát, kipróbálták, tapasztalatot szerzett, már a szakszervezet a párt előiskolája. Ez nagyon szabályosan ment végig. Amikor jelentkeztem, a párttitkár behívatott, hogy igen, ők nagyon elégedettek velem, de nagyon barátságosan azt mondta, hogy – tudod, mit, ne most. Beszéljünk róla négy hónap múlva. Azután tagjelölt lett az ember. Erről is van egy jó történetem.

Elég sokat dolgoztunk, és szombaton is munkaidő volt. Ennek ellenére elég rendszeres közösségi élet folyt. Ma visszagondolva tulajdonképpen nem volt rossz. Kimentünk a klubházba szombaton délután, és ott röplabdáztunk. Meg volt az MHK, a munkára-harcra kész sportmozgalom, majdnem a kocogómozgalom szintjén, egy fiatalnak illett részt venni. Ha nem ment el, akkor rá is szóltak. Elég sokat jártunk akkor a Margit-szigetre a klubházba. A főosztályon volt egy titkárnő, elmentünk vele a Dunában fürödni, fölsétáltunk, leúsztunk, és lent a rendőr várt. Hogy ezt nem lehet, így meg úgy, bekísért a klubházba, és valahogy kiderült, hogy tagjelölt vagyok. Kaptam egy nagy népnevelő beszédet, hogy ilyet egy kommunista nem tesz, hogy fürdik a Dunában, de fiatal koromra és tagjelöltségemre tekintettel elbocsátott. Talán ez volt az egyetlen eset, amikor a tagjelöltség valamit számított. Aztán később, már a 60-as évek elején voltak például turistaversenyek. Azokon is részt vettünk. Nagyon sokat jártunk egyébként kirándulni a családdal. A titkárnőm, Soósné nagy turista volt, számos gyerekkel. Mi is mentünk. Egészen addig, amíg a gyerekeim akkorák nem lettek, hogy már nem voltak hajlandók a vasárnapot a szülőkkel tölteni, tulajdonképpen ez volt a fő programunk.

A politika „rángatózásai” 1953-1956

Nekem a Tervhivatalban 53 drámai időszak volt, mert Vas Zoltán akkor került el onnan, és Sztálin halála után jött a júniusi kormányprogram, ami sok mindent megváltoztatott. De az 53-ig folytatott politikának számos eleme messzemenően túlélte 53-at.

Kérdés: A Tervhivatalban már előbb lehetett tudni, hogy itt valami nagyobb változás készül?

Válasz: Mindenki sejtett valamit, mindenki érezte, hogy itt valami változni fog, de hogy mi jön ezután, azt nem lehetett tudni. Nagy Imre programja politikai program, tulajdonképpen a Tervhivatal számára sokkírozó dolog volt. Előtte készítettünk ilyen-olyan számításokat, de ezek nem voltak igazi tervszámítások. Ez nem úgy lett előkészítve, mint ahogy ma előkészítenek egy 84. áprilisi határozatot, megvitatva apparátusoknál. Ez a program, át kellene nézni, nem akarom leszólni, markáns változást jelentett, de nem volt egy konzisztens csomag. Sok olyan dolog volt benne, amiről ott úgy éreztük, hogy nem teljesen megbízható bázis. Keveredtek reális újítási törekvések ábrándokkal. Utána azt mondták, hogy most a Tervhivatal dolgozza át a tervet, és csináljon egy új gazdaságpolitikát. Ezzel óriási hajcihők voltak, nagyon nehéz korszaka volt a Tervhivatalnak. Zűrzavar volt meg tanácstalanság. Néztük, hogy most mihez kell igazodni. Mert a tervezésnek egy politikai vonalhoz kellett igazodni. Most nem volt mihez igazodni, illetve időnként jöttek olyan impulzusok, amiket még ezzel a szegényes közgazdasági vértezettel is, ami akkoriban volt, legalábbis furcsának találtunk. Hogy most ki hajtja túl a dolgokat. Hogy Dunaújvárosban a 85 százalékos készültségi fokon lévő gyáregységet abba kell-e hagyni, vagy azt mondani, hogy ezt a 15 százalékot már be kell ruházni, és termelni kell az acélt. Megvádolták a kormány egy részét meg a Tervhivatalt, hogy ellenálló banda, valami folyamatosságot akart, vagy szkeptikusabb volt a változtatás gyorsaságát illetően, mert nem eléggé csökkenti a nehézipari beruházásokat, vagy pedig ellenezte, hogy ekkora életszínvonal növekedés legyen egyik évről a másikra. Az volt a Tervhivatal véleménye, biztos az enyém is, most így külön nem emlékszem, hogy erre nincs meg a mód, egy ilyenfajta felfordulásból nem jön ki jó.

De azt kell mondanom, én akkor, 52 végétől, 53 elejétől a távlati tervezési főosztály mérlegosztályának vezetője voltam. Ami kétszeres absztrakciót és elszigeteltséget jelent ezektől a kérdésektől. Mert távlati, és abban is az átfogó.

Általában várakozó álláspont volt. Mindenki érezte, hogy ezzel nincs elintézve a dolog, de nem hiszem, hogy bárki pontosan tudta, hogyan kell egy komoly fordulatot a pártpolitikában levezetni. Ugye, mechanizmusszerűen nem jöhet másképp, mint fölülről, de nem lehet más, mint amit alulról vagy középről akarnak. Ennek a technológiája, azt hiszem, ma is eléggé kialakulatlan. A glasznoszty is erre mutat, meg a lengyel események...

A politikában 53-ban, 54-ben folyt a harc, itt egy nagy rángatózás volt. Emlékszem, például a júliusi KB-határozat idején kijött az V. kerületi első titkár az OT-ba, és mondta, hogy Rákosi elvtárs lemondott, az embereket fel kell készíteni, mert ez nagy megrázkódtatás lesz. A mi alapszervünk azt mondta – jó társaság volt, Almási, Drecin Jóska, Szabó Kálmán mint vezető –, hogy nem lesz ez akkora megrázkódtatás. Hozzá kell tennem, hogy nagyon érdekes és karakán alapszervi párttitkárunk volt, Kállai Oszkár, egy jó haver a társulatban. Ezekben a zűrzavaros időkben azt mondta, hogy a szakszervezet nem csinál semmit, és alapszervi párttitkár létére kilépett a szakszervezetből. Persze ez csak két hétig tartott, de ilyen hangulat uralkodott. De azért ez egy elvi hivatal volt, akárhogy is nézzük. Tehát közel volt a hatalomhoz és az azonosulás a jobbított előrehaladással nem volt megkérdőjelezve. Ott egészen eltérő gondolkodású emberek nem voltak. Az viszont mindenképpen enyhe mosolyt keltett, erre nagyon jól emlékszem, amikor azt mondták, hogy a XX. kongresszus minket igazol. Mindenki látta, hogy ez egy nagy mellébeszélés, ennyire nem voltunk hithűek.

Kérdés: Vitatkoztak akkoriban az apparátusban, voltak csoportosulások?

Válasz: Nem voltak szervezett politizálási platformok, ez nem is mehetett, mert pártellenes frakciózás lett volna. A folyosón aztán sok mindent megtárgyaltunk. Kialakult az a kifejezés, hogy WC-parlament. Ezt tudom, ez egy nagy szó volt a Tervhivatalban, hogy miért van WC-parlament, miért ott beszélgetik meg a dolgokat.

Tulajdonképpen inkább 56-ra gyűrűzött be ez a dolog, Berei idején. Ő azért képviselte a hivatalos, tehát az 55 utáni vonalat, de nem azt mondom, hogy Nagy Imre-kultusz volt, talán agrárvonalon inkább. Egyébként Nagy Imre az egész hivatalra nem tett olyan nagy benyomást, talán mert az ipari részlegek nagyok voltak, és az ipar számára ez nem volt kedvező. Meg közgazdasági koncepciót sem nagyon mondott, tehát a pénzügyi, ár részlegekre sem lehet azt mondani, hogy Nagy Imrések voltak. De az világos volt, hogy valami stabilabb, józanabb, kiegyensúlyozottabb vonalvezetést kellene csinálni.

A Rajk temetésére nagy számban kivonultunk, tudom, autóbusszal mentünk ki, sokan. Én is ott voltam. Ez meg volt szervezve rendesen, hogy ez egy komoly dolog, ki kell menni. 56 október 23-án is pártbizottsági ülés volt, és onnan mentünk ki az Országház térre.

Kérdés: Milyen emlékei vannak 56-ról?

Válasz: 56 őszén csináltuk az éves meg a II. ötéves tervet, ezzel voltunk elfoglalva. Mind a kettő bizonyos józansággal készült az előzőkhöz viszonyítva, ugyanakkor nem tükrözött nagy gazdaságpolitikai váltást. A gazdaságpolitika legésszerűtlenebb túlzásai lefaragódtak, de tulajdonképpen mély átértékelődés nem történt. Ez szinte máig kihat. Mondok egy példát. Ha megkérdezné tőlem, hogy a magyar gazdaságnak mi a legnagyobb problémája, vagy mi az, ami végigvonul az egészen, az nyilván az autarchikus politika. Ez a Rákosi idején ideológiai szintre emelkedett, 57 után ezzel ideológiailag szakítottunk. De az erős KGST kapcsolat, a mérleg-tervezési szemlélet, egy kétségkívül nagyon defenzív vagy alárendelt helyzet a nyugati piacokon erősen erre vitt. Ez még 68 után is megmaradt, tulajdonképpen máig.^[2] Enélkül nem lehet megmagyarázni, hogy egy csomó gondunk miért van. Nem igaz, hogy ha egy három és fél vagy 4 évig érvényesülő politikával gyökeresen szakítottunk, akkor annak nem lehet kihatása még húsz évre. Szóval, úgy látszik, valami nem szakad el olyan gyökeresen.

Kérdés: 23-án mi történt? A Tervhivatalból mentek ki a Parlament elé, csoportosan?

Válasz: Hogyne. Ki voltunk vezényelve. Épp pártbizottsági ülés volt, azt hiszem, egy tervet tárgyaltunk, ezért voltam ott. Jött egy telefon az V. kerületi Pártbizottságtól, hogy tüntetés lesz, a Pártbizottság és a kommunisták menjenek ki tüntetni az Országház elé, hogy a beszédnek legyen egy jóérzésű hallgatósága. Ki is mentünk. Emlékeim szerint nagyon sok minden nem történt utána. Szépen hazamentünk. Tudom, nekem nyolcra mozijegyem volt, a feleségemmel elmentünk a Diadal moziba, megnéztük a Radzs Kapur filmet. Aztán nyugodtan hazamentünk, lefeküdtünk aludni. Szép nap, nagyon szép idő is volt. Gondolkodom is, hogy mi lett volna, ha mondjuk, 23-án hideg, szeles eső van. Akkor hogy zajlott volna le az egész esemény? De ez olyan utcára való idő volt.

Kérdés: Másnap bementek dolgozni?

Válasz: Persze. Másnap bementünk, de körülbelül december elejéig nem dolgoztunk. De aki tudott, bejött. Miután én nem voltam nagyon messze, szinte mindennap bent voltam. Talán 4-e után két-három napot nem, mert a Lánchídon ágyúk voltak felállítva. Nagyon sok szép könyvet olvastam ki akkoriban. Ültünk a szobában kabátban, mert a fűtésünk nem volt rendben. Olvastunk, beszélgettünk, aztán amikor letelt a munkaidő, hazamentünk. És persze rengeteget vitatkoztunk. A pártszervezet is. 23-a után rendeztünk taggyűléseket, ahol mindenki felállt, és elmondta, hogyan látja a dolgokat, miért érzi magát felelősnek, hogyan kíván továbblépni. Ez nagyon érdekes volt. Voltak, akik azt mondták, hogy ők megunták a politikát, pártonkívüliként akarnak dolgozni. A szovjet bevonulás váltott ki nagyobb izgalmakat, mert akkor a politikai bal-jobb összekeveredett a nemzeti dolgokkal. Tehát ebben voltak, akik alaposan kieresztették a hangjukat. Később aztán el is tanácsoltak néhányat, szerintem teljesen alaptalanul.

Nem volt ez olyan egyszerű. Mondok egy emléket, ezt még senkinek nem mondtam. Egyik nap kinézek az ablakon, ez november első napjaiban volt, 4-e előtt, és Friss elvtárs ott baktat egy nagy aktatáskával. Én tudtam, hogy neki is kétes a helyzete. Lementem, kérdeztem, hogy tudok-e valamit segíteni. Azt mondja, nem, köszönöm. De ő is szépen elköltözött hazulról azokban a napokban. Egyébként minden lakásba állandóan becsöngettek, hozzánk is éjjel jöttek, két-három fiatal fegyveres, ávóst kerestek. Mondtam, itt van a két éves lányom. Hát nem így mondtam, mert ennél jobban féltem.

Nekem meggyőződésem ma is, ezt meg lehet cáfolni, tehát nem tudományos meggyőződésem, csak érzésem, hogy 56-hoz az erkölcsi-politikai kudarc sokkal jobban hozzájárult, mint a gazdasági. Szóval a Rajk-per és a többi, szerintem ez az alapja. Mert életszínvonalban pont 54-55-re tulajdonképpen sok minden korrigálódott. Ha 53-ban tör ki egy ellenforradalom, az más, akkor azt mondom, hogy a nyomorban fellázadtak az emberek. De ez 56-ra nem volt rosszabb.

Akkor következett öt hét, volt pártszervezés, én csak később léptem be, valamikor télen, még az elején nem volt világos. Itt mindig az volt a kérdés, hogy belép-e az, akit a legundokabb balosnak tartunk, és ha belépett, akkor az nem tetszett. Mert úgy egyébként mondjuk a kapitalizmus felépítése nem lebegett a szemünk előtt, az végig nem volt világos, hogy mi is legyen. Demokratikus szocializmus, vagy mi. De akkor jött egy pár vezető, akik tényleg nagyon rendesek, jóindulatúak. Kiss Árpád egész kiváló ember, meg Ajtai Miklós, szóval kulturált emberek, akik ezt szervezték, úgyhogy úgy gondoltam, hogy ezekkel lehet.

 

Jegyzetek

^[2]: A nyolcvanas évek végéig.

 

Beszélgetések Hetényi Istvánnal

[1. rész]	[2. rész]	[3. rész]	[4. rész]	[5. rész]	[6. rész]